Mi kell a képregény rajzoláshoz?
Sok-sok évvel ezelőtt még úgy véltem: elsősorban rengeteg, s zömében nehezen beszerezhető
dolog. Mikor Zórád mögött álldogálva 73-74 körül néztem, ahogy a
rajzasztalán a csodák születtek, legalább annyi figyelmet szenteltem a „cuccoknak”,
mint maguknak az alkotásoknak: próbáltam kilesni, milyen ceruzával, milyen
papírra rajzol a Mester, mivel ad tónust a rajzoknak, milyen tust
használ. De
csak hétköznapi ceruzákat láttam, meg ecseteket, gondosan mértre vágott
kartonlapokat, Pelikán tust, meg a finom rajzoláshoz használt
töltőceruzákhoz
odakészített dörzslapocskákat, népszerű nevén az anyósnyelveket.
Leglényegesebb azonban az asztal volt, a srégen döntött, hatalmas
rajzasztal,
ami fölé görnyedve teltek a Mester mindennapjai.
Próbált meggyőzni arról, hogy a
rajzoláshoz semmi extra nem kell – kevés sikerrel. Én TUDTAM, hogy a dolgok
között rejtezik a varázs. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkészüljön
(aranykezű atyámnak és öcsémnek hála) az első „döntött” rajztáblám. Később a bútorboltokban kapható román
gyermekíróasztalokra esküdtem: ezek lapja pont abban a szögben dőlt meg, amire
a rajzolónak szüksége volt. Az írószerboltokban a nyolcvanas évek végén már
(majdnem) minden kapható volt, ami a minőségi munkához kellett. Be kellett
látnom: a Mesternek (megint) igaza volt: a faxnin nem múlott
semmi, a hazai s baráti szocialista ipar produktumaival is lehetett
remekjó dolgokat csinálni. Rajzolni
mindenesetre jó volt (vagy inkább kezdetben jó lett volna...) tudni
hozzá…
Régi rajzasztalomról a maga
teljességében nem maradt fenn fotográfia: e Petra lányunkról 1987-88 körül
készült képen, a háttérben látszik belőle egy darab. Legfontosabb szériatartozéka a
(nyugati!) URH-s Sirius-rádió volt: Zórádtól láttam (s pont ebben ne
akartam volna utánozni őt?): munka közben zenét kell hallgatni, meg Szabad
Európát, hogy az ember a világ dolgaiban is tájékozott legyen. Tollak,
ecsetek, kartonok, s rengeteg ceruza – nagyjából ez volt,
amire szükségem volt akkoriban. Az elkészült munkákról leadás előtt mindig
csináltattam másolt példányt: Pesten, a Bartók Béla út elején volt egy
mérnöki másolda, ahol tudtak (már akkor!) A/3-as és A/2-es másolatokat is
készíteni. Megérte, hisz számtalan rajzból csak a kópiák maradtak fenn – ezeket
használom itt, a blogon a visszaemlékezésekhez, tematikus cikkekhez is.
A Nagy Interregnum idején
kikoptak
életünkből a rajzeszközök. Réges-régi dobozokból még egy darabig
előkerültek beszáradt tollak, foszlott ecsetek, de idővel mind a kukában
kötött ki. Egészen 2011 decemberéig, mikor újra kezdődött minden… Három
szintes családi házból negyvennégy négyzetméterre szűkült életterünkben
sem
helyünk, sem komolyabb szándékom nem volt arra, hogy most is „valódi”
munkafeltételeket
teremtsek a „rajzolgatáshoz”. Ez a kaland az alkotás öröméről szólt,
ehhez pedig tényleg nem dolgokra volt szükség, hanem lelkesedésre és
elszántságra.
Egy bútorlap-darab lett a rajztábla, amit
könyvvel támasztottam fel, ezen kezdtem el rajzolni – s igazából ezen folytatom
ma is. Sokféle tollat vettem, köztük igen vékonyakat is, nyilván eszközhiányon
most sem múlhat majd, hogy remekművek szülessenek. A munkamódszer 2012-ben (s a
mostani újrakezdésnél is) a régi volt: a minden papírboltban kapható
kartonlapon először ceruzás vázlat készül, majd jön a ceruzás kidolgozás,
végül ezt követi a kihúzás.
A 2012-ben készült gyakorló
oldalakba a szöveget magam írtam be: régen sem szép kézírásomon láthatóan a kor
nem segített, nem csak randa maradt, de a még randább irányba való elmozdulás terén komoly fejlődőképességről
is sikerült tanúságot tennie. De hát nagyot változott közben a világ: a
digitális technikának hála ma számítógéppel, otthon elkészíthetők a szövegek -
ezt régen általában a nyomdától kaptuk előre kiszedve, s úgy ragasztottuk rá a
kartonlapokra. S ezeket sem kell már ragasztóval a helyükre ügyeskedni: utólag, a kész rajzba digitálisan is beilleszthetők. Kroboth Jenő barátommal, yuyuval most épp ott
tartunk, hogy keressük az ideális betűtípust és betűnagyságot, amivel majd az
olvasók találkozni fognak. Mindeközben kedves barátom, Kiss Feri már
(reménység szerint) első közös történetünk forgatókönyvén dolgozik,
melynek címlapja kiszínezésére egy másik kedves barátomat, Haui Jóskát szeretném majd megnyerni...
A bevezető miniképregény „zsebkönyv-formátumra”
készül (mint egykoron a Hahotában megjelent elődei), a „nagy” történet viszont
a mangában is megszokott B/4 formátumban – úgy tűnik, az eredetik esetében
legalább 11-es betűnagyságra mindenképpen szükség lesz majd. Miután a szöveg a kép
kompozíciós eleme, előre ki kell szedni azt, s a képekbe beilleszteni - a
következő fázis ennek kipróbálása lesz. A munka tehát elkezdődött, s a
következő hetekben-hónapokban gőzerővel folyik tovább. A képregény
megvénült, szürke farkasai portyázni indultak - a zsákmányra persze
nincs garancia, de ennyi év után azért már maga a közös üvöltés is
roppant jólesik...