Ma már nehéz elhinni, de a
nyolcvanas évek elején - Rubovszky Kálmán adatai szerint (Apropó,
comics! Művelődéskutató Intézet, 1988, 49. o.) – Magyarországon a folytatásos
képregényeket közlő lapok heti példányszáma meghaladta az egymilliót: a Füles
600 000, a
Pajtás 300 000 példányban jelent meg. A francia Pif
képregényeit utánközlő Kockás 200 000, a Pajtás magazin 180 000, a Hahota
350 000 példányban került ki a nyomdából. A magyar piacon újdonságként
az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat ekkor kezdi a képregény-füzetek kiadását: a Fazekas
Attila által rajzolt Ben Hur és a Csillagok háborúja ugyanúgy
300 000 példányban került az olvasókhoz, mint a Rejtő Jenő regényeiből
Korcsmáros Pál rajzaival készült sorozat első darabjai. A kibontakozó
magánkiadás (első sorban a Walt Disney és a Képes Biblia
megjelentésére vállalkozó Táltos) is a képregény felől erősített: Zórád Ernő
a Fülesben megjelent képregényeinek színes albumai mellett gondozta
a Bucó, Tacsi, Szeti sorozatot.
Mi lehetett ennek a sikernek a
titka? Egyfelől – nyilván – a szórakoztató vizualitás iránti igény, hisz azt ebben az időben csak az állami televízió és a mozi kínálta. Nagyban
közre játszhatott a magyar képregénynek az a – ma is - sokat szidott sajátossága
is, hogy főként széles körben ismert irodalmi alkotásokat dolgozott fel:
segített életre kelteni az olvasmányélményeket. Ebben egészen kiváló művészek segédkeztek, akiknek sikerült egyéni látványvilágot,
stílust teremteni. A képregény, mint szórakoztató műfaj inkább megtűrt kategóriába
esett, de a rendszer volt annyira bölcs, hogy a politikai réteglapokba való
integrációjával az ideológiai nevelés szolgálatába is állította azt. A Pajtás újság –
fillérekért - minden általános iskolába, minden az osztályterembe eljutott, a
képregény iránt érdeklődő tizenéves a Magyar Ifjúsággal folytathatta, a
felnőtteknek meg ott volt a Füles. Mindezek ára pedig valóban inkább
jelképesnek volt mondható.
A nyolcvanas évek derekára a
magyar képregény már komoly üzleti vállalkozássá vált, melyből a néhány
bátortalan magáncégen kívül inkább még mindig az állami kiadók
profitáltak. Az alkotók a szó szoros értelmében kilóra adták el a műveik
füzetes utánközlési jogát – ezek az államilag dotált papírnak hála igen nagy
példányszámban és még mindig igen olcsón jelenhettek meg. Az olvasók pedig
élvezték az addig csak folytatásokban ismert történetek egybefűzésének
varázsát. Ma a magyar képregény – egy kis, értő szubkultúra zárt közönségén kívül – csak
az idősebb generációhoz tartozó rajongók emlékeiben létezik. 1990 után
Magyarországon is szinte korlátozás nélkül váltak hozzáférhetővé a világ
legnépszerűbb sorozatai: ezek mellett esélye sem volt a könyves
királynak, Winnetounak vagy épp a boldog emlékű Bucóéknak a
visszatérésre. Aztán kiderült, a szuperhősök sem úgy fogynak már, mint régen: mára
még a legnagyobb „brandek” magyar kiadásai is akadoznak, kiadóról
kiadóra vándorolnak, néhány száz, jobb esetben néhány ezer példányban kelnek
el.
A régi, mondhatni klasszikus
magyar képregényt azonban nem az új, „idegenszívű” multikulti comics
győzte le, hanem a nyolcvanas évek végén az addig többé-kevésbé izolált magyar
kultúrát is elérő audio-vizuális forradalom. Hirtelen
megsokszorozódott a magyar nyelvű televíziós csatornák száma, melyek – csakúgy,
mint az igen nagy számban elérhető műholdas angol és német programok –
elsősorban és addig elképzelhetetlen töménységben szórakoztatni kívántak. A VHS
helyébe a minőségileg összehasonlíthatatlanul jobb DVD lépett, a mozik lassú
haldoklását a kényelmi funkciókat előtérbe helyező pláza-filmszínházak
állították meg. Végül megérkezett az Internet. Mindez persze így volt
Amerikában is, de ott nem szorította ki teljesen a szórakoztató versenytársakat
– ezek ugyanis már évtizedekkel korábban megtanultak új helyzetekhez, új
média-kihívásokhoz adaptálódni, megőrizték, s újra is termelték közönségüket.
Magyarországon azonban ez a folyamat az illető műfajok számára tragikus
hirtelenséggel ment végbe: mára joggal tűnhet úgy, hogy – egy szűk rajongói
tábort kivéve - az olvasók, mint egy letűnt kor emlékétől, végleg elfordultak a
képregénytől.
Mindezek tükrében különösen
furcsa a hetvenes-nyolcvanas évek magyar képregény-vitáira mai szemmel
visszatekinteni. A napjaink tömegkultúrájára jellemző harsány vizualitás áradatában
nehéz elképzelni, hogy az egyébként készségesen alkalmazkodó képregényben a
kultúrpolitika egykor ellenséget látott. Épp ezért akkor az „alantas” képregény
kutatásához, de még létjogosultságának elfogadásához is tudományos bátorság
kellett: a hetvenes évek derekától szerencsére akadtak, akik vállalkoztak erre.
Az első társadalomtudományi igényű
értékelés a Gellért Endre szerkesztésében, a Tömegkommunikációs
Kutatóközpont kiadásában megjelent képregény-történet volt: A képregény szükséglete c. bevezető fejezetét Hernádi Miklós írta.
Véleménye kritikus: „a kétdimenziós ábrázoló és a verbális műnem” kombinációjából
létre jövő képregény legmélyebb paradoxonának azt tartja, hogy „élénk
vizualitása nem segíti, hanem éppenséggel akadályozza az olvasói képzelet
mozgását” – ezt, a képzelet gátló effektusát tartja a műfaj leglényegibb
sajátosságának. Mégsem tagadja a képregény létjogosultságát – kultúrkritikai
megítélését a képiség eluralkodásának hátterében vizsgálva még lehetőséget lát
„e végsőkig lejáratott műfaj” megmentésére. Hogy Hernádi mit szólna napjaink
erőszak centrikus, de tökéletes látványvilágú videojátékaihoz, elképzelni sem
tudom – abban viszont biztos vagyok, hogy igen sok közülük a legalantasabb ösztönök ingerlésével
igenis képes ébresztgetni függővé vált használóik képzeletét.
1986-ban György Péter állt ki a comics ópiumától óva intő, annak hallatlan népszerűségéről tudomást venni nem kívánó „esztéták és kultúrszociológusok” ellenében „a fantázia korlátlan képi kivetítését a legelemibb narrativitással összeszövő" képregény mellett. A képregény népszerűsége mögött a „képéhség elementáris
szükségletét” látja. A képek ellenőrizhetőek, központilag szabályozhatóak,
mondja, de az irántuk való vágy mindig újratermelődik. Józan társadalom amúgy
is csak azt szabályozza, amit ellenőrizni is képes… György szerint – 1986-ban -
megérett az idő arra, hogy a triviális művészetet, a tömegkultúrát annak
tekintsük, ami: nem betiltása, hanem megértése kell, hogy célunk legyen.
Magasabb esztétikai és etikai megfontolásokra hivatkozva „intellektuálisan” el
lehet ugyan vetni a képregényt, de „a szellem már kiszabadult a palackból”, a
tömegtájékoztatás és szórakoztatás nagyipari és profitéhes formáin nevelkedett
nemzedékek számára azonban „nem vonzó a józan távolságtartás és mértékletesség”
útja. A sokat támadott magyar képregénynek, mondja, egyébként sincs köze ahhoz,
amit comics néven a Napnyugat ismer: ennek az állításnak igazolására
„történeti túrát” tesz a műfaj múltjában, fejlődéstörténetében.
A comics, mondja György,
csak azt tükrözheti vissza, amit a kultúripar megtermel: nem teremt újat, csak
újratermel. A műfaj egyszerre naturalista és idealista, pátosz mintákat idéz
fel és teremt. Minden egyes képe egy akció, s egyben teljes értékű kompozíció.
Alapvetően lineáris szerkezetű, de gyakran használja a montázst. „Bármi is
legyen a tárgya, lényege abban áll, hogy minden magától értetődő természetességgel
látható” – a rajz teljesen érthető. A közönségnek nem kell megküzdenie a
„modern” képzőművészet megborzongató bálványaival. Felismerhetetlenül tudjuk
viszont, hol van az igazság: végre láthatóvá lesz az egyébként oly nehezen
érthető rossz. Népszerűségének titka épp ez a leegyszerűsítés, a „fantázia
kiárusítása, kereskedelmi értékké változtatása” – az, hogy negyed órára „újra
és újra” el tudja ragadni az olvasót az álomgiccs világába. Miképp a barlangvasúton, mozdulatlanul ülünk, s a képek
mégis elsodornak. A tapasztalatszegénység és silányság, ami a képekből
árad nem a comics „bűne”, hanem a világállapot része, (a rádió- és
televízió-sorozatokkal, a „modern eposzokkal” együtt) egyik formája kultúránk
mindennapi mitológiáinak.
Bár az utóbbi két évtizedben nem
követtem nyomon a magyar társadalomtudomány „képregény-reflexióit”, azt
érzékeltem, hogy az esztétika, a kommunikációelmélet, a művészettörténet és
művészetszociológia jelezték az új a veszélyeket. S. Nagy Katalin mai,
„képekre redukált” világunkat az „európai kultúra megtorpanásaként” látja, ahol
a műveltség, a tudomány forrásait, az újságot és a könyvet, a verbális
gondolkodást épp a képi elemek a televízió és a film, a diafilm, a mozi és a
videó közvetítésével való túlburjánzása veszélyezteti. „A képdömpingben meghal a képzelet”, mondja: a
képek mindent elárasztó uralma a kultúra kommercializálódásához, a világ
homogenizálásához (amerikanizálódásához) vezet. A képdömpig az „egyre gyengébb
társadalmi nyilvánosság álruhás követe” – olcsó eszköz az olcsón hatalmat
gyakorlók kezében. „A vizualitás helyett a ’szó’ értéknövelését pártolom” –
mondja: az olvasás, az írás, a beszéd, a beszélgetés, a megszólítás, az
irodalom új rangra emelését.
Ebben a világban a képernyő előtt
ülő, s ezért a „még fellobbanó, utolsó képet” sem észrevevő, írni-olvasni is
elfelejtő ember szörnyű víziója mellett – ezt már én teszem hozzá - még a képregény is vonzó alternatívának
számít. A képregény ugyanis – extrém kivételeitől eltekintve – még „beszél”, a
szöveg segít a vizuális üzenet dekódolásában, ugyanakkor maga is kompozíciós
eleme a képnek. A képnek, mely – szemben a hangban-színben-mozgásban-tér-mélységekben
gazdag, ma már 3D-s és 5+1 csatornás digitális látvány-és hangzásvilággal – áll,
ám épp ezért meghagyja a fantáziának a mozgatás lehetőségét, örömét. Mint
minden kultúra-hordozó, közvetíthet értéket is, s ha ezt teszi, minden más
mellett is költség hatékonyan teszi, hisz előállítása csak a digitális csodák
töredékébe kerül. Ma már a puszta szórakoztatásban a
képregénynek erős versenytársai vannak, ezekkel szemben akkor van esélye, ha a
formát, látványosságot illetően megpróbál lépést tartani velük. A számítógéppel
színezett, hihetetlenül látványos amerikai új képregény-műfaj ezt az utat járja.
Aztán van a primitív cselekményű, grafikai szempontból is értéktelen trash
– és e kettő között a végtelen. Stílusok, képi világok, dramaturgiák sokasága.
Lehet szórakoztató vagy csak egyszerűen jó, könnyed és felszínes vagy
aprólékosan kimunkált, jó iparos munka vagy ihletett művészi alkotás. Akár
értékhordozó is.
Ez az érték azonban nem abszolút:
a befogadó közeg, a közönség határozza meg. A képregényes szubkultúra a művészi
igényű képregényt érdeme (a művészkedőt pedig sokszor érdeme fölött) értékeli.
De a képregény elsősorban üzlet, a tömegkultúrába a kiadói vállalkozások felől
érkezett: igazi legitimációja tehát az eladott példányszám, nagyközönség
érdeklődése. Ennek köszönhetően lehet aztán az alkotókat is jól megfizetni. A
mai magyar képregényt a lelkes, tehetséges és hihetetlenül kreatív alkotók
jelenlétének sokasága jellemzi, akik fantasztikus dolgokat csinálnak – s ezt a
szűkebb szakmai világ el is ismeri. Megélni azonban nem lehet belőle, nem csak
a művészeknek, de sajnos a kiadóknak sem: amíg az új megjelenésekből jobb
esetben néhány száz füzet talál gazdára, a kiadók (is) csak a műfaj mellett érzelmi okokból
való elkötelezettségük miatt fognak bajmolódni vele. Az elmúlt két évtizedben kialakult egy - elit -
szubkultúra, mely tovább vitte, életben tartotta a képregényt és a képregényes
az alkotói kedvet - s ezért minden elismerést megérdemel. Ám magyar
képregénynek most elsősorban olvasóra, a füzeteknek-albumoknak vevőre lenne
szüksége, s nem csak azért, hogy üzletileg is megérje foglalkozni a műfajjal,
hanem hogy az vissza tudjon szerezni valamit a tömegkultúrában elvesztett
pozícióiból. S az ördögi kör itt bezáródni látszik: mit tud olyan újat, mást
nyújtani a képregény, melyet vizuális versenytársainál nem talál meg az
elkényelmesedett kultúra-fogyasztó?
György Péter ma is
érvényes tézise szerint a képregény nem újat alkot, csak újratermel, azt
tükrözi vissza, amit a kultúripar már előállított. A közönség igényei szerint.
Akinek „álomgiccs” (vagy épp az izgalom vagy az agresszió megélése) iránti
szükségletét már elsősorban nem a negyedóra képregény-olvasás elégíti ki, hanem
a HD-minőségben nézett televíziós sorozat legújabb epizódja, a játékprogram
vagy épp a 3D-s plázamozi. A képregény követheti (és követi is) ezt az utat, de
választhatja ellenkezőjét is: hogy mindezek élménygazdagságával szemben – immár
tudatosan felvállalva - újra leegyszerűsítést kínál. Akkor is sikeres lehet, ha
az olvasóknak egy régi-új, de mindenképpen letisztult, könnyed vizuális közeget
nyújt – egy könnyedebb, érthetőbb és szerethetőbb hétköznapi mitológiát, ahol
végre – és újra – „minden magától értetődő természetességgel” lesz majd látható.
A comics – mondja György Péter
- nem megváltoztatja, hanem kitölti az életet. Ez számomra azt jelenti, hogy
vagy hiányt pótol, vagy valami nehezebbel szemben ad lightos alternatívát. Mint
vizuális ábrázoló műfaj – mert a megfelelő technikák neki is rendelkezésére
állnak – versenyezhet ugyan a digitális-kompjúteres csodákkal, de mert a
képregény-kiadás professzionális üzleti vállalkozás is egyben, ezt csak kellő
megtérülés és tisztes profit esetében teszi. Ami, ha szerényebb eszközökkel él,
könnyebben teljesül – ám hogy újra tömegesen olvasóra találjon, egyrészt ki
kell törnie a szubkultúrából, másrészt a kulturális térben létező hiányt kell
kitöltenie. Az előbbi egy populárisabb, ugyanakkor szigorúbb követelmények
szerint működő formavilág felé nyitást igényel, a második a hiány-terek megtalálását.
Legfontosabb azonban a miként kérdése marad: ha mindez sikerül, hogyan
jut el újra az olvasóihoz?
Mit, kinek és hogyan. A három
kérdés nem költői, s a legkevésbé sem elméleti: megválaszolásuktól függ a műfaj
jövője - s talán nem is csak Magyarországon.
