„Élen a bandavezér, nyomában a többiek…”

Max Brand emlékezete könyvben, filmen, képregényen

Harminc millió szót írt le életében – viszonylag korai haláláig ötszáz könyvnyi terjedelemben jelentek meg regényei és rövidebb elbeszélései. Hagyatékából még további huszonöt kötet anyaga került ki. Írt bűnügyi történeteket, fantasyt, történelmi romantikus regényeket, kémtörténeteket, tudományos fantasztikumot, kalandregényt, szerelmes történeteket, állatmeséket. És persze költeményeket: életében négy verseskötete jelent meg. Könyveiből hatvan film, három televíziós sorozat, igen sok rádióműsor, sőt, egy musical is készült. Edgar Wallace és Isaac Asimov mellett a huszadik századi irodalom legtermékenyebb szerzői között tartják számon – hazai viszonylatban kizárólag Nemere István teljesítménye mérhető össze az övével. Polgári neve – Frederick Schiller Faust – nem ma nem sokat mond az olvasónak. Nem mondott sokat sikerei csúcsán sem: szűk három évtizedre mért írói pályája során több, mint húsz különböző írói álnév mögött rejtőzködött. Nevezték ponyvagyárosnak, de a vadnyugati történetek Shakespeare-jének is, mert legnagyobb sikereit ebben a műfajban érte el. Ahol a szerzőt legtöbbször Max Brandnak hívták…

A kaliforniai  San Joaquin Völgy még ma is elsősorban mezőgazdaságáról híres. Az ifjú Faust sem cowboyként dolgozott a farmokon, hanem legtöbbször szőlőmunkásként, gyümölcsszedőként vagy a gyapotföldeken kisegítőként.

A Washington állam béli Seattle városában született 1892. május 29-én német és ír bevándorlók gyermekeként. Apja vállalkozó kedvű, nem túl sikeres ügyvéd és ingatlan-spekuláns volt, aki megpróbálkozott bank alapításával de fűrésztelep igazgatásával is. Frederick fia harmadik házasságából született. A nagy szegénységben élő család néhány évvel később kaliforniai San Joaquin Völgybe költözött. A zord valóság elől – enniük sem mindig volt mit - olvasmányaiba menekült: különösen szerette a középkori romantikus és a kalandos történeteket, s maga is szívesen kigondolt ilyeneket. Anyját nyolc éves korában, apját öt évvel később vesztette el. Kora ifjúságától kemény fizikai munkára kényszerült: 13 éves korától Közép-Kalifornia ranchain és farmjain dolgozott, s közben tizenkilenc nyilvános iskola tanulója volt. Az árva fiút tizenhat éves korában egy távoli rokon, a gimnázium-igazgató Thomas Downey vette gondjaiba. Ő volt az, aki bevezette az olvasni nagyon szerető ifjút a klasszikus irodalom világába. Faust mentora irányítása mellett komoly irodalmi műveltségre tett szert, s életre szólóan elkötelezte magát a görög és római mitológia világával. 

A Kaliforniai Egyetem könyvtára a századelőn

Középiskolai tanulmányai elvégezte után 1911-ben felvették a Kaliforniai Egyetemre: a társadalomtudomány volt a főszakja. Jobban érdekelte viszont az újságírás és az írás: előbb az egyetem humoros lapjába, a Pelicanba írt cikkeket, majd a tekintélyes Occident irodalmi magazin munkatársa lett. Itt jelentek meg első versei, egy szonett-ciklus. Bizonyosan nem volt tehetségtelen, mert 1914-ben Kleopátráról szóló, 2400 szavas epikus költeményével nemzeti irodalmi díjat is nyert. Egyetemistának azonban csapnivaló volt: órákra nem járt, a vizsgákon rosszul teljesített, a tanuláshoz túl lusta volt. Az egyetemet végül nem is fejezte be: egy Honoluluban megjelenő lap munkatársaként újságírónak állt. Nem csak az irodalomban hirdette a fennkölt értékeket, saját életét is szerette volna ezekhez igazítani. A hőskultuszt, az áldozatkészséget, az önfeláldozást tartotta elsődleges értékeknek – számára nem létezett nagyszerűbb dolog, mint csatában esni el. Erre a nagy háború kitűnő lehetőséget kínált: 1917-ben Kanadába ment, hogy a kanadai hadsereghez csatlakozzon – egy súlyos influenzának hála azonban rövidesen kiszuperálják. Majd az amerikai hadseregben próbálkozik: itt már meg sem felel az egészségügyi alkalmassági vizsgálaton. 

Az All-Story Weekly 1917. szeptemberi száma, benne a Max Brandként jegyzett első írások egyikével (Sárkányfog). A szerző neve azonban még nem szerepel a címlapon…

Más útja nem nagyon lévén, az írásnak szenteli magát. Egy véletlennek köszönhetően – a The New York Timesban közzé tett levele kapcsán Mark Twain nővére felfigyel a sors igazságtalansága ellen lázadozó fiatalemberre, találkozik vele, s bemutatja Robert Hobart Davis-nek a Munsey kiadó szerkesztőjének. Davisnak tetszenek a fiatalember lendületesen megírt történetei: egy elbeszélését közli az All-story Weekly, egy másikat az Argosy. A harmadik már írói álnév alatt jelenik meg: most, hogy Amerika hadban áll Németországgal, az ifjú szerző igencsak németes neve helyett egy angolosabb hangzásút keres. Több ötlete is van – végül a Max Brand mellett kötelezi el magát. Ekkor már New Yorkban él: a magazinok révén szerény, de rendszeres jövedelemre tesz szert, így végre gondolhat család alapítására is. Visszatér Kaliforniába, s 1917. május 27-én feleségül veszi régi szerelmét, Dorothy Schilinget, aki az évek során két kislánnyal és egy kisfiúval ajándékozza meg. Első vadnyugati történetét 1918-ban írja meg. Nem egészen saját akaratából: akkoriban már nagyon népszerűek Zane Grey regényei, Davis, a szerkesztő ezek sikerén felbuzdulva javasolja, hogy próbálkozzon ő is hasonló elbeszélésekkel. Első ilyen írása, A törvény felett kisregény, nagy siker – rövidesen azonban megszületik az első Max Brand regény is. A megszelídíthetetlen (The Untamed) előbb az egyik magazinban, sorozat formájában, majd a Putnam kiadónál jelenik meg 1919-ben – s telitalálatnak bizonyul. 

A Megszelídíthetetlen első kiadásának borítója, 1919

Faust jóval többet tud az irodalomról, mint a korabeli ponyvagyárosok, s jóval nagyobb a tehetsége is. Nem csak a meseszövésnek mestere, de az irodalmi eszközök használatának is, ügyesen alkalmazza a western kliséit, hívja elő a kollektív tudatalattiban rejtőző, minden amerikai számára ismerős vadnyugatot. Regényeiben akció akciót követ, de nem öncélúan: minden a sztori lényegét képező konfliktus körül forog. Mint a többi nagy elbeszélő, ő is ösztönösen érzi a történet arányait, fordulópontjait. A történet végkifejlete általában katartikus: nem a happy end a lényeg, hanem a konfliktus a Jó és az Igazság szellemében való lezárása. Jellemábrázolása kifinomult, alakjainak „lelke van”, hús-vér emberekként viselkednek. A történetek középpontjában – persze – a hős áll: a rettenthetetlen, nyíltszívű, becsületes és általában magányos lovas. Sok ilyen alakot hív majd életre a következő években – A megszelídíthetetlen főszereplője, Dan Barry csak első a sorban. De figyel a gonosztevők jellemének megrajzolására is. Már első vadnyugati történetének antihőse, a Fekete Jim is telitalálat: kemény és elvetemült, de odújában Shakespeare, Poe, Byron és Malory könyveit forgatja. Regénye nem realisták, de történeti hitelességre sem törekszik: mikor még pályája elején kiadója El Pasoba küldte, hogy sok regénye helyszínével személyesen is megismerkedhessen, a szállodai szobájába zárkózva inkább Szophoklészt olvasott. 

1922-ben a közben összevont Argosy és All-Story Weekly már büszkén adja hírül, hogy itt jelennek meg Max Brand új mesterművei

Elbeszéléseit sajátos hangulat hatja át. A költészettől indult, s a költő később sem veszett benne el: a poézis azonban sajátos megjelenési formát talált. És a siker nem marad el:  a „gizda ír az ő németes nevével”, ahogy nevezte magát 1920-ra elnyeri a Ponyva Királyának megtisztelő címét. A ponyva (pulp) Amerikában a népszerű, szórakoztató műfajt jelent, magyar szóhasználattal talán a kevésbé pejoratív lektűr felelne meg neki. Mint minden irodalmat, ezt is lehetett jobban és rosszabbul, színvonalasan vagy igen alacsony nívón művelni. Később persze majd ő is szembesül azzal a problémával, hogy a ponyva végső soron megrontja a tehetséget, s kezdetben még próbál ez ellen védekezni is. Napja egy részét mindig a „nemes” irodalom művelésének szenteli. Ki tudja, meddig, hisz 1921-ben egy hirtelen szívroham után tragikus ténnyel szembesül: szívbaja, amely már tizenéves korában kifejlődött, majd a négy évvel korábban elkapott influenza révén csak rosszabbodott, immár végzetes betegséggé vált: bármelyik nap bármelyik pillanatában végezhetett volna vele. Depressziós lesz, analitikushoz jár – közben azonban dolgozik, ontja az újabb és újabb regényeket. Szüksége van a munkára: a pénz ahogy jön, úgy megy, adósságai vannak. 

Az első magyar nyelven megjelent Max Brand-regények egyike, A párduckölyök. A Pesti Hírlap Könyvek karácsonyi számaként, 1928-ban került az olvasók kezébe

Aztán talpra áll, s régi vágyát követve 1926-ban családjával Olaszországba költözik. 1938-ig élnek ott; egy Firenze melletti villában alkot tovább, ahol tucatnyi szolga áll rendelkezésére.  Keményen iszik és keményen dolgozik: az első láthatóan nincs hatással a másodikra. Termékeny évek ezek. Nem csak a westernben „utazik” – sokféle zsánerrel megpróbálkozik. És mindben jó. A Nagy Válság idején már évi százezer dollárt keres – ám ezért évi kétmillió szót kell papírra vetnie. Nagy bánata, hogy költőként sosem lesz sikeres: 1922-ben megjelent első verseskötete észrevétlen maradt – csakúgy, mint a későbbiek. Regényei viszont az Egyesült Államokon kívül is igen népszerűek. Magyarországon a húszas évek végétől kezdetben a Légrády testvérek, majd később a Pesti Hírlap Könyvek sorozatában jelentek meg néha igényes kötésű, legtöbbször azonban puha fedelű, füzetes regényei. Volt olyan műve, amit Rejtő Jenő ültetett át magyarra. A korabeli magyar szerzők igyekeztek megtanulni, lemásolni stílusát: nem is sikertelenül. Rejtő Gibson Lavery álnéven írt könyvein is jól érezni a Max Brand-hatást – ez néha már a téma- és címválasztásnál is határozottan megmutatkozott. 

Az ifjú dr. Kildare filmplakátja. A magyar közönség Asszonyok a rendelőben cím alatt ismerhette meg

1937-ben alkotja meg dr. Kildare alakját – életre hívja az első igazán híres orvos-sorozatot. Sok vadnyugati regényének megfilmesítési jogát vették már meg addig is a hollywoodi stúdiók: A megszelídíthetetlenből már Tom Mix főszereplésével 1920-ban némafilm készült (a szerző csinos summát, 1500 dollárt kapott a jogokért), az első dr. Kildare történetre a Paramount vetett szemet. Az 1937-ben elkészült filmben az ifjú doktort még Joel McCrea alakította – a női főszereplő Barbara Stanwyck volt. 1938-ban azonban „belső” állásra hívják: kezdetben heti ezer, majd ezerötszáz dollárért dolgozik a Universalnál, az MGM-nél – a Warner már ennek az összegnek duplájával honorálja szolgálatait. Részben saját történeteiből ír forgatókönyveket, részben más forgatókönyvek „feljavításán” dolgozik. 1938-től a dr. Kildare filmeket már az MGM készíti: a nyolc mozi kisebb vagyont hoz a szerzőnek. A filmes sikerek csúcsára azonban mégis csak egy vadnyugati történettel jut el: a Destry újra lóra száll című regénye nyomán készült hasonló című, 1939-ben készült film (Magyarországon Asszonylázadás címen ismerjük) női főszereplője az amerikai sikerei csúcsán járó Marlene Dietrich és a filmes karrierje kezdetén járó James Stewart.

A simlis (Marlene) és a szende (Jimmy Stewart) az Asszonylázadásban

És közben egyre rosszabbul és rosszabbul érzi magát. Alkohol problémái súlyosbodnak, s ekkor már több, mint két évtizede él a bármely pillanatban bekövetkező halál árnyékában. Az Egyesült Államok a második világháborúba való belépése számára is esélyt kínál a taposómalomból való szabadulásra. A Harper’s magazin haditudósítójaként kerül át Európába, az olasz frontra. Végre olyan emberek veszik körül, akikről hőseit is mintázta. És akik mindannyian ismerik, szeretik írásait… Bátor és elszánt katonaként velük tart az ütközetekbe, személyes tapasztalatai teszik hitelessé a frontról küldött beszámolóit. 1944. május 12-én, egy sötét éjszakán a német állások ellen intézett roham során aztán halálos sebet kap – hősiessége előtt később maga az Egyesült Államok elnöke is tisztelettel adózik. 

Az első Silvertip képregényfüzet címlapja...

Gazdag hagyatékából még jó ideig jelennek meg új regények, s persze a régebbiek számolatlan újra kiadásai. Sok történetét filmesítik meg, munkáit (vagy inkább közismertté vált alakjait) a televíziózás is felfedezi. A hatvanas évek elején öt évadot megért televíziós sorozat is készül a dr. Kilder „franchise” alapján: a főszereplő az akkor még pályája kezdetén álló Richard Chamberlain. Néhány évvel később Destryből lesz televíziós szériahős. Történetei az ötvenes évek elejéig még egy nevét viselő magazinban is megjelennek, aztán a pulp-műfaj elhalásával eltűnnek az amerikai sajtótörténet rengetegében – a műfaj új hazájában, Németországban azonban a füzetes regény még jó két évtizedig piacképes marad.

 ... és egy jellemző oldala

1953-ban a Dell elkezdi a Silvertip-képregnyek közlését. Nem túlságosan nívós, amolyan „C” kategóriás történetek ezek. Fordulatokat, alakokat sokszor vesznek át a forgatókönyv-írók az eredeti elbeszélésekből, de a kalandok általában újak, a grafikai munka pedig enyhén szólva is csak közepes. A sorozat 1958-ban marad abba, s később nem nagyon akadt folytatás.

Zórád címlaprajza A fehér törzsfőnök első kiadásához

Max Brand hazai népszerűségét nagyrészt a harmincas évek füzetes kiadásai alapozták meg. Egyik (ha nem a legismertebb) jelképévé vált az „amerikai ponyvának”. Először az Egyesült Államokkal beállt hadiállapot, aztán a negyvenes évek végén a kultúrpolitika parancsolta őt le a magyar kiadói palettáról. Maga a western is fekete listára került: míg a háború előtt is népszerű James Fenimore Cooper, vagy az NDK-beli tudós ókor-történész Liselotte Welskopf-Henrich indiános történetei az ifjúsági irodalom megbecsült részévé váltak, mint ahogy idővel Karl May „megszelídített”, a „magyar ifjúság számára átdolgozott” regényei is, az „öncélú erőszakot hirdető” western „törvényen kívül” maradt. Sok történet már az ötvenes években megjelent diafilmen, néhány pedig képregény formájában is. A western sokáig ki volt tiltva a mozikból is. A helyzet hatvanas évek derekától változott meg, mikor az immár sajátos módon Csehszlovákia (Limonádé Joe) és egyre inkább az Olaszország felől érkező vadnyugati filmek, majd évtizedes késéssel néhány amerikai szuperprodukció (mint például az 1958-as Idegen a cowboyok között) eljuthattak a magyar filmszínházakba is. A Delfin sorozatban is megjelent néhány XIX. századi vadnyugati regény: Bret Harte (1836-1902) Aranyásók című elbeszélés gyűjteményéhez és Thomas Mayne Reid (1818-1883) A fehér törzsfőnökéhez Zórád készítette a címlapot és az illusztrációkat. A magyar könyvkiadásba Max Brand 1966-ban tért vissza, mikor – kinek másnak? – Kuczka Péter szerkesztésében Vadnyugat címmel az Európa Zsebkönyvek sorozatában négyszáz oldalas válogatás jelent meg az amerikai western legjavából. A kötet elkészítésében kiváló műfordítók működtek közre: a gyűjteménybe bekerült Max Brand-elbeszélést például Tandori Dezső magyarította.

„Élen a bandavezér, nyomában a többiek. Csuda szedett-vedett népség…” Zórád 1967-ben a Lobogóban pörgeti a hatlövetűt.

Cs. Horváth Tibor akkor már egy évtizede figyeli érzékenyen a kultúrpolitika szélirányának változásait. Nem öncélúan: új forrásokat, feldolgozható műveket keres a virágzó hazai képregény-kiadás számára. Ügyesen kerülgeti a tilalomfákat. Karl May Winnetouja ugyan regény formájában csak 1966-ban jelenhetett meg a felszabadulás után, ám 1957-ben e regényből készült Zórád rajzaival az első szóbuborékos magyar képregény, 1962-ben pedig a kéttekercses diafilm-változat is. Max Brand „feltámasztása” mindazonáltal bátor húzás, hisz őt a hivatalos kultúrpolitika az akkor még egyöntetűen elmarasztalt ponyvairodalommal azonosította. Cs. Horváth valahonnan előás egy történetet: A tűznyelőre kereszteli át. Eredeti forrását Kiss Ferinek sikerült azonosítania: A vörös sólyom  1929-ben jelent meg a Légrády testvérek Max Brand-sorozatában. A fordító itt sem akárki: a század egyik legeredetibb irodalmi nagyasszonya, az Operettszínház későbbi igazgatója, Gáspár Margit ültette át magyarra a történetet.

A Sarlós-féle 1981-es feldolgozás nyitóoldala

A Lobogóban amúgy erős, „kápitálista” hatás alatt álló év volt az 1967: Dashiell Hammett Leszámolása után a máshol már felemlegetett Angyal-feldolgozás következett, majd utána rögtön a vadnyugati történet. A lap egy Rejtő-közjáték közbeiktatásával eztán már biztonságosabb képregényes vizekre evezett, s inkább a politikailag nehezebben támadható történelmi témák feldolgozásainak adott helyet. A tűznyelő remekül megrajzolt, de elég kusza cselekményű történet. Nem mindig lehet tudni, ki a rossz és a jó, ki éppen mit és miért csinál, mindazonáltal látványos, részleteiben is kidolgozott, s néhány egészen jó párbeszéd is „szorult” bele. Másfél évtizeddel később Cs. Horváth újra elővette a régi forgatókönyvet, s ez úttal Sarlós Endrének adta át megrajzolásra. A felújítás a Fülesben jelent meg 1981 nyarán. Sarlós az ő sajátos felfogásában oldotta meg a feladatot: képkockái mozgalmasak, kompozíciói sokszor kavargók, a rajzok erősen kontrasztosak. A szöveg nem simul a képekhez, inkább rájuk telepszik. Vadnyugati figuráinak egy része azonban igazi telitalálat.

Miss Musztáng újra lóra kap… Persze előtte néhány pofonnak azért illik elcsattannia.

A következő Max Brand feldolgozásra megint csak közel másfél évtizedet kellett várni. Közben a magyar könyvkiadás gyökeres változásokon ment át... Már a nyolcvanas évek végén több kiadó próbálkozott a vadnyugati zsáner újbóli életre keltésével – ennek, mint arról más helyen már beszámoltam, a Népszava kiadónál töltött éveim alatt magam is részese lehettem valamelyest. Különböző kiadóknál sorra jelentek meg újra Max Brand könyvei is: a Rajta, Montana (1988), A párduckölyök (1989),  A bajkeverő kölyök (1989), az Át a Rio Grandén (1989), A fenegyerek (1990), a Ki lesz a hetedik? (1990), Az ember, a ló és a kutya (1990), a Hajtóvadászat (1991), s A makrancos kisasszony (1991). Ez utóbbiból készült 1995-ben a következő képregény, Kiss Feri adaptációja alapján. Első magyar kiadása 1929-ben jelent meg a Légrády tesvérek gondozásában. Amerikai eredetije (The Trap at Comanche Bend) 1927-ben még Faust egy másik írói álneve (David Manning) alatt, csinos, vászonkötéses kiadásban került az olvasókhoz. Magyarra a legendás író-műfordító, a későbbi nagy nevű történész-akadémikus professzor, Kosáry Domonkos édesanyja Kosáryné Réz Lola ültette át. Fazekas Attila készítette a rajzokat. Az amúgy is könnyed, szórakoztató történet feldolgozásánál Kiss Feri annak humoros jellegét erősítő feldolgozásra törekedett, amit Fazekas a látvány nyelvére karikaturisztikus eszközök használatával ültetett át. Az eredmény egy vidám, fordulatos, intrikákkal átszőtt és szerelmi szállal erősített „karton” lett – nem az egyetlen, de az egyik legjobb a szerzőpáros együttműködésének e korai szakaszából.

Egy jól sikerült címlaprajz az Át a Rio Grandén 1989-es kiadásához

A „nagy westernláz” azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan alább is hagyott – maga a könyvkiadás is leszálló ágba került. Míg a nyolcvanas évek vége felé százezres példányban keltek el a bestsellerek (köztük a magyar sikerszerzők, Nemere István, Lőrincz László, Vavyan Fable munkái), egy évtizeddel később már a tízezres eladás is ritkaság számba ment. Ennek – a terjesztés ismert problémáin túl – számos oka lehetett. A korábban könyvet, képregényt szórakozásképpen olvasók, különösen a férfiak legnagyobb része a vizuális műfajok (tévé, videotékákon keresztül elérhető filmek) és a magazinok felé fordult. A hölgyek hűségesebbek maradtak a betűhöz – nem véletlen, hogy a legnagyobb példányszámban máig a női magazinok kelnek el, s a füzetes regények kiadásában is csak azok a műfajok maradtak fenn, melyek témájuknál fogva a női olvasókat célozták meg. Egyes szórakoztató irodalmi műfajok – krimi, tudományos fantasztikum – megmaradtak, de már nagyon másként szóltak az olvasóhoz, mint akár pár évvel az előtt, mások (cyber, fantasy, orvosregények) ekkoriban születtek meg, megint mások pedig már alig, vagy egyáltalán nem tudtak olvasókat vonzani. Ezek közé tartozott a „klasszikus” ifjúsági regény mellett a western is.

A Sivatagi bor nyitóoldala. A képregény-változat egyik érdekessége, hogy a szöveg gondozására Bayer Antal vállalkozott

1995 után már alig-alig jelentek meg vadnyugati történetek – 2012-ig Max Brandnak is csak két vagy három újabb kötete látott napvilágot. Képregény pedig mindössze egy készült: Sváb József a 66-os Vadnyugat-kötetben napvilágot látott Brand-elbeszélés nyomán írt és rajzolt története, a Sivatagi bor a Fekete-fehér Képregény Antológia 2006-ban megjelent 4. számában jelent meg. Képes elbeszélése ez egy komor végkifejletű történetnek,  a vadnyugat hőskorából. Az elkövetett bűn és az istenek akaratából elkerülhetetlen, a bűnhöz méltó büntetés áll a történet középpontjában. Durante, mint egykor III. Richárd maga dönt úgy, hogy gazember lesz. Tudja, hogy „valami nagyon szemét dolgot csinál”, hogy elárulja a barátságot, ami a szőlősgazdához köti, s ezt szándékosan, a következményeket vállalva teszi. A gazda bosszúja azonban utoléri: szembesülnie kell elkövetett hibájával. Ám ez számára nem az igazi vétek (az árulás) bűnként való elfogadását jelenti – tette valódi jelentőségét most sem ismeri fel. Bukása ezért elkerülhetetlen: a történet végén a sivatagi éjszakában megérkező eső számára már nem hoz megváltást. Ettől lesz a történet egy ógörög dráma beteljesedése az Apacs-sivatag poklának tűző napja alatt. Egy amerikai tragédia…