„Azt ne hidd, hogy hű szerelmem játékszer csupán…” – képregényes gondolatok a Magyar Operett Napján, Kálmán Imre születésének és Lehár Ferenc halálának emlékünnepén

 

Szeretem az operettet. Kapcsolatom az Öreg Hölggyel bensőséges, már-már misztikus, s idestova közel fél évszázadra vezethető vissza:  tíz éves körül lehetettem, mikor boldog emlékű nagynéném magával vitt a győri Kisfaludy színházba, életem első operett-előadására. Sosem felejtettem el: még  a „régi”, a Czuczor Gergely utca sarkán álló épületben (ahol ma a Bartók Béla Megyei Művelődési Központ működik) Dunajevszkij Dohányon vett kapitányát adták, parádés, „helyi” szereposztásban.  

Kellemes darab volt ez, melynek zenéjét a szovjet komponista – Vajda Albert, az 56-ban nyugatra távozott pesti humorista szerint – híres bécsi operettekből szerezte. Hogy Iszaak Dunajevszkij (1900-1955) mégis tudott valamit, mi sem bizonyítja jobban, hogy fülbemászó dalai hazájában ma éppoly népszerűek, mint hatvan-hetven évvel ez előtt, s bár nálunk az elmúlt harminc-negyven nem nagyon játszották, talán most, hogy újra keletről fúj a szabad szél, számíthatunk majd művészi rehabilitációjára.

Persze azért az igazi rajongói áttörést a magyar operettel, mindenekelőtt Kálmán Imrével s a Csárdáskirálynővel való találkozás jelentette, mely a hatvanas-hetvenes években egyetlen magára valamire adó vidéki színház repertoárjából sem hiányozhatott. Természetesen a Kellér Dezső-Békeffy István féle feldolgozásról volt szó, mely – Honthy Hannára szabva – minden idők legnagyobb magyar színpadi sikerévé vált. Sok évvel később Kellér Dezsővel nem egyszer beszélgettem az idén bemutatójának századik évfordulóját ünneplő Csárdáskirálynőről (is). - Igen egyszerű volt, szerkesztő úr – mesélte mosolyogva, kicsit affektáló hangján 1982 körül. – Hannuskának kellett egy jó szerep, mi meg a Pistával szeretünk volna egy kis pénzt keresni. Mindkét cél teljesült: Ceciliának hála, Honthy még nyolcvan évesen is színpadi sztár maradt, a szerzők szépen kerestek, s mikor Kálmán Imre özvegye, Vera asszony (bár tudnék róla jót mondani) Pesten járt jogdíjakat beszedni, nos, még ő is mindig elégedetten távozott.

Ezüsttükrök, gázlámpák... Ha nem is az orfeum, de a Chicago kávéház a Family Hotel képregényváltozatában

Operett-világom később kitágult, előbb a Marica grófnő, aztán a Bajadér, a Lili bárónő, majd lassan-lassan a magyar szerzők tejes repertorája a kedvencek közé került – s ott van ma is.  Szívem közepén azonban a Csárdáskirálynő áll – csak filmen kilenc különböző változatát őrzöm (köztük a két híres szovjet feldolgozást, mert a Mester hihetetlenül népszerű volt arrafelé is). Átul cettig megtanultam a darabot: 2002-2003 körül (akkor még Agárdon laktunk), mikor a székesfehérvári Vörösmarty Színház tűzte műsorára, kis híján még fel is léptem benne. No persze nem kiöregedett Bóniként vagy illetlenül köpcös Kerekes Ferkóként, hanem a „kar” tagjaként: ide kerestek ugyanis szolíd díjazásért élemedettebb korú statisztákat. A lehetőség csábító volt, de már akkor is korán fekvő és kelő embernek számítottam, s persze kenyéradó gazdám, a Miniszterelnöki Hivatal sem biztos, hogy kitörő örömmel fogadja, ha kormányfőtanácsadóként iccakánként a „jányok” nyomában koslatok az orfeumban.

Szilvia és Edvin valahogy így lépett volna elénk - Zórád ábrázolásában

A színpadi siker így elmaradt, de a Csárdáskirálynő dalait ma is fújom. Közönségem kicsi, de  annál lelkesebb: Artúrka, a kisunokám göcögve nevet, ha a Haj, cicát recitálom neki, és kellően nyitottnak tűnik, mikor hosszú sétáinkon a pesti nők iránti soha el nem múló imádatomról próbálom őt biztosítani, bár – miután szülinapjára megkapta Tomaszot, a gőzmozdonyt, és barátját, Pörcit - mostanában az autós és vonatos kuplékat jobban kedveli (Kis Mariska, zaka-taka-zikatik, Vonaton ment Czirákra…). Hitvesemmel, gyermekeinkkel életünk egy jelentős szakaszát Siófokon, Kálmán Imre szülővárosában éltük le, ahol a nyolcvanas években - nem kis mértékben a Kálmán Imre Múzeum a közelmúltban elhunyt, kiváló igazgatója, Matyikó Sebestyén József áldozatos munkájának köszönhetően - igazi Kálmán-reneszánsz bontakozott ki. 

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy ennek előmozdításában valamennyire én is közreműködhettem, sőt, a bécsi temetőben Matyikó Jóskával és Parrag Árpáddal együtt kutathattuk fel Kálmán Imre sírját: az osztrák kultúra legnagyobbja között nyugszik, költők, klasszikus zeneszerzők és írófejedelmek társaságában. A kilencvenes években sokszor jártunk Bad Ischl-ben az osztrák operett fővárosában: ott inkább a Lehár-kultusszal volt alkalmunk megismerkedni, mert nagy zeneszerző és karmester házából a város megbecsült múzeuma lett. 

A Gábor diák ős-változata Attila fiatalkori vázlatfüzetében

Mindezek alapján alighanem érthető, hogy mikor 2002-ben Kálmán Imre születésének 120. évfordulóján október 24-ét a Magyar Operett Napjának nyilvánították, nyomban magaménak éreztem e jeles ünnepet – mely napon egyébként Lehár Ferenc halálára (1948. október 24.) is emlékezünk. Azt sajnálom csak, hogy két kedves műfajom, az operett és a képregény mindezidáig alig-alig találkozott össze: az, hogy egyáltalán találkozásról beszélhetünk, kizárólag kedves barátomnak, Fazekas Attilának köszönhető. A magyar operett igazi közegét, a tizenkilencedik század vége-huszadik század eleje ezüsttükrös-gázlámpás, nehéz parfümöktől illatos világát Zórád persze sok történetben idézte meg (általában Heltai Jenő valamelyik munkájához visszanyúlva), de arra, hogy például a Csárdáskirálynőből képregényt csináljon, ő sem vállalkozott. Pedig szerette nagyon az operettet: muzikális, és jól zongorázó emberként kotta nélkül dalolta és játszotta az örök klasszikusokat.

... és a felnőtt kori változat 2002-ben a Füles hasábjain

De hát hogy is lehetne egy alapvetően zenei műfajt a képregény nyelvére lefordítani? A képregény pusztán szöveggel, képpel operáló világban a legfontosabb, a muzsika veszik el – ami marad, a történet, a humor, a meseszövés könnyedsége. Ám ha ez megvan, úgy tapasztaltam: olvasás közben a fülünkben meg fognak majd szólalni az ismert dallamok. Fazekas Attilának ez a „megszólaltatás” többször is sikerült: Kiss Ferivel kiváló feldolgozást készítettek az Evitából, kedves, „élő szereplős” történetet formált Offenbach Geroslteini nagyhercegnő című operettjének nagy sikerű magyar film-feldolgozásából, s a Gábor diákból is, mely ugyan nem operett, csak daljáték – de fordulatos, kalandos története prózában s képregényben is képes teljes értékű szórakozást nyújtani. 

Egy látványos jelenet a filmen...

... és a képregényben.

Ami kevéssé ismert, hogy a Szöktetés Budáról (mely a Füles 2002 évi számaiban jelent meg), Attila réges-régi képregény-álma volt: híres fiatalkori vázlat-füzetében, amit még tizenévesen nyitott meg, az útját kereső reménybeli képregény-alkotó egyik legelső története a Gábor diák volt. Évtizedeknek kellett eltelni, míg végül érett fejjel csakugyan elkészíthette a történetet. Mint alkotói pályája eme korszakában sok esetben, most is a filmhez nyúlt vissza: az 1956-ban, parádés szereposztással készült, Kalmár László rendezte feldolgozáshoz.  A Magyar Operett Napján a képregény az Öreg Hölgy előtt ennek a történetnek felidézésével tiszteleg – s kíván további száz meg száz boldog évet neki.