Asimov mesélte annak idején, hogy miként szembesült először halhatatlanságba tartó saját írói nagyságával. A hetvenes évek derekán valahol - nagyon nem New Yorkban - egy sci-fi rendezvényen szerepelt, ahol a közönség szemét az előadóra függesztve, áhitatos csendben, a poénokon sem vihorászva, láthatóan végtelenül megtisztelve hallgatta őt. Ez nagyon zavarta Asimovot, aki az előadás után végül rá is kérdezett a rendezőknél, vajha mitől volt a hallgatósága oly annyira megilletődve. „Attól, Mester” – szólt a válasz „hogy ön még ÉL”. Holott annak, aki már az ötvenes években is a sci-fi klasszikusa volt, ezzel már rég illett volna felhagynia…
Nem keveredhet elő az ember büntetlenül egy olyan világban, ahol korábban több, mint két évtizedig nem mutatkozott. Fogadjuk el evidenciának, hogy élek, s hogy ez talán - rajtam kívül – másoknak sincs ellenére. Hűséges és sokat tűrő egyetemi tanítványaimon, barátaimon kívül annak a kedves képregény-rajongónak sem, aki Kissferi levelesládájában Feri idei tervei kapcsán – melyekben nekem is szánt némi szerepet - imígyen szólalt meg: „Annak külön örülök, hogy előkerült Verebics János. Rajzolónak olyan volt, amilyen, de a Zórád Ernőre való visszaemlékezését jó volt olvasni.”
Negyed század előtti munkásságomnak nincs kritikusabb szemlélője nálam. Olyan volt, amilyen. Arra viszont büszke vagyok, hogy bár talán volt néhány jó oldalam, 90-ben felismerve, ennyi az annyi, magamtól vonultam le a pályáról, s nem a válság, vagy épp a kontraszelekció parancsolt le. Hitvány dolog lenne azonban, ha pusztán a régi – kétes – dicsőségre hivatkozva hinteném ma is az igét. Még hitványabb, ha folyton Zórádot emlegetve fényezném magam. Mint az egykori vöröskatona, aki még látta Lenint, s ezt kedden, szerdán és pénteken minden érdeklődő úttörőcsapatnak elmesélte, szerdánként akár délutánokon is.
Mikor január első napjaiban megszállt az ihlet, s beszédelegvén a sarki papírboltba kartont, ceruzákat, faragót és radírt vettem (tényleg nem volt itthon – az utóbbi évtizedekben nem igazán volt szükségem rá), komolyan kíváncsi voltam arra, képes vagyok-e szembenézni a rajzlap fehérségével, engedelmeskedik-e a kezem, arra megy-e a vonal, amerre én akarom. És egyáltalán: akarom egyáltalán? S ha akarom: képes vagyok-e újra – vagy egyáltalán – az illusztrációs-képregényes műfaj által felállított szigorú szabályoknak megfelelően dolgozni?
Így aztán – lelkesedés ide, hibernálásból felébredt rajzkészség oda – rögtön az elején megfogadtam, hogy megcsinálom a Kánont. Kánonnak nevezik az illusztrációs műfajban a kötelező formagyakorlatokat, azt, amit minden rajzolónak tudnia KELL. Emberi test arányai, fej, kéz, láb, törzs rajzolása, törzs mozgása, komplex mozgások, animálás, ruhák esése/redőzése, frizurák, térbe való beállítás és térkompozíció, oldaltervezés, kihúzás, színezés hagyományos és digitális eszközökkel… Ilyesmi.) A művészeti képzéstől persze ez olyan messze van, mint az alsó tagozatos számtankönyv a BME-n oktatott matematikai analízistől, de azért ezt sem olyan egyszerű végig csinálni.
Amikor rajzolni kezdtem, mindenféle skicceket vittem Zórádnak, M.S. Mester középkori festményei által ihletett (?!) rajzoktól Matisse szellemében fogant (?) „műalkotásokig”. Nem volt velük elégedett. „Ne Szűzanyácskákat meg terhes apácákat mutogass nekem, hanem térbe állított kockát!” Kockát rajzolni (s általában: egyszerűbb dolgokat térben ábrázolni) szerencsére közben sem felejtettem el. Minden mást azonban az alapoktól kell újra kezdeni.
Sokat segít, hogy most mindent a magam örömére csinálok, pusztán a
tanulás és az alkotás kedvéért. Nem hiszem, hogy valaha újra képregényt
fogok rajzolni, de azt sem, hogy rajztáblával a hátamon motívum
vadászatra indulok majd Újlipótváros festői házai között. Sosem akartam
művész lenni. Jó iparos – talán igen. Annak viszont legfontosabb
ismérve, hogy tudja a szakmát, amit művel. És tiszteli…
Nem megy gyorsan, napi egy-két oldalt sikerül egy ehhez kiválasztott mű
segítségével elkészítenem, s lehet, hogy egy év alatt sem jutok a
végére. A rajzokat újra és újra elő kell venni, keresni, hol nem stimmel
valami, s kijavítani – tanulni az elkövetett hibákból. Hát, ahogy
mondani szokták: innen szép nyerni.
