2014. augusztus 3., vasárnap

Laudetur, Siotour!


dr. Fodor János (1932-2001) és Lombosi Jenő (1937-2002) emlékére



Az úgy kezdődött, hogy 1984 elején polgári perrendtartásból megbuktam az államvizsgán. Nem nagy dicsőség, de, tekintve, hogy Németh János buktatott meg, nem is nagy szégyen: az ELTE Jogi karán az elmúlt évtizedekben voltunk már ezzel páran  így. Az már csak hab volt a tortán, hogy állam- és jogelméletből is sikerült megbuknom. A malőrt Samu Mihály, a szocialista jogelmélet – immár emeritált, de ma is oktató - professzora okozta, pontosabban az, hogy néhány kérdés alapján rájött: az államvizsgára készülve (sem) sikerült elolvasnom a pártos ortodoxia jegyében született tankönyveit. 84-ben már más szelek fújtak: a jogi-elméleti tárgyakat, az „ébredező” politológiát a későbbi rendszerváltás emblematikus fiataljai, Kéri László, Bihari Mihály, Schlett István, Gyarmati György tanították, méltán számítottunk arra, hogy náluk fogunk majd vizsgázni is. Nem így történt. A tévedés – meg a polgári perrendtartás és az állam a kommunizmusban való elhalása nüanszainak alaposabb elsajátítása - egy félévnyi helyben járásba került: javításra már csak a nyár elején kerülhetett sor.


Akkoriban hitvesem szüleivel, Siófokon éltünk. Első gyermekünk már megszületett, s nyilvánvaló volt, hogy el kell helyezkednem valahol – a joghallgatót akkoriban kilenc szemeszter után akár sikerült a vizsgája, akár nem, az utcára hajította az egyetem. A dolgok akkor sem mentek másként, mint manapság: jó munkához csak összeköttetéssel lehetett jutni. Szerencsére apósom és anyósom jó ismeretségben voltak Magyarósi Györggyel, a SIOTOUR, a Somogy Megyei Idegenforgalmi Hivatal kereskedelmi igazgatóhelyettesével. Apósom – áldassék az emléke – egy napon elvitt hozzá, s mint nyelveket beszélő, átmeneti állást kereső, végzős jogászt bemutatott neki. Magyarósi György „pártvonalról” érkezett az idegenforgalomba, a városi pártbizottságon akkor is magas posztot töltött be, ám szerette, értette, s nagy szakértelemmel vitte a cég ügyeit is. Életem során kevés olyan tisztességes emberrel találkoztam, mint ő: emberi nagysága igazán a rendszerváltás utáni időkben mutatkozott meg. 


A SIOTOUR nem volt egészen idegen számomra: korábban, Móczár István beosztottjaként már valutaváltóként dolgoztam a Főirodán, volt alkalmam belekóstolni annak az intézménynek az életébe, mely a balatoni nyár őrületét a déli parton menedzselte. Ma már nehéz elképzelni, de júliusban és augusztusban a huszonötezres, álmos vidéki kisváros, Siófok több, mint százezer lakosú idegenforgalmi metropolisszá vált, keletről és nyugatról, s persze itthonról is hétről hétre sok-sok tízezer vendég érkezett, hogy kiélvezze a balatoni nyár örömeit. A SIOTOUR igazi idegenforgalmi nagyüzem volt, a Dél-Balaton szinte minden településén voltak kempingjei, üdülőtelepei, s – mint a Siófokhoz közeli Szántódpuszta - egyedülállónak számító turisztikai látványosságai. A birodalom a hatvanas évek derekától, fokozatosan épült ki: ahogy az addig zömében a belföldi turizmusra, szakszervezeti üdültetésre épült magyar idegenforgalom nyitott a szocialista országok, majd a Nyugat felé, nőtt a szálláshelyek, kempingek iránti igény, mely a hetvenes évek végéről már igazán tömeges méreteket öltött. A SIOTOUR hozzá nőtt a feladatokhoz, s a nyolcvanas évek elejére már igazi, professzionálisan vezetett nagyvállalkozássá nőtte ki magát.
 

Amit a Siófokon, a Szabadság tér 6. alatt található központ fogott össze. A kereskedelmi főosztályt Futó Kornél vezette, egy Brachfeld Siegfriedre emlékeztető, vérprofi, régi idegenforgalmis és külkereskedő – mindent tudott a turizmusról, mindenkit ismert a szakmában. Az ő osztályán belül működött az egyszemélyes propagandacsoport. Épp szükség volt egy gyakornokra, így ide „osztottak be” Balogh Ferencné, Zsóka keze alá. Ma már el lehet vitatkozni azon, volt-e valódi reklám a szocializmusban, vagy igazi piac hiányában nem is lehetett – számunkra azonban, akkor és ott, ez egy pillanatig nem volt kérdéses. A magyar idegenforgalom zömében a kapitalistákból élt, akiket kapitalista módon (de szocialista árakon) kellett kiszolgálni, úgy, hogy közben kiszolgálók is versenyben álltak egymással. Ez a balatoni vendégekért való harcban elsősorban az északi parti idegenforgalmi hivatallal, a Balatontourist Nord-dal való örök versengésben öltött testet. A Zalatour ugyan csak a Balaton nyugati csücskét „fedte le”, de övék volt a nyári főszezonon kívül is jól értékesíthető Hévíz és Zalakaros, így a vendégek között méltán tartott igényt a két balatoni „naggyal” hasonló súlyú érdeklődésre.


Akikért a harc már „otthon”, Ausztriában, Németországban, Hollandiában megkezdődött. Ebben még a reklámnak viszonylag kis szerepe volt: hirdetésre – devizában – csak néhány külföldi idegenforgalmi szaklapban volt keret, ezek (meg az évtizedes kapcsolatrendszer) révén azonban igen sok partneriroda „szállította” a Balatonra a vendégeket. A SIOTOUR reklámtevékenysége elsősorban a kiállítások, bemutatók szervezésére, magyar és idegen nyelvű tájékoztató anyagok előkészítésére, a vendégekhez való eljuttatására összpontosult – az éves „nagy” katalóguson kívül (ami hagyományosan az Utazás-kiállításra, a hazai idegenforgalmi cégek tavasz végi, országos börzéjére készült el) számtalan leporello, információs szórólap, térkép szolgálta ezt a célt. Zsóka – nagy profizmussal - nyomdákkal, fotósokkal, grafikusokkal tárgyalt, szerkesztette a kiadványokat, megrendelte a belföldi hirdetéseket, én meg tehetségemhez képest igyekeztem ebben segítségére lenni.


A SIOTOUR élén létrehozása, 1954 óta dr. Fodor János (1932-2001), a magyar idegenforgalom legendás alakja, s egyik legkiválóbb szakembere állt.  Szerepéről, sőt, nevéről ma már méltatlanul kevés szó esik, pedig nálánál többet aligha tettek a balatoni turizmus felvirágoztatásáért, a vendégfogadás feltételeinek megteremtéséért. Mikor a céghez kerültem, már három évtizede vezette azt: a  három fős siófoki turisztikai irodából az ország talán legnagyobb idegenforgalmi vállalkozásává emelte. Halk szavú, mindig udvarias, de határozott, és akaratát érvényesíteni tudó vezető volt. Igazi úriember, jobban mondva: úri elvtárs, mert a neve mellől a formális megszólítás sosem maradhatott el. Jó pártkapcsolatokkal rendelkezett, de ezeket sosem saját előnyére használta fel: mint a kor legtöbb tisztességes vezetője, ő sem gyűjtött vagyont. Nagy rutinnal vívta harcait a központosításra, források, hatáskörök elvonására mindig kész megyével, Kaposvárral, de magabiztosan mozgott az országos ügyekben is. A balatoni fejlesztéseken kívül sok belső-somogyi beruházás, kemping, szálloda elkészülte volt neki köszönhető.


Már az ötvenes évek derekán belevágott a turisztikai könyvkiadásba: a Somogyi séták sorozatát ő szerkesztette. A Siófokról készült, 1957-ben megjelent kis kötet ma már kortörténeti emlék, mint ahogy az egyes településeket bemutató többi is. Sokszor maga is fényképezőgépet ragadott: az ifjú Fodor János képei számos idegenforgalmi kiadványban jelentek meg akkoriban. A nyolcvanas években a Szántódi Füzetek igen színvonalas sorozata mellett kötelezte el magát: kiváló irodalmárok, történészek, folklóristák munkái kaptak a gazdagon illusztrált kötetekben megjelenési lehetőséget. Másként is pártolta a kultúrát: ő hozta létre, vagy fejlesztette tovább irodalmi, történelmi múltunk számos múzeumát, emlékhelyét. Jó egy éve jártam Niklán, a Berzsenyi-múzeumban: ott ma is az a kiállítás látható, amit 1972-ben Fodor Jánosnak köszönhetően nyitotta meg kapuit. A reklámot, a PR-t mindig kiemelt fontosságú kérdésnek tekintette, az újságírókkal igyekezett jó kapcsolatot ápolni. Különösen a megyei lapra fordított kiemelt figyelmet, melynek siófoki szerkesztője, Szapudi András (más helyütt már emléket állítottam neki) sok-sok kolumnás, de mindig becsületes cikkben méltatta a SIOTOUR erőfeszítéseit.  Segéd-propagandistaként nem sokszor találkoztam a nagyfőnökkel, így aztán különösen meglepődtem, mikor 1984 márciusában Katika, a két főnöki titkárnő egyike rám telefonált: János, Fodor elvtárshoz!


A főnöki irodában két ismeretlen férfi társaságában fogadott. A magasabbik, mint megtudtam, a pécsi Dunántúli Napló főszerkesztő-helyettese, Lombosi Jenő volt, az alacsonyabbik a lap egyik szerkesztője. A vidéki napilapokat abban az időben – természetesen – a megyei pártbizottságok adták ki, s egészen a nyolcvanas évek elejéig szigorú, egymás területét, kompetenciáit tiszteletben tartó rendben működtek. Hétfőnként a megyei lapok általában nem jelentek meg – a Napló viszont igen, sőt, ezt az „extra” kiadást (amit később a bőven 200 000 példány felett megjelenő Vasárnapi Dunántúli Napló váltott fel) nyaranta a Balaton-parton is terjeszteni kívánták. Kerestek valakit, aki kész lett volna idegenforgalmi, kulturális, esetleg sport információkról tudósítani a lapot – s Fodor János engem ajánlott figyelmükbe. Elvállaltam, rövidesen kék fedelű, ebbéli minőségemet hivatalosan tanúsító tudósítói igazolványom is megérkezett, 1984. április 24-én pedig a lapban megjelent az első cikkem. Újságírói pályám formálisan is kezdetét vette…


Nagy dolog volt ez akkor, hisz a sajtó szoros ellenőrzés alatt álló intézményi keretek között működött. Újságíró nem lehetett akárki, komoly szakmai követelményeknek kellett megfelelni, s a „rendbe” való befogadást tanúsító MUOSZ-tagságért is keményen meg kellett küzdeni. Én a hátsó kapun, véletlenül kerültem be -  annál inkább tudtam értékelni a lehetőséget. Első cikkeim persze a balatoni szezonról, a vendégek érkezéséről, a nyári programokról szóltak, de folyton igyekeztem növelni mozgásteremet. Lombosi Jenő (1937-2002), 1989 után már a lap főszerkesztője ebben remek partnernek mutatkozott: értékelte igyekvésemet, javítgatta cikkeimet, tapasztalati úton vezetett rá fogyatékosságaimra, hibáimra. A modorosságot nem tűrte, mint ahogy az összecsapott munkát sem. Mesterem volt, s máig büszke vagyok fokozatosan elnyert barátságára. Igyekeztem „komplex” szolgáltatást nyújtani: már az első cikkecském fényképpel jelent meg. Ha pénteken feladtam a negatívot tartalmazó borítékot, másnap a szerkesztőségben volt, s ha a kép jól sikerült, bekerült az újságba. Mindezért természetesen fizettek is: a pár száz forint havi honorárium sok pénznek számított akkoriban, hát még mikor igazán termékeny korszakomban már az ezerhez közeledett…


A nyár elején sikerrel letettem még hiányzó vizsgáimat, megszereztem a doktori fokozatot. A SIOTOUR-on belül helyzetem azonnali és már-már szédítő változáson ment keresztül: a diploma kézhezvétele után nyomban megkaptam az igazgatási és jogi osztály vezetését. A cégen belüli fontos szerepe volt az osztálynak: nem csak a pereket vitte, de ide tartoztak az egyes szakterületeket „kiszolgáló” egységek üzemeltetése is. Bár az osztályvezetőknek „illett” párttagnak lenni, nekem sikerült elkerülnöm ezt a megtiszteltetést: igaz, egyik főnököm sem szorgalmazta a dolgot túl komolyan. Más, később az SZDSZ-hez, Fideszhez „igazolt” kollegák jobban idomultak ahhoz a rendszerhez (is): Magyarósi György viszont „Az én gerincem nem képes 180 fokos fordulatra!” felkiáltással utasította vissza, hogy az új világban politikai szerepet vállaljon.


Panker Istvánnal, a rendészeti vezetővel, kedves és kiváló barátommal szorosan együtt kellett dolgoznom, csakúgy, mint a Munkaügyi Döntőbizottság elnökével, a cég korábbi jogtanácsosával, dr. Ormándi Istvánnal. Anekdotázni szerető és tudó, nagy műveltségű ember volt, nevéhez nem csak a Balatonra vonatkozó jogszabályok első összegyűjtése és kiadása (1965), de számos helytörténeti munka is fűződik. SIOTOUR-os éveim alatt kiváló kollegákkal dolgozhattam együtt: nagy öröm számomra, hogy közülük többel – Ráncsik Júlia, Zsigó Éva – a Facebookon keresztül ma is napi kapcsolatban vagyok. A többiekre ugyancsak jó szívvel emlékezem: Szabó Jóska tanított meg arra, mit jelent a terepen idegenforgalmisnak lenni, a Főiroda vezetője, Móczár István - aki később az idegenforgalomból a televíziózás és film világába lépett át - arra, hogy kell a munkatársakról (és nem a beosztottakról) gondoskodni. 


Mindeközben nem adtam fel újságírói munkásságomat sem – sőt: külsőzni kezdtem a Győri Rádiónak, a Naplónál évente száznál több cikkem jelent meg, a vasárnapi kiadásban saját nyári „rovatot” kaptam... Nem csak tudósításokat küldtem, de néha komoly riportokat, alkalmanként pedig tárcákat is. Idegenforgalmis életem még egy regénynek alapjául is szolgált. Aztán a képregénynek hála, életem újabb fordulatot vett: 1986-ban, a katonaságtól visszatérve már egyre nehezebben találtam a közben a Batthyány Lajos utcába költözött, új központi irodaházban a helyem. Az írás-rajzolás egyre inkább főfoglalkozásommá lett, s mert sokszorosát kerestem meg azzal, mint amennyit jogi főosztályvezetőként kaptam, végül eljött a távozás ideje. Sokat, rengeteget köszönhettem ezeknek az éveknek, s az embereknek, akiket ott megismertem. Büszke vagyok rá, hogy ha rövid ideig is, de ahhoz a csapathoz, intézményhez tartoztam, melynek méltatására csak Hofi ihletett szavaival tudok szólani. Laudetur, SIOTOUR!Laudetur, egykor dicső, mára csak szép emlékké vált magyar idegenforgalom!