Hajdanvolt ünnepeink - a Képregény Kedvelők Klubja augusztusi találkozójáról

2014 szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/

 

Nem voltunk sokan, sőt: szemérmetlenül kevesen jöttünk el a Képregény Kedvelők Klubja augusztus 28-i, hajdani ünnepeink jegyében szervezett találkozójára, aminek helyszínéül Kiss Feri a Fiumei úti temetőt választotta. Hogy ennek az elhúzódó nyár, a közelgő iskolakezdés, a téma kényes volta, vagy épp az volt az oka, hogy – nyilván teljesen véletlenül – erre az időpontra egy másik képregényes rendezvény is meghirdetésre került, valószínűleg sosem derül ki. Mindazonáltal – mint Hofi fehérmájú focistafelesége udvarlóinál – aki ott volt, s nem az edzőtáborban, vagy bárhol másutt, nem bánta meg: aki meg nem - hát annak volt mit veszítenie…

Nem csak azért, mert a klub házigazdája most is lelkiismeretesen felkészült, s számtalan érdekességet hozott magával a Nagy Október, a Tanácsköztársaság és a felszabadulás témáit feldolgozó régi magyar képregények világából, de azért is, mert Ferink ezúttal a stand-up (helyesebben a sit-down, mert összetett okoknál fogva leginkább ülve adta elő mondanivalóját) irányába nyomta el a produkciót. Vele temetőbe járni egyébként is olyan, mintha opera-előadás közben az ember mp3-ról Gálvölgyi-paródiákat hallgatna: az oda nem való diszkrét guccogás, majd egyre harsányabb röhögcsélés mián bármikor bekövetkezhet, hogy egyszer csak bóbitás-kötényes idősebb nénikék jelennek meg, s rövid úton kihajítanak bennünket a nézőtérről.

Erre ugyan most nem került sor (sőt, néha mintha egy-két kripta mélyéről is rekedtes, csontos köhögésbe fulladó kacaj hallatszott volna), de voltak kellemetlen pillantok: unalmas vagy szürke azonban egy sem. Ebbe  az is belejátszhatott, hogy Ferink a KKK-kon elmaradhatatlan kínálásra – mély politikai bölcsességről tanúskodva – vodkás narancsot hozott magával: a vodkát nyilván a régi idők emlékére (Na zdarovje, druzja!), a narancsot meg az új idők szelleméhez igazodva. A kettőt némi kozmopolita felhangot adva az eseménynek a kormány stratégiai partnerének márkaneve kapcsolta össze – ebből kortyolt időnként jóízűt a jámbor, tudásra vágyó közönség.

Akit esetleg a téma politikailag kényes volta tartott volna vissza az eseménybe való bekapcsolódástól, utólag is megnyugtathatom: nem a kommunizmusra vagy a létező szocializmusra való könnyes visszaemlékezés jegyében telt a találkozó (bár aki eljött, nyilván azért jött el, mert élt benne a „boldog békeidők” iránti valamilyen csöndes nosztalgia), hanem a magyar képregényes múlt néhány kiemelkedő alkotója és alkotása előtt kívántunk tisztelegni. A visszaemlékezés, a tiszteletadás először azonban a Lóci géniuszának szólt: Feri (az urnakiadó hercig kis épülete előtti) padfoglaló előadásában bevezetésként a temető történetével, a különböző korszakokban ide temetett kiválóságokkal foglalkozott. 

 

Elmesélte – s később erre a Vígszínházi csata című klasszikus képregényt lobogtatva illusztrációval is szolgált – hogy Budapest felszabadítása idején (jó, jó, tudom: megszállás, mikor Gábriel arkangyalt a német sas után a muszka medve is abuzálja – bár a banknegyed szélén álló emlékművet ezzel az allegorikus többletalakkal kiegészíteni most aligha lenne időszerű), szóval a Budapestért vívott harcokban a temető többször is gazdát cserélt: mikor épp a szovjet csapatok tartották, a katonák kedvtelve lődöztek célba a síremlékek  nagy számú szoboralakjára. A temető egyébként ma gyönyörűen gondozott, méltó a Nemzeti Sírkert rangjához: szinte gusztust csinál egy csendes őszi napra a hamvasztás utáni búcsúztatáshoz.

Feri sorolta volna még az itt örök álmukat aluszó egykori celebeket és politikai potentátokat, de sürgettük, menjünk már tovább: az idő lassan estébe hajlott, s bár felvilágosult emberként természetesen egyikünk sem hisz semmiféle babonában, a záróra utáni temetőben ragadás a régi álmoskönyvek szerint nyugtalan éjszakát, de legalábbis ismétlődő falmászási próbálkozások sorát jelenti, miközben alulról fogak csattognak, s az ember gatyaszárát ismeretlen kezek ráncigálják. Így jutottunk el a II. világháború magyar áldozatainak emlékhelyéig, ahol Feri – stílszerűen – a felszabadulásról szóló képregényekről beszélt. Számomra meglepő volt, hogy tulajdonképpen nem is volt belőlük olyan sok, s ami elkészült, zömében az is színvonalas irodalmi művek adaptációjának számított.

A magyar politikai képregény – erről más helyütt már írtam, s előbb-utóbb jön majd a bizonyítékokkal szolgáló részletes cikk is – sosem volt annyira szolgalelkű, primitív, mint azok az amerikai füzetes történetek, melyek a hidegháború időszakában s utána is még jó ideig a harcos antikommunizmus jegyében születtek. Az alkotók között kiváló írók voltak, s a rajzolók is felnőttek a feladathoz: szép, sokszor emelkedett, s persze azért a történeti tényektől sem egészen elszakadt alkotások születtek e tárgyban – köztük néhány egészen kiváló, időtálló. Ilyen Karinthy Ferenc Budapesti tavasza is, mely – tudtuk meg – máig Kiss Feri legkedvesebb képregényének számít. A legtöbb politikai képregényt csakugyan „jó” írók jegyezték, akik aztán más téren, más témákban is bizonyítottak: A találkozás a föld alatt c. történetet jegyző Földes Péter például később a korai magyar történelemről írott kiváló könyvekkel örvendeztette meg olvasóit – egyikükből Fazekas Attila értő tolmácsolásában igen színvonalas képregény is született (A karvalyos zászló).

Ha néha közben utat tévesztettünk is, ezért egyre közeledtünk a találkozó „gravitációs központjához”, a temető Munkásmozgalmi Pantheonjához, s Kádár János attól kicsit távolabb álló, szépen gondozott sírjához. Feri itt, a hazai kommunista mozgalom porladó legendáinak lábánál újra történelemórát tartott. Először a Nagy Október eseményeit idézte fel (előadása hangulatát a Youtube-ra feltett fenti filmrészlet érzékelteti), majd egy nejlonszatyor mélyéből elővarázsolta a képregényeket. Meglepő módon azért ezek nem voltak oly számosak: számuk bő három évtized alatt a tízet sem érte el. 87-ben az utolsót alighanem épp én készítettem – megjelentetésére nem a politika direkt megrendelésére, inkább a szerkesztőség magánakciójaként került sor. Illetékes elvtárs biztosan örült neki, de ennyi év távlatából már bevallhatom: nem kaptunk érte külön díjat, kitüntetést vagy trafikjogot.

 

Ezzel szemben a partizános történetek valódi kultműfajjá váltak a magyar képregényben: szeri-száma nem volt az ilyen alkotásoknak. Ilyen ellenállás, ennyi hős mellett bizony, nem szerettem volna 44-45-ben a német nácik és magyar szekértolóik helyében lenni! Ami máig lenyűgöző, a képregények végtelen profizmusa. A szöveg olyan volt, amilyen - s ezt utólag bár lehet elemezgeti, hibáit sorolni, Lessing Hamburgi dramaturgiájához vagy Stan Lee esztétikumának sajátosságához mérni, az ilyen próbálkozás alighanem teljességgel felesleges: akkor és ott ezek voltak egy népszerű tömegműfaj irodalmi szabályai. A grafikák – különösen Zórád lavírozott, a Pajtás számára készített rajzai – felülmúlhatatlanok. Kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy a Mester hosszú életében példamutató következetességet mutatva utálta a kommunistákat, rühellte az oroszokat és mélyen lenézte azokat, akik e számára mindig idegen eszme, a szocializmus szolgálatába álltak. Ez persze nem befolyásolta abban, hogy e témákban is remekműveket alkosson – a művészi becsület, igényesség kérdésében ugyanis nem ismerte a tréfát.

A klubrendezvény - immár kötetlen beszélgetésbe fordulva - Kádár János sírjánál fejeződött be. Addigra már az amúgy sem jelentős számú résztvevő harmada eltávozott – egy másik képregényes rendezvényre tartottak. A sírt mára kamera figyeli, de ezen az augusztus végi, estébe hajló délutánon nem volt körülötte sok mozgás, látni való. Letelepedhettünk hát a sír lábánál álló padra, hogy összegezzük a nap (egy korszak – egy élet?) tanulságait. Itt került szóba a képregényhez való személyes viszonya is. Kevesen tudják, hogy Kádár János nem csak szeretett, de tudott is rajzolni. Jó kézügyessége és jó szeme volt, a maga módján, ízlésének határai között szerette a művészetet. Politikusként sokféle művészeti irányzatot elfogadott, sokféle képet dicsért, amit magánemberként a nappalija falán esetleg már nem tartott volna szívesen – de pusztán esztétikai kérdések mentén sosem avatkozott volna be a művészetpolitikába.

A magyar képregény végső soron neki köszönhette létét: az 1957-es, igen óvatosan kezdődő megbékéltetési folyamat részeként került sor a szórakoztató sajtó „rehabilitására” – s ennek részeként a szóbuborékos, nyugati típusú képregények felé való fokozatos nyitásra. Kádár (ezt az egykor a környezetében dolgozó egyik vezető káder feleségétől, szép kort megért, s kicsit még élni kívánó, így névtelenségéhez ragaszkodó egykori kiadói szerkesztő kollegámtól tudom) maga is olvasott képregényt - elsősorban a Népszavában megjelenő sorozatokat forgatta szívesen (ezt, más napilapokkal együtt minden nap átnézte), de elismerően nyilatkozott a Képes Újságban megjelent színes történetekről is. Korcsmáros Indul a bakterházán állítólag úgy kacagott, hogy könnyei kicsordultak: kicsit talán önnön (távolról sem vidám) fiatalságának egy-egy emlékezetes pillanata kacsintott ki rá a lapok közül.

 

1957 után sokszor és sokan támadták „ideológiai alapon” a magyar képregényt – Kádárnak egy szavába került volna, s a műfaj azonnal a tiltólistára kerül. Ezt a szót azonban soha nem mondta ki: nem azért, mert maga sem idegenkedett a műfajtól (szubjektív értékítélete aligha akadályozta volna meg a szerinte politikailag helyes döntés meghozatalában), hanem mert alighanem mindent összevetve nagyobbnak látta pozitívumait, mint veszélyeit. Sírfelirata, élete mottója - „Ott voltam, ahol lennem kellett, azt tettem, amit tennem kellett.” – azonban legalábbis elgondolkoztató. Sokszor eltöprenkedtem (s talán talán másoknak sem ártana eltöprenkedni) azon, mi lett volna, ha 1956 novemberében nem ő, hanem Rákosi Mátyás vonul be a szovjet tankok élén Budapestre – hogyan alakult volna az ország sorsa. Szerepét még sokáig vitatni fogja a magyar történelem – ami azonban a képregényt illeti, a műfaj sokkal tartozik neki. Legendás, 1961-ben kimondott politikai krédója („Aki nincs ellenünk, velünk van.”) ezen a területen is érvényesült – ő pedig, ha nem is „volt a képregénnyel”, ellene sem volt sohasem. S - legalább - ezt azért nem lenne szabad elfelejtenünk…