2015. december 8., kedd

Mondhatod: hát álmodozz csak – de nem magamban álmodom. Halála napján, John Lennonra emlékezve




1981 januárjában a belga Casterman által kiadott (A)Suivre(Folytatjuk…) c. képregényes magazin  különszámot jelentetett meg John Lennon emlékére - a szomorú apropót a zenész 1980. december 8-án bekövetkezett tragikus halála adta. A magazin szerkesztői körkérdést intéztek a lapnak rendszeresen dolgozó szerzőkhöz, művészekhez, ki tud viszonylag gyorsan egy rövid, néhány, vagy akár egy lapos történettel „beszállni” a kiadványba. Sokan voltak ilyenek: főként az 1945-1948 között született korosztályból, a akiknek a Beatles és a beat már kamaszkortól napi kenyere volt.

Blanc-Dumont – Beatles Forever
F’Murr (sz. 1946, polgári nevén Richard Peyzaret) egy szatirikus hőstörténetet adott, Michel Blanc-Dumont  (sz. 1948), a Jonathan Cartland-sorozat és később A Blueberry ifjúsága alkotója egy szépen megrajzolt Beatles-minikérpregényt, Martin Veyron (1950) pedig egy Imagine-parafrázis, amiben még Marx is helyet kapott Jean Solé (1948), a karikaturistának is kiváló művész egy komoly, realista felfogású, figurás történetet küldött, a pályája elején járó Jacques Ferrandez (1955) egy szépiás hangulatú szürrealisztikus álmot, Jacques Violeff (1946) meg valamit, amit műfajilag nem nagyon tudok hova besorolni... 
Barbe – Dont Let Me Down
JacquesTardi (1946) Lennon egy New York-i napjának fura históriáját, Marc Wasterlein  (1946), a szívemhez oly közel álló, könnyed Natacha-képregények alkotója egy jó házból való, jó kislány beates krónikáját örökítette meg, François Boucq  (1955) meg Eleonor Rigby síron túli találkozását Lennonnal. Daniel Goossens (1954) egy igényesen megrajzolt alternatív valóságot, Lucques  (polgári nevén Luc Nisset-Raidon, 1949) egy lendületes bálványrombolást, Fred  (eredeti nevén Aristidès Fred Othon, 1931-2013) egy pszichedelikus álmot, André-François Barbe  (1936) egy lapba szorítva a Beatles és Lennon egész történetét dolgozta fel.

Gibrat – Little Lennon in New York
Philippe Vuillemin   (1958) egy groteszk rajongói elbeszélést, a sokoldalú Jean-Claude Denis  (1951) egy sajátos sorstörténetet,a lenyűgöző Bilal  (1951) egy, a 2000-es év New Yorkjában játszódó társadalmi drámát tett hozzá a kiadvány sikeréhez. A könnyed, elegáns stílusáért általam rajongva csodált Jean-Pierre Gibrat (1951) egy szépséges szép Little Nemo-fantáziát küldött, Franz  (1948) meg egy kutyának való történetet. Andreas Martens  (1951) a szálakról mesélt, melyek a sors szövétnekét fonták, Benoît Sokal  (1954) meg arról, ahogy egy kacsa látja a világot. Daniel Ceppi    (1951) a sors megváltoztathatatlanságáról, Jean-Claude Servais (1956) a világ bolondjairól, Max Cabanes  (1947), a finom részletek mestere a fiúról és útjáról, Michel Duveaux  (1951) a művész művész (miben)voltáról készítette el a maga képes poémáját.

Comès – Cím nélkül
Yves Got (1939)  a halál puszta borzalmáról, Frank Margerin  az egy perc csendről és a gyász mulandóságáról, Didier Comes   (sz. Dieter Comès, 1942) az utazó éji csodájáról, Florence Cestac  (1949) New York 1980. december 8-i bűnügyi krónikájáról, Christian Binet  (1947) a meghitt családi este boldog(talan)ságáról, Chantal Montellier (1947) a halál elfogadhatatlanságáról és a gyászról alkotta meg a maga történetét. John Lennon emléke előtt halának napján a svájci rajzoló, Cosey  (született Bernard Cosendey, 1950) két lapos Imagine-feldolgozásával rójuk le tiszteletünket – a magyar változathoz az Interneten keringő egyik népszerű fordítás szövegét használtuk fel.