Szerettem könyveket illusztrálni.
Nem azért, mert ez a képregényhez képest „elitebb”, szalonképesebb műfajnak
számított – bár ez kétségtelenül így volt. Az illusztrátornak lehetett
kiállítása, kaphatott díjat – a képregényeket rajzoló grafikus (a rajzfilmesek
kivételével) művészi szempontból nem létezett, esélye sem volt arra, hogy
valamelyik kiadótól munkát kapjon. Fazekas Attila a nyolcvanas években
számtalan nagy sikerű képregényt készített, nem egy füzetes változata több
százezer példányban kelt el, az olvasók imádták lendületes, modern
rajzstílusát. Könyvillusztrációra viszont alig kapott felkérést: talán néhány
ifjúsági regény s a Tarzan-sorozat kötetei jelentették a kivételt. Volt
ebben persze jó adag kultúrpolitika is: a művészeti iskolákról kikerült
grafikusoknak illett munkát biztosítani, s ez a feladat ki másra, mint az
állami kiadókra hárult. Meg hát voltak a Zórád által is sokszor
felemlegetett pezsgős vacsorák az Alabárdosban, amire a hálás grafikusnak „illett”
a szerkesztőt meginvitálnia. (Zórád erre nem volt hajlandó, a hatvanas évek
közepén ki is szorították a könyvillusztrációból).
 |
„Gyilkost keresek, mint mindig” –
így a rettenthetetlen, gyenesi Columbo.
Nagy a tét! Ahogy az elején Szőnyi úr, a
benzinkutas kijelenti:
ha nem kapják el a pasast, a nép megátkozza majd a
rendőrséget.
Nemere István Visszajövök, mire felébredsz című kisregényében
(1989)
a gyilkos szatír ellen csinos rendőrlányok csapatát vetik be – nem
eredménytelenül. Eligazítás a kapitányságon…
|
A nyolcvanas évek vége felé aztán
már a magyar kultúrában is kialakultak „kapitalista zárványok”, szigetek, ahol a
szocialista szellemhez igen kevéssé méltó módon megtűrt, sőt, kévánatos volt a
profit hajhászása. Az állami kiadók körül GMK-k, kiadásszervező munkaközösségek alakultak, vagy maga a kiadó „nyitott” a nagy példányszámban fogyó, jelentős
hasznot termelő szórakoztató irodalom felé. A Népszava
könyvszerkesztőségei – több is volt – ezt csinálták. Az egyik a Kockás
Pierre regények újrakiadásában és bűnügyi- meg kommandós történetekben
találta meg az aranybányát, a másik a Mi Világunk magazinhoz kapcsolva
füzetes kisregényekben, puhafedelű sci-fi és krimisorozatokban, önálló
regényekben.
 |
Ne öld meg az ügyvédedet!
Lőrinczi Katalin, a zákonyi városi bíróság bírája személyes
sértésnek fogja
fel, hogy a jogászok 11. parancsolatát
valaki nem tartotta be (1988). Kertész
Zoltán, a régi
barát és nyomozó segítségével végül persze elkapja
a rafinált
gyilkost – előtte azonban alaposan meg
kell beszélni a tenni valókat…
|
Kulcsár Ödön vezette ezt a
szerkesztőséget, ahol néhány igazán nagyszerű ember főállásban és rengeteg
nagyszerű ember külső munkatársként dolgozott. Ödönnek külön laudációt szeretnék szentelni majd
ezen az oldalon. Nagyon sokat köszönhetek neki, és nem csak munka szempontjából
– máig hálával gondolok barátságunkra. Az utcáról vett oda engem, először
képregényt rajzolni, aztán főmunkatársként, szerkesztőnek. Rövidesen az egyik
legtöbbet foglalkoztatott szerzője lettem, és grafikus feladatokat is szépen
kaptam tőle.
 |
John C. Lendvay, a Santa Monica-i
Santa Cecilia Egyetem
kriminalisztikai intézetének tanára szorult helyzetben.
Miközben a láp lidérce után nyomoz (1989) egy csinos lány
társaságában rövid
sétát is tesz az éjszakában – a derekába
fúródó puskacső miatt azonban nem
tudja maradéktalanul
élvezni a helyzetet. Mígnem…
|
S külön tisztelgő emlékezés illeti
a nagyszerű kollegákat, Márkus Gizit, a nagyszájú, de aranyszívű
szerkesztőt, Lendvai Pál egykori feleségét, aki az ötvenes évek végén
még Szerb Antalt igazgatta sajtó alá, D. Szabó Lászlót, a Liszt Ferenc-külsejű
vén bohémet, a háború előtti hírlapíró mindent túlélő őstípusát, aki jegyzett
ugyan néhány szórakoztató regényt, de végül L. di Sartore néven
pornóregények ünnepelt szerzőjeként „kúszott” be az irodalomtörténetbe, Forgács
Györgyöt, aki zenetudományi doktorátust szerzett, de nálunk, az újságnál
tördelőszerkesztőként dolgozott, a fantasztikus tudású műszaki szerkesztőt, Harkai
Évát, akivel a HVG-Oracnál 2001-ben első jogi könyvem megjelenésekor újra
együtt dolgozhattunk, s a többieket… Az egész szerkesztőségnek olyan Krajcáros
Igazság fílingje volt – én viszont minden percét élveztem a közös munkának.
 |
Nemere István a Dorg családról
szóló tudományos-fantasztikus regényfüzérében veszély
fenyegeti a hajnali
Trendalt (1989): a kapzsiság és haszonlesés veszélye.
Oban Dorg özvegye, az
érett negyvenesen is szuperszexi Letta
vezetésével felveszik a harcot a betolakodó bolygópusztítók ellen. Intrika,
szerelem, akció, színes borító, mindössze 53 forintért –
ennyit az olvasóknak
a folytatás is megért
|
A Mi Világunkban megjelenő
írásaim – persze – magam illusztráltam. Aztán kaptam néhány 13 forintos
füzetet, később Nemere két sci-fijét, még később vadnyugati
történeteket. A nyomdatechnika elég silány volt, az oldaltükrök néha egészen
lehetetlenek (a Nemere sci-fik nyújtott téglalap alakú oldalaira például
egyáltalán nem volt egyszerű arányos kompozíciókat kitalálni), a képregényhez
képest lényegesen rosszabbul is fizetett, de így is boldogan fogtam neki minden
feladatnak.
 |
Letta talpig latexben:
az outfit
a Marvel világát idézi
(hm, hm, nem véletlenül)
|
A szerkesztő megmondta, milyen
jelenetekhez kéri az illusztrációt, de hogy konkrétan mi kerül a lapra, abba
már senki nem szólt bele. Életre kelthettem a regények karaktereit, megmutathattam,
hogy látom én Leslie L. Lawrence vagy Nemere legendás hőseit – és
tudtam, hogy onnantól kezdve sok tízezer olvasó képzeletében a figurához már az
általam megrajzolt arc kapcsolódik majd. Borítót viszont nem tudtam
tisztességeset csinálni. Egyik-másik (ahol véletlenül „bejött” a tus-vízfestés
technika) sikerült, a legtöbb azonban nem: a rajzkészségen túl technikai tudás,
no meg némileg több tehetség kellett volna.
 |
Gonosz, nyákos-csápos idegenek:
az
exobiológia betámad a Trendalon
|
A boldog békeidőknek aztán 89
körül vége szakadt. Drágult a papír, a nyomda. Előbb az árakat kellett emelni,
aztán a közgazdaságtan örök törvényei szerint a költségeket csökkenteni. Az
illusztrációk lettek az első áldozatok: nem a munkadíjon akart spórolni a
kiadó, hanem a papíron: fél vagy egész ívvel máris kevesebb kellett egy
füzethez (30-40 000 példánynál már nagyon is számított ez). Élesedett a
piaci verseny, egyre több kiadó kínált ponyvát, szórakoztató regényt. A kilencvenes évek elején a Mi
Világunk („és szerkesztőségei”) megszűntek létezni – az ártatlan malackodás és
a még színvonalra törekedő szórakoztatás kora véget ért. Új világ köszöntött be
– nem a mi világunk. Régi dolgaink azonban még fellelhetők az antikváriumok
polcain – s azok emlékezetében, akik velünk szórakozva élték meg a
szocializmusból a kapitalizmusba való átmenetet. Mert a zenekar, mint a
Titanicon, az utolsó pillanatig játszott… Örülök, s büszke is vagyok arra, hogy a muzsikához néhány
kottafej megrajzolásával én is hozzájárulhattam.
 |
Barsi Ödön (1904-1963), színész-rendező,
a két háború közötti időszak népszerű ponyva szerzője
különböző álneveken írt nagy
számú detektív történetet, történelmi kalandregényt,
vadnyugati- és fantasztikus könyvet... A westerneket
C. Wreenként jegyezte.
Az álarcos fantom (1940, ez a kiadása 1989) Zorró-szerű
figura volt:
miután Douglas Fairbanks Zorro-filmjei Magyarországon is nagy
népszerűségnek
örvendtek, egyszerűen csak honosítani kellett a figurát.
Ez a címlapom véletlenül jól sikerült.
|
