Nemere 660, és tovább – az Írófejedelem köszöntése

Ahogy erről az író rajongóinak Facebook-csoportja hírt adott, december elején jelent meg kedves barátom, Nemere István 660. könyve, egy Melissa Moretti regény, a Villa a szigeten. István teljesítménye lenyűgöző – ám itt és most nem a könyveinek önmagában is impresszív számára gondolok, hanem írói pályájának sokszínűségére, szakmai tudására, a profi alkotók között is ritka, magas fokú fegyelmezettségére.

Mikor a nyolcvanas évek derekán megismertem őt, már nagyon sikeres írónak számított. Első megjelent könyve egy krimi volt (A rémület irányítószáma, 1974), ezt minden idők két talán legsikeresebb magyar tudományos-fantasztikus története, a Triton-gyilkosságok (1977) és a Műkincsrablók a kisbolygón (1979) követte, majd 1980-ban a televíziós sorozat alapjául is szolgált A fantasztikus nagynéni, aztán krimik, sci-fik, tényirodalom máig tartó, hosszú-hosszú sorban. Sok fantasztikus regénye jelent meg a Népszava kiadónál, melynek könyv- és folyóirat-szerkesztőségéhez 1988-ban magam is csatlakozhattam: itt nyílt alkalmam először szerkesztőként, illusztrátorként együtt dolgozni vele.

Őszintén csodáltam őt, s példaképként tekintettem rá. Számára az írás életformát jelentett, hivatás-szerűen űzött, napi elfoglaltságot, nagy szabadságot, függetlenséget s mindemellett biztos és jó megélhetést – könyvei százezres példányszámban jelentek meg, a kiadók boldogok voltak, ha megtisztelte őket egy-egy kézirattal, amiért örömmel fizették ki a korabeli viszonyok között is kiemelkedő honoráriumokat. Én leginkább egy saját füzetes regénysorozatra vágytam – ez Galaxy Jane-el  meg is valósult, de, mint arról korábban már szóltam, sajnos túlságosan rövid életű volt. Évtizedekkel később, a német füzetes ponyva klasszikusairól olvasva tudtam csak meg, hogy akik Perry Rhodant meg az Astra-füzeteket írták, néhány év múltával már mennyire utálták a napi robotot, a kényszerítő heti leadási határidőt – s mennyire szerettek volna kiszabadulni a taposómalomból, ahova én még éppen befele kívánkoztam.

Nemere bölcsebb volt: nem kötelezte el magát egyetlen zsáner, karakter mellett. Az, hogy ma is alkot, s örömét leli az alkotásban, nyilván annak (is) köszönhető, hogy számos irodalmi műfajban dolgozik, s ezeket könnyed eleganciával tudja váltogatni. A sorozatoktól nem idegenkedik (az űrgyerekek kalandjai, a Dorg-család számos köteten át húzódó sagája, a Téridő-trilógia, A fantasztikus nagynéni folytatásai), de a kilencvenes évektől munkássága egyre nagyobb hányadát teszi ki az ismeretterjesztő tényirodalom – talán épp a témák, korok szüntelen változtatása tartja mindig elevenen alkotóerejét, kreativitását s mozgatja meg képzeletét.

Ami az évtizedek során nem változott – művei professzionalitása, színvonala. Mikor jó negyven éve a magyar szórakoztató irodalom színpadára lépett, olyat tudott, amit kevesen: izgalmasan, újszerű módon, az olvasó figyelmét mindvégig lebilincselve írni. Regényei sikerét nem kis mértékben azok filmszerűsége adta: pont annyi információt szőtt a történetbe, ami alapján az olvasó már plasztikusan látta maga előtt a történeteket, s olyan mondatokat adott a szereplők szájába, melyek valószerűnek, élőnek tűntek. Meseszövése, dramaturgiája is filmszerű volt – minden történetének (a néhány oldalas elbeszélésnek éppúgy, mint a nagyregénynek) megvolt a maga szerkezete, s ez előbb jó érzékkel, majd nyilván már tudatosan legtöbbször a Syd Field (1935-2013) által később leírt, sok-sok sikeres forgatókönyvből visszaköszönő cselekményívet követte.

Ennek köszönhető valószínűleg az is, hogy könyveiből már pályája első éveiben számos képregény-feldolgozás is készült: a korabeli, sokszor döcögős magyar sci-fi szerzőihez képest Nemere regényeit könnyű volt képregényre adaptálni. Fazekas Attila és Haui Jóska készítette a legemlékezetesebb feldolgozásokat – Attila a Sci-fi klasszikusai képregényen sorozatában még ma is megjelentet egyet-egyet közülük. Könnyű volt őt illusztrálni is – nekem három könyvét sikerült, s mindhárom igazi örömet okozott.  Itt és most a 661. könyvének megjelenését váró, az idén 76. életévébe lépett barátot, az Írófejedelmet 1989-ben megjelent Visszajövök, mire felébredsz című bűnügyi kisregény rajzainak felidézésével köszöntöm. Bis tausend und zwanzig, kedves István – meg sem állj ezerig, s még juss annál is tovább!

Télköszöntő

Újlipótváros fölött ma eleredt a hó. Ha karácsonyt nem is, január elejét végre télies hangulatban köszönthetjük –  a régi idők régi ünnepeire is emlékezve. A mostani karácsonyt (mint az előző kettőt is) unokánk, Artúr újlipótvárosi látogatása tette emlékezetessé, s az, hogy ismét alkalmam nyílt hatalmasakat mesélni neki. Egyebek között ebből a közel harminc éve megjelent kis képeskönyvből is, mely Weöres Sándor három rövid, téli versét (amit az én generációm mondókaként már az óvodában megtanult) tartalmazta.  A boldog emlékű Táltos kiadó gyermekkönyv-részlege, a Tipegő gondozta, s formátumát tekintve inkább a minikönyvekhez, mint a lapozókhoz állt közel - a rajzokat pedig én készítettem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Asimov képregényei - egy magyar az Alapítvány szolgálatában

1920. január 2-án született a XX. századi tudományos-fantasztikus irodalom egyik legnagyobb alakja, Isaac Asimov – s májusban lesz hetvenhárom éve annak, hogy az Astounding-ban megjelent legismertebb, legkedveltebb, legtöbb kiadást megért műve, az Alapítvány-sorozat első története.Egy rá való képregényes vsszaemlékezés kkor lenne az igazi, a hasonlók sorába illeszkedő, ha az Asimov műveiből készült képregény-feldolgozások állnának a középpontjában. Ez a követelmény maradéktalanul aligha teljesül - kedvenc tudományos-fantasztikus íróm és műfajom az elmúlt évtizedek során nem nagyon találtak egymásra. Igaz, Asimov maga sem volt valami nagy barátja a képregénynek. Önéletrajzában beszámol kölyökkori olvasmányairól, melyek között – atyja nem kis bosszúságára – elég fajsúlyosan szerepeltek a húszas-harmincas évek olyan népszerű ponyva-sorozatai, mint a Doc Savage vagy a The Avenger. Ezekhez a család cukorka-boltjának újságos standjáról mindig hozzá jutott, bár meg nem tarthatta őket. Az újságokban persze elolvasta a folytatásos képregényeket, de nem vált rajongójukká, s mikor a füzetes képregény, Superman, Batman s később a többiek diadalútja a harmincas évek végén megkezdődött, a kor mércéjével számítva már sikeres író nem sokat tartott e történetek meseszövéséről.

A kaland elkezdődik...

Az első Asimov történeténből készült képregénynek sokan a 20th Century Fox produkciójában 1966-ban készült, Richard Fleischer által rendezett Fantasztikus utazás képregény-változatát tartják. Sajnos, alaptalanul: magához a filmhez – melynek erősségét a trükkfelvételek és az akkor épp húszas évei derekán járó Raquel Welch vonzó idomai, gyengeségét a férfi főszereplők, Stephen Boyd és William Redfield hihetetlenül rossz játéka adták – Asimovnak nem volt köze. Őt arra kérték fel, hogy Otto Klement és Jerome Bixby történetéből (mely alapján Harry Kleiner a film forgatókönyvét elkészítette) írja meg a történet regénnyé formált változatát. Aztán úgy adódott, hogy Asimov előbb lett kész (a filmtől egyébként itt-ott jócskán elrugaszkodott) regénnyel, mint a stúdió az utómunkálatokkal, s a könyv még a premier előtt meg is jelent. 

Hőseink számára így ér véget az utazás

A képregény története nagyrészt a film menetét követte (egy, valamely köztes forgatókönyv-változatból származó epilógussal azonban kiegészült), a rajzokat pedig a Marvel és a DC történetein edződött, a legnagyobb sikereit a Daredevil sorozattal elérő Wally Wood készítette – becsületes iparos munkával.

Valójában persze nem New York City ég, hanem egy átjátszóállomásról érkeznek hamis jelek: ennek okát kell ezúttal az áramkörök közé hatolva kiderítenie a zsugorított ügynökök különítményének

Asimovnak azonban a képregény-változathoz semmilyen köze nem volt – mint ahogy a néhány évvel később megjelenő folytatáshoz sem. A film címének, alapötletének (de nem karaktereinek) felhasználásával két évadot megért rajzfilmsorozat készült, melynek epizódjait az ABC 1968 és 1970 között szombat reggelenként sugározta. A Gold Key erre próbálta „ráhúzni” a maga grafikailag már jóval igénytelenebb, rajzfilmesebb képi világgal dolgozó sorozatát, mely azonban mindösszesen két számot ért meg.

1995. októberében például az aktuális Norby-folytatás és az Úr Ábrahám előtti megjelenése került egy oldalpárra

Aztán úgy adódott, hogy az első „igazi” Asimov-képregény sem az ő munkája alapján készült… Második felesége, Janet – még lánynevét használva - a hetvenes években kezdett gyerekeknek szóló fantasztikus könyvek írásába. 1982-ben hívta életre Norby, a kis robot figuráját, melyet – Isaac szerzőtársként való feltüntetése mellett – már Janet Asimovként jegyzett. A híres férj nevét bevallottan csak olvasó-csalogatónak tették ki a borítóra: a történeteket Janet írta, a társszerző feladata jóformán a stilizálásra korlátozódott. A Norby Krónikáknak 1982 és 1991 között tíz kötete jelent meg, s egy tizenegyedik már Isaac halála után: később azonban összegyűjtve újra kiadásra kerültek.  Képregény-változatuk 1990-től a Boys’ Life-ban, az amerikai cserkészek magazinjában, általában számonkénti egy-egy lapos folytatásokban, sokszor emelkedett témájú vagy tanító szándékú történetek társaságában jelent meg 1990 és 1995 között. 

A Jó Doktor aligha így képzelte el humanista szuperhőseit...

A kilencvenes évek derekának közepes sikerű, innen-onnan összeollózott ötletekből és motívumokból felépült képregény-sorozatának, az I-Bots-nek elkészítéséhez már Asimov halála után az örökösök adták hozzájárulásukat. Az általa teremtett univerzum brandekké formálódott, tehetséges vagy kevésbé tehetséges fiatal szerzők vitték tovább a robotos és az alapítványos történeteket – ezek közül a legtöbb aztán viszonylag gyorsan eljutott a magyar olvasókhoz is. Nem így a Tekno Comix képregény-sorozata, mely – legalábbis ami a történetet illeti – túl nagy tragédiát aligha jelent… A sorozatot a nagyszerű Howard Chaykin fogta össze, a ceruzarajzokat George Pérez, a kihúzást Josef Rubinstein és Mike Whiterby készítette. Az öt ifjú szuperhős ötlete, meglehet, csakugyan a kései Asimovtól származott – a cselekmény-ábrázolás és a dialógusok kifinomult mestere azonban aligha talált volna örömet a képtörténetek akcióban tobzódó, digitálisan túlszínezett világában…

Uramisten! Ezek minden héten karácsonyt akarnak...!

A nemzetközi képregény-irodalom persze nem tud róla, de attól még örömteli tény: Magyarországon Asimov több elbeszéléséből is készült képregény-adaptáció. A Karácsony a Ganymedesen és a Parányi eltérés forgatókönyvét Kiss Feri írta: az első rajzait Podmaniczky Ferenc, a másodikét Csordás László készítette. Mindkettő „tipikus”, könnyed, egy-egy inkább humoros, mint komoly csattanóra építkező történet, amit mindkét rajzolónak kedves, hangulatos módon sikerült ábrázolnia. Ferit egyszer arról faggattam, miért épp ezeket az írásokat szemelte ki, a képregényesítésre. „Mert tetszettek!” – jött a válasz. Magyarított változat készült a Törődik-e a méh című elbeszéléséből, melynek képregény-adaptációja eredetileg 1976-ban a Gold Key Starstream: Adventures in Science Fiction című sorozata negyedik füzetében látott napvilágot. Mindhárom történet (sok-sok egyéb anyag társaságában) itt elérhető.

Parányi eltérés...

Az asimovi mű és a képregény közvetlen összekapcsolása tehát nem sok babérral kecsegtetett – szerencsére egy másik megközelítés viszont igen. Az amerikai képregény kialakulásának körülményeit, előtörténetét kutatva ebben az évben elég sokat foglalkoztam a pulp, a szórakoztató, folyóiratokban megjelenő vagy füzetes ponyvairodalom kiadóival, magazinjaival, szerzőivel és – természetesen – illusztrátoraival. Az első „komoly” képregények alkotói (akik, mint Alex Raymond vagy Bourne Hogarth azért nagyon tudtak rajzolni) végtére is innen érkeztek – s innen hozták azt a technikát is, amivel a „realisztikus” comics kezdeti formavilágát megteremtették. A két világ között megmaradt az átjárás: a képregény-rajzolók a harmincas-negyvenes években is illusztráltak – s sokszor az inkább a magazinoknak dolgozó illusztrátorok is készítettek egy-egy sorozatot. Vagy éppen reklámrajzokat...

Az első Astounding Stories címlap 1930-ból: a rajzoló a porosz származású Hans Waldemar Wessolowski (1894-1948), művésznevén: Wesso

Asimov kilenc éves volt akkor, mikor elindult tudományos-fantasztikus műfaj legendássá vált magazinja, az Astounding Stories. A reménybeli író a lap éppen akkor hivatalba lépett új szerkesztőjéhez, John W. Campbell, Jr.-hoz 1938 júniusában személyesen vitte be első kéziratát. Campbell ezt még visszaadta, de a lelkes ifjút azonban további írásra ösztönözte, s harmadik kéziratát (Marooned Off Vesta - Hajótörés a Vesta térségében) elfogadva meg is jelentette azt a lap 1939. évi márciusi számában. 1941. szeptemberében kerül először címlapra írásával: ez volt a Leszáll az éj (Nightfall), minden idők egyik legnagyobb hatású tudományos-fantasztikus elbeszélése. A magazin jó tucatnyi művészt foglalkoztatott. Ekkoriban Charles Schneeman (1912-1972), Frank Kramer (1909-1993), Manuel Rey Isip (1904-1987), Edd Cartier (1914-2008) és Paul Orban illusztrálja a legtöbb számot, s legtöbbször Graves Gladney (1907-1976), Hubert Rogers (1898-1982), majd a negyvenes évek elején már William Timmins (1915-1985) készíti a címlapokat.

Először címlapon: a rajz Hubert Rogers munkája

„Tudományos-fantasztikus írói tevékenységemet még jóval tizenéves korom előtt kezdtem el. Első elbeszélésem 1938-ban talált vevőre, tizennyolc eves koromban, amikor negyedéves középiskolás voltam a Columbia Egyetemen.  Voltaképpen mar jelentős tudományos-fantasztikus írónak számítottam 1942 közepe táján, amikorra megírtam negyvenkét elbeszélést, és kiadtak harmincegyet, köztük a Leszáll az éjt, az első három elbeszélést a pozitron robotokról és az Alapítvány-sorozat két első kisregényét. És meg mindig csak egyetemi hallgató voltam, akinek magiszteri oklevélen alig száradt meg a tinta.” – emlékezett vissza pályakezdésére A Hold tragédiája egyik írásában. Bele gondolni is döbbenetes: egy tizenéves, pályakezdő, ifjú írópalánta kezdeti próbálkozásaiból születtek meg a sci-fi később kultikussá váló történetei – s valójában maga a műfaj is.

„Anselm Haut Rodricot (a “Haut” – magas – szó nemesi származására utalt), Pluema alkormányzóját és őfensége, az anakreóni király rendkívüli követét és még vagy fél tucat cím birtokosát Salvor Hardin fogadta az űrkikötőben a magas vendégnek kijáró ceremóniával. Az alkormányzó feszes mosollyal az arcán, mélyen meghajolt, fegyverét kihúzta a tokjából, és csövénél fogva átnyújtotta Hardinnak. Hardin egy erre az alkalomra kölcsönkért pisztollyal viszonozta az udvariasságot.”

Az Astounding illusztrátorai keltették először rajzban életre Heinlein, De Camp, Herbert, Silverberg, Pohl, Van Vogt és a többiek elbeszéléseinek alakjait. Az 1942. májusi számhoz Manuel Rey Isip, Frank Kramer, Paul Orban és Charles Schneeman egyaránt készített rajzokat – Campbell kifürkészhetetlen akaratából Isip, egy Fülöp-szigetekről származó grafikus testvérpár idősebb tagja kapta meg Asimov az Alapítvány című, új történetét, egy több részre tervezett ciklus első darabját. A történet kezdete azt a formáját, ahogy mi ismerjük csak 1951-ben nyeri el: Asimov a Psychohistorians (magyarul: Az enciklopédisták) című bevezető részt a Gnome Press-féle első kötetben való kiadás számára készítette el. A magazinban megjelent „ős változat” Hari Seldon a két Alapítvány sikeres létre hozása után tudósaihoz intézett utolsó beszédével indítja a történetet.

Egy alak töltötte be, egy tolószékben ülő emberi alak! Pár percig nem szólalt meg, csak az ölében fekvő könyvet csukta be, és simogatta elgondolkozva. Aztán elmosolyodott, és az arca egyszerre életre kelt. – Hari Seldon vagyok – szólalt meg.

Az öreg, megfáradt Seldon büszke munkatársaira, közös sikerükre – arra, hogy munkájuknak köszönhetően a hanyatló Birodalom kultúráját mégis sikerül megmenteniük. Már csak egy dolog maradt nyitva, ám ezt ötven év múlva kell elvégezni – akkor, amikor a jövőben bekövetkezik majd Anakreón lázadása, mely végleg elvágja majd Terminust a Birodalomtól… „Lewis Pirenne mélyen munkájába merült a szoba megvilágított sarkában álló íróasztala mellett.” A történet innen folytatódik…

Az Astounding 1944. augusztusi számának címlapján az új Alapítvány-történet: The Big and The Little (magyarul: A kalmárfejeldemek)

A következő folytatásokat azonban már legtöbbször Paul Orban illusztrálta – az első magyar az Alapítvány szolgálatában. Orbán Pálként született 1896. június 23-án, Budapesten. Korán elhalt anyja nevét nem ismerjük. Apja egy kovácsmester volt, aki rövidesen újra megnősült, de a szegénység elől 1902-ben kimenekült Amerikába. Chicagoban telepedett le, s rövidesen már sikerült annyi pénzt összegyűjtenie, hogy előbb az első házasságából származó fiát és annak nővérét, Margitot tudta kihozatni, majd Paulinát, a második feleséget és a tőle született kislányt is. Az ifjú Orbán ügyesen rajzolt. 1910-ben, 14 éves korában az akkor igen komoly summának számító öt dollárért sikerül eladnia az egyik vízfestményét – e pillanattól ha nem is a művészet, de a művészetével való pénzkereset kötelezi el magát…

Jorane Sutt összeérintette gondosan kimanikűrözött körmeit, és megszólalt: – Kész talány. Bizalmasan megsúgom magának, hogy a jelek szerint újabb Hari Seldon-válságnak nézünk elébe.

1913 és 1917 között elvégzi a chicagói Szépművészeti Akadémiát, de már közben is dolgozik újságoknak. 1917-ben megnősül, a következő évben elnyeri az amerikai állampolgárságot. A húszas évek elején már az egyik chicagói reklámügynökség művészeti igazgatója, amit azonban felesége halála után felad. Újra megnősül, s a svéd származású új asszonyával, Karin Annával New York-ba költözik, ahol szabadfoglalkozású illusztrátorként kezd dolgozni.

A misszionárius visítozni kezdett. Kezeit a magasba lökte, s ujjaival görcsösen az ég felé mutatott. A palást bő ujjai visszahullottak, és látni engedték sovány, eres karjait. Hirtelen a pillanat törtrészéig tartó, parányi fényvillanást lehetett látni.

A The Avenger, Detective Novels, Doc Savage, Exciting Western, Giant Detective, Horror Stories, Popular Detective, Popular Baseball, Popular Western, Rodeo Romances, The Shadow, Texas Rangers, Thrilling Mystery, Thrilling Ranch Stories, Thrilling Sports, Top-Notch, Triple Western, Unknown, Western Story sorozatoi kiadói és persze az Astounding számára készít illusztrációkat. Az 1974-ben elhunyt művész késő öreg koráig aktív maradt – a hatvanas években az Analog tudományos-fantasztikus magazin számára készített illusztrációkat.

1945. novemberében egy újabb Alapítvány-folytatást hirdet a címlap – a belső illusztrációkat továbbra is Orban készítette.

Érdekesek, talán kicsit szépek, de mindenképpen nagyon kor-tükrözők ezek a rajzok. Az egyszerű, olcsó nyomdai előállítás követelményének megfelelően a grafikus kemény kontúrokkal, tussal dolgozik. A beállítások legtöbbször statikusak, a kompozíciók pedig - főként az egész oldalas rajzoknál meglehetősen formálisak. A korai amerikai képregény viszonylag gyorsan túljut majd ezen a szakaszon, s érdekes megfigyelni, hogy az ötvenes évekre már a magazin-illusztrációk is egy jóval dinamikusabb ábrázolásmód felé fordulnak el. Értéküket ma már inkább kortörténeti emlék-voltuk, mint a művészi teljesítmény adja: mégis jelentős adalékokkal szolgálhatnak ahhoz, hogy rekonstruáljunk kor által meghatározott művi valóságot. Érdemes emlékezni rájuk…

Az Alapítvány-idézeteket Baranyi Gyula fordította