Ha Valentin-nap, akkor mészárlás: a húszas évek gengszter-háborúinak véres emlékezete

Boldogult joghallgató koromban, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején nem semmi tanáraim voltak. Római jogot Brósz Róberttől és Hamza Gábortól, polgári jogot Eörsi Gyulától és Sárándi Imrétől hallgattam, a büntetőjogot Békés Imre adta elő. A polgári jogi szemináriumainkat Harmathy Attila vezette, a büntetőt Györgyi Kálmán (később a legfőbb ügyész tisztét töltötte be). Györgyi Kálmán jelenség volt: nagyon okos, nagyon felkészült, nagyon úriember – ráadásul mindig elegáns, stílusos, szellemes. S nyitott minden új gondolatra… Így aztán mikor egy napon odakolbászoltam hozzá azzal, hogy büntető TDK-dolgozatot szeretnék készíteni az olasz-amerikai szervezett bűnözés geneziséről, nem hessegetett el azonnal. Egy kérdése azonban volt. „És hol gondolja, kedves kollega, hogy kutatásai leginkább hozzá járulnak majd a szocialista büntetőjog tudomány eredményeinek gyarapításához?” Elgondolkodtam, és őszintén válaszoltam. „Hát ahhoz talán csakugyan nem nagyon… De olyan érdekes!” „Hm… Nem kellene akkor inkább, mondjuk, regényt írnia?”

Egy népszerű műfaj az amerikai ponyva hőskorából:  gengszterháború

Ebben maradtunk. A dolgozatot megírtam, TDK-ra azonban nem adtam be – később azonban szakmai pályám során sokszor jött jól, hogy átfogó, alapos ismeretekkel rendelkeztem az amerikai szervezett bűnözés történetéről. Azóta gyűjtöm az ezzel foglalkozó filmeket, könyveket, tényirodalmat, s bő évtizeddel később, 1993-ban sikerült eljutnom a legendák börtönszigetére, Alcatrazra is (Al Capone itt vásárolt életrajza a közben töredékére apadt könyvtáram becses kincse maradt). Meggyőződésemmé vált, hogy aki – bármilyen irányból közelítve – az Egyesült Államok huszadik századi történetével foglalkozik, aligha kerülheti meg a szervezett bűnözés jelenségét: oly szervesen forrott össze az amerikai társadalom fejlődésével, oly nagy mértékben nyomot hagyott azon, hogy e nélkül a mai Amerikát sem lehet megérteni. 

Al Capone, a hős. A sikeres gengszterek népszerűsége az eget verdeste.

Beépült a tömegkultúrába is: a gengszterfilm már a húszas évek végére önálló zsánerré nőtte ki magát, a harmincas évek első felében élte fénykorát. A ponyvairodalomban előbb a gengszter-romantika, majd egyre inkább a mitikussá magasztosult G-man-ek, a gengszterekre vadászó szövetségi ügynökök legendáit szaporító a füzetes regények révén a szórakoztatás egyik fő irányává vált. S természetesen ott volt, s viszonylag tartósan ott is ragadt a képregényben is. Nem véletlenül: az olvasóik imádták a gengszterromantikát, e marcona, kevés szavú, zömében olasz vagy ír származású, kemény, törvényen kívüli férfiakat, akik egy egyébként igen nehéz időszakban (a gazdasági világválság éveiben) kínáltak izgalmas alternatívát a nyomasztó hétköznapokhoz képest. 

1926 - az amerikai munkások jogos követeléseikért tüntetnek Chicago utcáin. A szesztilalom 13 esztendeje felmérhetetlen károkat okozott a gazdaságnak és a társadalomnak.

A húszas évek gengszterháborúit az akkori sajtó élénk figyelemmel kísérte, szenzációként tálalta. Az is volt, persze - s mert a gengszterháborúk azért nagyrészt csak néhány, kiemelt jelentőségű nagyvárosra korlátozódtak (mindenekelőtt Al Capone Chicagojára), s mert leginkább a rivális bandák közti leszámolások formáját öltötték, az átlagpolgár a szervezett bűnözéssel való találkozása zömiben a mozira és a lapokra korlátozódott. Meg persze illegális  törzskocsmájára, a helyi speakeasy-re, ahol az alkoholtilalom (1920-1933) éveiben a derék olasz és ír szeszcsempészeknek köszönhetően továbbra is hozzá juthatott napi sör- és pálinka-adagjához. A cinkos összekacsintás a hülye tiltó szabályokat bevezető állam háta mögött sorsközösségbe forrasztotta a bűnözőt és a tisztességes polgárt.

Chicagoi helyszínelők, 1929.

A korszak jelképévé vált eseményre húszas évek végén, Chicagoban került sor – épp 90 éve, Szent Bálint napján, 1929. február 14-én. Al Capone erre az időre szinte már teljesen ellenőrzése alá vonta a város alvilágát, s az illegális ügyleteket (a prostitúciót és az alkoholkereskedelmet), legyőzte a rivális bandákat – egy kivételével. Ennek vezetőjével, George „Bugs” Moran-nal kellett már csak végeznie – s erre épp a szerelmesek napját szemelte ki. A történet közismert, számtalan film dolgozta fel. A Moran-banda tagjait – főnökükkel együtt – egy garázsba csalták, ahol aztán Capone rendőrruhába öltözött emberei igazoltatás ürügyén a falhoz terelték, s rövid úton ki is végezték valamennyit. Az egy főnököt kivéve – ő ugyanis elkésett a randevúról. Bár a nyomok Caponéhoz vezettek, a mészárlásért soha nem került börtönbe senki – Amerika „első számú közellenségének” vesztét néhány évvel később nem ez, hanem adócsalás okozta.

Természetesen ez a képregény-változat is igaz történetet ígér...

A gengszterromantika (nem kis mértékben a film erkölcsi tisztasága fölött őrködő Hayes-iroda jóvoltából) idővel kikopott az amerikai mozikból – de nem a ponyvából s nem a képregényből: itt még a negyvenes években is virágzott. Persze próbált „tényretörőbb” lenni, s nem a bűnt, hanem a bűnüldözőt isteníteni – ez volt a „true detective” műfaj, mely a sorozatok világában máig fennmaradt. Ez azonban már a negyvenes években is alig volt több, mint a régi szép idők iránti nosztalgia, s addigra már az amerikai szervezett bűnözés jellege is megváltozott. Eltűntek a véres bandaháborúk, a cosa nostra „civilizáltabb” eszközökkel kezdett dolgozni, egyre inkább a legális gazdaság felé törekedve – Mario Puzo A keresztapában elsősorban ezeknek az éveknek állított emléket. A negyvenes évek, fiúknak szóló, szuperhősös képregényes sorozata, a Prize kiadásában megjelenő Headline Comics lassan, de biztosan vesztett népszerűségéből. 1947 elején a kiadó profilváltást határozott el – az új koncepcióhoz új munkatársakat keresett. Joe Simon és Jack Kirby „bűnügyi képregénymagazinja” valós történeteket kívánt feldolgozni – s mi lehetett volna méltóbb kezdés, mint a hírhedett Szent Bálint napi mészárlás egy sajátos módon történő elbeszélése?

Némmá-e...! Ezek a zsaruk nem is igazi zsaruk!

A magazin még majd' tíz évet élt meg – de lassan túllépett rajta az idő.  Őszintén szólva a rajzok sem voltak túl jók – Kirby láthatóan jóval kevesebb figyelmet szentelt nekik, mint ezt megelőzően és kivált ezt követően megrajzolt szuperhősös történeteinek. Viszont kortörténeti szempontból pontosak, hitelesek voltak: a képkockákon a húszas évek látványvilága elevenedett meg. Hasonló zsánerrel a magyar képregény nem tudott, s valószínűleg nem is akart szolgálni: bár az aranykorban se szeri, se száma nem volt a kalandos történeteknek, viszonylag kevés játszódott ezek közül a húszas-harmincas évek Amerikájának közegében, s még kevesebb foglalkozott az amerikai gengszterekkel.

Az amerikai gengszterpár igaz története - magyar szemmel...

Igazából magam is csak egyre emlékezem: Korcsmáros Pál és - a meg nem nevezett forgatókönyv-írót Kiss Feri szíves közlése nyomán azonosítva - Kristóf Károly a Fülesben 1968-ban megjelent Bonnie és Clyde-jára, melynek apropóját azonban az 1967-es, nagy sikerű film adta. Ehhez képest írta meg Kristóf, a hazai keresztrejtvény-műfaj egyik megteremtője a gengszter-pár „igaz” történetét – minden hasonló pályára készülő magyar olvasó kellő okulására, a szomorú végkifejletet külön is kidomborítva.

Takács stílusa rendre átüt Zórád ceruzarajzain...

A magyar képregény-történetben elfoglalt egyedi helyzeténél fogva még egy sztori érdemel figyelmet: a Dashiel Hammett Véres aratás című regényéből készült adaptáció, mely Leszámolás címmel két változatban is megjelent. Nem klasszikus gengszter-történet ez - inkább a később Raymond Chandler, majd Ross Thomas által tovább vitt magándetektíves vonalhoz tartozik. De mégis, e korszakhoz tartozik - az angol nyelvű eredeti (Red Harvest) először a Szent Bálint napi mészárlás évében, 1929-ben jelent meg - értelemszerűen a korabeli Amerika viszonyaiba ágyazott cselekménnyel (Rusznyák Csaba írt róla illő méltatást). 1967-ben Cs. Horváth Tibor a Lobogó számára készített belőle képregény-feldolgozást, amit sajátos ötlettől vezérelve a hatvanas évekbe helyezett. A rajzoló Zórád volt – legalábbis a folytatásokhoz fűzött cím tanúsága szerint. 

Bár a munka során sok kompozíciós elemet megőrzőtt, Zórád arra törekedett, hogy a felújításba új alakokat, korszerű látványelemeket is belevigyen.

A valóságban azonban csak részben: a Mester készítette el a ceruzarajzokat, tette fel a lavírozott tónusokat, a kihúzást azonban - saját, egyéni stílusát is belevíve a munkába - Takács Zoltán készítette. Tudtommal ez volt egyetlen ilyen közös munkájuk – számomra is rejtély, mi vihette rá a művei integritására mindig ügyelő Mestert erre az együttműködésre. Majd egy évtizeddel később, 1975-ben aztán Cs. Horváth a Magyar Ifjúság számára  ismét elővette a történetet. Zórád a 67-es lapok kompozícióit, rajzait alapul vége teljesen új rajzokat készített – immár a hetvenes évek „díszletei” között. Az, hogy Amerikában a gengszterháborúk ekkorra már rég kimentek a divatból, a magyar olvasót a történet élvezetében semmilyen formában nem zavarhatta, s ma sem zavarhatja meg – Hammett története időtálló, az ábrázolás pedig mesteri. A kaland és a szórakozás iránti örök igényt pedig leginkább a kortalan klasszikusok tudják kielégíteni…