Amikor a mozi még papíron ünnepelt - rajzokon a magyar kinematográfia első negyedszázada

1920-ban Bíró Miklós Nyomdai Műintézete (nem mellékesen a modern hazai reklámipar egyik úttörője) A 25 éves mozi címmel emlékkötetet jelentetett meg „a magyar kinematográfia negyedszázados történetéről”. A közel kétszáz oldalas, puhafedelű könyvet ma amolyan „szponzorációs kiadványnak” mondhatnánk, talán kis gonoszkodással a szakma önfényezésének is: jelentős részét ugyanis a korabeli, hazai „moziipar” szereplőinek, filmgyártóknak, forgalmazóknak méltatása tette ki. Megszólalt, helyet kapott itt mindenki, aki a tömegszórakoztatás e fiatal, feltörekvő világában élt, mozgott, képet mozgatott.  A könyvből nem maradhattak ki persze a kor sztárjai, színpadi csillagai és filmszínésznői, filmszínészei sem, Lányi Victor, Radó István és Held Albert, a kötet szerkesztői (egy-egy írással szintén szerepeltek a kötetben) szóra bírtak néhányat a kor legnevesebb irodalmárai közül is.

Felséges beköszöntő…

A kötethez nem kisebb személyiség, mint József főherceg (1872-1962) írt előszót - némi aktuálpolitikai üzenettel. Trianon sebe friss, s nagyon fáj - nem csoda, hogy az illusztris szerző a mozit, mint az „elszakított testvéreinkkel való újraegyesítés”, a „független Magyarország” építésének fő eszközeként ragadta meg, mely oktatni, nevelni, lelkesíteni tudja népünket, hogy e nép a jövő boldogságát céltudatos munkával készítse elő s teremtse meg hazánkat újabb ezer évre „Szent István király országának ezeréves határai között.”

Az első magyar „filmszínház”, a Váci utcai ingyen-mozgó volt: az egyik bérház ablakából a szemközti bérház ablakain kifeszített fehér lepedőre vetített egy reklámvállalat amerikai, francia gyártású, igen rövid jeleneteket. Az előadásoknak a rendőrség vetett véget, a csődület miatt az utca ugyanis rövidesen járhatatlanná vált.

Szerepelt a kötetben Jókai Mór és Herczeg Ferenc, Pekár Gyula és Bródy Sándor, Heltai Jenő és Krúdy, Blaha Lujza és Rákosi Szidi, Varsányi Irén és Rajnai Gábor, s impozáns gazdagsággal a magyar némafilm mára már méltatlanul elfelejtett üdvöskéi, a naivák, a vampok, a drámai hősnők, szívtipró gavallérok és elálló fülű komikusok. Egy fiatal rendezőről, producerről is írtak benne: őt Korda Sándornak hívták - nem kisebb vátesz, mint Bródy Sándor, az „egyik legkíméletlenebb és legkeményebb szavú kritikus” jósolta meg vele kapcsolatban, hogy ez a „rendkívül eszes ember a film terén még világhírű lesz”. Ez az „eszes ember” a könyv megjelenésének időpontjában már Bécsben van, hogy aztán soha többé ne térjen vissza filmet csinálni Magyarországra: mint oly sokan a hazai filmszakma kezdeti éveinek jelesei közül, menekül... Sok mindennek kellett azonban még addig bekövetkeznie.

Herczeg Ferenc (1863-1954), a kor nagy tekintélyű írófejedelme büszkén vállalta fel, hogy bizony ő is írt filmeket.

A könyv igyekszik a magyar film negyedszázados történetét diadalútként beállítani (végül is mi más lehetne a dolga egy, a szakma népszerűsítésére kiadott munkának?) - kevés dolog állhatott volna messzebb az igazságtól. A magyar mozizás 1895-ben indult de igazából csak 1896-ban, a Milleneum évében született meg: kezdetben egyike volt a századvég érdekes látványosságainak. Az első filmeket még szabadtéri vetítés keretében tekinthette meg a nagyérdemű, aztán a mozi kávéházakba, az orfeumba, mulatókba, ritkábban hevenyészve berendezett bemutatótermekbe költözött. A legtöbb a Rákóczi út környékén vert tanyát, s általában nem sokáig tudott megmaradni a „piacon”. A „kinematográf”, „animatográf”, „kinetoskop”, „villany-fényképezés” (sokáig még a neve sem volt biztos) csak egy volt a műsorok szórakoztató elemei közül, s beletelt pár esztendőbe, míg - nagyrészt a francia importra támaszkodva - önállósulni tudott.

Pekár Gyula (1867-1937) író, újságíró, országgyűlési képviselő, államtitkár, miniszter, kiváló sportember, a szép nők nagy tisztelője, a Horthy-rendszerben sokáig a filmszakma nagyhatalmú ura maga is írt, színdarabokat, filmeket. A 1937-ben forgatott A kölcsönkért kastély is az ő nevéhez fűződik. Ebben hangzott fel Kellér Dezső híres nótája, a Nem tudom az életemet hol rontottam én el... is.

Az első magyar film(felvétel)ek 1906 körül készültek, s megtörtént vagy rekonstruált eseményekről adtak hírt. Ezt a lumiére-i gyökerekből táplálkozó dokumentarista (a kor szóhasználatával: „actualité”) megközelítést csak lassan váltotta fel a drámák és bohózatok: a játékfilmek. 1913-ban már csak Budapesten 111 mozi működik, a legnagyobb vidéki városokban is megjelenik egy-kettő, az országot pedig a vándor-vetítők járják. Oda is eljutnak, ahova a színház már nem, s azokhoz, akik még a legolcsóbb színházjegyeket sem engedhetik meg maguknak: az új műfaj a legszegényebbek szórakozása lesz. A piacot nagyrészt a külföldi import, részben az éledező magyar filmgyártás szolgálja ki: az amerikai film mellett az akkor igen erős dán s főként a német filmek jutnak el Magyarországra.

Krúdy Gyula (1878-1933) ezt a nótát már nem hallhatta, pedig lett volna neki mondani valója… Pekár 1930-ban, államtitkárként egy ifjúkori szerelmi kalandban tőle elszenvedett veresége miatt kései revansot véve letiltatta őt. A  megjelenési lehetőség s így megélhetés nélkül maradt Krúdy neki köszönhetően töltötte utolsó éveit nyomorult körülmények között, sokszor éhezéssel – ha nem is az életét, de életet végét ezzel a régi asszony-históriával rontotta el.

A hazai filmgyártás első lépcsőjében a szkecsek, rövid jelenetek tűntek fel: a történeteket a kor kiváló szerzői (Molnár Ferenc, Harsányi Zsolt, Herczeg Ferenc, Szirmai Albert, Kacsóh Pongrác, Karinthy Frigyes) írták, s némi mellékkereset reményében a kor legnagyobb színházi sztárjai - mint Fedák Sári, Márkus Emília, Varsányi Irén, Ódry Árpád, Dénes Oszkár - is szívesen álltak a kamera elé. A film új típusú „játékmodort” követelt meg, új szakmákat hívott életre - a Nemzeti Színház egykori kis vízárusa, Kertész Manó (aki később Michael Curtiz néven lesz világhírű) ekkor rendezi első filmjeit, csakúgy, mint Korda Sándor. A film új üzleti modelleket teremtett: a sorra alakuló gyártó cégek mellett megjelentek a közvetítők, a filmkölcsönzők is, s persze ha lassan is, de folyamatosan gyarapszik az „elsőhetes” mozik és utánjátszó kisebb-nagyobb vetítőhelyek száma.

Jelenet az egyik első magyar filmből: Balogh Szidi, az operaház prímabalerinája görög táncot lejt (1901)

A magyar filmgyártás számára a világháború kitörése hozta meg a fellendülést: az amerikai és francia filmek behozatala megszűnik, az olcsó szórakozás iránti igény azonban megnő. 1914-ben húsz filmet forgattak, 1915-ben már harmincat, 1916 és 1918 között pedig összesen 224 készült el. Korda Sándor, Kertész Mihály, Balogh Béla, Erdélyben, Kolozsvárott (ahol Budapesten kívül egyedül alakult ki önálló filmipar) Janovics Jenő a legtermékenyebb rendezők, a közönségigényeket már több, mint húsz gyártó cég szolgálja ki. Felépülnek az első modern stúdiók - a Pasaréti út és a Gyarmat utca neve ekkor fonódik össze a filmmel. Feldolgoznak klasszikusokat és moderneket, drámákat és mondén darabokat, tragédiát és komédiát, prózát és költészetet.

Blaha Lujza (1850-1926) két évvel a jubileumi kötet megjelenése előtt, 1918-ban lépett utoljára színpadra, de az aktív szerepléstől már korábban visszavonult. Nem szerette a filmezést: mindössze produkcióban vállalt részt. 1901-ben szerepelt A tánc-ban, majd, már visszavonulása után, 1916-ban Kolozsvárott, Korda Sándor rendezésében játszotta el híres időskori szerepét, A nagymamát.

A kor legnagyobb színházi csillagai szívesen állnak kamera elé, a korai plakátok a filmeket azonban a filmeket mégse velük hirdetik: Mérei Adolf Kiss József, a költő egy verséből készítette el a Simon Judit című filmjét, s bár a főszerepeket Cs. Aczél Ilona, Somlay Artúr, Rátkai Márton és Lakos Vilma játsszák, az agg költő fényképével promotálják az alkotást. Mert megszületik a színházi sajtó is: a szakmai lapok s a nagyközönségnek szóló, illusztrált kiadványok. Fedák Sári és Bajor Gizi, Rákosy Szidi és Kosáry Emmy, Hollay Kamilla és Berky Lili, Aczél Ilona és Farkas Antónia a kor női sztárjai, s Koncsics Vilma, aki azonban gyorsan nemzetközi karrierre vált: előbb Berlinben, majd 1925-től Hollywoodban dolgozik tovább s lesz Vilma Banky néven világsztár.

Korda Sándor (1893-1956) még tizenéves fiatalemberként lett a Független Magyarország című radikális lap munkatársa, aki gyakran írt a filmről is. Németül kiválóan tudott, Párizsban töltött egy éve alatt jól megtanult franciául is – hazatérte után Untergleider Mór, a kor nagy filmes vállalkozója titkára, kifutója és az import filmek szöveginzertjeinek fordítója lett. Mint a filmhez legalább ennyire értő ember, szinte véletlenül vált rendezővé, s mellette pár évig megmaradt újságírónak: két rövid életű mozis lap kiadásával is próbálkozott. Rendezői karrierje a Nagy Háború idején ívelt fel, 1914-től 1918-ig húsz filmet készített. 1919-es politikai szerepvállalásának köszönhetően felforgató hírébe került, letartóztatták, s csak feleségének köszönhetően menekült ép bőrrel a börtönből.

A nagyrészt a maga szabályai szerint fejlődő filmipar lendülete 1918-ban, a háborús konjunktúra végével törik meg, mikor az amerikai filmimport ismét lehetségessé válik. Az „őszirózsás káoszban” csak a mozi szívatása stabil: járványveszély miatt korlátozzák az előadások számát (a színházakra, kávéházakra ez persze nem vonatkozik), élvezeti adót vetnek ki a filmekre, drasztikusan emelik a villany és gáz árát, majd Budapesten szénszünetet rendelnek el: áramfogyasztási és fűtési tilalmat. A mozik 1919. március 8-án nyitnak újra, de nem sokáig örülhetnek a visszanyert „szabadságnak”. A Tanácsköztársaság egyszerű úton, rendelettel kényszerállamosít: a mozikat éppúgy elveszi a tulajdonosaiktól, mint a gyártó cégeket, s az egészet egy szakmai testület direktóriumként fogta össze, egy a filmhez különösebben nem értő, de elkötelezett politikai biztos, Paulik Béla szoros alárendeltségében. Ennek a testületnek munkájában – sok más kiválóság mellett - Korda Sándor is részt vett: nem nagy csoda ez, ha tudjuk, hogy ifjú hírlapíróként egy radikális baloldali lapnál kezdte.

Aki a könyvből kimaradt: Farkas Mária Antónia (1898-1976) előbb kisebb színpadi szerepeket kapott. 1919-ben kezdett filmezni (a fotó ebből az évből való), s ment feleségül Korda Sándorhoz, az akkor már sikeres rendezőhöz. Férje felvett nevét felvéve Maria Corda néven lett a húszas években a némafilm világsztárja. 1919-ben bravúros akcióval kiszabadítja a férjét a Gellért Szálló börtönéből – Korda egy életre adósa lesz ezért. Ezt követően elhagyják Magyarországot, előbb Bécsben, majd Berlinben készítenek filmeket – ebben az időben Korda Sándort „Maria Corda rendezőjeként” ismeri a világ. Karrierje Hollywoodban folytatódik, majd a hangosfilm megjelenésével derékba is törik. Házasságuk megromlik, 1930-ban elválnak (Mária később állítja, hogy válásuk a magyar jog szerint érvénytelen, s magát hosszú ideig az egyetlen igazi Lady Kordaként állítja be), s még negyedszázadon keresztül keseríti exférje életét. New York-ba költözik, regényeket ír, tervezgeti visszatérést a filmbe, de erre sosem kerül sor. Korda Sándor haláláig (1956) gavalléros járadékot fizet neki.

A Tanácsköztársaság alatt csak néhány film készül el (jobbára azok is már korábban megkezdett produkciók befejezései), a 133 nap árnyéka aztán mégis hosszan, nagyon hosszan vetül rá a filmszakmára. Jön Horthy, s jön az elszámoltatás – sok rendező, dramaturg, színész kerül „vörösként” feketelistára. Fedák Sárit, a nemzet egyik legnépszerűbb színésznőjét is csak Beöthy László színi direktor trükkjei menthetik meg. Kordát viszont senki: mikor filmjei közül néhány gondosan kiválogatottat Horthy Miklós előtt levetítenek, a kormányzó – aki amúgy szívén viselte a nemzeti filmipar újraindításának sorsát - szinte sajnálkozva mondja: Ennek az embernek börtönben a helye. Kordát elviszik, a Gellért Szálló pincéjébe zárják – csak szépséges feleségének, Máriának köszönhető, hogy végül (kiadós verés nélkül, amire már gyúrtak az ifjú a fehér tisztek) kiszabadul. Elhagyja Magyarországot, hogy sose térjen vissza.

A húszas évek elejének magyar új magyar sztárjai közé tartozott Becker Bäby, a táncosnő (kb. 1895-kb. 1975) is. Az első világháború alatt támadt hazai zűrzavarban a kövér bankár, Kohler Jenő fedezett fel és pártfogolt. Később új, szerelmes pártfogója akadt. Gróf Apponyi Henrik Balatonszepezden villát ajándékozott neki, feleségül is akarta venni, de végül nem ő, hanem Heinrich Antal, a gazdag vasgyárosvezette anyakönyvvezető elé.

A 25 éves emlékkötet érthető módon 1919-ről nem szól túl sokat – annál többet a magyar film dicső kilátásairól. Az optimizmus – gyorsan kiderül – nem megalapozott. Igaz, 1920 körül tényleg elindul valami, s megszületik egy újfajta sztárkultusz is: már nem a színésznő érdekes, hanem a vamp és az amerikai „it”-girl magyar megfelelője: a szexuális töltés, az alak, az arc szépsége fontosabb, mint a játéktudás. A magyar filmgyártás csendes halódása megkezdődik, az agónia egy évtizeden át tart – egyre kevesebb film készül, egyre kevesebb vállalat marad talpon, aki teheti – színész, rendező – menekül Németország, a szerencsésebbek vagy bátrabbak egyenesen Hollywood felé. Még néhány évig „él” a némafilm, sok tehetséges, vagy legalább nagyon szép magyar színésznő, kevesebb színész csinál nemzetközi karriert, még több nem: a kinti kudarc ellenére azonban szinte senki nem tér haza.

Hollay Kamilla (1899-1967) Rákosi Szidi színiiskolájában végzett. Pályáját Székesfehérvárott, színpadi szerepekkel kezdi. 1913-tól készít filmeket: első szerepe rögtön főszerep volt: a János vitézben Iluskát alakította. 1920-tól a Corvin filmgyár szerződteti. Az egyik első „amerikaias” mozicsillag Magyarországon, aki azonban 1922-ben férjével, Szatmári Jenő újságíróval együtt Németországba távozik, ahol 1933-ig dolgozik. 1937-ben tér vissza Magyarországra, de többé már nem áll kamerák elé. Pályája során összesen 62 filmet készített.

A mozikat újra elveszik a tulajdonosoktól, s megbízható, de a szakmához nem értő kormánypárti embereknek adják, Pekár Gyula államtitkár (maga is filmíró) feketegyörgyködése mellett megy csődbe még az is, ami úgy-ahogy működik. A filmeseket, mozisokat különadók sújtják, a vetítéseket korlátozzák, 1924-től a moziknak kötelező játszani a kormánypropaganda céljait szolgáló, halál unalmas filmhíradót, s azokat a filmeket, amit a korabeli kultúrpolitika fontosnak tart megtekinteni. Ha van állami támogatás, csak ilyen produkciókra megy – miközben egy mindenható cenzúra-bizottság engedélyezi, tiltja a vetítésre váró hazai és külföldi filmeket. A mozi-engedélyesek már szabadulnának a kiváltságtól, a húszas évek végére pesti moziknak már csak fele-harmada üzemel, a többi az önköltséget nem tudja kitermelni. Aztán 1929. szeptember 19-én a Fórum (a későbbi Puskin) mozi bemutatja az első amerikai hangosfilmet (Az éneklő bolond), két évvel később pedig már az első magyar gyártású produkciókat is (A kék bálvány, Hyppolit, a lakáj).

Sátori Lipót (1899-1943) 1917-től készített filmplakátokat, előbb az Uránia Nemzeti Filmszínház számára, majd más filmes vállalkozásoknak is. Földes Imrével (1881-1948) 1918-ban alapítják meg közös stúdiójukat. 1918-ig számos háborús propagandafilmhez készítenek posztereket, 1919-ben a Tanácsköztársaság számára is. Földes 1921-ben már Temesváron van, mint az ottani Helikon művészeti vezetője, majd 1935-ben Bukarestbeköltözött  – Sátori egyedül dolgozott tovább. A húszas-harmincas években filmplakátjai teszik igazán ismertté, ekkor már külföldi megrendelésre, német filmekhez is készít alkotásokat. A Földes-Sátori párosból Földesnek szokták tulajdonítani a jobb grafikai érzéket, s Sátorinak a színek kifejezőhasználatát - könyvillusztrációi, mint a mozi 25 éves évfordulóját köszöntő kötethez készültek azonban azt bizonyítják, hogy ő maga is abszolút rajztudással rendelkezett.

Mindez 1920-ban szerencsére előre még nem látható: együtt ünnepel a későbbi cenzúrázott és a cenzor, a kegyelmes úr és a kétes mozis egzisztencia, az irodalmár és a társasági kurtizán. Igazi „tablót” hoz a könyv a korabeli szakmai- és művészvilágról, mint a grófnő budoárjában, mindenki megfordult a lapjain, aki csak számított, és szép, okos, tehetséges vagy legalább megfelelően gazdag volt a bebocsátáshoz. Ami a kötetet számomra igazán érdekessé tette, az a gazdag illusztrációs anyag. Ami - bár a korabeli nyomdatechnika már jócskán lehetővé tette volna - nem fotográfiákat, hanem tussal készült illusztrációkat jelentett: a 225 alkotást egy akkor 21 éves fiatalember, a fantasztikus rajztudású Sátori Lipót (1899-1943) készítette. Portréi telitalálatok, technikája egészen elképesztő: alkotásait egyszerre lengi be a szecesszió távoli bája és a modern sajtógrafika realitáshoz való vonzódása. A tussal szinte fest: teret ábrázol ki, fényt és csillogást, sötétet és nagy-nagy mélységeket. Legyen ez az írás tisztelgő főhajtás a régi idők mozija, s az egykori Mester szakmai teljesítménye előtt…

Ajándék Hauitól – három képregény, karácsonyra

Ha Kecskemétről érkező, nagy alakú borítékokkal kopogtat az ajtón a postás, mindig tudom, felbontanom sem kell a küldeményt - ránézésről tudom, hogy Haui Jóska barátom ismét gondolt rám. Hol meséskönyveket rejt a boríték (Artúr unokám feketeöves rajongója lett Jóska csengő-bongó rímekre rajzolt kedves történeteinek), hol ritka francia nyelvű képregény-történeti albumot, hol pedig, mint most, karácsony előtt néhány nappal is, képregényes füzetet. Az abban szereplő három történet - A gólyakalifa, A pokolba tartó vonat, Családom és egyéb állatfajták - képi világa különbözik - ám mindegyik hangulatos, magas színvonalú, fegyelmezett és végtelenül professzionális alkotás. 

Mindhárom irodalmi mű adaptációja - az első két történet feldolgozása Jóska munkája, a harmadik Kiss Ferié. A gólyakalifa 2014-ben a Fülesben ment folytatásokban, A pokolba tartó vonat - ifjúkorom egyik legkedvesebb tudományos-fantasztikus elbeszélése - a Galaktika 2014 március-áprilisi számaiban jelent meg. A Durrell-feldolgozás majd’ két évtizeddel korábban, 1997-ben keletkezett, a Kis Füles 1997-1998-as számaiban olvashatta először a Nagyérdemű. A belső borítón kedves ajánlás kíván jó szórakozást az összeállításhoz a „Szürke Testvérnek” (lám, valaki emlékezik még a 2015-re „programadónak” szánt év eleji írásomra!), a kivitel igényes és szép, a rajzok gyönyörűségesek - minden személyes vonatkozástól eltekintve is érzem: így év végén a hazai „underground” képregény-kiadás újabb jelentős értékkel gazdagodott.

Gyorsan írok egy köszönőlevelet Jóskának, s persze nyomban elhatározom, hogy a nyilvánosság előtt, posztban is kifejezem majd örömöm. Kérdezem, mennyiért, hol kapható a kiadvány, ami - ebben biztos vagyok - rajtam kívül még sokakat, a hazai képregényes gyűjtői kemény magját is érdekelhet. A válasz meglepő: sehol. Az albumot Haui rokonai, közeli barátai számára, ajándéknak szánta - Isten tartsa meg kedves szokásait! Faggatom a képregények kiválasztásának hátteréről, különösen A gólyakalifáról, ami legalább annyira aktuális, mint amennyire kortalan klasszikus, s melyben az értő olvasó számos kulturális „kereszthivatkozást” fedezhet fel...

„A gólyakalifát épp délután olvastam át mert, ugye Star Wars-járvány van és a szövegben, rajzban erre, de sok más ismert filmre, képregényre is számos, konkrét utalás található. Még némi politika, történelem és legújabb kori magyar képregény-idézet, ismeret is. Pl. Kalyber Joe két helyen is megtalálható, s hozzá több sornyi szó szerinti átvett szöveg Pilcz Rolandtól. A Kalyber-történeteknek köszönhető hogy az eredetileg sima Hauff adaptálásból ilyen személyes, számomra és remélem másoknak is szórakoztató szkeccs született.” - mondja Jóska. Csakugyan: a történet nem csak a sztori okán köti le az olvasót, de ezekkel a szórakoztató, szövegbe rejtett utalásokkal is. A pokolba tartó vonat szöveghű elbeszélése a történetnek: grafikai megoldásai szépek, az oldalak változatosak, a színvilág telitalálat - igen, Haui ezt is tudja, így is tudja.

A Durrell-adaptáció Kiss Feri munkája. A kilencvenes évek vége felé született, Feri forgatókönyv-írói pályájának felívelő szakaszában. Nem akart (miért tette volna?) elszakadni az irodalmi feldolgozások Cs. Horváth Tibor által lefektetett dramaturgiai szabályaitól. A cselekményt szükség szerint tömöríti, párbeszédei élénkek, találóak, de hagyja „beszélni” Durrellt is - Jóska rajzai meg „hozzásimulnak” a szöveghez, „hozzák” a kor és a könyv hangulatát. A képekbe rejtett gegek működnek, a „kiábrázolt” történet ragadja magával az olvasót - az egész működik, ami az adaptációs képregénynél azért csak akkor szokott előfordulni, ha a dramaturg és a rajzoló egyaránt sikerrel hangolódik az eredeti mű szerzőjére és a mű mondanivalójára. Közvetett módon a kötetet Jóska Kiss Ferinek ajánlotta - a hátsó borítón a tőle származó idézetekkel érzékelteti az alkotótárs a művek megszületésére, megjelenésre gyakorolt stimuláló és proaktív hatását.

Az album, mint fentebb írtam, kereskedelmi forgalomba nem kerül - mindössze negyven példány készült belőle, melyből kilenc már karácsony előtt célba ért. Haui nem zárja ki, hogy, ha lesz rá érdeklődés, később a szélesebb közönség számára is elérhetővé teszi. A három képregény értékes és emlékezetes záróakkordja lett a múlt értékeit megőrizni kívánó 2015-ös képregény-kiadásnak, annak a vonulatnak, amihez a Kiss Feri által szerkesztett (és bizony méltatlanul kevés szakmai elismerést kapott) KKK-albumok képezik a gerincét. A klasszikus magyar képregényes hagyomány kevés alkotó munkásságában él már csak tovább - Haui közéjük tartozik. Köszönöm, köszönjük, Jóska! Boldog karácsonyt neked – boldog karácsonyt nektek is, magyar képregény-kedvelők!