A nyolcvanas évek derekán -
ezt ma már elég furcsa elképzelni - a képregénynek volt piaca Magyarországon. A
sajtó korábbi, merev, szigorú keretek között tartott kompetencia-rendszere (ki,
milyen témában, milyen korosztálynak, érdeklődési csoportnak, mit, milyen
munkatársakkal, mennyi példányban adhat ki) lazulni kezdett. Egyre több,
kifejezetten szórakoztató céllal készülő lap, magazin, alkalmi kiadvány jelent
meg, melyekkel a terjesztési rendszer sajátosságaiból, no meg persze a hatalmas
olvasói érdeklődésből adódóan nem sok kockázatot vállaltak a kiadók. A
problémát inkább a nyomdai kapacitás, no meg a papír jelentette: egyikből sem állt
korlátlanul rendelkezésre - a kiadó nevén, profilján múlt, hogy ebből mennyit
tudott a maga számára megkaparintani.
 |
|
Az Igaz Szó főszerkesztője, Barkovits István is írt elhárítós regényeket – az egyikből csak úgy
önszorgalomból csináltam egy forgatókönyvet, s hozzá egy mintaoldalt. Az A/3-asnál
kicsit nagyobb eredeti most alig fért rá a szkennerre – később már igyekeztem
kisebb oldalméretekkel dolgozni. Bemutatkozó anyagom részeként ezt is megmutattam
1987-ben Kulcsár Ödönnek. Alapvetően
tetszett neki, de sietve leszögezte: „Kémekből
nem szorulunk importra.” Hódra gondolt, aki az irányítása alá tartozó
könyvszerkesztőség egyik legfontosabb brandje volt, s akinek kalandjaiból eztán
később tényleg készítettünk együtt képregényt.
|
A szakszervezetek könyvkiadója, a Táncsics
évtizedeken át ügyesen lavírozott a lap- és könyvkiadás meglehetősen zavaros
vizein: becsülettel gondozta a „mozgalmi” könyveket, brosúrákat, a Munka Törvénykönyve aktuális kiadásait,
de rákapott a pénzkereset ízére is: a hetvenes években útikönyveket,
tudományos-fantasztikus regényeket is „bevállalt”. Ebben nagy segítségére volt
az előfizetéses rendszer, amit a munkahelyi könyvbizományosok révén épített ki:
lényegében biztos vevőknek, százezres példányszámban. Népszerű, füzetes
sorozatot is adtak ki A mi világunk
címmel - ebben aktuális és érdekes (űrkutatás, jövőkutatás, technikai fejlődés,
életminőség változása stb.) kérdésekről kiváló szakemberek közérthető írásait
jelentették meg.
 |
|
Első, a Mi
Világunk számára készült munkám mégsem Hód
lett, hanem a Bruce Lee életéről
készült feldolgozás.
|
Valamikor a hetvenes évek végén döntés született a Táncsics a Népszava kiadóvállalatával való
összeolvasztásáról. A napilaphoz a könyvszerkesztőségnek persze továbbra sem
volt semmi köze: szerkesztőségei (mert rögtön több is volt) a Váci út 73. alatti Szakszervezetek
Házában kaptak helyet. A nyolcvanas évek elejétől a kiadó fő profilja (az
obligát szakszervezeti kiadványok mellett) egyre inkább a szórakoztatás lett. A
könyvek mellett folyóiratokat is megjelentettek - ezek közé tartozott az
egykori füzetes sorozat címét átvevő Mi
Világunk is. Ezt - a „ponyva” szerkesztőség vezetőjeként - a polgári
hátterű, egri gyökerekkel rendelkező Kulcsár
Ödön (1929). Ő a Táncsicsból
került át, ahol beosztott szerkesztőként kollegáival - köztük a magyar sci-fi
úttörőjével, Botond-Bolics Györggyel (akiről
legismertebb figurája, Mikrobi
kapcsán itt emlékeztem meg) - böcsülettel gondozgatta a gondozni valókat - itt azonban már vezető
pozíciót kapott. Ebben valószínűleg volt némi szerepe annak is, hogy testvére,
Kálmán, a kiváló
jogászprofesszor, a magyar jogszociológia megteremtője akkor már az MTA
főtitkár-helyettese volt, szóval komoly közéleti szerepet töltött be - 1988-ban
pedig igazságügy-miniszter lett. Szépséges lánya, Lívia az egyetemen csoporttársam volt, családi ügyekről, hírlapíró
rokonokról viszont, ha jól emlékszem, nem beszélgettünk soha.
 |
|
A laptükörhöz képest 1,8-as nagyítással készültek az
eredeti rajzok.
|
Ha nem is a szerkesztőségbe - melynek munkatársait a kiadók
összeolvasztása után innen-onnan „örökölte meg” - de a lap munkatársainak
sorába sok régi, megbízható barátját magával vitte: meganyi, még a boldog
békeidőkben, 1948 előtt sajtómunkássá lett, régi motorost, öreg zsurnaliszta-bozótharcost,
akik bár nem dúskáltak a födi javakban, de valahogy mindig megéltek a
szocializmus alatt is. A Mi Világunknál végre azt csinálhatták, amihez
értettek: minőségi, szórakoztató, a közönséget kiszolgálni kívánó újságírást. Kulcsár
Ödön zászlaja (melyre egy stilizált ötszáz forintos volt nyomva, ezzel is
utalva arra, hogy nem csak a dicsőségért, de sokkal inkább hitvány anyagi előnyökért
szeretné a had nem csekély tehetségét a magazin rendelkezésére bocsátani)
ismert és kevésbé ismert sajtómunkások gyűltek. A kopf alatti lapmottó - Mi Világunk - ismeretterjesztő magazin -
nagyon tágra nyitotta a lapban tárgyalható témák spektrumát: a történelmi
ismeretterjesztéstől az utazásig, az életmód-tanácsoktól a divatig, az UFO-któl
a modern technikai újdonságaiig minden belefért - talán csak az egy sport
kivételével, mert az senkinek nem volt szívügye.
 |
|
A nap, mikor Bruce
Lee felismeri a harcművészet lényegét…
|
A „szexrovatot” kezdetben dr.
Veres Pál vezette, aztán, mikor a malackodás lett a lap fő profilja, már
(majdnem) mindenki – még D. Szabó László, a
szerkesztőség mindenese (róla itt emlékeztem már korábban meg) orvosként válaszolgatott az olvasók nem létező leveleire. Volt persze valódi
„orvosunk” is: dr. Szendei Ádám, s
később a kiváló író, és csakugyan orvosi végzettséggel (és gyakorlattal) is rendelkező BólyaPéter. A gasztronómia a kiváló Pelle
Józsefnéhez tartozott, a divat Soltész
Nagy Annához (a maga nemében mindkettő nagy sztárnak számított a magyar
sajtóban akkor) - ők hónapról hónapra külsősként szállították a recepteket és a
szabásmintákat. Rigó János, a
táplálkozástudomány kiváló művelője életmód-tanácsokat adott, Ödön fia, Kulcsár Tamás gondozta a sakkrovatot.
Rendszeresen írt a lapnak Nemere István
és dr. Marjai Imre, a nagy
kultúrtörténész és polihisztor (róla korábban itt írtam) , Eszes Máté és Matheidesz Konrád, akik hadtörténeti
témákat hoztak, s a kiváló slágergyáros, Vándor
Kálmán is.
 |
|
A történetben sok „eredeti” arcnak kellett szerepelnie
– ezekkel ugyancsak megkínlódtam.
|
Külön színfoltot jelentett Tolnai
Kálmán nyugállományú ezredes, egykori rendőrnyomozó, a hatvanas évek
elejétől a pálhalmai börtön és rabgazdaság 1987-ben
nyugállományba vonult parancsnoka, a titkosszolgálati témák és bűnügyek
szakértője, kiváló szakácskönyv-szerző, kifogyhatatlan anekdotázó. Az utazással
kapcsolatos írásokat (és fényképeket) maga Ödön szolgáltatta. Imádott
szenvedélye volt az utazgatás, Zsuzsával,
kifinomultan intelligens, minden ízében úriasszony kedvesével járták a világot,
gyűjtötték az élményeket. És persze a helyi nevezetességekről szóló meséket,
anekdotákat – mert Ödön nem unalmas útirajzokat akart írni, hanem színes,
szórakoztató történeteket. Legtöbbször a KGST-országokba, sokszor a Szovjetunió
távoli köztársaságaiba jutottak el – 1987 körül például Üzbegisztánba,
Szamarkandba. Erről az útról aztán nem csak nagy képes beszámoló került be a lapba, de az élményanyag egy regény számára is háttértörténetül szolgált.
 |
|
A legtöbb akció-jelenetet persze fényképről próbáltam
átrajzolni.
|
A lapnak dolgoztak grafikusok is: a kor ismert karikaturistái közül
többen hoztak rajzokat, illusztrációkat Döncinek. A Mi Világunk könyvek
címlapjait is ismert profik tervezték: az alkalmanként képregényeket is rajzoló
Lengyel Gyula, a kiváló
karikaturista, Barát László vagy a
híres, posztereket, lemezborítókat is készítő tervező-grafikus, Szyksznian Wanda. Realista stílusban
alkotó képregényese viszont nem volt a lapnak, bár Ödön kezdettől elkötelezte
magát a képregény mellett. Mint a Hód-regények
kiadója, utánközlésben hozta Korcsmáros a Fülesben megjelent egynémely
történetét, sőt, az általa írt Hód és a
megsemmisült nyom című regényt egy Dúzs
Miklós nevű rajzolóval – meglehetősen tragikus eredménnyel - fel is
dolgoztatta. Tót Gyula és egy
ismeretlen karikaturista is készített a lapnak egy rövid képregényt, de
„komoly” képregény 1986-87-ben nem jutott a lap olvasóinak. Nyilván Ödön is
vehetett volna olcsón, külföldről import-képregényt, de ő ezt szerette volna
elérni, hogy ha a Mi Világunk magazin képregényei a kiadó által megjelentetett
könyvekhez kapcsolódjanak: kereste a rajzolót, akire ezt a területet rábízhatta
volna.
 |
|
Hitvesemmel,
Kulcsár Ödönnel és Zsuzsával
1994 körül, egy egri kiránduláson. Munkakapcsolatunk (amíg a kiadói világban
dolgoztam) később is szoros maradt.
|
Azt persze láttam, hisz minden hónapban beszereztem az új számokat,
hogy a lapban nincs jó képregény, meg
a kiadói háttérviszonyokról persze nem tudtam, mikor szerény kis alkotói portfóliómat
(a rajzaimról készült fénymásolatok gyűjteményét) 1986 végén egy bemutatkozó
levél kíséretében elküldtem Kulcsár Ödönnek.
Nem kapkodta el a választ, de úgy három-négy hónap elteltével (akkor már
nagyon kifele állt a szénám a Képes Újság
szerkesztőségéből: miután válaszút elé állítottak, hogy vagy véget vetek a
bejárós életmódnak, s Pestre költözöm, vagy megszüntetik a munkaviszonyomat, s
a határidő elteltével sem voltam fővárosi lakos, ez valamennyire érthető is
volt) meginvitált az Árpád híd
lábánál álló szakszervezeti székház első emeletén lévő szerkesztőségbe. Ugyan
nem tudtam róla, de az is közrejátszott ebben a meghívásban, hogy az egyik
alkalmi kiadványhoz (talán a 88-as Zimankóhoz?) Kulcsár utánközlésre megvette
az Egri csillagok Korcsmáros Pál-féle képregényes
feldolgozásának jogait - aztán az eredeti rajzok végül elkeveredtek valahol a
nyomda útvesztőiben. A család - érthetően - kártérítést követelt a kiadótól
(meg is kapta) - ezzel viszont kútba esett a további Korcsmáros-utánközlések
terve. Konkrét munkaajánlattal várt: nem sokkal korábban jelent meg Plavecz Tamás és Nándor Bruce Lee-ről írott életrajzi könyve - ezt szerette volna
Ödön képregény formájában elkészíttetni velem.
 |
|
Az Isztam-buli
kezdő oldala. Az eredeti, kicsit bonyolult cím helyett (Ödön szeretett
ilyeneket alkalmazni) én ezt a rövidebbet javasoltam – a szerző rövid
töprenkedés után elfogadta.
|
Elvállaltam, bár könnyű munkának nem ígérkezett - nem is lett az. Az
alakoknak valamennyire hasonlítania kellett (volna) a való világ élő
szereplőihez, a helyszíneknek meg a valós helyszínekhez. Kevés, nagyon kevés
képet sikerült szereznem Bruce Lee-ről, még kevesebbet a „korabeli” Hongkongról, szóval legtöbbször
„vetítettem”. Egyértelműen elégtelen grafikai tudással vágtam neki a munkának -
a sok maszatolásból azért csak-csak összeállt egy három folytatásos, 18 oldalas
történet. Az első részhez még kézzel írtam be a szövegeket, aztán már kiszedve
kaptam meg - ez legalább némileg javított az olvashatóságon. Én kevésbé voltam
elégedett a rajzokkal Ödön azonban szerencsére jobban. Sokkal jobbat a piacon ő
sem tudott venni: aki igazán tudott rajzolni, Fazekas Attila, ekkor már évekre előre „betáblázva” dolgozott, más
pedig egyszerűen nem volt, aki
elfogadható realista képregényt csinált. A három részre tervezett sorozathoz
először írtam egy forgatókönyvet, aztán - sok-sok Kína-képpel felfegyverkezve -
nekifogtam a rajzolásnak.
 |
| Eredetik 1987 és 1990 között. Idővel egyre kisebb eredeti oldalakkal dolgoztam: ha az ember megtanulja a technikát, már nincs szükség arra a korrekcióra, amit az „összehúzás” nyújt. |
Az első rész (hat oldal) a Mi Világunk 1987. évi 3. számában jelent
meg, és összességében talán nem is sikerült olyan rosszra. Valami békebeli
kinézer-fíling lebegte be: tele volt vágott szemű, keleti fejekkel és alakokkal,
volt benne sok harcjelenet, egy-két hajó (azt mindig szerettem rajzolni) - nagyjából
azt adta vissza, ahogy a Jancsifaluból (szülővárosom, Győr III. kerületének
közismert helyi neve) elszármazott kerekszemű gajdzsinként én a Mesés Keletet láttam. Miután a Mi
Világunk hivatalosan kéthavonta jelent meg, a reguláris számok közé évente több
különszám is beillesztésre került: a második folytatás így a 87-es (első)
különszámba került: ennek, mint oly sok másik lapszámnak is, egy jópofa
meztelen lány mosolygott (természetesen az ismeretterjesztés jegyében) a
címlapján. Ez az epizód már Bruce Lee amerikai éveivel, saját harcművészeti
iskolájának elindításával, a filmiparba való bejutásával foglalkozott. A rajzok
elnagyoltabbak voltak (ekkoriban jöttem rá, hogy egy képkocka kevesebb vonallal
is ugyanúgy megtölthető), a szöveg több - így dolgozik azóta is minden a lusta
vagy épp túlságosan elfoglalt rajzoló.
 |
|
Lehetőség szerint eredeti helyszíneket rajzoltam bele
a történetbe: idegenforgalmis koromban igen sok prospektust gyűjtöttem össze,
ez most mind-mind segítségemre volt.
|
A harmadik résszel - szerencsére - a sorozat lezárult - ez volt a
legkevésbé kidolgozott, olyan rajzokkal, amikért, úgy gondolom, még ennyi év
távlatából is van szégyenkezni valóm. Dönci mindazonáltal elégedett volt az
eredménnyel, s már el is kezdtük tervezni a következő sorozatot. Ami viszont
nem indult közvetlenül a Kis Sárkány után: bár azonnal elkezdtem dolgozni az Isztam-bulin, az csak az 1988-as, első
Mi Világunk (külön)számban jelent meg. Talán nem véletlen, hogy ezt tekintem az
első, már professzionális igényű történetemnek: minden, ami addig történt, csak
felkészülés volt, tanulási időszak - ezzel a képregénnyel azonban már valami új
kezdődött el. Az alapot Kulcsár Ödön egy füzetes formában megjelent kisregénye
szolgáltatta (Egy pesti örömlány
kalandjai Isztambulban) - egy pesti vagány és csapata pikáns és fordulatos története,
sok szexjelenettel megtűzdelve. Bár az erkölcsi tanulság sem maradt el
(törökkel sose üzletelj!), a történet sava-borsát „életszerűsége” adta: akkor
már beindult a Törökország és Magyarország közti tömeges turizmus: a magyarok
bundáért, aranyért ostromolták Sztambul bazárjait, a „törökből érkező” férfiak meg
idehaza a magyar lányok erényeit.
 |
|
A képi világ, amiben rajzoltam akkor már közelebb állt
Fazekashoz, mint Zórádhoz, de Zórád
és A szív parancsára iskolája nélkül
biztos nem sikerült volna a saját - mégoly kezdő, tapogatózó - egyéni hangvételemet megtalálnom.
|
Ez volt a háttere az Isztam-bulinak, amihez nagy műgonddal fogtam
hozzá. Képeket gyűjtöttem, eredeti helyszíneket ábrázoló fotókat keresgéltem.
Rengeteg idegenforgalmi prospektusom volt, a szereplőim létező magyar
szállodában, a valódi bárpult mellett ismerkedtek össze, létező isztambuli
hotelben szálltak meg. A kompozíciók már nagyrészt rendben voltak, a ceruzás
rajzok kidolgozása is sikerült - ez egésznek (végre) olyan igazi képregényes
hatása volt. Az oldalakat a Zórád-módszerel
terveztem meg - ez azt jelentette, hogy olyan képkiosztást alkalmaztam,
amely a három képsávos eredeti oldalak négysávossá való átalakítását gond
nélkül lehetővé tette (másodközlésben néhány évvel később aztán csakugyan ebben
a négysávos formában látott a történet ismét napvilágot, s így kerül majd be a
jövőre megjelenő albumba is). Mindössze két folytatásra, 12 lapra terveztük Ili, az örömlány és a fondorlatos
törökök történetét, aminek második része (a 88-as első rész után) az
1987-es utolsó, hatodik számba került be (a rejtély nyitja az volt, hogy a két
szám egyszerre került terjesztésbe).
 |
|
A történet nem szűkölködött szexjelenetekben. Nagyjából
ez volt az, amit a kor kiadói erkölcse még megengedett.
|
Ebben a számban a Mi Világunk szerzőjeként is debütáltam. Az apropót Szabó István, „Oscar-díjas rendezőnk”
készülő Hanussen-filmje
adta: az Állami Gorkij Könyvtárban
összeszedtem mindent, ami erről a zavaros múltú emberről, varázslóról és
parafenoménről különféle nyelveken hozzáférhető volt, s írtam egy jó kis cikket
belőle. Ezt aztán a következő két évben még igen sok másik követte - rögtön az
1988-as első számban elindult a Végzetes
asszonyok című sorozatom, Szapphó,
a „leszboszi démon” lett az első szereplője. Ezek az írások átmenetet képeztekaz (ókor)tudományi ismeretterjesztés és az intimpistáskodás között:
bár minden leírt tény megfelelt a történelem- és irodalom-történet könyvekben
foglalt, kanonizált valóságnak, a lap alapvető profiljából adódóan azért a
legtöbbet a főszereplő ágya körül forgott a cselekmény. Később még sok más,
híres ókori asszonyról írtam - külön cikket szenteltem például Kleopátra szőkeségének
- s talán, ha nem jön a rendszerváltás, egy napon eljutok a későbbi idők
végzetes nőalakjaihoz is.
 |
|
Itt-ott azért a nagy példakép, Marcello hatása is megfigyelhető…
|
1988 elején a Mi Világunk beindult: a szerkesztőség igazi nagyüzemmé
vált. A magazinon kívül évente három-négy alkalmi kiadvány is megjelent (Hölgyfutár, Kánikula, Zimankó), dübörgött
a könyvszerkesztőség. Leslie L. Lawrence
és Nemere István volt a két
szupersztár, Nemere krimiket és tudományos-fantasztikumot, Lőrincz L. László pedig a Leslie-brandet „hozta”, nem tudtunk
annyit nyomtatni belőlük, hogy az éhes terjesztői piacnak elég lett volna.
Addig szabadúszóként (gyanús státusú szellemi szabadfoglalkozásúként) dolgoztam
a lapnak - most Ödön állást ajánlott, amit örömmel fogadtam el: a Népszava Könyvkiadó szerkesztője lettem.
Új korszak kezdődött, új képregények jöttek, s könyvek, melyeket
szerkeszthettem, s könyvek, amihez illusztrációkat készíthetem. Van, amiről már szóltam itt, a blogon - mint például Nemere István fantasztikus regényeihezkészült rajzaimról
- van, amiről majd még szólni fogok - a „Best of...” emlékalbum és az abba szánt
Isztam-buli keletkezésének ürügyén azonban
itt és most csak ennyit szerettem volna elmesélni.
