Ujjaik közt dalolt a szél

A szerzői képregény kezdetei Magyarországon

A magyar képregény az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évek derekáig tartó „aranykora” jellemzésére sokszor használjuk az „adaptációs” jelzőt. Az ebben az időszakban született közel kétezer magyar képregény legnagyobb része esetében indokoltan: a történetek magyar vagy külföldi szerzők regényei, kisregényeinek alapján készültek, a forgatókönyvet pedig – tág teret adva a rajzolók kreatív önmegvalósításának – legtöbbször ugyanaz a személy, Cs. Horváth Tibor írta. 

 Munkamódszerét, s az általa kialakított dramaturgiát utólag számos kritika éri, s nem is alaptalanul: ragaszkodása az eredeti művek szövegéhez bizony nagyon sokszor a vizualitás rovására ment, s a rajzokat a szöveg puszta illusztrációjának szintjére „fokozta le”. Az is tény viszont, hogy e módszer legtöbbször segített megőrizni az eredeti alkotások irodalmi hangulatát, nyelvi leleményét vagy szépségét, értékeit. Ezzel (meg a feldolgozás alapjául szolgáló művek gondos megválasztásával) aztán erős érveket tudott a folyamatosan kultúrpolitikai támadások alatt álló képregény mellé állítani – miközben azért ő is arra törekedett, hogy amennyire lehet, tágítsa a műfaj kényszerű korlátait.

A magyar képregényben azonban már az első idők – az ötvenes évek közepe – óta jelen volt egy másik tendencia is: az eredeti, szerzői alkotások megjelentetésének szándéka. Míg a Füles és a Magyar Ifjúság – melyek a képregények legnagyobb részét közölték – szinte kizárólagosan adaptációs történeteket közölt, az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat (a Pajtás, a Tábortűz, később a Pajtáshoz kapcsolódó magazinok, különszámok gazdája) némileg más utat járt. A magyar képregény a Pajtásban született meg, s bár az első szóbuborékos magyar képregény (Winnetou) irodalmi mű adaptációján alapult, a következő években igen sok „szerzői” forgatókönyv alapján készült történet látott napvilágot. A szerzők között volt ismert író (László Gyula, Őrsi Ferenc, Hunyady József, Kuczka Péter), újságíró (Vass Éva, Papp László), s persze a Pajtás szerkesztői, munkatársai (Sebők Ferenc, Alaksza Tamás, Vasvári Ferenc, Füleki János, Cser Gábor). 

Maga Cs. Horváth is írt „szerzői” történeteket. Az idézőjel indokolt, hisz sok esetben valaki másnak az elbeszélését, regényét alapul véve, vagy (szemérmes megfogalmazásában) „idegen ötlet” nyomán készült el a forgatókönyv. Még 1957-ben, az első Pajtás-képregények között jelent meg A sárkányok földjén, egy Conan Doyle és Obruscsev-ihlette, de az akkori mában játszódó kalandos történet, melynek hősei, a Francia Délsarki Állomás kutatói egy baleset révén az Antarktisz jégsivatagában titokzatos, ősidőkből maradt földrészen landolnak repülőgépükkel. A kaland csak háttér az ismeretterjesztéshez: neves paleontológusunk, Tasnádi-Kubacska András néhány évvel korábban megjelent könyvének (Kalandozás az ősvilágban) szereplői, brontoszauruszok, protoceratopsok, stegosaurosok, tyrannosaurusok, később mammutok s torzonborz ősemberek vonulnak el (Zórád mesteri rajzai által megjelenítve) az olvasók szeme előtt – hogy aztán a történet végén semmibe vesszenek egy gigászi atomrobbanással. De írt Cs. Horváth magyar történelmi tárgyú, kalandos képregényt is: Somogy szülöttének, Noszlopy Gáspárnak és csapatának a 48-as szabadságharc (A legbátrabb ember, 1967) alatti bátor akcióiról.

A Lobogó számára készített tudományos-fantasztikus történetet (A halálbolygó, 1960), a húszas évek Dél-Amerikájában játszódó kalandos forgatókönyvet (A Gran Chacon minden csendes, 1960), megírta Castro képregényes életrajzát (1961), Miss Fantom címen a női „láthatatlan ember” históriáját (1964), s Jeanne d’Arc-nak is sikerült emléket állítania (1969). E történetek mindegyikét Korcsmáros Pál rajzolta meg.

A Magyar Ifjúságban is megjelentek szerzői képregényei: jól sikerült második világháborús, Görögországban játszódó kémtörténete, Az egy ember, aki nem halhat meg (a nálunk is méltán népszerű szovjet lektűríró, Roman Kim is büszkén vallhatta volna magáénak) először 1963-ban Sebők Imre rajzaival látott napvilágot, majd húsz évvel később Sarlós Endre közreműködésével a Fülesben született újjá.

Volt olyan is, hogy ismert figurát „nyúlt le”: Angyal (természetesen az író, Leslie Charteris tudta és engedélye nélkül) így szerepelt magyar képregényben – két alkalommal is. A Kincsek a tengerben először a Lobogóban jelent meg 1967-ben: külön pikantériája volt, hogy (természetesen minden alap nélkül) mint „Leslie Charteris regényéből készült” történetet reklámozta a lap. Bár a történet fordulatos volt és meglehetősen látványos is, Zórádnak nem nagyon sikerült a „nagy truváj”: Roger Moore alakjának a képregénybe való belerajzolása. A Mesternek nem nagyon volt türelme a „portérzáshoz”, így a képregény főhőse és a Moore közötti hasonlóság néhány rajz kivételével meglehetősen felületesre sikeredett.

Nem úgy a tíz évvel későbbi, a Fülesben megjelent felújításban, amely már „idegen ötlet” nyomán készült, s bár arra, hogy Angyal története lenne, egyszer sem történik közvetlen hivatkozás, Fazekas rajzai viszont egyértelműen az angol színészt (akkor már a James Bond-filmek szupersztárja) ábrázolják…

E saját sztoriknál Cs. Horváth némileg másfajta dramaturgiát használ: a szereplők jóval többet beszélnek a szokásosnál, tömörebbek az elbeszélő szövegrészek, melyek leginkább egy-egy helyzet gyors felvezetését szolgálják – a történet aztán vagy a hős „kilesett gondolatai”, vagy valamilyen párbeszéd révén bonyolódik tovább. A szöveg nélkül, pusztán a képek nyelvére bízni a történetet – ez olyan luxus, amit azért a dramaturgiai módszeréhez végsőkig ragaszkodó szerző nem engedhet meg a maga számára. Még a leghíresebb, legnépszerűbb Cs. Horváth-Zórád sorozat, Roberto és Julika kalandjai esetében sem. E történetek (mindösszesen hét) 1970 és 1973 között jelentek meg a Fülesben, majd másfél évtizeddel később Nyomoz a szerelmespár sorozatcím alatt külön füzetekben is. A történet hősei Julika, az olaszul jól beszélő szöszke magyar kislány (az első részben még kosaras, a Polka viszontagságai című epizódban viszont már a nizzai nemzetközi kézilabda-tornát megnyerő magyar csapat tagja) és véletlen segítőtársa, későbbi szerelme és férje, Roberto Messini riporter (természetesen az Olasz Kommunista Párt lapjának, a l’Unitának munkatársa) kalandjait számos földrészen követhették nyomon a lelkes olvasók.

Az aranykor magyar szerzői képregényeinek egy sajátos vonulatát képezték azok a történetek, melyeket ismert és jó tollú írók kifejezetten képregény-forgatókönyv formájában készítettek el. Hunyady József (1921–1983) a negyvenes évek végének-ötvenes évek elejének ideológiai cikkcakkoktól sem mentes irodalmi csatangolásai után a történelmi regényben, pontosabban: az ifjúsági történelmi regényben találta meg igazi műfaját. Számos regénye közül A Fekete Lovag két képregény-változatban is megjelent: először Zórád Ernő rajzolta meg a szerző forgatókönyve alapján a Pajtás számára 1968-ban, majd – saját adaptációjában - Fazekas Attila a Fülesnek 2006-ban, folytatását, A király árnyékát pedig 2009-ben. Az Ördögfióka (1970) Zórád rajzaival ismét magyar történelmi témát dolgozott fel: Simontornya várának kuruc kézre adását a Rákóczi-szabadságharc idején. A korabeli politikai korrektség jegyében a hatvanas-hetvenes évek Pajtása számos munkásmozgalom-történeti képregénynek is helyet adott. A vörös barikád (1970) Frankel Leó, a Vörös szegfű (1971) Martos Flóra életét mutatta be. Néhány történetét más lapnál sikerült elhelyeznie: Az aranyhorda (Lobogó, 1969) a Bánk bán korabeli királyi udvar intrikáinak, a nemesség harcainak állított emléket. Szívesen vállalta mások műveinek képregényre való átdolgozását is: egyik legszebb munkája a Zóráddal a Lobogó számára készített Petőfi-feldolgozás, a János vitéz volt (1967).

Hunyady – Zóráddal együtt, aki ebben remek partnerévé vált – egészen más dramaturgiát alkalmazott. Hagyta a „képeket beszélni”: viszonylag részletes képleírást adott a rajzolónak, de narratív, elbeszélő szöveges elemeket alig, néha egyáltalán nem használt, a dialógusokat is tömör, egy-két mondatos megszólalásokra korlátozta. A dramaturgnak is kiváló Örsi Ferenc (1927-1994) ugyancsak számos történelmi képregényt jegyzett, hasonló munkamódszert használt. A Tenkes kapitánya első képregényes változata, A Tenkes fiai (1966, Zórád) és az 1566-os török elleni háború eseményeit felidéző A siklósi csata (1966, Korcsmáros) esetében is alig élt a narráció lehetőségével, egyik legjobb története, a Kelepce az ingoványon (1971) esetében pedig csak a kezdő és záró képkockák esetében alkalmazta azt. Őrsi A Tenkes kapitánya „teljes” történetéből készült képregényben - mely magyarul először 1972-ben Fülesben jelent meg – is csínján bánik a narrációval. (A keletnémet Frösiben megjelent változatban viszont meglehetősen sok utólagosan hozzá írt szöveg került be: igaz, célzatosan: főként a Rákóczi-szabadságharc korabeli magyarországi viszonyok megértéséhez kívánták hozzá segíteni az olvasókat).

Kuczka Péter ( 1923-1999), a sztálinista költőből 56-os forradalmi hangadóvá, majd az ezt követő kényszerű szilencium után a Móra Kiadó szerkesztőjévé s a hazai sci-fi mindenható urává vált irodalmár maga nem nagyon írt fantasztikus elbeszéléseket, érdekes módon azonban képregény-forgatókönyveket viszont igen. Méghozzá nagyon is kiválókat: az első igaz, magyar környezetben, magyar szereplőkkel játszódó magyar sci-fi A vasfejű, s folytatása, a Végezetes bújócska Zórád tolmácsolásában a Pajtásban vált emlékezetes olvasmánnyá (1969). 1972-ben – immár Endrődi István rajzaival – harmadik része (A rókabarlang titka) is megjelent, 1973-ban pedig egy valódi űreposszal (A második űrhajó) sikerült az olvasókat megörvendeztetnie. Ezek persze gyerekeknek szóló mesék voltak: a Füles számára írt Négy békeszerető földlakó viszont már igazi, felnőtteknek szóló, a korabeli viszonyokhoz képest merészen-erotikusan megrajzolt történet. Bár Kuczka kész forgatókönyvet szállított, Cs. Horváth ragaszkodott ahhoz, hogy szerzőtársként ő is feltüntetésre kerüljön: ez a két legendás szerkesztő közötti örök időkre szóló összeveszéshez vezetett. Kuczka is takarékosan bánt a narrációval: pörgő, eseménydús képregényeiben a cselekményt inkább a tömör dialógusok révén bontotta ki.

A Pajtás szerkesztőségében dolgozó újságírók sokszor kaptak lehetőséget egy-egy adaptáció elkészítésére, sőt, önálló képregény forgatókönyvek megírására is. A lap két főszerkesztője – Füleki János és Vasvári Ferenc maga is sok történetet jegyzett. Alaksza Tamás, aki a hatvanas évek derekán már az Ifjúsági Magazinhoz, s később a Magyarország című politikai hetilaphoz igazolt külsősként írt nagyszerű történeteket. Korcsmáros halála, s Zórád a képregény-rajzolástól való fokozatos visszavonulása után Endrődi István lett a Pajtás vezető képregény rajzolója. Cser Gábor szerkesztőként nagyon sok kedves, csakugyan gyerekeknek szóló történet forgatókönyvét jegyezte: két alkalommal én is együtt dolgozhattam vele.

 

A Pajtás és kiadványai mellett későbbi kenyéradó gazdám, a Képes Újság körül alakult ki még Cs. Horváth befolyásától és munkamódszerétől független alkotói „műhely” – inkább kétszemélyes vállalkozás. A filmtörténész, újságíró, és író Pánczél Lajos (1897-1971) viszonylag nagy szabadsággal választotta ki a témákat – legtöbbször mások műveit adaptálta képregényre, melyeket Korcsmáros Pál rajzolt meg. A magyar történelem kezdeteit bemutató nagyívű Regélő századok nem csak terjedelme miatt (1964-65-ben közel egy éven át futott a hetilapban) volt egyedülálló, de különösen szép színezése okán is. Természetesen Pánczél is írt – igen jó – egzotikus környezetben játszódó kalandos képregényt (ez volt az 1967-ben megjelent Szingapúrban történt), s halála évében még feldolgozta a szívének oly kedves mozi születése témát (1971) is. 

Legemlékezetesebb munkája azonban - alighanem minden idők legzseniálisabb magyar képregényeként - a Korcsmáros ihletett tolmácsolásában még 1967-ben napvilágot látott Rideg Sándor-feldolgozás, az Indul a bakterház volt. Munkamódszere (filmes kötődéséhez illően) meglehetősen sajátos: talán ő volt az a magyar képregény-dramaturg, aki leginkább és legtudatosabban jelenetsorokban, snittekben és plánokban gondolkodott. Az egyes cselekmény-mozzanatokat általában tömör, tőmondatos narrációval kötötte össze, s a dialógusokat is sokkal inkább a cselekmény elbeszélésének szolgálatába állította.

Bár, mint a kiragadott példák is mutatják, vállalkozó kedv, tehetség s mondanivaló is lett volna bőven, a hatvanas-hetvenes évek mégsem kedveztek a magyar szerzői képregénynek. A folytonos kultúrpolitikai támadások alatt álló műfaj - mely alig tucatnyi lapban kapott megjelenési lehetőséget – kiadásáért (általában kultúrpolitikai értelemben is) felelős szerkesztői inkább könnyebben igazolható adaptációs történeteket részesítették előnyben. Nem az írókon, s még kevésbé a grafikusokon múlott tehát, hogy a nyolcvanas évek derekáig nem alakulhatott ki az „igazi” magyar szerzői képregény. A Pajtás a hetvenes évek végétől alig közöl már magyar képregényt, s ha igen, inkább csak régi történetek felújításait. A lapot a Pif-ből átvett népszerű sorozatok uralják, 81 végén pedig önálló, színes magazin – a Kockás – indul, szinte kizárólag francia reprintekkel. Egyre több magazin, hetilap vég bele képregények közlésébe, ám ezek is leginkább irodalmi művek feldolgozásai, melyek nem ritkán (mint a Mi Világunk részére készült egyik első történetem, a Bruce Lee életéről szóló Kis Sárkány) valamely, a kiadóhoz kapcsolható könyv sikerét igyekeznek kihasználni. A hosszú-hosszú évek után lehetővé váló füzetes kiadások is leginkább régi adaptációs sikerek (pl. a Rejtő-sorozat) újraközlései, vagy a Fazekas Attila által mesteri szintre fejlesztett filmképregények. 

Az éledező magánkiadás még szűk korlátok között mozog: a Képzőművészeti Alap zsűrijének előzetes engedélye nélkül nem jelenhet meg még semmi, annak tagjai pedig szívből és igazán gyűlölik a hazai képregényt. (Volt olyan történetem, amit a kiadó megrendelt, ki is fizetett, de a zsűri tiltása miatt végül nem jelentethetett meg – az Editorg azonban elég korrekt volt ahhoz, hogy ennek ellenére ne kérje vissza a munkadíjat). Az első igazi magyar képregényes „magánkiadó” a Táltos GM is előbb adaptációs történetekkel próbálkozott: a Zórád a Fülesben megjelent néhány munkájából készült nagy alakú, színes albumok méltán arattak sikert az olvasók körében. És itt, a Táltosnál született meg a 1984-ben az első magyar szerzői képregény is: a gyerekeknek szóló Bucó, Szetti, Tacsi sorozat is. A dramaturgiai és kiadói szabadság kibontakozása azonban sajnos a példányszámok csökkenésének, a hazai képregénytől, majd általában a képregénytől való elfordulással esett egybe – a magyar szerzői tömegképregény kora amilyen lassan jött el, oly gyorsan áldozott le. Mégis: méltó arra, hogy emlékezetét megőrizzük – s arra is, hogy alkotóitól még fél évszázad után eltanuljuk, amit csak lehet.