Artúr névre hallgató unokám a
minap nem hallgatott a nevére: mikor Artúrnak szólítottam, toppantott egy
nagyot, s mint Vanek úr a légióban az
ágyát rosszul bevető Würfli úrnak,
kicsit ingerülten, de fojtott türelemmel elmagyarázta: őt bizony nem Artúrnak
hívják, hanem Rhos-dash-nak. Vagy
legalábbis valami hasonlónak: miután négy-öt élő (a Youtube-on például a minap oroszul nézett valami sorozatot,
angolul-németül gyakran mesélünk neki, a bölcsiben olasz dalocskákat is
énekeltek, s az egyik nagynéninek hála, már nem idegen tőle a francia sem) és
három-négy holt nyelv (apja latinos, anyja ószövetségi teológus, apai nagymája
meg ógörögös) közegében él, a kifejezés lényegében bármely nyelvből
származhatott volna. Ahogy az egy hároméves kisfiúnál, akinek kedvenc állata a
sumér mitológia sárkánya, Mushushu,
ez egyébként teljesen természetes is…
Hosszas magyarázás után értettem
meg, hogy kivételesen magyarul beszélt: Rhos-dash
valójában Rozsdás, a Disney-féle Repcsik főhőse, akinek
kalandjait aztán, hogy kulturális hátrányomat behozzam, a Nagyival együtt nyomban meg kellett tekintenünk. A különben aranyos
mese (egy permetezőgépről szól, aki megnyeri a munkaversenyt, pardon: a repülők
gyorsasági, akrobatikus bajnokságát) számos tanulságot hordozott –
mindenekelőtt azt, hogy a mi gyerekkorunk óta bizony nagyot változott a világ. Mások
a hősök, mások a történetek, s nagyon más azok ábrázolása – még jó, hogy a Jó
és a Rossz konfliktusa örök, csakúgy, mint az a mítosz, hogy a nagy
teljesítmények nagy jutalmakkal állnak majd párhuzamban. Így tiszta szívvel
szurkolhattunk Rozsdásért, aki, mily meglepő, meg is nyerte azt a bizonyos
repülőversenyt.
A mi gyermekkorunkban (itt és
most az ötvenes években született generációról beszélek) még mások voltak a rajzfilmhősök.
A tévében nem csak a szocialista tábor „cartoonjai” jutottak el hozzánk (bár
azok között is számtalan, nagyszerű alkotás volt: Lolkát és Bolkát, Rumcájszot,
a Kis Vakondot, a No megállj csak… Farkasát rajongva szerettük), de sok amerikai produkció is: a Turpi úrfi kalandjai, a Foxi Maxi, a Frédi és Béni, Maci Laci, hogy csak a legkedvesebbeket
említsem. Kicsit később, a moziban meg számtalan jobbnál jobb francia és olasz
kalandfilmmel találkoztunk – az amerikaiak közül részben politikai, részben anyagi
okokból csak alig néhány jutott el hozzánk. Imádtuk Guiliano Gemma (1938-2013) kosztümös
filmjeit és westernjeit, úgy általában az olasz kalandfilmeket, s persze mindent,
ami „testőrös”, mindent, ami francia. A francia filmek megkoronázott királya pedig az
ötvenes-hatvanas években Jean Marais
volt.
1913. december 11-én, ma 102 éve
született Cherbourgban. Szép kort ért
meg: 85 éves korában, 1998 novemberében hunyt el. 1937-ben aztán találkozott
Jean Cocteau-val, a francia kulturális élet egyik meghatározó alakjával –
kapcsolatuk Cocteau 1963-ban bekövetkezett haláláig tartott, s az ifjút
nemzetközi hírű színésszé, a francia filmművészet egyik oszlopává tette. Nagyon
sok filmben szerepelt – 1948 (A
királyasszony lovagja) és 1967 (Hét
katona meg egy lány) között igen kalandfilm sztárja volt. Mindig valamilyen
romantikus hőst alakított, akinek karjában elolvadtak a nők, aki remekül bánt a
karddal, fantasztikusan lovagolt, kaszkadőr nélkül, maga csinálta meg a
legveszélyesebb jelenteket is. Nem színész volt ő, hanem fiatal isten, mondta
róla Simone de Beauvoir, egész
generációja nevében szólva. A Monte Cristo
grófja, a Púpos, a Fracasse kapitány, a Vasálarcos, a Fantomas a magyar mozikban hatalmas sikert jelentett.
Mint ahogy az 1960-ban készült A kapitány is, melyben a nagyszerű Bourvil volt a
partnere
- ezt, Marais többi filmjéhez hasonlóan ma is rendszeresen műsorára tűzi
valamelyik hazai televíziós csatorna. Tudomásom szerint az ebből a filmből készült képregény volt (egy Astreixes cameotól elteintve) Marais egyetlen „rajzos” szereplése. A Hunebelle-filmből készült feldolgozás
első része a Pilote magazin 37.
számában, 1960. július hetedikén jelent meg - a rajzokat Claude Pascal (1931-1993) készítette. Jean Marais emlékét születése napján az e történetből vett néhány
lappal idézzük fel.
