Blogbejegyzéseimben méltatlanul
kevés szó esik „másik” életemről. Arról, ami 1998-99-ben, a tudományhoz való
„visszafordulásommal” vette kezdetét, s ami 2002-től új, de máig tartó
fordulatot vett. 2003. január 1-el kerültem a BME Vállalati jogi – ma már Üzleti
jogi – tanszékére, ahol akkor is, ma is pompásan érzem magam. A társaság remek,
és úgy alakult, hogy mindenkinek van egy „árnyék” élete – egy másik énje, ahol
utat engedhet rejtett ambíciói és Isten adta tehetsége kibontakoztatásának.
 |
| Egyik (ha nem a) legkedvesebb történetem volt... Mikor 2012 januárjában 21 év után újra elkezdtem rajzolni, megpróbáltam ismét elkészíteni a nyitólapot. A rajz, ami arra bátorított, legyen folytatás, a lehető legelőkelőbb helyre került: ma Kiss Feri képregényes emlékkönyvében található |
Tanszékvezetőnk, Pázmándy
Kinga a Vallvadír zenekarban énekel.
A pénzügyi- és adatvédelmi jog nagy szakértője, Ferenczy Endre filmekben
játszik: valószínűleg az egyetlen magyar jogászprofesszor, aki szerepel az International Movie Database elektronikus katalógusában.
Perecz László, aki évente ezernél több mérnökhallgatót vezet be
előadásain az üzleti jog rejtelmeibe, igazából filozófus,
a BME filozófiai doktori iskolájának vezetője, és nem mellékesen a legszebb és legtehetségesebb magyar költőnő férje… Pétervári
Kinga egy kiadót vezet, amely fantasy kötetekkel
örvendezteti meg a Nagyérdeműt. Ebbe a társaságba épp belesimul egy
képregény-bolond…
A blog szubjektív műfaj, aki
csinálja, sok mindent elárul magáról. Valaha a képregény és a szórakoztató
sajtó körüli lelkes kolbászolás pénzkereseti lehetőség volt – méghozzá nem is
rossz. Ma már az emlékezés, no meg az újra felfedezett rajzolás öröme motivál –
s talán az, hogy a sok jóból, szépből, amit valaha ezektől a műfajoktól, s a
velem dolgozó nagyszerű emberektől kaptam, tovább tudjak örökíteni valamit. Az
egészben a legszebb persze a negyed századdal ez előtti, „hősi” időkre való
emlékezés – no meg persze a határok feszegetése: menne-e ma ugyanúgy az írás,
rajzolás, lehetne-e jobban, másként csinálni? S általában – lehet…
Hallgatóim egy része azonban a Facebookon
és itt, a blogon élt árnyékéletemmel először
szembesülve általában egyfajta kulturális sokkon megy át. Hogy ennek – Regős
Bendegúz örökbecsű szavaival élve – az az oka, hogy ezt aztán már csakugyan
nem nézték volna ki a baktersapka alól, vagy csak keserű figyelmeztetésként
veszik arra, hogy ma már ki mindenki kaphat katedrát az egyetemen, nem tudom.
Első olvasóim azonban legnagyobb részt közülük kerültek ki, s ezt köszönöm
nekik, meg persze azt is, hogy sokan még ma is velem tartanak. Sokszor sikerült
meglepnem őket – néha magam is, mikor olyan korábbi „teljesítményemmel”
találkozom, amely pályám indulásakor még elérhetetlen álomnak tűnt, aztán mégis
összejött valahogy.
A korabeli, képregényt is közlő
sajtó két, nagyon nehezen bevehető vára közül az egyik a Füles volt. Ide nem
sikerült bekerülni Cs. Horváthtal - Zórád minden jóakarata
ellenére - valahogy soha nem jött össze az együtt munkálkodás. A másik a Pajtás
volt, ami ekkor már jórészt a Pifből „élt”, magyar képregényt alig közölt. A
kiadónak volt viszont egy 300 000 példány körül megjelenő
zsebkönyvsorozata, a Hahota, mely viccekkel, rajzokkal, rejtvényekkel és persze
képregényekkel úgy negyedévente örvendeztette meg az olvasót. Itt még helye volt a magyar alkotóknak és történeteknek, sőt,
ami azt illeti: a legkiválóbbakat foglalkoztatták. A nagy karikatúristák közül
minden számban jelen volt Sajdik Ferenc, Kaján Tibor, Várnai György, Endrődi
István, Dallos Jenő, Földes Vilmos, aztán a lapnak évtizedek óta, könnyed
és szép stílusban rajzoló sajtóillusztrátor Görög Júlia – és persze Dargay
mester… Cser Gábor és a kiváló grafikus, Czifferszky Béla
szerkesztették – ő készítette az egyes számok hangulatos címlapjait is.
Cser Gábor nem csak
lelkiismeretes, közönsége ízlését remekül ismerő szerkesztő volt, de jó tollú
író, gyakorlott képregény-forgatókönyvíró is. Hogy miként kerültem kapcsolatba
a lappal, bizisten már nem tudom megmondani – nyilván nekik is küldtem egy
bemutatkozó portfoliót a már megjelent gyerekeknek szóló munkáimból, ami a Bucó-füzetek
sikere és a Képes Újságnál eltöltött évek eredményeként szépen
hízott. Kaptam egy kedves meghívót Cser Gábortól, és egy napon aztán ott
találtam magam a Jászai Mari tér 5. alatti szerkesztőségi szobában. A
viszonyítás végett: ez kábé annyit jelentett nekem, mint az egyszeri harmadéves
mérnökhallgatónak, mikor megtudta, a CERN-be osztották be szakmai gyakorlatra…
Gábor egy új képregényhez keresett rajzolót, amely egy varázserővel rendelkező,
pöttöm szellemről, Hubáról szólt. Naná, hogy elvállaltam – bár
sejtettem, hogy a Pifből és a Kockásból mindenki által ismert Artúrral
nehéz összehasonlításokat kell majd a figurának kiállani…
Ilyen típusú történetet korábban
még nem csináltam. Voltak a „komoly” képregények (a történelmi, kaland vagy
bűnügyi történetek), amelyek nagy rákészülést, sok segédéletet, komoly
realitás-követést igényeltek – és voltak a Bucó- és Szimath-féle
állat-főszereplős, „szabadkézi” animációval rajzolt gyermek képregények. A
karikatúrával, ami „műfajilag” a Hahotát uralta, sosem próbálkoztam –
egyszerűen nem volt érzékem hozzá. Az én alakjaimnak azért többé-kevésbé valódi
fiúkra-lányokra kellet hasonlítaniuk: másként egyszerűen nem tudtam volna
megrajzolni őket. Így aztán különösebb előkép nélkül A szellem diadala
c. képregényhez – amely végül a Hahota 1989. évi 36. számában rögtön
nyitó-történetként jelent meg – „magánhasználatra” újra feltaláltam – a cartoont.
Nyáron, valamilyen vízparti környezetben játszódó, tizenévesekről szóló
történet volt. Huba végül azt hiszem, elég karakteresre sikerült: míg Artúr
„szellemteste” kicsit hurkaszerű, zárt volt, őt alul nyitott kúpokból „raktam
össze”, s azzal a kevés végtaggal, amivel elláttam, végül egészen összetett testbeszéd-nyelvet
sikerült közvetítenem… A fiú főszereplő, Lakli Sanya „hozta” a
nagydarab, esetlen tinédzser figuráját. A problémát a női főszereplő, Szatmári
Szilvia megformálása jelentette. Minden köteles tiszteletem mellett: én
bizony nem voltam képes a kánon szerint megkívánt, pipaszár-lábú, nagyfejű,
elöl-deszka-hátul-léc karakterekhez igazodni. Szilvia nőbül lett össze
rakva – de tessék elképzelni, az úttörők időszaki folyóiratában. És
bizony jutott a bikinis, fürdőruhás, hosszú lábú lányokból a történet egyéb
kockáira is. Ez néhány éve még valószínűleg kiverte volna a biztosítékot a
szerkesztőségben – ám ekkor már 89-et írtunk, recsegett-ropogott a rendszer, a
főúttörők a tükör előtt állva a Monoply játékból ismert kapitalisták
figuráját gyakorolták, nem is lett baj belőle.
Sőt, a folytatásra is felkérést kaptam. És ha egyszer egy üzlet
beindul…A nincsen tövis rózsa nélkül című történetben Huba már egy másik
boldogtalan sorsú ifjún szeretne segíteni, így jut el a nyári vakációját élvező
Télapó várába, akinek fogadótermében dögös, hosszú combú, latexruhás
krampuszlányok gogóznak… Cser egyéni stílusú forgatókönyv-író volt, pontos
képutasításokat adott (szerencsére az ábrázolás mikéntjét rám hagyta), dialógusokban
és helyzetkomikumban gondolkodott. Az sem volt lényegtelen, hogy mindketten
szerettük a történetet… Hogy végül miért nem lett folytatása, már nem
emlékszem: a következő Hahotában egy régebbi képregényem rejtvényes feladvánnyá
alakítva még megjelent, aztán 1990-től már nem készítettem újabbakat. Rövidesen
megszűnt az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, s vele összes kiadványa is, s a
hajdan oly sikeres magyar képregény mélyrepülésbe ment át…
Szatmári Szilvia emléke viszont nem hagyott nyugodni. Mint régi
hőseim – például a ma hetvenes évei elejét taposó, egykori kémelhárító, Hód – esetében sokszor, eljátszottam a
gondolattal: hogyan élte ő meg az eltelt negyedszázadot. Ma jó negyvenes
szépasszonyként, esetleg elhízott, de
boldog családanyaként, vagy a demokrácia nagyobb dicsőségére hajléktalanná vált
kéregetőként találkozhatnék az utcán vele? 89-ben nagyon vártuk a
piacgazdaságot, a szabadságot, a kápitálista átalakulást, és ennek hangot is
adtunk: ki tüntetéssel, ki azzal, hogy már az átmenetre készülve számolta az
ellopható értékeket, ki meg merész képregények rajzolásával… Akkoriban még
minden lehetséges volt – még az is, hogy a hajnalt végül a kakas kukorékolása
hozza meg.
Jó egy éve multimédiás előadási módszereimhez szokott hallgatóimnak e
gondolat jegyében készítettem egy prezentációt. Játéknak szántam, de így utólag
gondolkodóba estem magam is. Lehet, hogy tényleg így történt? Lehet, hogy
Szilvia szőkeségével kezdődött minden? Lehet, hogy ami 89 óta velünk történt, végső
soron neki köszönhető? Bizony, akár még ez is meglehet. Ki tudja? Bob Dylan hajdan nyári éjszakákon,
tábortűz mellett, a lányok kezét fogva sokszor énekelt dalának refrénjével: ezt
a választ, testvér, már elfújta a szél, a választ azt elfújta a szél…
