2015. december 1., kedd

Valahol az ember mindig elhibázza... - a 110 éve született Kellér Dezsőre emlékezve



Ma már nem nagyon tartják számon, de Kellér Dezső, a magyar kabaré feledhetetlen alakja, a nótaszerző és „a konferanszié” ifjabb korában néha-néha a költészettel is megpróbálkozott. Voltak egészen „komoly” versei, melyekben az élet nagy kérdéseit boncolgatta, ám legtöbbször pesti életképeket örökített meg – röviden, szellemesen, hibátlan ritmusban, s ha magáról beszélt, legtöbbször finom öniróniával.

Fiamhoz…

Fiamhoz írom ezt a verset.
Bár nincsen nékem gyermekem
De költők sok babért szereztek
Fiúkhoz írott verseken.

Fiam, ki majd meg fogsz születni
Jegyezd meg, hogy nem érdemes
Gyötrődve, kínnal verset írni
Mert ezen az ember nem keres.

Ígérem néked drága gyermek
Úgy nevellek, hogy az lehess,
Mi jó apádból soha nem lett,
Legyen belőled: felperes.

(1943)

Azok közé tartozott, akikre nagyon fel tudtam nézni, akire kora ifjúságomtól példaképként tudtam tekinteni. Kellér az egyébként a viharokban nem szűkölködő ötvenes-hatvanas-hetvenes években maga volt a letűnt korból itt maradt polgár: szellemes, sokszor bölcs, de mindig könnyed és elegáns - a pesti aszfalttól elszakadni nem tudó világfi. Módos családba, 1905. december 1-én született Pest hetedik kerületében, a Csikágóban. Apja, a vámospércsi szatócs fia képkereskedő volt, anyja a rozsnyói tanító lánya a háztartást vezette. 1919-ben – miután a családfő szerencsésen hazatér a szerbiai frontról - oda lesz a polgári jólét, Újpestre költöznek egy szoba-konyhás, földpadlós lakásba. Dezső gimnazistaként Bandi öccsével sokszor szappant árul a Lehel téren, hogy a tandíjra-kosztra valóhoz hozzá járuljanak valamelyest. Öccse igen fiatalon, már 17 éves korában újságíró lesz, Dezső azonban – mint a magyar kabaré megteremtője, Nagy Endre is - festői pályára készül. Kellér érettségi után a Ma Este című újság rajzolójaként kezdi a pályáját – ő készít helyszíni illusztrációkat a riporter írásához. Egy alkalommal aztán az újságíró nem érkezik meg, s Kellér megírja magát a cikket is. A rajzért két pengőt kap, a cikkért nyolcat – ahogy később elmondja, a művészetet ezért a hat pengő különbözetért cserélte el az irodalommal.

A fiatal és sikeres szerző - kávéházban, egy jeleneten dolgozva
Színház újságíróként kezdi, a kor ismert sztárjaival készít riportokat, tudósításokat ír, sőt, bennfentes pletykákat. Népszerű műfaj ez akkor. Aztán megint egy véletlen folytán kerül a Színházi Élet humor-rovatának élére: Kálmán Jenő (ma már neve csak a mindent túlélő Sicc-sorozatból ismert) helyettesítésére hívják – és egy életre eljegyzi magát a szórakoztatással, a nevettetéssel. Van, hogy napi ötven-hatvan viccet kell „kiizadnia” – egy életre meg is gyűlöli az „előre gyártott” szellemességet. Első kabarétréfáját 1926-ban írja: Salamon Bélától, Nagy Endre igazgató-társától azzal kapja vissza, hogy tovább nem is nagyon érdemes próbálkoznia, úgyse' lesz belőle soha tisztességes kabarészerző.

A feledhetetlen konferanszié a hatvanas évek elején
Ez el is veszi a kedvét egy darabig az újabb próbálkozásoktól – a dalszöveg-írással azonban több szerencséje van. Első sikere egy Szántó Mihály zenéjére írt mélabús tangó: Néha fáj a szívem, de én letagadom… A siker egyik fokmérője akkor az öngyilkosság: a Szomorú vasárnap dallamára havonta átlag százötvenen vetnek véget életüknek, a Fáj a szívem… kilenc halottja egy pályakezdő szerző számára ígéretes jövőt sejtet. Innen csak egy lépés a nóta: Kellér második sikere – úgy, hogy addig még életében nem húzatta el a nótáját - a Százas bankó, nesze cigány, aztán jött a Paplak mellett lakik a Katika (amit a korbeli Pest azért nem EGÉSZEN pontosan így danolászott), a Valahol az ember mindig elhibázza és végtelen sorban a többi. A Szeretem a kertet, mely a házad körül virul… című, örökbecsű magyar nóta a Lila akácok című film nagy slágere lett.


Dolgozott Huszka Jenővel és Ábrahám Pállal, Márkus Alfréddal és Brodszky Miklóssal, Eisemann Mihállyal és Buday Dénessel, Lajtai Lajossal és Zerkovitz Bélával és persze az ifjú Fényes Szabolccsal. Legnagyobb sikerét Bárczi Tibor Jó a kék szemébe nézni című tangójával érte el, mely néhány hónappal később Amerikában is a legtöbbet játszott dzsesszdalok egyike lett. A Horváth-kertben, a Budai Színkörben Honthy Hanna és Törzs Jenő főszereplésével Rejtő Jenő és az ő operettjét játsszák – Zórád később képpel emlékezik erre. Nótái-dalai közül több a korabeli magyar filmekben is feltűnik. A Kölcsönkért kastélyban hangzik fel a híres, máig igen népszerű nóta: a Nem tudom az életemet hol rontottam én el…



Immár sikeres dalszöveg-íróként a harmincas évek elején talál vissza újra a kabaréhoz – mint kuplé- és sanzonszerző, majd tréfa-író. Első konferanszát a Teréz-körúti Színpadon 1933-ban mondja el. A még mindig igen fiatal szerző legsikeresebb évei következnek: több színháznak dolgozik egyszerre, majd minden este fellép valahol – és operettet ír. Lajtai Lajossal a Három tavasz-on dolgozik együtt, Rejtő Jenővel az Aki mer, az nyer-en, Eisemann Mihállyal a Fiatalság, bolondság-on… Kellér talán legismertebb „slágere”, a Jaj, de jó a habos sütemény… ebből származik - Kiss Manyi előadásában vált halhatatlanná.

Ahogy Zórád megörökítette a Horváth-kertben lévő Budai Színkörben Honthy és Törzs Jenő főszereplésével 150 előadást megért Aki mer, az nyer emlékét..
1944-ben mint oly sokakat a pesti Broadway világából, őt is munkaszolgálatra hurcolják. Hogy csinálja, hogy nem: a fronton sikerül kabaré-előadásokat, zenés bemutatókat szerveznie. Sok-sok évvel később még erre az igen nehéz időszakra is derűvel tudott vissza emlékezni. Amikor először találkoztunk a New York Kávéházban, szorgalmasan jegyzeteltem szavait – és közben kifogyott a tollam. Nem tudta sokáig nézni a pályakezdő hírlapíró kínos zavarát, elővette a sajátját: „Kolléga úr, a lóvakaró!” – adta át nevetve. Magyarázatot is fűzött hozzá. Munkaszolgálatosként sok művész, ügyvéd, bíró, orvos, tisztviselő is szolgált vele. Egy napon úgy alakult, hogy a kiváló pesti ügyvéd és a híres curiai bíró egymás mellett csutakolták a lovakat az istállóban – a bíró használta ezeket a szavakat, mikor az ügyvéd kérésére tovább adta a hasznos szerszámot. Míg a tegnap ünnepelt kuplé- és nótaszerzői árkot ásnak és latrinát pucolnak, a Nagyérdemű Közönség „odahaza"  még mindig az ő nótáikra búsult és vigadt...


A felszabadulás után a Pódium-kabaréban kezd konferálni, 1950-51 között a Kamara Varieté, majd 1964-ig a Vidám Színpad, 64 és 79 között pedig a Thália Színház tagja. Dramaturg, ünnepelt színpadi szerző, sikeres dalszöveg-író. 1954-ben Békeffi Istvánnal lényegében újraírják, és Honthy Hannához „igazítják” a Csárdáskirálynőt – minden idők legnagyobb magyar színpadi sikere lesz belőle. Számtalan tréfát ír: Salamon Bélának, aki egykor eltanácsolta őt a kabaré műfajától legkedvesebb házi szerzője lesz. Legjobb írásait rendszeresen könyvbe gyűjti össze: a Kedves Közönség, a Kis ország vagyunk, a Pest, az Pest ma már elválaszthatatlan az ötvenes-hatvanas évek emlékezetétől. 



1971-ben megjelenik önéletrajza, a Kortársak és sorstársak, melyben fiatalsága éveit eleveníti fel. A hetvenes évek derekán a Film, Színház, Muzsikában kap rovatot: színházi emlékeit idézi fel. Ezek a rövid kis írások később kötetbe gyűjtve is megjelennek (Leltár, 1976).  A hatvanas-hetvenes években nagyon sokszor szerepel a televízióban: konferál, vagy inkább műsort vezet, mert gyorsan alkalmazkodik az új média követelményeihez. 75. születésnapján a tévében Alfonzó és Antal Imre köszöntötték. Nyolcvanadik születésnapjára a tévé nyolcrészes sorozatot készített, karcsú kis kötetét (Fogom a függönyt) kiadta a Szépirodalmi. Egy televíziós műsorban jelképesen átadta a konferanszié stafétabotját egy ifjú kollégának, az akkoriban rádiós kabaré-szerkesztő Verebes Istvánnak. Még egyszer, utoljára Kellér Dezsőt ünnepelte a színházkedvelő Magyarország.


És ő türelmesen fogadta a hírlapírók áradatát - köztük engem. Igaz, nekem ajánlóm is volt: a nagyszerű Feleki Kamill, akit a nyolcvanas évek elején (soha el nem készült) operett-történeti könyvem ürügyén ismertem meg. Kellérrel pár évig még tartottuk a kapcsolatot: ő a régi pesti hagyomány szerint mindig „szerkesztő urazott” engem, én „művész uraztam” őt. Pedig hát jóval több volt annál. Nagyon tetszett neki, hogy jogászként fordultam a szórakoztató műfaj felé. Még jövőt is látott itt nekem. „Tudja, szerkesztő úr, hány jogászból lett később híres operett-vagy nótaszerző?" Speciel tudtam: akkoriban épp Kálmán Imre szülővárosában éltünk. Bár egy-két színpadi darabbal, jelenettel persze megpróbálkoztam, s Kellérnek ezek tetszettek is, a sorsom - a kabaré szerencséjére - másként alakult.


Úgy láttam: nyolcvan felett, élete végén elégedett emberként, boldogan tekintett vissza gazdag pályafutására. Elfogadta a közelgő elmúlást, egyfajta csendes derűvel talán várta is – pedig nagyon szeretett élni. Néhányszor még találkoztunk, de mikor 86 nyarán egy Honthy Hannáról szóló cikkhez segítségét kértem, betegsége miatt kimentette magát. 1986. szeptember 24-én távozott örökre. Még 85 júliusában egy nekem dedikált fényképpel lepett meg. Sok nagyszerű és híres emberrel találkoztam életemben - e találkozások emlékét hasonló fényképek őrzik. Megértő tanszékvezetőmnek hála, e képek ma a BME-n, munkahelyi dolgozószobám fényét emelik. Újlipótvárosi lakásunkban, az asztalom mellett  kizárólag Kellér Dezső képe kapott helyet a falon.