dr. Fodor János (1932-2001) és Lombosi Jenő (1937-2002) emlékére
Az úgy kezdődött, hogy 1984
elején polgári perrendtartásból megbuktam az államvizsgán. Nem nagy dicsőség,
de, tekintve, hogy Németh János buktatott meg, nem is nagy szégyen: az ELTE Jogi karán az
elmúlt évtizedekben voltunk már ezzel páran így. Az már csak hab volt
a tortán, hogy állam- és jogelméletből is sikerült megbuknom. A malőrt Samu
Mihály, a szocialista jogelmélet – immár emeritált, de ma is oktató -
professzora okozta, pontosabban az, hogy néhány kérdés alapján rájött: az államvizsgára készülve
(sem) sikerült elolvasnom a pártos ortodoxia jegyében született tankönyveit. 84-ben
már más szelek fújtak: a jogi-elméleti tárgyakat, az „ébredező” politológiát a
későbbi rendszerváltás emblematikus fiataljai, Kéri László, Bihari Mihály,
Schlett István, Gyarmati György tanították, méltán számítottunk arra, hogy
náluk fogunk majd vizsgázni is. Nem így történt. A tévedés – meg a polgári perrendtartás és az állam a kommunizmusban való elhalása nüanszainak
alaposabb elsajátítása - egy félévnyi helyben járásba került: javításra már
csak a nyár elején kerülhetett sor.
Akkoriban hitvesem szüleivel, Siófokon
éltünk. Első gyermekünk már megszületett, s nyilvánvaló volt, hogy el
kell helyezkednem valahol – a joghallgatót akkoriban kilenc szemeszter után
akár sikerült a vizsgája, akár nem, az utcára hajította az egyetem. A dolgok
akkor sem mentek másként, mint manapság: jó munkához csak összeköttetéssel
lehetett jutni. Szerencsére apósom és anyósom jó ismeretségben voltak Magyarósi
Györggyel, a SIOTOUR, a Somogy Megyei Idegenforgalmi Hivatal kereskedelmi
igazgatóhelyettesével. Apósom – áldassék az emléke – egy napon elvitt hozzá, s
mint nyelveket beszélő, átmeneti állást kereső, végzős jogászt bemutatott neki.
Magyarósi György „pártvonalról” érkezett az idegenforgalomba, a városi
pártbizottságon akkor is magas posztot töltött be, ám szerette, értette, s nagy
szakértelemmel vitte a cég ügyeit is. Életem során kevés olyan tisztességes
emberrel találkoztam, mint ő: emberi nagysága igazán a rendszerváltás utáni
időkben mutatkozott meg.
A SIOTOUR nem volt egészen idegen számomra: korábban, Móczár István beosztottjaként már valutaváltóként dolgoztam a Főirodán, volt alkalmam belekóstolni annak az intézménynek az életébe, mely a balatoni nyár őrületét a déli parton menedzselte. Ma már nehéz elképzelni, de júliusban és augusztusban a huszonötezres, álmos vidéki kisváros, Siófok több, mint százezer lakosú idegenforgalmi metropolisszá vált, keletről és nyugatról, s persze itthonról is hétről hétre sok-sok tízezer vendég érkezett, hogy kiélvezze a balatoni nyár örömeit. A SIOTOUR igazi idegenforgalmi nagyüzem volt, a Dél-Balaton szinte minden településén voltak kempingjei, üdülőtelepei, s – mint a Siófokhoz közeli Szántódpuszta - egyedülállónak számító turisztikai látványosságai. A birodalom a hatvanas évek derekától, fokozatosan épült ki: ahogy az addig zömében a belföldi turizmusra, szakszervezeti üdültetésre épült magyar idegenforgalom nyitott a szocialista országok, majd a Nyugat felé, nőtt a szálláshelyek, kempingek iránti igény, mely a hetvenes évek végéről már igazán tömeges méreteket öltött. A SIOTOUR hozzá nőtt a feladatokhoz, s a nyolcvanas évek elejére már igazi, professzionálisan vezetett nagyvállalkozássá nőtte ki magát.
Amit a Siófokon, a Szabadság
tér 6. alatt található központ fogott össze. A kereskedelmi
főosztályt Futó Kornél vezette, egy Brachfeld Siegfriedre emlékeztető,
vérprofi, régi idegenforgalmis és külkereskedő – mindent tudott a turizmusról,
mindenkit ismert a szakmában. Az ő osztályán belül működött az egyszemélyes
propagandacsoport. Épp szükség volt egy gyakornokra, így ide „osztottak be” Balogh
Ferencné, Zsóka keze alá. Ma már el lehet vitatkozni azon, volt-e valódi
reklám a szocializmusban, vagy igazi piac hiányában nem is lehetett –
számunkra azonban, akkor és ott, ez egy pillanatig nem volt kérdéses. A magyar
idegenforgalom zömében a kapitalistákból élt, akiket kapitalista módon (de
szocialista árakon) kellett kiszolgálni, úgy, hogy közben kiszolgálók is
versenyben álltak egymással. Ez a balatoni vendégekért való harcban elsősorban
az északi parti idegenforgalmi hivatallal, a Balatontourist Nord-dal
való örök versengésben öltött testet. A Zalatour ugyan csak a Balaton
nyugati csücskét „fedte le”, de övék volt a nyári főszezonon kívül is jól
értékesíthető Hévíz és Zalakaros, így a vendégek között méltán
tartott igényt a két balatoni „naggyal” hasonló súlyú érdeklődésre.
Akikért a harc már „otthon”,
Ausztriában, Németországban, Hollandiában megkezdődött. Ebben még a reklámnak
viszonylag kis szerepe volt: hirdetésre – devizában – csak néhány külföldi
idegenforgalmi szaklapban volt keret, ezek (meg az évtizedes kapcsolatrendszer)
révén azonban igen sok partneriroda „szállította” a Balatonra a vendégeket. A
SIOTOUR reklámtevékenysége elsősorban a kiállítások, bemutatók szervezésére,
magyar és idegen nyelvű tájékoztató anyagok előkészítésére, a vendégekhez való
eljuttatására összpontosult – az éves „nagy” katalóguson kívül (ami
hagyományosan az Utazás-kiállításra, a hazai idegenforgalmi cégek tavasz végi,
országos börzéjére készült el) számtalan leporello, információs szórólap,
térkép szolgálta ezt a célt. Zsóka – nagy profizmussal - nyomdákkal,
fotósokkal, grafikusokkal tárgyalt, szerkesztette a kiadványokat, megrendelte a
belföldi hirdetéseket, én meg tehetségemhez képest igyekeztem ebben segítségére
lenni.
A SIOTOUR élén létrehozása, 1954
óta dr. Fodor János (1932-2001), a magyar idegenforgalom legendás alakja, s egyik legkiválóbb szakembere
állt. Szerepéről, sőt, nevéről ma már
méltatlanul kevés szó esik, pedig nálánál többet aligha tettek a balatoni
turizmus felvirágoztatásáért, a vendégfogadás feltételeinek megteremtéséért.
Mikor a céghez kerültem, már három évtizede vezette azt: a három fős siófoki turisztikai irodából az
ország talán legnagyobb idegenforgalmi vállalkozásává emelte. Halk szavú,
mindig udvarias, de határozott, és akaratát érvényesíteni tudó vezető volt. Igazi
úriember, jobban mondva: úri elvtárs, mert a neve mellől a formális
megszólítás sosem maradhatott el. Jó pártkapcsolatokkal rendelkezett, de ezeket
sosem saját előnyére használta fel: mint a kor legtöbb tisztességes vezetője, ő
sem gyűjtött vagyont. Nagy rutinnal vívta harcait a központosításra, források,
hatáskörök elvonására mindig kész megyével, Kaposvárral, de magabiztosan
mozgott az országos ügyekben is. A balatoni fejlesztéseken kívül sok
belső-somogyi beruházás, kemping, szálloda elkészülte volt neki köszönhető.
Már az ötvenes évek derekán belevágott a turisztikai könyvkiadásba: a Somogyi séták sorozatát ő szerkesztette. A Siófokról készült, 1957-ben megjelent kis kötet ma már kortörténeti emlék, mint ahogy az egyes településeket bemutató többi is. Sokszor maga is fényképezőgépet ragadott:
az ifjú Fodor János képei számos idegenforgalmi kiadványban jelentek meg
akkoriban. A nyolcvanas években a Szántódi Füzetek igen színvonalas
sorozata mellett kötelezte el magát: kiváló irodalmárok, történészek,
folklóristák munkái kaptak a gazdagon illusztrált kötetekben megjelenési
lehetőséget. Másként is pártolta a kultúrát: ő hozta létre, vagy fejlesztette
tovább irodalmi, történelmi múltunk számos múzeumát, emlékhelyét. Jó egy éve
jártam Niklán, a Berzsenyi-múzeumban: ott ma is az a kiállítás
látható, amit 1972-ben Fodor Jánosnak köszönhetően nyitotta meg kapuit. A
reklámot, a PR-t mindig kiemelt fontosságú kérdésnek tekintette, az
újságírókkal igyekezett jó kapcsolatot ápolni. Különösen a megyei lapra
fordított kiemelt figyelmet, melynek siófoki szerkesztője, Szapudi András (más helyütt már emléket állítottam neki) sok-sok kolumnás, de mindig becsületes
cikkben méltatta a SIOTOUR erőfeszítéseit. Segéd-propagandistaként nem sokszor
találkoztam a nagyfőnökkel, így aztán különösen meglepődtem, mikor 1984 márciusában
Katika, a két főnöki titkárnő egyike rám telefonált: János, Fodor
elvtárshoz!
A főnöki irodában két ismeretlen férfi
társaságában fogadott. A magasabbik, mint megtudtam, a pécsi Dunántúli Napló
főszerkesztő-helyettese, Lombosi Jenő volt, az alacsonyabbik a lap egyik
szerkesztője. A vidéki napilapokat abban az időben – természetesen – a megyei
pártbizottságok adták ki, s egészen a nyolcvanas évek elejéig szigorú, egymás
területét, kompetenciáit tiszteletben tartó rendben működtek. Hétfőnként a
megyei lapok általában nem jelentek meg – a Napló viszont igen, sőt, ezt az
„extra” kiadást (amit később a bőven 200 000 példány felett megjelenő Vasárnapi
Dunántúli Napló váltott fel) nyaranta a Balaton-parton is terjeszteni
kívánták. Kerestek valakit, aki kész lett volna idegenforgalmi, kulturális,
esetleg sport információkról tudósítani a lapot – s Fodor János engem ajánlott
figyelmükbe. Elvállaltam, rövidesen kék fedelű, ebbéli minőségemet hivatalosan
tanúsító tudósítói igazolványom is megérkezett, 1984. április 24-én pedig a
lapban megjelent az első cikkem. Újságírói pályám formálisan is kezdetét vette…
Nagy dolog volt ez akkor, hisz a
sajtó szoros ellenőrzés alatt álló intézményi keretek között működött. Újságíró
nem lehetett akárki, komoly szakmai követelményeknek kellett megfelelni, s a
„rendbe” való befogadást tanúsító MUOSZ-tagságért is keményen meg kellett
küzdeni. Én a hátsó kapun, véletlenül kerültem be - annál inkább tudtam értékelni a lehetőséget. Első cikkeim persze a balatoni szezonról, a vendégek érkezéséről, a
nyári programokról szóltak, de folyton igyekeztem növelni mozgásteremet. Lombosi
Jenő (1937-2002), 1989 után már a lap főszerkesztője ebben remek partnernek mutatkozott:
értékelte igyekvésemet, javítgatta cikkeimet, tapasztalati úton vezetett rá
fogyatékosságaimra, hibáimra. A modorosságot nem tűrte, mint ahogy az
összecsapott munkát sem. Mesterem volt, s máig büszke vagyok fokozatosan
elnyert barátságára. Igyekeztem „komplex” szolgáltatást nyújtani: már az első
cikkecském fényképpel jelent meg. Ha pénteken feladtam a negatívot tartalmazó
borítékot, másnap a szerkesztőségben volt, s ha a kép jól sikerült, bekerült az újságba. Mindezért természetesen fizettek is: a pár száz forint havi
honorárium sok pénznek számított akkoriban, hát még mikor igazán termékeny
korszakomban már az ezerhez közeledett…
A nyár elején sikerrel letettem
még hiányzó vizsgáimat, megszereztem a doktori fokozatot. A SIOTOUR-on belül
helyzetem azonnali és már-már szédítő változáson ment keresztül: a diploma
kézhezvétele után nyomban megkaptam az igazgatási és jogi osztály vezetését. A
cégen belüli fontos szerepe volt az osztálynak: nem csak a pereket vitte, de
ide tartoztak az egyes szakterületeket „kiszolgáló” egységek üzemeltetése is. Bár
az osztályvezetőknek „illett” párttagnak lenni, nekem sikerült elkerülnöm ezt a
megtiszteltetést: igaz, egyik főnököm sem szorgalmazta a dolgot túl komolyan.
Más, később az SZDSZ-hez, Fideszhez „igazolt” kollegák jobban idomultak ahhoz a
rendszerhez (is): Magyarósi György viszont „Az én gerincem nem képes 180
fokos fordulatra!” felkiáltással utasította vissza, hogy az új világban politikai szerepet vállaljon.
Panker Istvánnal, a
rendészeti vezetővel, kedves és kiváló barátommal szorosan együtt kellett
dolgoznom, csakúgy, mint a Munkaügyi Döntőbizottság elnökével, a cég korábbi
jogtanácsosával, dr. Ormándi Istvánnal. Anekdotázni szerető és tudó,
nagy műveltségű ember volt, nevéhez nem csak a Balatonra vonatkozó jogszabályok első
összegyűjtése és kiadása (1965), de számos helytörténeti munka is fűződik.
SIOTOUR-os éveim alatt kiváló kollegákkal dolgozhattam együtt: nagy öröm
számomra, hogy közülük többel – Ráncsik Júlia, Zsigó Éva – a Facebookon
keresztül ma is napi kapcsolatban vagyok. A többiekre ugyancsak jó szívvel
emlékezem: Szabó Jóska tanított meg arra, mit jelent a terepen idegenforgalmisnak
lenni, a Főiroda vezetője, Móczár István - aki később az
idegenforgalomból a televíziózás és film világába lépett át - arra, hogy kell a
munkatársakról (és nem a beosztottakról) gondoskodni.
Mindeközben nem adtam fel
újságírói munkásságomat sem – sőt: külsőzni kezdtem a Győri Rádiónak, a Naplónál évente száznál több cikkem jelent meg, a vasárnapi kiadásban saját
nyári „rovatot” kaptam... Nem csak tudósításokat küldtem, de néha komoly riportokat, alkalmanként pedig tárcákat is.
Idegenforgalmis életem még egy regénynek alapjául is szolgált. Aztán a képregénynek hála, életem újabb fordulatot vett: 1986-ban, a katonaságtól
visszatérve már egyre nehezebben találtam a közben a Batthyány Lajos
utcába költözött, új központi irodaházban a helyem. Az írás-rajzolás
egyre inkább főfoglalkozásommá lett, s mert sokszorosát kerestem meg azzal,
mint amennyit jogi főosztályvezetőként kaptam, végül eljött a távozás ideje.
Sokat, rengeteget köszönhettem ezeknek az éveknek, s az embereknek, akiket ott
megismertem. Büszke vagyok rá, hogy ha rövid ideig is, de ahhoz a csapathoz,
intézményhez tartoztam, melynek méltatására csak Hofi ihletett szavaival tudok
szólani. Laudetur, SIOTOUR! – Laudetur, egykor dicső, mára csak szép emlékké vált magyar
idegenforgalom!