Tanítványaimat általában óva intem a
Wikipedia szakmai célokra történő kritikátlan használatától. Aki - mondjuk – a magyar táncdalfesztiválok történetéből szeretne
disszertálni, és nem talál bolgár szerzőtől korábban már megjelent monográfiát,
az Interneten a keresgélést - jobb ötlet híján - talán épp a Wikinél kezdi. 1986-ban Siófokon
került megrendezésre az első Interpop fesztivál. A Wiki szerint ennek győztese a
Napoleon Boulevard volt, ami igaz is – elfelejti közölni azonban, hogy fesztivál
külföldi előadói díját egy olasz énekesnő, Giorgia - teljes nevén: Giorgia Fiorio - nyerte. Az idén 45.
születésnapját ünneplő énekes- és színésznő tizenkilenc éves volt akkor.
Az akkoriban nagyon sikeres
amerikai-olasz énekesnőre, Romina Powerre emlékeztető vadóc tinisztárnak
82-től jelentek meg lemezei. A 83-as és 84-es San Remo-i fesztiválon aratta
első nagy sikereit. Több zenés filmben szerepelt, legemlékezetesebb
szerepeit az olasz táncdal aranykorát megörökítő Sapore di Mare első és második
részében kapta.
A nyolcvanas évek derekán az eurodance sikeres előadójaként számos slágert jegyzett, amelyeket
érdekessé egyedi hangszíne tett. Magyarországra szerencsére egy olyan –
angol nyelvű - dallal érkezett, amelyben ez a különleges hang érvényesülni
tudott: ez volt Take It Or Leave It. Akkoriban több lapnak és a rádiónak is
dolgoztam, első „szinkronizált” angol nyelvű nagyriportomat épp a fesztiválnyertes
Giorgiával készítettem. Szorgalmasan fényképeztem – az utolsó siófoki napon
pedig az egyik saját fotómra még az aláírását is sikerült megszereznem.
Az Interpop után még volt néhány
sikeres dala, de figyelme egyre inkább a művészi fényképezés felé fordult. 1990-ben a
híres New York-i fotósiskola, az International Center of Photography hallgatója
lett - bő évtizeddel később aztán már ő vezet ott kurzusokat.
A dokumentarista Amerikai boxolók
című képsorozat hozza meg számára az áttörést – ez a közel egy évtizeden át
fényképezett, hat könyvben megjelent, s 2003-ban külön művészi album formájában
is közreadott Férfiak sorozat első darabja. A Stern különszámot szentelt
fotografikus munkásságának.
Képein olyan férfi közösségeket
mutat be (amerikai ökölvívók, tűzoltók, ukrajnai bányászok, spanyol
torreádorok, francia idegenlégiósok, a tenger munkásai) ahol – az ő szavaival – „az évszázados
tapasztalatok, rituálék és gesztusok ősi otthonosságú világokban gyökereznek”.
Érdeklődése középpontjában 2000
óta a spiritualitás, a hit és a kegyelem fotografikus megragadása áll. Túl
számtalan kiállításon és díjon, ma Párizsban él, alkot, s szerte a világon
művészeti tanfolyamokat vezet. Képes volt a legnagyobb dologra: el tudta
engedni az átmenetit, a sztárságot – és meg tudta ragadni
azt, amin nem fog az idő: az örök Művészetet.
