2015. január 21., szerda

A zsákmány nem garantált, de már maga a közös üvöltés is roppant jólesik: falkában vadásznak a képregény szürke farkasai




Mi kell a képregény rajzoláshoz? Sok-sok évvel ezelőtt még úgy véltem: elsősorban rengeteg, s zömében nehezen beszerezhető dolog. Mikor Zórád mögött álldogálva 73-74 körül néztem, ahogy a rajzasztalán a csodák születtek, legalább annyi figyelmet szenteltem a „cuccoknak”, mint maguknak az alkotásoknak: próbáltam kilesni, milyen ceruzával, milyen papírra rajzol a Mester, mivel ad tónust a rajzoknak, milyen tust használ. De csak hétköznapi ceruzákat láttam, meg ecseteket, gondosan mértre vágott kartonlapokat, Pelikán tust, meg a finom rajzoláshoz használt töltőceruzákhoz odakészített dörzslapocskákat, népszerű nevén az anyósnyelveket. Leglényegesebb azonban az asztal volt, a srégen döntött, hatalmas rajzasztal, ami fölé görnyedve teltek a Mester mindennapjai.


Próbált meggyőzni arról, hogy a rajzoláshoz semmi extra nem kell – kevés sikerrel. Én TUDTAM, hogy a dolgok között rejtezik a varázs. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkészüljön (aranykezű atyámnak és öcsémnek hála) az első „döntött” rajztáblám. Később a bútorboltokban kapható román gyermekíróasztalokra esküdtem: ezek lapja pont abban a szögben dőlt meg, amire a rajzolónak szüksége volt. Az írószerboltokban a nyolcvanas évek végén már (majdnem) minden kapható volt, ami a minőségi munkához kellett. Be kellett látnom: a Mesternek (megint) igaza volt: a faxnin nem múlott semmi, a hazai s baráti szocialista ipar produktumaival is lehetett remekjó dolgokat csinálni. Rajzolni mindenesetre jó volt (vagy inkább kezdetben jó lett volna...) tudni hozzá…


Régi rajzasztalomról a maga teljességében nem maradt fenn fotográfia: e Petra lányunkról 1987-88 körül készült képen, a háttérben látszik belőle egy darab. Legfontosabb szériatartozéka a (nyugati!) URH-s Sirius-rádió volt: Zórádtól láttam (s pont ebben ne akartam volna utánozni őt?): munka közben zenét kell hallgatni, meg Szabad Európát, hogy az ember a világ dolgaiban is tájékozott legyen. Tollak, ecsetek, kartonok, s rengeteg ceruza – nagyjából ez volt, amire szükségem volt akkoriban. Az elkészült munkákról leadás előtt mindig csináltattam másolt példányt: Pesten, a Bartók Béla út elején volt egy mérnöki másolda, ahol tudtak (már akkor!) A/3-as és A/2-es másolatokat is készíteni. Megérte, hisz számtalan rajzból csak a kópiák maradtak fenn – ezeket használom itt, a blogon a visszaemlékezésekhez, tematikus cikkekhez is.


A Nagy Interregnum idején kikoptak életünkből a rajzeszközök. Réges-régi dobozokból még egy darabig előkerültek beszáradt tollak, foszlott ecsetek, de idővel mind a kukában kötött ki. Egészen 2011 decemberéig, mikor újra kezdődött minden… Három szintes családi házból negyvennégy négyzetméterre szűkült életterünkben sem helyünk, sem komolyabb szándékom nem volt arra, hogy most is „valódi” munkafeltételeket teremtsek a „rajzolgatáshoz”. Ez a kaland az alkotás öröméről szólt, ehhez pedig tényleg nem dolgokra volt szükség, hanem lelkesedésre és elszántságra.


Egy bútorlap-darab lett a rajztábla, amit könyvvel támasztottam fel, ezen kezdtem el rajzolni – s igazából ezen folytatom ma is. Sokféle tollat vettem, köztük igen vékonyakat is, nyilván eszközhiányon most sem múlhat majd, hogy remekművek szülessenek. A munkamódszer  2012-ben (s a mostani újrakezdésnél is) a régi volt: a minden papírboltban kapható kartonlapon először ceruzás vázlat készül, majd jön a ceruzás kidolgozás, végül ezt követi a kihúzás.


A 2012-ben készült gyakorló oldalakba a szöveget magam írtam be: régen sem szép kézírásomon láthatóan a kor nem segített, nem csak randa maradt, de a még randább irányba való elmozdulás terén komoly fejlődőképességről is sikerült tanúságot tennie. De hát nagyot változott közben a világ: a digitális technikának hála ma számítógéppel, otthon elkészíthetők a szövegek - ezt régen általában a nyomdától kaptuk előre kiszedve, s úgy ragasztottuk rá a kartonlapokra. S ezeket sem kell már ragasztóval a helyükre ügyeskedni: utólag, a kész rajzba digitálisan is beilleszthetők. Kroboth Jenő barátommal, yuyuval most épp ott tartunk, hogy keressük az ideális betűtípust és betűnagyságot, amivel majd az olvasók találkozni fognak. Mindeközben kedves barátom, Kiss Feri már (reménység szerint) első közös történetünk forgatókönyvén dolgozik, melynek címlapja kiszínezésére egy másik kedves barátomat, Haui Jóskát szeretném majd megnyerni...


A bevezető miniképregény „zsebkönyv-formátumra” készül (mint egykoron a Hahotában megjelent elődei), a „nagy” történet viszont a mangában is megszokott B/4 formátumban – úgy tűnik, az eredetik esetében legalább 11-es betűnagyságra mindenképpen szükség lesz majd. Miután a szöveg a kép kompozíciós eleme, előre ki kell szedni azt, s a képekbe beilleszteni -  a következő fázis ennek kipróbálása lesz. A munka tehát elkezdődött, s a következő hetekben-hónapokban gőzerővel folyik tovább. A képregény megvénült, szürke farkasai portyázni indultak - a zsákmányra persze nincs garancia, de ennyi év után azért már maga a közös üvöltés is roppant jólesik...