És egy ilyen akar képregényeket csinálni…?
Amikor 73 szilvesztere előtt (és két nappal 15. születésnapom után) először találkoztunk Zórád Ernővel, szívélyes volt, előzékeny és igen megértő a vele szemben ülő esetlen kamasz érdeklődésével szemben. Egy ideje már beszélgettünk – inkább tervszerűen faggattam, mert hosszú kérdéslistával érkeztem hozzá - amikor egyszer csak közbe vágott. „Nem értem! A leveled alapján szemüveges, duci, lúdtalpas legénynek képzeltelek, aki a regényekbe meg a képregénybe bújik a valóság elől. Erre itt vagy, szemed, kezed-lábad rendben, ahogy elnézlek, a sporttal se állsz hadilábon… Hm… Biztos focizol…!” Pironkodva vallottam be, hogy inkább a kézilabdázom (kapus, méghozzá az edzőm szerint jó kapus voltam a győri Kazinczy iskolai csapatában), s bár van híres focista rokonom (Szentmihályi Antal, a bajnokságot a hatvanas évek végén-hetvenes évek elején zsinórban nyerő Újpest kapusa), én a labdarúgást bizony se nem szerettem, se nem értettem soha… Rossz válasz volt. „Ahhh!” – horkant fel. „És egy ilyen akar képregényeket csinálni…?”
Tudtam persze, hogy a Mester szereti a labdarúgást, de azzal egészen eddig nem voltam tisztában, hogy mennyire fontos is az számára. Focibolond volt, de a nemesebb fajtából: nem csak szurkolni járt ki, de bizony még ötven-valahány éves korában is aktívan rúgta a bőrt (le is sérült jó párszor rendesen). Nagy bánata volt, hogy foci tárgyú képregényt pályája során nem nagyon készíthetett: képregény-rajzolói pályája vége felé ezért is fogott neki oly örömmel Moldova Verhetetlen tizenegyének. Aztán pár évvel később úgy alakult, hogy szépíthettem. Heltai Jenő kapcsán (a Family Hotelen dolgozott éppen) szóba került az író-költő Foci című költeménye. „Á, de hát mit tudhatnál te erről?” Igen meglepődött, és némi respekttel nézett rám, amikor felmondtam az amúgy nem túl hosszú verset.
Az élet egy nagy futballpálya
S mi vagyunk a labda rajt.
Melyet a sors fürge lábbal
Jobbra kerget, balra hajt.
Végre jön az utolsó gól.
És a játék vége bús…
Halál ellen nincs orvosság.
Halál ellen nincs kapus.”
„Hát ez az…” – mormogta szomorúan. 1975-öt írtunk akkor. Aztán úgy alakult, hogy még három évtizedig bizonyíthatta a pályán, hogy (H. Kovács szavaival) bizony „a futball nagy tanárai közé” tartozik…
Miért akarsz te mindenáron olyasmivel foglalkozni, amihez ábszolúte nincs tehetséged?
Sokszor elmondta a nyilvánosság előtt is: a magyar képregénnyel a hetvenes-nyolcvanas években az volt talán legnagyobb baj, hogy aki csinálta, az vagy „leereszkedett” hozzá, és igazából se nem értette, se nem szerette a műfajt, vagy megpróbált „felemelkedni” hozzá, ám ehhez nem rendelkezett a kellő rajztudással. 73-tól én nagyon elköteleztem magam a képregény mellett. A lelkesedésemet a Mester értékelte, de szerinte a rajztudásommal komoly bajok voltak, s erre néha finoman, néha kevésbé finoman próbált ráébreszteni. „Uram, vedd el tőlem ezt a keserű kelyhet!” – fohászkodott néha zsengéim láttán, s olyankor kettős igyekezettel fogtam újra a gyakorlásnak.
Sokszor elmondta a nyilvánosság előtt is: a magyar képregénnyel a hetvenes-nyolcvanas években az volt talán legnagyobb baj, hogy aki csinálta, az vagy „leereszkedett” hozzá, és igazából se nem értette, se nem szerette a műfajt, vagy megpróbált „felemelkedni” hozzá, ám ehhez nem rendelkezett a kellő rajztudással. 73-tól én nagyon elköteleztem magam a képregény mellett. A lelkesedésemet a Mester értékelte, de szerinte a rajztudásommal komoly bajok voltak, s erre néha finoman, néha kevésbé finoman próbált ráébreszteni. „Uram, vedd el tőlem ezt a keserű kelyhet!” – fohászkodott néha zsengéim láttán, s olyankor kettős igyekezettel fogtam újra a gyakorlásnak.
77-ben el kellett döntenem, merre megyek az érettségi után. Persze szerettem volna valami művészeti iskolában tovább tanulni, de Zórád a felvételivel kapcsolatosan semmi jóval nem kecsegtetett. „Lássuk be, se eléggé tehetséges nem vagy, se protekciód nincs. Megjegyzem, az utóbbi fontosabb. A suttyó Munkácsyt, ha ma jelentkezne a Képzőművészetire vagy az Iparművészetire, elutasítanák. Hiába hívnák Liebnek, hiába szakmunkás, proletár származású: protekció nélkül még az ő tehetségével se vennék fel. Akkor mit akarsz itt te?” Jó szüleim úgy gondolták, a jogászi pálya biztosabb megélhetést jelent, így végül az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára jelentkeztem – s fel is vettek. A rajzolásról persze nem tettem le: a következő években a Mesterrel is sikerült tartani a kapcsolatot.
Valamikor hetvenkilenc-nyolcvan körül volt egy beszélgetésünk. „Nézd, te egy nagyon sokoldalú ember vagy.” (Kezdtem büszkén kihúzni magam.) „Akármi lehet még belőled. Még alanyi költő is. Miért akarsz mindenáron olyasmivel foglalkozni, amihez ábszolúte nincs tehetséged?” 85-ben, közös munkánk, A szív parancsára elkészítése idején mintha megenyhült volna. „Alakul valami.” – hümmögött. 89-ben, amikor már azt hittem, egészen belejöttem a rajzolásba, kialakult egyfajta önálló stílusom, s már – neki köszönhetően - sikerült a szakmában is némi nevet szereznem, elvittem hozzá megmutatni Az éjszakai hölgy első oldalait. Kézbe vette, nézegette a lapokat, s megint hümmögött keveset. „Nézd, nem vagyok meglepve. Én már tíz éve megmondtam, hogy te egy nagyon tehetséges ember vagy.” (Kezdtem magam most már istenigazából kihúzni.) „De mondd… Nincs kedved, mégis inkább, mondjuk, énekelni?”
Mivel lehet „jó képet” festeni?
Zórád cserélhető betétű „töltő” ceruzákkal rajzolt, jó minőségű (osztrák) kartont és kitűnő, de legtöbbször Magyarországon is kapható festékeket használt. A nyolcvanas évek képregényeinek, címlapjainak élénk és telített színeit egy csehszlovák festék segítségével érte el. A pályája elején álló művész(palánta) általában túlbecsüli a technika és a használt eszközök jelentőségét. Jómagam is faggattam arról a Mestert, mivel lehet „jó képet” festeni. Ezen igen-igen jót szórakozott, és elmesélte, hogy kezdő művész korában ő is feltette ezt a kérdést Kárpáthy Jenőnek, az első világháború után Belgiumból haza települt, brilliáns technikájú, igen termékeny festőnek. Kárpáthy ezen igen-igen jól szórakozott, és elmesélte, hogy mikor fiatal művészként Párizsba került, Munkácsy műtermében látogatást téve, hogy, hogy nem, a Mestertől bizony ő is megkérdezte ezt. Munkácsy épp valami monumentális képet festett egy létra tetején állva, onnan dörögte alá: „Jegyezze meg, öcsém: jó képet szarral is lehet festeni!”
Arról is faggattam egyszer, hogy próbálkozott-e más művészeti ágakkal? „Hogyne, a szobrászattal." - mondta, és meg is mutatott egy kis, tíz-tizenöt centis, nőre hajazó szobrot, ami, tisztesség ne essék szólván, zöld volt és igen randa. Amikor látta a zavarom, nevetve elmesélte a szobor történetét. Szobrászművész barátjával „erős szeszeket hörpölgetve” fogadott jópár évvel korábban, hogy aki rajzolni tud, szobrot is tud készíteni: agyagból meg is mintázta legott a könnyed, légies, karcsú női alakot, amit haza is vitt. Másnap reggel döbbenten látta, hogy az anyag megrogyott, az alak eltorzult - persze, hiányzott az agyagnak kiégetés. Végül visszavitte a baráthoz, aki a torzót kiégette - a Mester meg kitette a komódra, emlékeztetve magát arra, hol ér véget az ő művészi kompetenciája...
Egy magyar hős soha nem mutathatja az olvasónak az ülepét!
A nyolcvanas évek elején egyre inkább érdekelni kezdett kényszerből választott hivatásom, a jog, aztán jött a házasság… 82 után tértem vissza a rajzhoz, lényegesen meg nem gyarapodott tehetséggel – viszont annál nagyobb szorgalommal és eltökéltséggel. 84-ben már újságban is megjelentek a dolgaim – az Igaz Szó nagyszerű és türelmes főszerkesztőjétől, Barkovits Istvántól kaptam esélyt. Igen rossz rajzok voltak ezek, mentség ma sincs rájuk, legfeljebb az, hogy a többi, a lapokat ostromló versenyzőtől még ennyire sem futotta. 84 tavaszán elvittem Zórádhoz a félkész ceruzarajzokat – igen utálta őket.
Egy történelmi képregény épp arról szólt, hogy a vár kuktája fellázítja a bestye pogány ellen a hadfiakat, s a fakanállal irányítva maga vezeti csatába őket. Zórád morgolódva elkezdte javítgatni a képet, aztán odavágta a ceruzát az asztalhoz. „Nézd, majdnem mire vettél rá!” Néztem, de csak saját merev figurám helyett az immár „élő” alakot láttam: a kuktát a vár udvarán egy sziklán állva. „Egy magyar hős” – mondta minden szót hangsúlyozva. „Soha nem mutathatja az olvasónak az ülepét!” Itt adta fel, és kerek-perec megmondta: „Szarból, kérlek, nem lehet kenőmájast csinálni. Nem érted ezt az egészet, és punktum. Tíz-tizenkét év múlva – talán. Most vidd a szemem elől ezeket a szörnyűségeket!” Ezt el is fogadtam – de a Mester lebecsülte konok akaratosságomat. 84 szeptemberében már az újabb folytatásokat látva így írt: „Gratulálok a jól sikerült munkáidhoz, végül mégiscsak jól fogsz muzsikálni, és hamarosan megtalálod a hozzávaló hangszert is.”
Az én képregény-akadémiám
Októberben pedig jött a felkérés A szív parancsára elkészítésére… Az Igaz Szó főszerkesztőjének felesége, Vass Éva újságíró a hatvanas évek elején – ahogy akkoriban mondták – „elhelyezett” egy történetet a Pajtásban. A szív parancsára egy magyar munkásról szólt, aki a harmincas évek Magyarországáról Nyugatra szökik, majd a spanyol polgárháborúban küzd a falangisták és a Condor-légió ellen, hogy sok kaland után végül a Szovjetunió kebelébe térjen meg…
Zórád, mint mindig, igényes rajzokat készített az amúgy akciódús, változatos helyszíneken játszódó elbeszéléshez. Az ötven éves évforduló közeledtével újra aktuálissá vált a történet, és az Igaz Szó közölte volna – a rajzok viszont elvesztek. Zórád nem tudta megcsinálni (akkor már inkább a 83-tól igen népszerűvé vált tabáni képekkel foglalatoskodott), de azt vállalta, hogy felügyeli annak a munkáját, aki elkészíti a másolatokat. Főszerkesztőm a feladatot nekem szánta, de okosan Zórádra bízta a helyettes kiválasztását: a Mester meg úgy gondolta, ad nekem egy esélyt. Kellett egy ceruzás mintaoldalt készítenem, s egész pontosan rögzítette a későbbi munkarendet is.
Rövidre fogva: a mintarajzot (amit túlzott igyekezetből a nyomdai tükörhöz képest négyszeres nagyításban csináltam meg) elfogadta, és megkezdődhetett a munka. Ez a 12 lap volt az én „képregény-akadémiám”, a következő hónapokban rajzolás közben értettem meg a zórádi kompozíciót, a rajzok felépítését, a szövegbuborékok és a rajzolt elemek optimalizálását, a ceruza, majd a kihúzótoll és az ecsetkezelés rejtelmeit. Amikor a ceruzarajzokkal elkészültem (úgy, ahogy a Mester kérte: könnyű kézzel vezetve, hogy könnyű legyen javítani is) láthatóan meglepődött. Alig-alig javított valamit. Az eredetik a hatvanas évek elején készültek, a „rajztollas” stílusban: később a kontúrozásnál már inkább ecsetet használt. A kihúzott rajzokkal megint elégedett volt: ezt leginkább azzal fejezte ki, hogy semmit nem javított. „Csak a kifestést el ne szúrd…!” – dünnyögte. Nem szúrtam el. Amikor a kész munkát bemutattam, csak annyit mondott: „Mehet!” Részéről teljesen természetes volt, hogy a honorárium neki járó feléről (a szokásos 1000 forint oldalanként: 85-ben nagy pénz volt az!) is lemondott – én pedig megfizethetetlen tapasztalattal, tudással lettem gazdagabb.
Püspökladány
85 májusában kaptam egy levelet a Mestertől, amiben felhívta a
figyelmemet a KLTE Felnőttnevelési Tanszéke által rendezett, valójában
Rubovszky Kálmán áldozatos munkájának köszönhető konferenciára és az
annak részeként meghirdetett képregény pályázatra. Bátorított, induljak.
A konferencia a politikai nyitás része volt: a tömegkultúra súlyának
viszonylagos felértékelődését és mindenekelőtt a műfaj
létjogosultságának elfogadását (sőt: a társadalomtudományi kutatásokba
való beemelését) tükrözte. Írtam Debrecenbe, s rövidesen meg is jött a
válasz s a konkrét kidolgozandó feladat. Ez kettős volt: egyrészt
Nemeskürty Kik érted haltak szent világszabadság című könyvének A
kivégzés napja c. eseménysorát kellett megrajzolni, másrészt csatolni
kellett egy tetszés szerinti, legalább három oldalas saját
képregény-részletet.
A Nemeskürty-szöveg alapján az aradi vértanúk kivégzése, mint eseménysor
ábrázolása többszörösen összetett, nehéz, és képregényre nagyon nem
való feladat volt – ma is tiszteltetem az eszét annak, aki kitalálta.
Történelmi témájú eseménysor volt, az ábrázolásokból mindenki által
ismert szereplőkkel, akiket korhű környezetben, ruházatban kellett
(volna) - a képregény-műfaj követelményeiből adódóan természetesen
realisztikusan - ábrázolni.
A szöveg monoton elbeszélés volt, nem voltak párbeszédek, a pillanatok tragikuma mást, mint a „sötét” ábrázolásmód nem engedett meg. Sokat szenvedtem a rajzokkal. A ceruzaterveket, illetve a félig kidolgozott oldalt elvittem Zórádnak, aki javasolt néhány dolgot, de bele javítani nem volt hajlandó. „Ez egy verseny, itt magadnak kell boldogulnod.” Az ujjaimban ott volt A szív parancsára másolásával megtanult zórádi technika, kezdtem érezni a kompozíciót is, de a „valós” figurák bizony kifogtak rajtam: a Damjanichnak Damjanichnak, a Poeltenbergnek Poeltenbergnek kellett lennie. És persze kellett volna dinamizmust, cselekményt, látványosságot vinni a rajzokba.
Sorra tettem félre a ceruzás vagy félig kihúzott oldalakat (a képek ezek közül valók), míg végül összeállt valami, amit ha jónak nem is, de elfogadhatónak éreztem. Nagyon Zórádos volt, nagyon utánérzés. A saját „szerzői” képregénynek beadtam valamit, ami az Igaz Szóban már korábban megjelent – egészen más stílusban készült. A konferenciára augusztus 26-27-én került sor. A műfaj (grafikus) nagyjai közül ott volt Fazekas Attila, a leendő nagy nevek közül Vass Mihály. Kuczka vezetése alatt felvonult a Móra, de több más kiadó is képviseltette magát, mint ahogy jöttek a rajzfilmesek, de az „agitprop” vonalon dolgozó pártfunkcionáriusok is.
Itt, Püspökladányon veszett el a magyar képregény „ártatlansága”: a mindössze tucatnyi embert foglalkoztató „kamara-műfajt” a politika megnyitotta az éledező piaci verseny számára. A pályaműveket bemutató kiállításon aztán hiába kerestem a saját rajzaimat: azok bizony elvesztek a postán. A versenyt egyébként (ha jól emlékszem) a fantasztikus rajztudású Csala Károly iparművészetis hallgató nyerte, aki ma megbecsült grafikusművészként Szegeden él. Én viszont a rajzok eltűnésében a sors kezét láttam: egyébként maga a Mester is. „Nem másolhatsz egész életedben” – mondta. „Önálló stílust, vonalvezetést kellett kialakítanod.” Rövidesen ez is sikerült.
Bucó, Tacsi, Szetti és a többiek
Mint a képregény-világban mindent, azt is Zórádnak köszönhettem, hogy 85 végén megismerkedtem a Táltos kiadó vezetőjével, Marosi Lászlóval. Marosi – kiváló kapcsolatai révén – a nyolcvanas évek elején elsőként alapíthatott „kiadásszervezésre” vállalkozást. Kiadó még nem lehetett (ehhez hivatalosan valamelyik állami céget kellett használnia), de lényegében saját pénzből, saját kockázatra szerződött a szerzőkkel. Mindennel foglalkozott, amiben pénzt látott: képes Bibliát, szakácskönyvet éppúgy kiadott a cég, mint szép, de igen gyatra nyomdai kivitelű Disney-képeskönyveket, memoárokat (Komor Vilmos, a nagyszerű karnagy lányának visszaemlékezéseit), Weöres Sándort reprintben – és természetesen képregényeket. Itt jelentek meg nagy alakú album formájában Zórád színezett (és egész oldalas festményekkel kiegészített) képregényei.
Marosi írta, s több grafikus is rajzolta a Bucó, Tacsi, Szetti sorozatot. Zórád bemutatott Marosinak, aki megnézte a mintarajzaimat, és igen fellelkesedett. Rámutatott egy sci-fi oldal szőke bombázójára: „Ez a nő kell nekem.” Rögtön meg is bízott a Bucó-sorozat következő epizódjának, a repülőversenynek elkészítésével. Igen nagy összeget, harmincezer forintot fizetett folytatásonként (jogi osztályvezetőként, ami egyre inkább mellékállásommá vált 4.600 Ft volt a havi fixem). Zórád nagy megelégedésére („a kiskutyákban nem tudsz túl nagy kárt tenni”) négy Bucót készítettem, aztán a sorozatot a kiváló rajzfilmes és illusztrátor, kedves barátom, Haui József vette át, aki nem sokkal később rajzfilmet is készített a kedves történetből.
A Képes Újság gyermekrovatánál
87-88-ban a Képes Újság szerkesztőségében dolgoztam, főként a mindig elegáns, gyönyörű Bangó Éva irányította gyermekrovatban, a Gézengúzban. Némi emléke ennek a korszakomnak a képregényben is maradt: itt jelentek meg először Szimath felügyelő kalandjai, Benedek Elek „comicsra” becstelenített meséi és ekkor kezdődött máig tartó barátságunk Fazekas Attilával.
A Képes Újság gyermekrovatában volt egy sorozatom A gyermekvilág varázslói címmel - a lap 1988. május 7-i (19.) számában jelent meg ez a kis cikk Zórád Ernőről. Az illusztrációul használt képet a püspökladányi konferencián, a Mester kiállításának megnyitóján készítettem. A cikk, amolyan "mini-pályakép" volt, tetszett is Zórádnak - egy szó kivételével. "Marha vagy, fiam!" - mondta mérgesen. "Honnan vetted a korcsolyatolót?" Mentegetőztem, hogy Kuczka valamelyik kiállítás megnyitó szövegéből. Mint kiderült, Kuczka (vagy a szedő) tévedett: a mester nem tolta, hanem CSAtolta a korcsolyát...
A Mi Világunk szerkesztőségében
A Mi Világunk szerkesztőségében
Aztán jött a Népszava „ponyva” szerkesztősége, s a Mi Világunk. Megszűnéséig (egy másik katonai lappal való összeolvadásáig) az Igaz Szó is közölte a képregényeim. Kulcsár Ödön bölcs és ügyes vezetése alatt a Mi Világunk sokunk számára igazi paradicsom volt. Jól fizetett, nagy szabadságunk volt – de csak azért, mert mi voltunk a Népszava kiadó főként a malackodásból pénzt csináló aranybányája. Nemere, Lőrincz L. László regényei 150-180 000 példányban fogytak, Mattyasovszky Hód történetei (melyeket akkor már a figura alkotójának halála után Ödön font tovább) is bőven százezer fölött keltek el.
„Megtalált a stílusod”
A dolgaimból „mustrát” mindig küldtem Zórádnak, és néhányszor még találkoztunk is. Zsörtölődött persze tovább, de azért éreztette, kicsit büszke rá, hogy tanítványaként értem el ezt. Bár nagy örömére Tabán-grafikái (ezek első album-változatát is a Táltos adta ki) nem csak dicsőséget és elismerést hoztak számára, de igen szép jövedelmet is, a képregényt sem adta fel még egészen: újat nem rajzolt, sok régit viszont kifestett, előkészített a füzetes megjelenéshez. Saját rajzaim (ma már nem igazán vagyok büszke erre a tényre) egyre inkább az „ámerikai” képregények befolyása alá kerültek: 81-ben sokat hoztam magammal haza az USÁ-ból, és még többet vásároltam idehaza (magyar nyomdák sok nyugati kiadónak dolgoztak akkor, és mindig akadtak példányok, melyek az antikváriumokban kötöttek ki). Történelmi képregényt 88 után nem rajzoltam (kezdtek is hiányozni a lovak), inkább a „mai” környezetben játszódó krimiket, akciótörténeteket. Egyre bátrabban feszegettem a hagyományos képregény-kereteket, egyre finomabb technikával (és egyszerűbb eszközökkel, egyre kisebb méretű „eredetikkel”) dolgoztam.
A nap, amely megváltoztatta a világom...
Mikor sok (de milyen sok!) éve először találkoztunk, megmutatta dolgozószobáját, azt a belső szentélyt, ahova csak nagyon keveseket engedett be. A hatalmas, döntött rajzasztalon a fő helyen az a lap volt, amin dolgozott (a Magyar Ifjúságnak készülő valamilyen akciótörténet része), körülötte a rajzeszközök s természetesen a rengeteg kép, kézikönyv, amit a történelmi hitelesség biztosítása végett használt. Tél volt, de szikrázó, napsütéses kora délután. Bal kézről volt egy rádió: munka közben szívesen hallgatta a Szabad Európát. Nem sokkal később kazettás magnós rádiót szerzett be, egyik kedvence az István, a király lett és maradt. Szabad volt (gondoltam), a maga ura, gyönyörű dolgokat alkothatott és ezért még igen jól meg is fizették…
Akkor és ott „végérvényesen” eldöntöttem, hogy én is képregény rajzoló leszek. Művész viszont soha nem akartam lenni (és most bocsáss meg, Ernő bátyám) „csak” képregényes, „csak” alkalmazott grafikus, illusztrátor. Nagy akaraterővel, eltökéltséggel, szorgalommal, Zórád évtizedes irányítása mellett – sikerült. 89-ben az akkori Tabán-kiállítás után (a képen a meghívó grafikája) vittem egy rajzot neki. Ajándéknak és köszönetnek szántam. Másolatom sajnos erről nem készítettem, s az eredeti pedig aligha maradt fenn: annyira nyilván nem volt jó, hogy megőrizze. Kerestem egy olyan tabáni épületet, amit ő még nem rajzolt meg (vagy legalábbis nem abból a szemszögből), s ezt háttérként használva belekomponáltam a képbe az idős kori Mestert, hóna alatt rajztáblával, kezében festőeszközeivel. Nagyon meg volt hatódva. „Ez kedves. Igazán kedves figyelmesség tőled. De mondd! Honnan vetted a fényképet? El tudnád nekem küldeni?!”
90 tavaszán még találkoztunk, aztán az én életem más fordulatot vett. 1990 nyarán úgy döntöttem, abba hagyom a rajzolást. Összetett okai voltak ennek, az egyik legnyomósabb ezek közül az volt, hogy felismertem: annál, amit elértem, sokkal előbbre már nem juthatok. A „legjobb” viszont kellő tehetség híján ebben a műfajban nem lehetek. Szerettem a képregényt, és elmondhatom, a képregény is szeretett engem. És, ami engem illet, tényleg a csúcson sikerült abbahagynom. Ami azután jött, megerősített abban, jól döntöttem. A kiadók privatizálásával megjelent a nyugati comics, aztán az anime-manga dömpingje, s a nagy múltú magyar képregény (meg az alkotói) hirtelen feleslegesek lettek. Cs. Horváth öngyilkos lett. Másokat betegség vagy a kor vitt el. Zórád viszont a nyolcadik x-be lépve új életet kezdhetett, s a sors megadta, hogy öregség, betegség ellenére (a szeme egyre rosszabb lett, keze is remegett, alig néhány órát tudott napközben munkával tölteni) megérje saját reneszánszát.
1990 után többé nem jártam nála.. Amit akkoriban csináltam, nem nagyon tetszett neki. Pár év után már nekem sem. Örültem sikereinek, megvettem az általa illusztrált könyveket, végre megjelent önéletrajzát (még 75 körül ide adta elolvasni a két vaskos, feketébe kötött kézirat-köteget, a szöveget korábbról már ismertem), a képeit tartalmazó albumokat. Lányaim Zórád rajzai között, a képregény bűvöletében nőttek fel, a kicsi a nevét is Ilka néni, a feleség után kapta, a nagynak kicsi korában saját képregény figurát találtam ki, s neki, csak neki szőttem a történeteket. A ceruzát letettem, de őriztem a rajzokat, az emlékeket – és soha nem gondoltam arra, hogy mindezt egyszer majd a nyilvánosság elé tárom. Most mégis megtettem. Úgy érzem, a Mesternek, tanáromnak és mentoromnak tartoztam vele.
Száz éve született Zórád Ernő. A „hivatalos” ünneplés – méltán – a Művésznek szól, aki ugyan megkésve, de elfoglalja az őt megillető helyet a XX. századi magyar grafika és festészet panteonjában. Az én „privát” emlékeim a nagyon emberi, nagyon tisztességes, bár sokszor pokrócmodorban fogalmazó művész-tanárt idézik meg – és a magyar képregény Zórád nevével fémjelzett aranykorát. Hálás vagyok a sorsnak, hogy tanítványa lehettem.
2011. július 3. - október 16.
