 |
| Nagyanyám elsőáldozóként, 1928
körül |
Az, hogy itt, a blogon a bejegyzések mostanában szinte mind pályakezdésem korszakát idézik fel,
nagyrészt a nyári nagytakarításnak köszönhető, aminek már az új egyetemi
félévre való felkészülés jegyében veselkedtem neki. A régi kutatási projekteket
lezártam, az azokhoz összegyűjtött irodalom már nem kell, hogy állandóan a
kezem ügyében legyen – helyükre az új témák megírásához szükséges források
kerülnek. Ez persze nagy-nagy pakolással jár, minek során sok minden előkerül:
így jártam egykori munkahelyeimről „begyűjtött” névjegyeimmel is. Néhány
megmaradt, sok viszont nem: amit megtaláltam, feltettem a Facebookra.
Nem semmi gyűjtemény, tényleg: pályám ebben az időszakban (1988-2003) az MTI
siófoki tudósítójának posztjától a Miniszterelnöki Hivatal főtanácsadóságáig
ívelt. Dr. Kovács Péter, kiváló barátom szerint egy névjegy azért még biztosan
hiányzott belőle: az akasztott emberé. Sebtiben megnyugtattam, hosszú még az
élet: kis szerencsével (mármint persze az övével) egyszer még azt is kezébe veheti...
 |
| Szüleim 1958 kora tavaszán
házasodtak össze – az egyházi szertartásra a győr-gyárvárosi templomban
került
sor. A képen (fehér kesztyűben) egy ifjú párttitkárt is elrejtettünk. Az
ünneplő közönség soraiban a Lakkgyár párt-alapszervezetének számos
tagja
is jelen volt. Felettébb zokon vették, mikor méltán népszerű titkárukat az egyházi esküvő okán a felettes pártszervek rövid úton kidobták a funkciójából – mozdonyvezetőként sikerült
később elhelyezkednie. Soha nem bánta meg... |
Van viszont néhány névjegy, ami
csakugyan hiányzik a gyűjteményből: azoké a majdnem-hivatásoké, melyek
felé elindultam, de aztán sorsom fordultával más irányban folytattam életem. A
mai bejegyzés apropóját ez, s újságírói pályám első állomásainak minapi felidézése adta. Mert igaz, ugyan, hogy első újságcikkem csakugyan 84 áprilisában
került a Dunántúli Napló olvasói elé, első írásom – nyomtatásban -
azonban már 1983 szeptemberében megjelent. A blog Szorgos Olvasójának
lehet már némi képe pályaívem cikk-cakkjairól, talán még őket is meglepi, hogy
hol, milyen témában publikáltam először nyilvánosan. Pályaválasztásomat
1973-tól a képregény iránti elköteleződésem határozta meg – az, hogy végül
mégis a jogi karra mentem, szükséges lépés volt, annak jegyében, amit Kossuth
Lajos valaha – igaz, a politikáról szólva – az egzigenciák művészetének
nevezett. Én végső soron jól jártam – a jogtudomány majd később nyilatkozik –
és, mint a blogon melléket számos ábra mutatja, azért a képregény-rajzolásról
sem kellett később lemondanom.
 |
| Így ment ez akkoriban. Bevonulás a templomba a barátnők, barátok sorfala között… Pöttyös
ruhában, a vőlegényt karonfogva: nagyanyám. A bajszos úr
mögötte nagyapám, Verebics Mihály. |
 |
| 1959 szeptemberében már atyám
testvére, Imre járult ifjú hitvesével, Ibolyával az oltár elé. |
 |
| Keresztszüleim 55 éve élnek boldog házasságban. Isten adjon áldott, hosszú életet nekik! |
Volt azonban még egy
hivatás-álmom, mely 1978-79-ben, első kalocsai katonáskodásom idején is az
„asztalon volt”, mint a jogi kar melletti opció. Katolikus családból származom,
ahol kicsiny gyermekkorom óta megélt valóság volt a hit. Jártam hittanra, ministráltam,
a illendős időben voltam első áldozó, s bérmálkoztam: no nem úgy, mint az
egyszeri magyar politikus, nem minden héten, csak egyszer, igaz, akkor viszont alaposan. Ismerőseink
közül több családban is volt „papnak állt fiú” – Győrben ekkor is működött Papnevelő
Intézet, Budapesten pedig a Pázmány Péter Tudományegyetem egyedüli
„túlélő” fakultásaként Hittudományi Akadémia. Az anyaszentegyház nem
toborzott, de tárt karokkal várta az elhivatottakat: akik készek voltak magukat
teljesen a Krisztus ügyének odaszánni. Bár vonzott az egyházi pálya, ez
a teljes önátadási szándék hiányzott belőlem. Dolgozott viszont a dac a
„fennállóval” szemben: Kádár János Magyarországáról, a létező
szocializmusról akkor lényegesen rosszabb véleményem volt, mint napjainkban
(ja, azóta volt alkalmam megtapasztalni a létező kapitalizmust is...), s
a rendszerrel való elvi alapú szembeszállás egyedüli, legális kereteit kizárólag
az egyházak tudták nyújtani.
 |
| 1965-ben lettem elsőáldozó –
természetesen a gyárvárosi templomban. A csoportképen az első sorban, balról az
ötödik lennék én. Utána még sokáig ministráltam Pataki Gábor atya
(a két tisztelendő úr közül jobbkéz felől) szentmiséin. |
A teológia, mint tudomány
iránti érdeklődésem középiskolás koromban bontakozott ki igazán. Kommunizmus
ide, kommunizmus oda, Győr papi város volt akkoriban: nem volt nehéz a nyugati
magyar nyelvű kiadók – a kismartoni Prugg Verlag, a bécsi OMC, Szabó
Ferenc és a világban szétszórtan élő, más kiváló magyar teológusok Rómában
megjelentetett - műveihez. Különösen Joseph Ratzinger A keresztény hit
című könyve volt nagy hatással rám, a teológia, mint tudomány alapjainak
elsajátítását pedig a Rómából kapott Teológiai Kiskönyvtár kötetei
tették lehetővé. A hazai szerzők közül Koncz Lajos egri teológiai tanár
friss szemléletű, izgalmas munkáit szerettem legjobban: az 1978-ban megjelent
A mi Istenünk közel négy évtized után is ugyanolyan nagyszerű olvasmány,
mint mikor először a kezembe került. És hát persze Nyíri Tamás könyvei,
melyek olvasmányosan tudták emberközelivé tenni a keresztény hit legkomolyabb,
s a modern ember számára legaktuálisabb problémáit… Nyíri Tamás volt akkoriban
a Hittudományi Akadémia Bölcseleti Tanszékének vezetője, s egyben a
levelező tagozat igazgatója. Legendás filozófiatörténeti előadásai más karokról
is sok hallgatót vonzottak – mikor 1979 őszén, a jogi karon megkezdtem nappali
tagozatos tanulmányaimat, csatlakozni szerettem volna ezekhez a
vendéghallgatókhoz. Ennek a teológia részéről akadálya nem volt, Nyíri
professzortól azonban illett előzetesen engedélyt kérni. Ennek birtokában
kezdtem meg óralátogatásaim.
 |
| dr. Nyíri Tamás (1920-1994) |
Messze mennem nem kellett: a jogi
kar és az Akadémia az Egyetem téren, ugyanabban az épületben volt megtalálható. A
filozófiatörténeti kurzust a kispapok, s a néhány „civil” teológus számára
hirdették meg: a hozzám hasonló „bejárókkal” együtt sem voltunk 20-25-nél
többen az órákon, melynek valahol az épület hátsó traktusában, egy általános
iskolai nagyságú osztályterem adott helyet. Később aztán a Nyíri-előadások
látogatása divatba jött: mikor 82 körül meg szerettem volna ismételni
a kurzust, már a díszteremben találtam rá. A kispapok száma nem lett több: a helyiséget
a kegyességtől túlcsorduló úriasszonyok töltötték meg. Ebben nyilván
közrejátszott, hogy Nyíri az állam és egyház közti dialógus egyik meghatározó
alakjaként sokszor szerepelt a médiákban - a közönségszervező munka dandárját a jó öreg sznobizmus végezte el. Az előadói asztalon néha 8-10 magnó is
állt, köztük két hangszórós, böhöm-nagy hordozható készülékek, amelyekben –
sohasem azonos időpontban – állandóan forgatni kellett a kazettákat: Nyíri
professzort ez láthatóan nagyon zavarta (mint ahogy az is, hogy hallgatósága
legnagyobb részének halványlila fogalma sem volt arról, miről beszél), de sem
egyik, sem másik ellen nem tehetett sokat: mint a népszerűséggel járó átkot el
kellett fogadnia.79-ben azért ettől még messze
voltunk. Nyíri Tamás (majdnem) szókratészi módszerrel tanított: sokszor
kérdésekkel vezetett rá egy-egy probléma megértésére. Mai szóval interaktív
órákat tartott, a külsős hallgatókra (ha értelmes mondanivalójuk volt) éppúgy
odafigyelt, mint a kispapokra. Néha én is megszólaltam, s mert Nyíri általában
kedvezően értékelte, amit mondtam (igyekeztem persze mindig szigorúan a témánál
maradni: az öncélú szellemi sziporkázást, magamutogatást nem tudta elviselni),
idővel ahhoz is bátorságot gyűjtöttem, hogy néhány kéziratom véleményezésre
átadjam neki. Filozófia-történeti és teológiai zsengék voltak ezek, olyan
problémákról, melyek akkoriban különösen érdekeltek.
 |
| Vigilia, 1983. évi 9.
szám, 646-649. oldal… |
Türelemmel elolvasta őket,
aztán egyszer irodájába invitált, hogy megbeszéljük „dolgaim jövőjét”, ahogy ő
fogalmazott. Először azonban alaposan kifaggatott: ki vagyok, miért érdekel a
teológia, ki ajánlotta, hogy járjak az óráira… Vidéki hamvasságomban honnan
sejtettem volna, hogy ekkoriban a teológia (is) tele volt ide-oda jelentgető
ügynökökkel – semmi biztosíték nem volt arra, hogy nem egy újabb lelkes
„társadalmi kapcsolat” próbálkozik. Sok jelentenivaló egyébként amúgy
sem akadhatott: az Akadémia és hallgatósága ebben az időben – tudomásom szerint –
távol tartotta magát a politikától. Volt „házi” fénymásolási lehetőségünk, de
ezzel csak teológiai, filozófiai anyagokat sokszorosítottunk. Néhány a
bölcsészkarról behallgató nagy szakállú, borzas ifjú (egyik szőrtelen társunk találó
megfogalmazásával: a Marxok), akik próbálták néha elvinni az órákat a
rendszerkritika felé, de ezt rajtuk kívül senki nem igényelte. Nyilván, mint a
rendszerrel nem szimpatizáló reakcióst, minden civil hallgatót nyilván
tartottak valahol, én azonban sem akkor, sem később semmilyen retorzióban nem részesültem
egyházi „kapcsolataim” okán. Nyíri professzor gyanakvása idővel
eloszlott, s a következő években többször is fogadott hosszabb-rövidebb
beszélgetésre. Visszaolvasva akkori „dolgaim”, magam sem tudom, mivel
érdemelhettem ki figyelmét – inkább kitartásom, szorgalmam lehetett, ami
felkeltette szimpátiáját. Tőle tanultam meg a tudományos közlemény
szerkesztésének alapelveit, az irodalom helyes felhasználását, a forráskritika
fontosságát. Nem bánta, sőt, helyesnek s támogatandónak ítélte, ha a laikusok
teológiával foglalkoznak, s önálló véleményt alkotnak az egyház dolgairól, de
elvárta, hogy a vélemény érthetően kifejtett s tényekkel, érvekkel megalapozott
legyen. Évről évre felváltva tartott filozófiatörténeti és filozófiai
antropológiai kurzusokat, de 1980-ban egy, a tudományos ateizmus fő irányzatait
bemutató szemináriumot is: ez utóbbi anyaga később könyvben is megjelent. Ezen
belül kiemelten foglalkozott Freuddal és a pszichoanalízis iskoláival,
tanaival kereste a keresztény párbeszéd lehetőségét.
 |
| Teológiai fő
forrásomul Alszeghy Zoltán professzor könyve szolgált |
Így aztán különösen kedvezően
fogadta, mikor elmondtam neki, cikket szeretnék írni a gyónás és a
pszichoanalízis kapcsolatáról. A mű lassan készült, mert úgy teológiai, mint
lélektani oldalról alapos forráskutatásokat végeztem. A végeredmény egy
csakugyan komoly kis írás lett, lábjegyzetekkel szépen felszerelve. Nyíri
professzor elégedett volt vele, s megígérte, hogy közlésre javasolva továbbítja
Lukács László, a
Vigilia főszerkesztőjének. Abban azért
megegyeztünk, hogy a tanulmány ne saját nevemen jelenjen meg (a jogi karon
tényleg nem biztos, hogy mindenki egyformán örült volna neki), így szerzői
álnévként a kéziraton a
Werdy Péter került feltüntetésre. Lukács befogadta
a kéziratot (
az eredeti, korrigálatlan változat innen tölthető le), a kiadását azonban nem kapkodta el: én már el is feledkeztem róla, mikor a
lap
1983. szeptemberi számában megjelent. Nem csak tiszteletpéldányt, de honoráriumot (közel ötszáz forintot) hozott a
posta – s a további megjelenési lehetőségek benne foglalt ígéretét. A megjelent
(és az eredeti változathoz képest jócskán meghúzott) cikket fénymásolatban
mindenesetre elküldtem Rómába,
Alszeghy Zoltán professzornak (1915-1991), akinek
A gyónás című könyve fő teológiai forrásom volt. Alszeghy kedves,
bátorító levélben válaszolt, s elmondhattam: teológiai munkásságomat immár
Rómában is méltatják, nyilván tartják.
 |
| A nagy ember, mondta Thomas Carlyle, abban mutatja meg a nagyságát, ahogyan a kicsikkel bánik. Az 1939-től Rómában
élő Alszeghy Zoltán nagy ember volt. A rendszerváltás után , mint sokan
az egyházi emigráció nagyjai közül, hazatért – az új, antalli világban csalódott,
összetört ember lett belőle. |
Nyilván ez adta a végső lökést a
Nagy Elhatározáshoz: ahhoz, hogy – párhuzamosan hallgatva a két egyetemet –
hivatalosan is felvételemet kérjem a Hittudományi Akadémiára. Nyíri támogatása
ehhez kevésnek bizonyult: a végső döntés a dékán – Bolberitz Pál – kezében volt.
Bolberitz magán-audiencián fogadott, s miután előadtam mondanivalóm, nyomban le
is hűtötte reményeim. Nem lehet – oktatott ki – egyszerre szolgálni a világnak
és Istennek is, a teológusi hivatás egész embert kíván. Jelentkezhetek az
akadémiára, de akkor a jogi kart félbe kell szakítanom, vagy jöjjek vissza, ha
már „végeztem” a jogi karral. Előbbire –
tanulmányaim befejezte előtt fél évvel – nem voltam kapható, s miután a rideg
fogadtatás miatt alaposan megsértődtem, utóbbi opcióként már sem akkor, sem
később fel sem merült. Nem a teológiával szakítottam, csak tudomásul vettem az
intézmény visszautasítását, s innentől az úri modor szabályai szerint már messziről
elkerültük egymást. Ma nem kis örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy végül
mindkét lányom Isten dolgaival foglalatoskodik, igaz, egy másik, emberközelibb
teológián: az Evangélikus Hittudományi Egyetemen.
 |
Ilyen lehet, mikor a Jóisten
viccelni kezd…
|
Most, e cikkre készülve az
Interneten rákerestem, mely számában is jelent meg a Vigiliának az ominózus
írás (a saját példányom sajnos elveszett az idők viharában: a nyomtatott cikkből
is csak egy fénymásolat maradt). Megtaláltam – de nem csak a nyers,
könyvészeti adatot. Őszinte meglepetésemre több, a gyónással ilyen-olyan
összefüggésben foglalkozó doktori értekezésben is leltem rá való
hivatkozást - sőt, az egyik munkában egy lábjegyzeten belülre sikerült kerülnöm
magával Bolberitz professzorral is. Nem a semmibe fordult teológusi pályám,
hanem ez az, ami alighanem túlmegy minden ráción. Az Úristen, mondta egykor Einstein
- Nyíri professzor is kedvtelve idézgette ezt a mondatot – rafinált, de nem
rosszindulatú. És ilyen lehet, amikor viccelni kezd…
