„Tartsatok velem, ifjú sápadtarcúak!" - képregényes utazás Mark Twain nyomában a régi, jó Vadnyugaton

Zórád angol miliőben játszódó történetei kapcsán egyszer már elmerengtem arról, hogy a magyar képregény - az aranykor nagyszerű alkotóinak hála - mily empatikus erővel tudta más kultúrák értékeit a hazai közönség számára közel hozni. Az, hogy jelentős irodalmi alkotások tömege (az 1957-1990 közti több, mint háromezer magyar képregény legalább kétharmada) a magyar- és világirodalom remekei, a „klasszikus” szórakoztató- s ifjúsági regények  közül került ki, nem csak a műfaj kultúrpolitikai elfogadását segítette elő, de az olvasóknak sem volt ellenére: úgy a fiatalabb, mint az érettebb hazai közönség szívesen vette (a szó képletes és szoros értelmében egyaránt) az ilyen alkotások folytatásokban megjelenő feldolgozását.

A Koldus és királyfi Gugi Sándor által megrajzolt első magyar feldolgozása 1959-ben oroszul jelent meg a Képes Nyelvmester hasábjain.

Az aranykor vezető képregény-dramaturgja, Cs. Horváth Tibor módszeréből adódóan a szöveg a képhez viszonyítva mindig elsőbbséggel rendelkezett: a rajzok legtöbbször csak illusztrálták a szóban (is) elmesélt történetet. Ennek, mint egykoron a pesti feketének, volt előnye, hátránya és rejtélye. Az előnye az volt, hogy – a cselekményen túl - az eredeti irodalmi mű értékeiből, hangulatából, nyelvi leleményeiből, szépségéből is sok mindent sikerült átmenteni. A hátránya, amit Bayer Antal barátom az adaptációs képregény redundanciájának nevez: igen sokszor a kép csak azt ismételte meg, amit a szöveg amúgy is elmesélt. S persze a rejtélye: valójában mitől volt mégis az egész műfaj olyan iszonyúan népszerű…

A Koldus és királyfi Sebők Imre által megrajzolt változata először 1965-ben, a Népszavában jelent meg, majd – a képcsíkokat oldalakká szerkesztve – két évtizeddel később a Fülesben is

A feldolgozandó történetek kiválasztásában azért néhány alapelv érvényesült: az irodalmi klasszikusok és kortárs „kapitalista” szerzők műveinél illett a „haladók” közé sorolt írókat előnyben részesíteni, s persze kellő súllyal kellett jelen lenni a szovjet, illetve baráti szocialista országokból származó munkáknak. Az amerikai társadalmat (már csak börtönviseltsége okán is) kritikusan szemlélő egykori gyógyszerész, a remek tollú O. Henry (1862-1910) ilyen „haladó” szerzőnek számított - nem véletlen, hogy már az 1957-ben indult Füles első számaiba bebocsátást nyert egy alkotása (Az indiánfőnök). Ezek közé tartozott Mark Twain (1835-1910) is, akinek az évek során számos híres regénye került Korcsmáros, Zórád, Sebők rajzaival az olvasók elé.

Egy lap a Koldus és királyfi a Classic Illustrated sorozatában 1964-ben megjelent amerikai kiadásából. Nem tartozott a klasszikus irodalmi feldolgozások legszínvonalasabb alkotásai közé...

Volt olyan Twain-mű, amit (azonos, vagy csak kissé módosított forgatókönyv alapján) több grafikus, egymástól függetlenül is megrajzolt: ilyen volt az előbb Korcsmáros, majd Zórád által illusztrált Egy jenki Artúr király udvarában, s ilyen volt - Gugi Sándor és Sebők Imre tolmácsolásában - a Koldus és királyfi is (Zórád ezt a történetet a diafilm számára dolgozta fel). Persze a grafikus stílusából, művészi felfogásából adódóan jelentős hangulatbeli és ábrázolási különbségek voltak az egyes változatok között, összességében azonban elmondható: minden magyar Twain-képregény méltó lett a nagy író emlékéhez. Ami, mondják angol és amerikai képregényes barátaim, nagy dolog, mert az ifjúsági klasszikusok tengerentúli kiadásai esetében bizony igen kiváló irodalmi művekhez sokszor igen silány (viszont nagy példányszámban fogyó) képregény-feldolgozások készültek.

Ugyanez a Jenki... a Classics Illustrated sorozatban megjelent változatáról is elmondható: hosszú ideig az 1945-ös kiadás rajzaival került utánnyomásra

Mert hát természetesen számos Twain-műből sok-sok képregény készült szerte a világon: legújabban az elmaradhatatlan mangák mellett az indiai Campfire próbálkozik (változó sikerrel) az angol nyelvű a klasszikusok (köztük Twain művei) mai grafikai nyelven való tolmácsolásával. E képregény-feldolgozásokat a Twain-kutatók nem nagyon tartják számon, mint ahogy – sajnos – a könyveket illusztráló grafikusokat sem: ez bizonyos fokig érthető, hisz 28 könyvének az egyes országokban évente ma is több, mint száz különböző kiadása jelenik meg, s azok után jogdíj-fizetési vagy engedély-kérési kötelezettség már rég nem keletkezik. Az egyes megjelenésekről a legtöbb adattal a Connecticut állam-béli – a Gilmore Girls-ből ismert - Hartfordban található Twain-múzeum rendelkezik (mely abban a házban kapott helyet, ahol a nagy író 1871 és 1894 között családjával élt) rendelkezik – a külföldi képregény-kiadásokat azonban ott sem tartják nyilván. Kivált a régi, Internet-korszak előtti kiadásokét – s legkevésbé, ha azok egy kis, közép-kelet európai ország gyerekeknek szóló hetilapjához köthetők. Akkor is, ha netán ami – vagy sokkal inkább: ahogy - ebben a lapban megjelent, igazi szenzáció volt…

... mígnem aztán egy újabb váltotta fel, mely még a kilencvenes években is újra kiadásra került

Márpedig a Pajtásnak (róla van szó) 1969-ben ilyen szenzációt sikerült összehoznia. S nem kivételes esetként – mint más helyütt erről már beszámoltam, az Orion űrhajó ugyancsak ebben az évben megjelent kalandjai máig egyedüli képregényes feldolgozását adták Németország legendás tudományos-fantasztikus sorozatának. E történetet természetesen a nálunk is vetített sorozat „sugallta” (ehhez kanyarított még egy epizódot a nagyszerű Alaksza Tamás), az azonban a feketeöves gyűjtők és a képregény-történészek előtt is titok, hogy az a másik miként talált utat a hazai olvasókhoz… Ezt a történetet épp az Orion… előtt kezdte közölni a lap, első folytatása a Pajtás 1969. évi 24. számában jelent meg. Az indiánok földjén címet viselte, s a forgatókönyvet – „Mark Twain regénye nyomán” – Hunyady József, a népszerű történelmi ifjúsági regények koszorús szerzője írta.

Zórád azért ezt kicsit másként csinálta...

A rejtélyt itt az jelentette, hogy Mark Twain a Tom Sawyer-sorozatba tartozó „indiános” regénye addig még nem jelent meg magyarul – sőt, ami azt illeti, 1968-ig még angolul sem. Twain 1884 júliusában, a Huckleberry Finn nyomdai levonatainak olvasgatása közben, annak mintegy tervezett folytatásaként új regénybe fogott: a Huck Finn és Tom Sawyer az indiánok között címet adta neki. Az akkor már jó ideje a Keleti Parton élő író sok személyes tapasztalattal az „indiánok földjéről” nem rendelkezett, de nagy lelkesedéssel vetette bele magát a Nyugatról szóló könyvek tanulmányozásába. Mindazonáltal 1861-ben, mikor keresztül utazott Missourin és Nevadán, azért volt alkalma a „valódi” indiánokat is megfigyelni: ez végérvényesen lerombolta benne James Fenimoore Cooper romantikus regényeinek a „nemes vademberről” szóló mítoszát.

A Marvel Classics Comics sorozatában (itt a Jenki... és a Tom Sawyer is megjelent) már jóval igényesebb képi világ közvetítette az ifjúsági irodalom értékeit. Figyelemre méltó, hogy az olvashatóság kedvéért az amerikai szerkesztők is szívesen „beáldozták” az oldalak eredeti rajzos kompozícióit, mint ahogy az is, hogy a dramaturg a klasszikus magyar iskolában megszokotthoz hasonló módszert használt: bizony jócskán teletűzdelte leíró részekkel az egyes képkockákat

Twain „indián-képét” kora tényirodalma, mindenekelőtt Richard Irving Dodge, egy, az indián törzsek kultúráját, mindennapjait jól ismerő katonatiszt Our Wild Indians című, 1883-ban megjelent könyve alapján alakította ki. Az utókor sokkal rosszabb véleménnyel van e könyvről, mint a megjelenés kora: mai kritikusai már inkább általánosításokkal, sőt, előítéletekkel terhelt leírásként értékelik. Nagy előnye volt mindazonáltal ténybeli pontossága, s az, hogy az indiánok civilizációs elmaradottságáért, szörnyű életkörülményeikért nem annyira őket magukat, mint inkább az elnyomorodásukért, sőt, kiirtásukért felelős kormányzatot hibáztatta. Amit azonban sem e forrás, sem a többi (Dodge: The Plains of the Great West and Their Inhabitans, 1877, De Benneville Randolph Klein: Sheridan’s Troopers on the Border, 1870, Francis Parkman: The Oregon Trail, 1849 stb.) nem tudott, s nem is akart elhallgatni, az az amerikai Középnyugat, a Great Plains indián törzseinek kétségtelen vadsága volt – egyebek mellett az, ahogy általában a fogságukba esett fehérekkel, különösen fehér nőkkel bántak.

Egy lap a Tom Sawyer Marvel Classics sorozatából. A rajzok igényesebbek, a történet (és az ábrázolásmód) azonban akciódús, „Marvel-szerű”.

A történet alapvetően újabb Tom Sawyer-Huck Finn kalandként indul: Tom úrfi ezúttal arra veszi rá jó barátját, s a néger Jim-et, hogy romantikus indián-olvasmányai nyomába eredve kövessék őt az indiánok földjére tett kirándulásra. Ez a Jim ízes figura: borzalmas angolja Hunyady magyar szövegén is átüt. A történetet Huck Finn meséli el, akinek ugyancsak egyéni stílusa, szóhasználata van – Jimet már az első bekezdésben, vélhetően minden sértő szándék nélkül leniggerezi – s ugyancsak borzalmas angol zsargont beszél (ez azonban már nem érződik a magyar változat szövegén). A három fiatal egy csöndes éjszakán megszökik otthonról, s kisebb-nagyobb viszontagságok árán eljut az „Injuns” területek határára, ahol hőseink egy telepes-családdal futnak össze – természetesen egy Peggy névre hallgató csinos szöszke lányuk is akad. A történet keserű fordulópontját e család kiirtása, s Peggy az indiánok általi megerőszakolása jelentette – s Twain itt, e pontnál „dobta be a törülközőt”.

Tom és Huck kalandjai – Sebők Imre tolmácsolásában. Az eredetileg a Népszavában 1967-ben megjelent rajzokat album formájában a Windom kiadó Sebők-sorozata adta újra közzé 

Mint az irodalomtörténészek rámutatnak, sem Twain alapvetően viktoriánus prüdéria által meghatározott erkölcsi értékrendjét, sem irodalmi eszközeit nem tudta összhangba hozni a cselekmény eme fordulatával. Akkoriban – s még jó ideig – a szexről nem nagyon illett beszélni az irodalomban – ez a szexualitás szelídebb ábrázolására is vonatkozott, hát még a fehér nőkön elkövetett (s a Dodge által meglehetős részletességgel leírt) csoportos nemi erőszakra, melynek általában csak a földbe vert karókhoz kötözött boldogtalan áldozat halála vetett véget. A sztori és cselekmény közti dilemmát Twain – aki végső soron mégiscsak az ifjúságnak írt – nem tudta feloldani, így a kéziratot egy hónap munka után elkedvetlenedve félre tette. Ilyen megesett máskor is: kicsit pihentette a történetet, aztán új ihletet kapva befejezte. De nem ezt…

1973-ban Tom és Huck történetét Dargay Attila rajzaival a Füles hozta le – később nagy alakú színes füzetben is eljutott az olvasókhoz.

Hagyatékában ugyan vannak utalások arra, hogy 1889-90 körül elgondolkodott a folytatáson (sőt, a torzóban maradt szöveget James Paige általa finanszírozott találmánya, egy különleges szedőgép segítségével ki is szedette), ám nyomtatásban sosem jelent meg: az elkészült kefelevonat s az eredeti kézirat a könyvtárak rejtekén lapult (az előbbi a Kaliforniai Egyetem, az utóbbi a Detroiti Közkönyvtár archívumában). S kéziratban is maradt, mindaddig, míg a Life magazin 1968. évi december 20-i száma – címlapon a nagy szenzációval – némi magyarázattal ellátva le nem hozta a befejezetlen történetet. A Life példányszáma ebben az időben meghaladta a 700 000-et: ebből bőven juthatott a tengeren túlra, s néhány egészen biztosan Magyarországra is. 

A Life magazin 1968. december 20-i száma – néhány példány belőle valahogy Magyarországra is eljutott

Hogy a Pajtás szerkesztőségében csapott-e rá le valaki, vagy Hunyady vitte be a Jászai Mari téri redakcióba, nem tudni, de a befejezetlen kisregény nagy ötletet adott: mi lenne, ha irodalmi pályázatot írnának ki a torzóban maradt történet befejezésére? A rajzoló természetesen Zórád lett, aki ekkorra már nagy rutinnal „szállította” a vadnyugati történeteket, Hunyady pedig - bizony az eredeti szövegtől jócskán elszakadva – gyakorlatilag teljesen átírta a történetet. Felturbózta egy erős szerelmi szállal, jól kitömte a szöszi Peggy körüli vadnyugati férfiak dévaj évődésével, új helyzeteket, s természetesen rengeteg új párbeszédet írt bele. Twain a hosszas leírásokat csak időnként szakította meg egy-egy dialógossal, s ezek is legtöbbször a három főszereplő egymás közötti, őszintén szólva se nem túl izgalmas, se nem túl szellemes eszmecseréit közvetítették.

Kiss Feri megőrizte a sajátját, s e cikk elkészítéséhez kölcsön is adta nekem

A történet klasszikus, dramaturgiai fordulópontját Peggy elrablása jelentette, s mint a mai hollywoodi forgatókönyveknél, ez után indult el a második szakasz, a keresés. A harmadik nyilván a boldog végkifejlet, a katartikus feloldozás lett volna: a gonoszok megbűnhődnek, a jók elnyerik jutalmukat, Peggy is szívszerelme, Brace pedig boldogan egymás keblére borulnak. Az Akarsz-e Mark Twain szerzőtársa lenni? irodalmi pályázat versenyzői is így érezhették – nem véletlen, hogy a nyertes pályamű is ezt az ívet követte. Amit Twain a történettel el kívánt kerülni, az épp az „indián romantika”, a nemes vadember mítoszának továbbfonása volt – a befejezés azonban pont efelé vett irányt. A jó fehérek és a jó indiánusok együtt indulnak Peggy kiszabadítására, akit persze nem egy másik törzs, hanem kutyafittye gazember fehér csavargók bandája hurcolt magával – a végén pedig, ahogy illik, minden jóra fordul, s megkondul az esküvői harang is. A befejezés két általános iskolás, Pepó Péter és Pál képzelőerejét dicséri – később mindketten sokra vitték, egyikük (kisgazda színekben) még a miniszterségig is Antall kormányában. Többször próbáltam őket szóra bírni ifjúkori zsengéjük kapcsán (ma mindketten a debreceni egyetem nagynevű professzorai), de mindhiába.

A Pajtásban megjelent történet nyitóoldala

Magyar nyelven – Kárpáti Miklós barátom, a kiváló antikvárius által ellenőrzötten – a befejezetlen kisregény mindezidáig nem jelent meg. Angolul viszont többször is: már 1969-ben beválogatták egy, a Dél-Kaliforniai Egyetem által kiadott gyűjteményes kötetbe (Mark Twain’s Hannibal, Huck & Tom). Új kiadása (Huck Finn and Tom Sawyer Among the Indians and Other Unfinished Stories) 1989-ben igencsak alacsony példányszámban látott napvilágot, s bár a kiadó bőven küldött az irodalmi lapok szerkesztőségeinek a szemlézéshez mutatványpéldányokat, a könyv észrevétlen maradt. 2003-as újrakiadása azonban (immár az Internet által megtámogatva) áttörést hozott: komoly irodalmi vizsgálódások tárgya lett az elfeledett kis mű. Legutóbb 2011-ben – kritikai jegyzetekkel ellátva – került (ugyancsak egy gyűjteményes kötetben) az olvasók elé.

Hunyady feldolgozásában a képeké a vezető szerep: leíró szövegeket egyáltalán nem alkalmaz s a dialógusokat is meglehetősen szűkmarkúan kezeli.

2002-ben Lee Nelson, a Utah-ban élő veterán western-regényszerző azzal az ötlettel fordult a Kaliforniai Egyetemhez, mint a szerzői jogok jogosultjához, hogy befejezné a történetet. Mint később bevallotta, 1968 vége óta, mikor a Brigham Young University fodrászműhelyében kezébe került a Life ama ominózus száma, izgatta, hogyan lehetne lezárni a cselekményt - s most már megérettnek látta az időt arra, hogy pontot tegyen az 1884-ben abba maradt sztori végére. Az egyetemnek tetszett az ötlet, a szerződés megköttetett, a befejezés elkészült – 2003-ban pedig sok évtizeddel a szerző halála után új regénynek örülhettek Mark Twain amerikai rajongói. Nem sokáig: a könyv ugyanis meglehetős csalódást keltett. Úgy stílusban, mint meseszövésben jelentős a törés az eredeti, twaini szöveg és Nelson továbbírása között, a nyelvi lelemények eltűnnek, Huck ízes mesélése helyett – mondja a könyv egyik kritikusa – inkább egy túlfűtött sportriporter meccsközvetítéséhez hasonlít a narráció. Mások ténybeli tévedéseit olvasták rá (ezek csakugyan számosak), illetve azt, hogy nem ismerte a Mark Twain „univerzumot”, a ténylegesen megjelent történeteket (így például azt, hogy Huck és Tom a történet idején 13 éves kamaszok, nem húszhoz közelítő, „érett” fiatalemberek.

Egy oldal a Fülesben 1993-ban megjelent, átdolgozott szövegű változatból

A hányatott sorsú történetből így aztán másutt, mint Magyarországon, sosem készült képregény. Ami, ha közelebbről is megnézzük, mai szemmel is élvezhető, sőt, ami a dramaturgiai megoldásokat illeti, egyenesen modernnek mondható alkotás... (Zórád rajzairól külön nem szólok, mert vele közismerten elfogult vagyok: mint általában, ezeket is a felülmúlhatatlan kifejezéssel tudnám leginkább jellemezni). A történetben végig „a kép beszél”: a nyitókép kivételével, ahol Hunyadi felvázolja a cselekmény hátterét, nincsen narráció. Hunyady a párbeszédekkel, az alakok szájába adott szövegekkel is csínján bánik: s ezek szinte mindig „hozzáadnak” valamit a képi ábrázoláshoz. Törés persze itt is van Hunyady és a Pepó-gyerekek szövege között: a szűkszavú indiánok menten locsogni kezdenek, csakúgy, mint a többi szereplő, s a képeket – Zórád minden kiegyensúlyozó törekvése ellenére – gyorsan agyon nyomja a temérdek szöveg

Kiss Ferinek sikerült pusztán a szöveg megváltoztatásával újjá varázsolnia az egész történetet

1993-ban, immár túl a boldog békeidőkön, de még nem megérkezve a klasszikus magyar képregény számára végzetesnek bizonyuló háborús zónához, a Füles szerkesztősége javaslatot kért Zórádtól a következő, folytatásokban közölhető képregényre. A Mester akkor már jó évtizede nem nagyon rajzolt újakat, most is egy másodkiadásra gondolt – kivételesen azonban nem a korábban itt, vagy a Magyar Ifjúságban futott történetet, hanem a majd negyedszázada a Pajtásban megjelent Az indiánok földjén újraközlését proponálta. Igaz, a történetet eredetileg a Cimbora című gyermeklapban szerette volna elhelyezni, de az 1991-ben megszűnt, a Füles számára azonban épp alkalmasnak mutatkozott. Addig (s az után sem) volt szokás a lavírozott Pajtás-lapokat a más nyomdatechnikával készülő, s a sokféle szürke tónust elég rosszul „viselő” Fülesbe bevinni – na de majd most! A Tom Sawyer a vadnyugaton azonban nem ettől vált egyedivé, mindezidáig megismételhetetlenné: az egyetlen olyan történetként vonult be a magyar képregény-történet halhatatlanságába, ahol a rajzok a forgatókönyvnél előbb készültek el.

 Egy lap a Campfire 2009-es Huckleberry Finn-kiadásából

Ennek hiteles történetét maga a forgatókönyv szerzője, Kiss Feri mesélte el. „A rajzok készen voltak, de Ernő bátyánk valamilyen okoknál fogva nem volt elégedett a szöveggel. Hunyady örököseivel akadt valami szerzői jogi probléma, így Zórád úgy döntött, inkább új szöveget írat a történethez. ’Ferikém, olyan ügyes gyerek vagy: csináld meg te a szöveget újra. Csak legyen olyan jó, Karinthys... Tudod..’ Bátortalan felvetésemre, hogy ha újra írom a történetet, esetleg a rajzokat is meg kell változtatni, csak gúnyosan kacagott: ’Erről ne is ááááálmodj!’ Kaptam tőle egy formális felkérő levelet, egy hivatalos megbízást. (Rend a lelke mindennek, Ferikém - igyunk még egy konyakot!) Hát, innen indultunk ."
 

„Karinthy Frigyes klasszikus fordítását alapul véve...”

„Sikerült egy példányt szereznem a Life-nak abból a számából, ahol a történet először megjelent (máig őrzöm), s elolvastattam magamnak. Gyorsan rájöttem, hogy a Hunyady-féle változatnak nem sok köze volt Mark Twain eredeti szövegéhez, bár alapvetően követte a történet fonalát. Sok lehetőségem azonban nem volt, csak a meglévő dialógusokat írhattam át.” Persze azért Feri szeretett volna a rendelkezésére álló igen szűk mozgástér keretei között is valami eredetit belevinni az átdolgozásba. Ha a cselekményt nem is, de a szöveg hangulatát sikerült megváltoztatnia, az új célközönséghez igazítania. Az eredeti magyar változat tizenéves gyerekeknek szólt, az övé minden olvasó-korosztálynak. A szövegből kigyomlálta a Pajtásban még esetleg helyénvaló, de Twain szövegéhez azért nem igazán méltó „úttörős” jópofaságokat, nem a XIX. század végi Amerikába való szellemességeket, s komolyabb, letisztultabb nyelvezetet használva sikerült kicsit több méltóságot belevinni a történetbe.

Az adaptációs képregény már más dramaturgiai módszerekkel dolgozik – Kiss Feri forgatókönyveiben (több százat készített belőlük) tudatosan törekszik a kép és szöveg optimális, egymást erősítő arányának kialakítása. Mark Twain ma is kedvenc szerzői közé számít, akinek elbeszéléseit szívesen alkalmazza képregényre.

Kiss Feri később is szívesen tért vissza Mark Twain műveihez – a kilencvenes és kétezres években több grafikussal együtt dolgozva számos kiváló alkotást segített megjelenéshez. A 2010-es Füles Évkönyvben napvilágot látó, Gergely László által megrajzolt Egymilliós fontos bankjegy különösen hangulatos, kedves történetté sikeredett, mely méltó a műfaji elődökhöz és persze a nagy amerikai író szellemiségéhez is. Bár a publikációs lehetőségek jócskán beszűkültek, hála neki, a magyar képregény szép hagyománya, az irodalmi értékek felkutatása, a képregény nyelvén való tolmácsolása fennmaradt. Várjuk a folytatást, Feri!