2014
szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit,
aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők
Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/
Úgy alakult, hogy a
magyar képregény hőskora legnagyobbrészt feketében és fehérben él
emlékezetünkben. Ennek persze megvannak a maga sajtótörténeti okai: az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek magyar
lapkiadása, főleg a nagy példányszámban megjelenő heti- és havilapok (melyek a
képregénynek is otthont adtak) alig-alig engedhették meg maguknak a színes
nyomtatás luxusát. Minőségi papír és megfelelő nyomdatechnika is csak korlátos
mennyiségben állt rendelkezésre. Igen sokszor csak a borító volt színes, a
belívek pedig monokrómok, esetleg kísérőszínnel nyomottak – vagy, jobb esetben, részben színesek, mint azt a
legkedveltebb hetilapok, a Nők Lapja, az Ország-Világ vagy a Képes
Újság esetében megszokhattuk. „Teljes egészében” színesben csak néhány
újság jelent meg – szerencsére ezek közé tartozott néhány, a legkisebbeket
megcélzó lap is.
 |
|
Még nem képregény, de már
képregényes... Az ötvenes évek derekán az Úttörőben sokszor
jelentek meg gazdagon (és színesen) illusztrált elbeszélések – a tanulóifjúság
épülésére. Ezek közé tartozott a Sebők Imre által megrajzolt, kétoldalas A
hőstett is, mely Illik Tibor, egy fiatal, a Balatonon szolgálatot
teljesítő katona bátor kalandját beszélte el.
|
A színes belív tehát drága kincs
volt: kevés lap engedhette meg magának, hogy a képregényre „pazarolja” – ha
egyáltalán közölt képregényeket. Az a néhány kivétel, mely mégis megtette,
számos igen szép, emlékezetes alkotás létrejöttét segítette elő – a szó legszorosabb
értelmében véve színt víve a magyar képregény-történetbe. Ezek,
no meg az egyik előző írásban említett színes diafilmek bizonyítják az aranykor
alkotóinak – mindenekelőtt Zórádnak és Sebőknek – az alkalmazott
grafika egyik legnehezebb válfaja, a festmény-illusztráció műfajában való
rendkívüli tehetségét. A tökéletes formaérzék, rajztudás náluk ugyancsak
tökéletes színkezeléssel találkozott – különösen Sebők vegyes technikás borítói
(ő már a harmincas években is népszerű címlaprajzolónak számított) semmivel sem maradtak el a kor amerikai, német, vagy – akik nagyon
tudtak – spanyol címlapfestői mellett.
 |
|
Egy színes kuriózum, ugyancsak az
Úttörő 1955-ös évfolyamából... Sicc figuráját Kálmán Jenő alkotta meg, s
először a Pajtában, folytatásokban jelentek meg kalandjai. A rajzoló Zórád
volt, aki amolyan szocialista Csizmás Kandúrként képzelte el a verses
mese főszereplőjét. Az első, egészen más képi világot nyújtó Sicc-képeskönyv
– Tankó Béla rajzaival – 1956-ban jelent meg, s népszerűsége máig
töretlen.
|
A magyar sajtó ebben az időben
még „szerette” a festett, grafikus címlapokat. Kezdetben sokszor még a Fülesnek
is rajz jelent meg a borítóján, s csak a hatvanas évek derekától váltak
uralkodóvá a fájintos, egyre lengébben öltözött fehérnépek: énekesnők,
színésznők, egyéb szépleányok. A hátsó borító sokszor nevelő célzatot szolgált:
hol az 56-ban nyugatra tántorgott honfiakat csábította hazatérésre (s ünnepelte
azokat, akik már visszatértek), hol a pesti mindennapokból vett karikatúrákkal
örvendeztette meg a nagyérdeműt. A fekete-fehér lapok is szívesen tettek ki
rajzot a címlapra: mint más helyett már láttuk, a Képes Nyelvmesterben a
legszebbeket Zórád és Sebők, a Modellezésben Marjai Imre készítette.
 |
|
Az Ezermester 1957 és 1997
közötti számai az Ezermester Oldtimer oldalán érhetők el: érdemes oda
ellátogatni. Szenes Róbert egyedi hangulatú borítófestményei – mint ez az
1960-ból származó – nagy szakmai tudásról tettek tanúbizonyságot. A kiadó
1961-től kísérletezett a fényképes borítókkal (sokszor ismert sztárokat „állított”
be valamilyen „barkács-szituációba”), később azonban visszatért a rajzolt
borítókhoz. Rochi Ernő, kiváló barátom, Szenes életművének kutatója,
képregényeinek újbóli közreadója gyűjteményéből - köszönet érte.
|
A nagy példányszámban megjelenő
barkácsmagazin, az Ezermester borítóit az ötvenes évek végégétől jó
néhány esztendőn át Szenes Róbert jegyezte, aki nagyon tudott
festeni - erre Fazekas Attila hívta fel figyelmemet, aki a balatonalmádi
bolhapiacon tett szert e régi számokból értékes gyűjteményre. Szenes –
életművét Rochi Ernő barátom dolgozta fel – képregény-rajzolónak is
kiváló volt: bár a „kismesterek” között tartják számon, kidolgozott, szépen
komponált, erőteljes rajzai, jellegzetes alakjai nem csak nagy tehetségről, de
a sajtógrafika, mint szakma igen alapos ismeretéről is tanúskodnak. Néhány
rajza felett hosszan merengtünk Attilával: nem tudtuk eldönteni, hogy a már
fényképszerűség határait súroló, grafikai trükkökben tobzódó rajz „sima”
festmény, vagy fénykép a rajzzal való összedolgozása.
 |
| 1957-ben nem csak a Pajtás, de a Kisdobos is közölt gyermekeknek szóló képregényt. A Félix és Suviksz színesben jelent meg, az egy-egy oldalpárra rúgó, 18 egyenlő méretű képkockából álló történetek témáit a szerzők rendre a kis olvasók számára ismert és kedves világból (cirkusz, iskola, kirándulás) merítették. |
Szenes Róbert azonban –
sajnos – sem akkor, sem később nem készített színes képregényt: ezt csakugyan
kevés grafikus mondhatta el magáról. Igaz, a cikk tárgyánál szorosan maradva
nem számítom ide a Kisdobosban megjelent, nem szövegbuborékos
képtörténeteket, de a Ludas Matyi némely nagyszerű rajzolóinak comic-stripnek
is minősíthető képsorozatait (ezek közül Bayer Antal több, igen kedves
darabot adott közre Képregénymúzeum-blogjában),
illetőleg a Ludas Magazinok egész oldalas bohóságait sem - „csak” a
komoly, „valódi” történeteket.
 |
|
A gyanú árnyéka, a Rendkívüli
Füles 1971-es nyári számából
|
Elvétve persze utóbbi az
előbbiekbe is bekeveredhetett, miként az előbbi az utóbbiakba is: a nagyszerű Endrődi
István életműve és a Tollasbál bizonyítja az átjárhatóságot két
rendszer között. Mindent összevetve 1958 és 1978 között a tízet sem érte el
azoknak a lapoknak a száma, ahol az igazi színes képregények megjelenhettek –
s közülük mindössze egyről, a Képes Újságról volt elmondható, hogy
rendszerességgel – s néhány továbbiról (pl. a Rendkívüli Fülesről), hogy
viszonylag gyakorta.
 |
|
A hatvanas években a színes
képregény szinte egyedüli megjelenési lehetőségét a Képes Újság
biztosította. Minden történetet Korcsmáros Pál rajzolt, de – s ezt érdemes
megfigyelni - nem ugyanolyan grafikai eszközök használatával. Az első színes
képregény a lapban a Regélő századok c. sorozat volt, melyben Pánczél
Lajos a legkorábbi magyar történelem eseményeit dolgozta fel. Az első 29
folytatás - erre Kiss Feri hívta fel figyelmemet - eredetileg lavírozott, fekete-fehér változatban készült, a nyomdában utólag – foltszerűen emeltek ki színesben egyes kompozíciós elemeket…
|
A Képes Újság igazi unikum
volt ebben az időben – s ha dicsérem, nem a későbbi munkatárs elfogultsága beszél belőlem. A
lapban 1961 és 1974 között jelentek meg képregények – ezeket az első tíz évben
kivétel nélkül Pánczél Lajos, halála után pedig lánya, Pánczél Margit
írta, s minden esetben Korcsmáros Pál rajzolta. A rajzok - attól
függően, hova került a képregény a lap „kilövésében” - hol fekete-fehérben, hol
színesben jelentek meg. Nos, ezek a hatvanas években
született alkotások a magyar színes képregény hőskorának legemlékezetesebb
alkotásai. Nem csak művészi értékük miatt (Korcsmáros igényesen, szépen
dolgozott, kerülte a harsány megoldásokat, finom akvarelltechnikája „rásimult”
a rajzokra), de témaválasztásuk okán is: több közülük nemzeti
képregény-eposzaink közé tartozik, s méltán tarthatna számot az újra
felfedezésre. Aztán persze volt olyan történet is, mely „pusztán” szórakoztatni
akart – az Indul a bakterház ebben a műfajban nemzeti klasszikussá
emelkedett.
 |
|
... a 30. folytatástól azonban már maga a művész dolgozott színesben:
a mívesebb, lágyabb tónusokat használó akvarell-technikát használt és a történet végéig
ki is tartott mellette.
|
A hetvenes évek derekán aztán a
helyzet lassan megváltozott – a Pajtás színesre váltott, itt, s alkalmi
kiadványaiban „kiszínesedett” a képregény. 1977 után a Kisdobos is új
lendületre kapott: a „kommersznek” tartott kortárs fővonalhoz képest művészibb
igénnyel, fiatal művészeket felkérve kezdtek igényes, szépen megrajzolt
sorozatok kiadásába. Arra azonban, hogy a színes képregény „áttörjön” a magyar
lapkiadásban még néhány évet várni kellett: ez 1981 végén, a Kockás elindulásával
következett be. A Pif akkor már jó ideje átállt a teljes színes
megjelenésre – melyekből már az anyalap, a Pajtás is bőven merített (s ezzel
párhuzamosan ki is kopott belőle a hazai szerzők által rajzolt képregény),
s ezekből válogatták össze az Kockás egyes számait is.
 |
|
A Mátyás király kalandjainál
Korcsmáros már egészen más technikát használ. Oldalai fegyelmezettebbek, a
történetet sok és szabályos képkockákba zárva meséli el, s nem kifesti vagy
„alászínezi” a tussal kihúzott rajzokat, hanem „festmény-képregényt” csinál: a
ceruzarajzokat közvetlenül színes ceruzával, festékkel „dolgozza ki”
|
Elvétve a Kockásban is volt
színes magyar képregény: Dargay Attila Kajlával, Zórád a Törökfejes
kopjával és A három testőrrel (ezek kifestése valakinek igen-igen randára sikerült: a Mester vissza is vonta a jogot az alászínezett utánközlések folytatására) – a
minőségi kiadást azonban ekkor már a Táltos albumai képviselték. Pedig
hát a hetvenes években sok magyar képregénynek készült színes változata – igaz,
nem hazai, hanem lengyel és kelet-német kiadások számára. A lengyel Relaxban
és a német Frösiben megjelent oldalak színezése igen eltérő szakmai
igényességet tükrözött: hol csak a rajzok mögé durván odatett, inkább a kép
hangulatához igazodó hangulati elem volt, hol mívesen kidolgozott művészi
igényű munka. Némelyik – kerülő úton – aztán hazajött: a képregény-honosító
oldalakon találkozhatunk időt, fáradtságot nem ismerő rajongók
visszamagyarításaival.
 |
|
Zórád németül, színesben.
A magyar képregényeket a szocialista tábor többi országában is szerették.
Néhány éve gyűjtők, képregény-történészek kezdték meg feldolgozásukat,
nyomtatásban azonban itthon persze még nem találkozhattunk (és valószínűleg nem
is fogunk találkozni) velük.
|
A nyolcvanas évek derekától aztán
egyre több lap kezdett el képregényeket közölni: ezek közül – már csak
szerkesztői erősségei folytán is - kiemelkedett az 1986-ban indult, s mindössze
nyolc számot megért Képírás. Sarlós Endre nagy szeretettel és
igényességgel megrajzolt történelmi sorozatai – melyek, Istennek, s az idős
Mesternek hála ma is folytatódnak – mind-mind egyedi alkotások, mind-mind a
magyar grafika igazi gyöngyszemei - de nem mindig „hagyományos” képregények. Közülük az első, a
Gróf Marsigli Alajos… még „klasszikus” képaláírásokkal dolgozott: a
rajzok itt csak a szöveg illusztrációjául szolgáltak.
 |
|
A Gróf Marsigli Alajos
csodálatos élete izgalmas történelmi tabló volt, változatos helyszínekkel,
dinamikus, pezsgő csatajelentekkel. Sarlós itt még „csak” kiszínezte a
tusrajzokat: kerülte az erős színeket, jól adagolja az egymást kiegészítő,
eltérő árnyalatokat.
|
A magyar történelmi képregény
egyik csúcspontját jelentő Képes Krónika sem szövegbuborékos képregény:
szépen komponált oldalakon, látványos, dinamikus rajzokkal, díszítőelemeket,
iniciálékat gazdagon alkalmazva, a tipográfiára is ügyelve beszéli el a
magyarok történetének kezdeti évszázadait. Színezése egyedi: elegáns, nemes, a
régi krónikákból ismert, keveretlen, tiszta tónusokkal dolgozik, sehol egy
disszonáns hang, minden oldalon minden szín minden színnel harmonizál. Illendő lenne, hogy egyszer albumban is megjelenjen – hirdetve a szigetvári mester nagy
tehetségét s történelmi eleink örök dicsőségét.
 |
|
Képregény és műalkotás… A Képes
Krónika felülmúlhatatlan Sarlós-féle interpretációja.
|
Ha csak a kifestés technikáját
nézzük, magyar színes képregénynek kezdetektől két fő „irányzata” volt. Az
egyik a rajzfilmesek és a nyomdai grafikusok által alkalmazott fóliafestés, a
másik a hagyományos értelemben vett akvarelltechnika, illetve a vízfesték, a
színes ceruza, szükség szerint tempera együttes alkalmazására épülő vegyes. Itt
is voltak átmenetek, kivételt erősítő szabályok: Dargay Attila, a kiváló
rajzfilmes a Pajtásban megjelent Kajlákat általában vízfestékkel maga színezte
- Zórád a Rendkívüli Fülesben megjelenő „komoly” képregényeit viszont a nyomdai
grafikusok „töltötték fel” színekkel. A legtöbbször igen rossz minőségű papírra
kerülő offszetnyomtatás nem „szerette” a sokféle tónust: a vízfesték nem, csak
a rajzfilmes technika tudta nyújtani a nagy, színes felületeknél
elengedhetetlen egyenletességet. Ám
mert a színes képregény ritka kincs volt, a hetvenes években még nem nagyon
bántuk, ha abban nem mindig, minden tökéletes...
 |
|
Ihaj, csuhaj – Kajlával.
1977-re már kiszínesedett a Pajtás, s – részben - színesben jelentek meg
alkalmi magazinjai is. Sok történetet a Pif-ből vettek át – sajnos ez később
teljesen kiszorította a lapból a magyar alkotók képregényeit.
|
Zórád, a festőművész
felülmúlhatatlan volt saját képregényei színessé tételében – akkor is, mikor
nem végezte a színezést, hanem hitvese, az apró termetű, bájos, mindig
végtelenül türelmes és kedves Ilka. Őt hitvesem is nagyon megkedvelte –
oly annyira, hogy nevébe is „beleszerettünk”: második kislányunk ő utána kapta
az Ilka nevet. A nyolcvanas évek elejétől, mikor a Mester inkább már csak az
illusztrálással és a Tabán-képekkel foglalkozott, Zórád irányítása mellett
sokszor ő vette át a babrás kifestő munkát – kis munkaasztala azonban nem a
Mester belső szentélyében, hanem a nappaliban állott. Minőségi festékeket
használt: ezeket zömében külföldi útjai során szerezte be - élénk, fedett színeit viszont egy egyszerű, fillérekért kapható csehszlovák anilin-készlettel
érte el. Ehhez persze a vízfestéket, tust egyaránt jól bíró kartonra is szükség
volt. A Szent István körúti művészboltban kapható import, osztrák
kartont használta, nekem is ezt ajánlotta – de mert igencsak drága volt és
ritkán lehetett hozzá jutni, idővel aztán áttértem a jó magyar műszaki
kartonra.
 |
|
A Hajdúk kapitánya színes
változatának megjelenése idején (1986) Zórád már rég nem készített új
képregényeket. Az első, a Táltosnál megjelent albumokhoz képest már egyszerűbb
kifestési technikát használt. A nagyobb felületeket előrajzolta, s azokat a
felesége „vitte fel”, ő csak a végső simításokat végezte.
|
Mert hát persze viszonylag rövid
pályafutásom során azért én is készítettem színes képregényt. A Bucó-füzeteket
nem sorolnám ide, hisz azokat egy, a Pannónia stúdióban dolgozó profi kifestő
színezte – tulajdonképpen csak egy nagyobb (és végül nem publikált) és egy
egyoldalas, referenciának szánt, de végül a Mi Világunk egyik alkalmi
magazinjában megjelent történettel „dicsekedhetek”. Ha másra nem, arra jó volt,
hogy rádöbbentsen: bizony, a színes képregény nem nekem találták ki…
 |
|
A művésznő elrablásának színes
változatát ez egyik könyvkiadó megrendelésére készítettem el: úgy volt, hogy füzetes
formában fog majd megjelenni. Erre végül nem került sor: a történet máig
publikálatlan maradt. Az első ránézésre látszik, hogy a vízfestéket nem az
ilyen munkákra találták ki: bár akkor már sikerült minőségi, s csakugyan élénk
színű, egyenletesebb fedettséget adó festékeket szereznem, a nagy felületeken
azért jól látszottak a száradási nyomok.
|
Ha valahol, itt ütközött ki a
rendszeres, alapos művészi képzés hiánya: a jó szem, kézügyesség, a vonalas rajzban
szerzett egyre jelentősebb gyakorlat itt már nem segített. A csók
(melynek alaphangulatát, s a nyitókép zöld kerámia díszkútját egy német utazási
prospektusból „emeltem át”) mindazonáltal a körülményekhez képest még jól
sikerült. Az alapokat vízfestékkel tettem fel, a tónusokat színes ceruzával
emeltem ki, a szörny (eredetileg valamilyen ártatlan tatu-féleség szolgált
modelljéül) rücskeinek térhatását harsány-zöld filctoll segítségével értem el.
 |
|
A csók vegyes technikával
készült: épp csak ketchupot, szilvalekvárt és a kamra egyéb kincseit nem
használtam fel annak érdekében, hogy a megfelelő hatásokat elérjem. A Hölgykoszorú
című Mi Világunk-kiadványban jelent meg.
|
A nyolcvanas évek vége felé aztán
átszakadtak a gátak. Addigra már a magyar nyomdák egy része jelentős
modernizáción ment keresztül, minden technikai feltétel adott volt a minőségi
színes nyomtatáshoz. Nagyon sok holland, belga, német képregényt (füzeteseket
és albumokat) nyomtattak Budapesten, aztán a kiadók is érdeklődni kezdtek a
Nyugat felé egyre nyitottabbá váló magyar lappiac iránt. Ami azonban azután
következett, már a magyar képregénynek más(ként színezett) lapjaira
tartozik…
A cikkhez felhasznált illusztrációk forrása (ahol az külön nem kerül feltüntetésre)
Kiss Feri digitális archívuma - ezúton is köszönöm kedves
barátaimnak az írás elkészültéhez nyújtott önzetlen segítségüket.
