Valahogy úgy alakult, hogy korábbi képregényes pályafutásom során tudományos-fantasztikus témájú munkát végül is nem készítettem. 1989-ben Nemere Istvánnal terveztük, hogy a Mi Világunk kiadó számára füzetes ifjúsági képregényt csinálunk. István az első rész szövegkönyvét gyorsan megírta – ez lett volna A fekete síp sorozat nyitódarabja. Hiteles történetét, a projekt továbbélését ebben a cikkben írtam meg. Tudományos-fantasztikus regényét azonban kettőt is illusztrálhattam. Az eredeti rajzok közül több elveszett, néhány megmaradt, sőt: most, 2016 februárjában egy elveszettnek hitt rajz is előkerült...
Sci-fi rajzolói munkásságom így
végül Nemere István két, a Trendal-sorozatban a Népszavánál megjelent könyvének
illusztrálására korlátozódott. Ehhez a sorozathoz előttem már többen is
készítettek rajzokat. Én a hagyományos iskolát követő elődeimhez képest úgy
döntöttem, „képregényesre” veszem a stílust. A két könyv rajzait azon kevés korabeli munkám között
tartom számon, ami (talán) akkor is, ma is vállalható. A RePrint indulása kapcsán (meg persze már jóval korábban is) sokat beszélgettünk Fazekas Attilával arról, a régi képregényiskola mennyirelehet piacképes
még ma is - ez alatt persze nem holmi pénzügyi sikert értünk, hanem
azt, hogy a médiák, a vizuális benyomások özönében mennyire tudja (ha
tudja) megragadni az olvasó figyelmét, s képes betölteni alapfunkcióját:
a szórakoztatást. A Nemere-illusztrációkat - mint Attila a nyolcvanas években rajzolt sci-fi képregényeit is - időtállónak tartom: látványviláguk azóta sem vesztett sokat eredetiségéből.
A csillagok háborúja (amit nálunk Fazekas világszínvonalon ültetett át a képregény nyelvére) gyökeresen megváltoztatta a tudományos fantasztikus témák ábrázolásmódját. Az űrjárművek megrajzolásánál a szögletes formák váltak jellemzővé – no meg az aprólékos felszíni kidolgozás. 1982 után már idehaza sem lehetett akárhogy rajzolni, illusztrálni, a professzionalizmus és az új, modern látványvilág iránti követelmény olvasói oldalon már korábban megjelent, lassan-lassan aztán itt-ott a kiadók is igazodtak hozzá. Az alapvetően belterjes, haveri összefonódásoktól terhelt magyar kiadói szakma nehezen mozdult, a kisebb, rugalmasabb vállalkozások a nyolcvanas évek második felétől viszont egyre inkább igyekeztek az olvasó kegyében járni. A Népszava kiadó Mi Világunk szerkesztősége könyveit ismert grafikusok illusztrálták - ki-ki abban a stílusban, amiben már évtizedek óta dolgozott. Új emberként nekem nehezebb volt, különösen, mert - művészi képzés hiányában - nem is törekedtem a művészi ábrázolásra - annál inkább a képregényes, akkor leginkább frissnek, aktuálisnak számító hatások érvényesítésére.
Nem tagadom, nagy örömet találtam a rajzok elkészítésében, s bizony tudatosan törekedtem arra, hogy azok minél Marvelesebbre
sikerüljenek. A könyvek alakja eleve behatárolta a kompozíciók
lehetőségeit, az erősen nyújtott téglalapokat itt-ott trükkökkel
lehetett csak kitölteni. Az, hogy a rajzokat képkockába foglaltam,
szintén képregényes elem volt - a körvonalakat azonban ahol lehetett,
megtörtem, kifolyatott képelemekkel próbáltam feldobni a rajzokat. A
ruházat esetében az amerikai képregény „latexes”, testhez
simuló megoldásait igyekeztem követni – mint oly sok grafikus akkoriban
szerte a világon. Ez kiváltképp a
hölgyek ábrázolását tudta igen-igen plasztikussá tenni. Hogy István így
képzelte el hőseit, nem tudom, de végső soron a rajzokkal elégedett
volt, és ez akkor - s persze most is - soket jelentett nekem.
A történet középpontjában a
Trendal bolygó átalakítása áll, mely irdatlan nagy, város nagyságú gépekkel
történik. Mindig mániám volt a technikai eszközök „fizika-hű” ábrázolása, itt
is figyelembe kellett venni a funkcionalitásból, méretből adódó szerkesztési
sajátosságokat. Ha pedig a szerző rakétaelven működő
leszállóegységet ír bele a regénybe, akkor annak úgy is kell kinéznie – a
rajzoló szabadsága mindig ott kezdődik, ahol a pontos szerzői instrukciók véget
érnek. Az égi párbaj esetében a fény-árnyék hatás maximális
kihasználásával, a járművek felszínének aprólékos kidolgozásával a Bob
Mallard-történetek és Cheret szelleme kísért – a járműveket azonban magam terveztem.
Minden
rajz magán hordja a kor
jellemzőit… A nyolcvanas években oly divatos, tupírozott női hajviselet
itt is tetten érhető. Nemere fanatasztikus regényeihez is adagolt
egy-egy csepp erotikát, ami persze rajzban is megjelent. Ennyi
akkoriban benne lehetett minden ábrázolásban – és az olvasók véleménye szerint
benne is kellett lennie.Címlapra mindazonáltal ilyen jelenet még nem kerülhetett - akció annál inkább. Az első változat - ami most 27 év bújkálás után került elő az egyik ritkán nyitogatott mappa lapjai közül - nem nyerte el Kulcsár Ödön tetszését (pontosabban az övét elnyerte, de a kiadó nagyhatalmú vezérigazgatója aligha szimpatizált volna vele), a második rajz azonban igen. Ez jelent végül meg - Kertész László neve alatt. A szerkesztő figyelmét valahogy elkerülte, hogy a 4. oldalon az addigi regényeket illusztráló grafikus neve, s nem az enyém került feltüntetésre - így tartják nyilván a művet a katalógusok, s így őrizte meg Nemere István olvasóinak kollektív emlékezete is. Egészen mostanáig...
