A szeretet teológusa – dr. Gyökössy Endre (1913-1997) emlékére

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást:

ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást.
Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én

tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Jn. 13,34-35

Dr. Gyökössy Endre 1913-ban született Rákospalotán a MÁV igazgató-helyettesének a gyermekeként. 1939-ben lelkésszé szentelték, de ő nem elégedett meg a Szentírás ismeretével, tudni akarta, ki az, akinek tanácsot ad, amikor segítségért fordulnak hozzá. Pszichológiai, pedagógiai stúdiumait a budapesti, debreceni és a baseli egyetemeken végezte. 1941-ben feleségül vette Ervin Ruck baseli államjogász professzor lányát, Reinhildet. Hosszú életük során megérték a háborút, aztán „osztályidegenné váltak, öt gyerekük közül kettőt elvesztettek, de a hitük és egymás iránti szeretetük töretlen maradt. 1995-ben 82 évesen még mindig fogadta a hozzáforduló, bajba jutott embereket. Egykori gyülekezetében rendszeresen tanított. A Magyar Pszichiátriai Társaság és a Református Egyház Doktorok Kollégiumának vezetőségi tagja volt, s mint ilyen, előadásokat tartott a házasságról és a családról. Az egyik rádiónál tanácsadó lelkigondozóként szolgált. A kilencvenes évek elején sok könyve jelent meg – köztük az egyik legnagyobb hatású, több kiadást megért Bandi bácsi a szeretetről. 1997-ben hunyt el – tisztelői, tanítványai tavaly emlékeztek meg születésének 100. évfordulójáról. 1995 tavaszán fogadta hitvesemet, Siklósi Erikát, aki tervezett riportkönyve számára kért interjú-lehetőséget tőle. A „szeretet teológusára”, „Isten öreg bojtárjára” ennek az interjúnak és a beszélgetés során készült, mindezidáig publikálatlan fotóknak közre adásával emlékezünk…

- Mi a legfontosabb érték az életében?

- A SZERETET. Fiatal koromban azt hittem, hogy ami a Bibliában a szeretetről leírva található, az csak szép mondások gyűjteménye. Ma már tudom, hogy nem. Ez mindennek a közepe, ami mindent átjár, éltet, mozgásban tart. Ez vibrál az atomok mélyén, ez az erő mögötti titokzatos ERŐ. Ez köti össze a Tejutakat és lüktet a Mindenség tengelyén, ez irányítja egymás felé a hím és a nőstény bogarat. Ez ébreszti fel az édesanyát, ha fázik a gyereke, hogy betakargassa, ez mutatja meg a másikat - aki nem a testvérünk és nem az anyánk - , hogy segítsünk rajta, de mégis testvér és mégis anyánk. Ha olykor éjjelente fájni kezd a szívünk - nem attól, hogy rosszat tettünk, csak éppen attól, hogy jót tehettünk volna, és nem tettük meg -, ez is agapé, az isten szeretete. 45 évig ültem emberekkel szemben és úgy próbáltam segíteni bajaikon, hogy „szeretgettem” őket.

- Most is aktív?

- Nem lehet úgy élni, hogy ne szolgáljak. Nálam a lelkészkedés nem ipar, azért doktoráltam pszichológiából is, hogy megértsem azt az embert, aki előttem ül. Az összes felekezetnél a lelkészek nagy hibája, hogy ismerik Ábrahámot, Józsefet, a Biblia alakjait, csak azt az embert nem ismerik, akinek miséznek, akinek prédikálnak. A tanítványaimat már megfertőztem, amíg tanítottam. Most minden hónap első hét­főjén egy szemináriumot vezetek, ahol egy-egy konkrét esetet be­szélünk meg. Legtöbbször viszek egy segélykérő levelet, felolva­som, és ők elmondják, mit válaszolnának. Ezekből a nagyon tanul­ságos beszélgetésekből születik egy válaszlevél, amit érdemes megírni. Ez a szolgálat az öregségemet értelemmel tölti ki. Sajnos nagy tragédiám, hogy romlik a látásom, ezért nem hirdetek már Igét, mert nem tudok visszajelzés nélkül beszélni. Ha nem látom az emberek arcán, szemén a visszatükröződést, akkor egy sötét tüllfüggöny előtt állok és csak mondom a magamét. Boldog öregember vagyok, mert a szemem romlását kivéve, egészséges­nek mondhatom magamat. Szívesen várom azokat, akik hozzám fordulnak. Számomra minden ember csoda. A lelkigondozói szolgálatban a pszichológiát csak a diagnózisig használom. Beszéltetem az embert, aki előttem ül, megismerem problémáját, s ha képet alkottam róla, a terápikus beszélgetésünk már a szeretet, az agapé jegyében folyik. Szeretgetem őt, ahol fáj neki. Nem tanácsot adok, hanem betájolom. Elmondom a döntések következményeit s határozniuk nekik kell.

- Milyen Istenben hisz?

- Az Isten szeretet. Én a szerető Istenben hiszek. Ő nem harag­vó, büntető Isten. Elhiszem Jézusnak, mert nem azért jött, hogy becsapjon minket. „Mert, úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, ha­nem örök élete legyen.” (Ján. 3,161) Úgy szerette, hogy Lényét emberi testbe transzponálta, így az embereket emberi testben szólíthatta meg. Isten megszólító szere­tetére - Jézusban testet öltve szólongatja az embert - az ember ke­reszttel válaszol. Isten mégis szereti. Isten nem keresztre feszítő, azaz egy személyben nem bíró és ítélet-végrehajtó s egyben rész­vétlen szenvedője Jézus kereszthalálának. Egyáltalán nem passzív és tétlen. Azon a kereszten maga Isten szenved és Isten szeretete haldoklik - mégis szeretve Jézusban az embert, aki megszólítására kereszttel válaszolt.

- Kit tart ön kereszténynek?

- Azt, akit megigéz Jézusnak egy mondata, vagy az élete. Számomra, aki meg van keresztelve, az még nem keresztény. Mindenkinek a kezébe adom a Bibliát, és azt kérem, legalább az Újszövetséget olvassa el. Aztán mondok egy Igét, ami úgy érzem, neki szól és kikerestetem azt vele. Nemrég ült velem szemben valaki, akinek az volt a fő problémája, hogy nem tudta a másik másságát elfogadni. Kértem, keresse ki az Efezus 4.2 -t, amiben pedig az áll, hogy „Szenvedjétek el egyMÁST szeretettel” - „agapéval”. Elmagyaráztam neki, hogy az emberi együttélésnek ez az alapja. A másik másságát kell el­szenvedve szeretni, talán abból kellene az én életembe valamit beépíteni. Megértette, aláhúzta, megköszönte, együtt imádkoztunk.

- Hogyan kapta ezt a nagyon erős hitet?

- Valóban, a hit ajándék. Én például egy nagyon meleg családi fészekben nőttem fel. Édesapám hívő református volt. Az ő hitét akkor tapasztaltam meg, amikor kitelepítették a szüleimet. Ugyan­az az ember maradt akkor is, mint amikor méltóságos úrnak szólították. Soha nem panaszkodott. Ha meglátogattam, így foga­dott: „Fiam, nincs csak egy kis teám, de tudod, milyen Igét kaptam ma? Gyere, olvassuk fel együtt, hátha tudsz hozzá valamit monda­ni. Elmondod, hogy van leírva az eredeti görög szövegben.” Ehhez hasonló beszélgetéseink voltak.

- Akkor a hite apai örökség?

- Is. Ő volt az indítóm, aztán egy nagy lelki élmény segített to­vább. Amikor mint felszentelt lelkész egészen odafordultam Jézus személyéhez, olyan sokat számított, hogy utána másképp hir­dettem az Igét. Akkoriban a gyerekmisszió keretén belül jártuk az országot, és Nagykőrösön az egyik kollégám, Ecsedi Aladár úgy vallott az ő Krisztusáról, hogy végig sírtam. Nekem ott megeleve­nedett a papiros, a teológián megtanult Krisztus. Akkor értettem meg a Szentlélek titkát, mit jelent a „kettős tüzes nyelv”. Amikor valaki az élő Krisztussal együtt hirdeti az igét, ott két nyelv beszél, a Szentléleké és az övé. Sokszor éreztem úgy igehirdetés alatt, hogy ez nem tőlem való, erre nem készültem, nincs benne a jegyzetemben. Magam is csodálkoztam azon, amit mondtam. Egyszerre voltam igehirdető és igehallgató.

- Gondolom, ez a könyveiből is kiérződik...

- Mindig úgy ülök le írni, hogy valamiről vallok. Szeretném, ha az olvasók éreznék, amit leírtam, azt hiszem is.

- Mi az, amit önmagában legjobban szeret?

- Annak örülök, hogy még 82 évesen sem kell abbahagynom a szolgálatot. Azt mondom magamban: „Jól van, öreg, azt csinálod, amire a gazdád bíztat." Egy lelkész vagy haláláig lelkész vagy sosem volt igazán az.

- Mi az, amit legkevésbé szeret önmagában?

- A türelmetlenségemet. Az ingerültségemet, sajnos, a feleségem is megérezte, például amikor a gyerekek még öten itt nyüzsögtek körülöttem és én túlterhelt voltam. A hívő embernek is van idegrendszere. Talán nem is tudnék másokat megérteni, ha én nem lennék érzékeny.

- A türelmet nehéz megtanulni...

- Megtanulni nem lehet. Azt csak az Isten Szent Lelke adhatja. Amikor reggel felébredek, ránézek a keresztre, és az az első go-dolatom: „Uram, add, hogy ma békességes legyek és békességet sugározzak magam körül.” Néha bánt, ha egy-egy napot „ellógok", akkor csak úgy teszek-veszek. Nagyon sok levelet kapok, mindet megválaszolom. Naponta hat-nyolc levél az átlagom.

- Mi a véleménye a szerelemről?

- Amikor az ember olyan nagyon szerelmes, az a világ egyik legszebb dolga. A párját kiválasztó szerelem telítve van ihletettséggel, sóvárgással, lágysággal és feszültséggel, örömmel és nyilaló fájdalommal, gyengédséggel, aggódó figyelmességgel. A világ­irodalom a tanúja, még mi mindennel. Ez az „a csodálatos nem tu­dom én mi, amit nem lehet kimondani, csak olykor bele lehet hal­ni”- mondta egy neves írónk. Nos, a szerelem-szeretet négy össze­tevőjét legtömörebben csak latin, illetve görög szavakkal tudom jelölni: Szexus: Szeretlek, mert enyém vagy. Erósz: Szeretlek, mert ilyen vagy. Filia: Szeretlek, mert társam vagy. Agapé: Szeretlek - mert - szeretlek. A szerelem-szeretet EGÉSZségéhez mind a négy hibátlan együtt­működése szükséges. A pszichológiát Baselben tanultam, ott ült előttem egy kis szőke hölgy. Elnéztem a profilját, és arra gondol­tam: „Jaj, de jó kis papné arca van!” 19 éves volt, én 29. Egyszer az egyetemi presszóban megkérdeztem, hogy szabad-e mellé ülni. Érezte a dialektusomból, hogy „valahonnan szalajtottak”. Elkezd­tünk beszélgetni. Hazakísértem, s kiderült, hogy az egyik pro­fesszorom lánya. A család befogadott, nagyon aranyosak voltak. Aztán feleségül kértem, és kellemes meglepetésként igent mon­dott. Eljött velem a háború kellős közepén Svájcból, noha apósom szerzett volna az egyetemen állást. Én nem akartam elhagyni az újpesti gyülekezetet, úgy éreztem, nekem haza kell jönnöm, mert én pásztornak szegődtem és itt van rám szükség.

- 1956-ban is itt maradt...

- November negyedikén megjelent egy szám a Reformáció című lapból, aminek a főszerkesztői feladataival a püspököm megbízott. Ezt nagyon sokáig „verték” rajtam. Nem publikálhat­tam, meghurcoltak, és ezt a feleségem végig élte velem. Amikor apósom táviratozott, hogy állás van, gyertek, a drága párom a maga svájci dialektusával azt mondta: „Mi nem hagyhatjuk el ezt az országot. Az hűtlenség lenne és tisztességtelen. Majd én megírom apámnak, hogy egy magyar paphoz mentem feleségül. Ahol az ő helye, ott az enyém is. Ahol az ő népe, ott az enyém is. Ahol ő hal meg, ott halok én is.” Az ügy ezzel le volt zárva. Fele­ségem megszerette a magyar népet. Huszonkét évig a svájci nagykövetség négynyelvű titkárnője volt, és ott is a magyar ügyeket képviselte.

- Nem lehet véletlen, hogy egy ilyen nagyszerű nő lett a felesége…

- Nincs véletlen. Az egyik hitvallásom szerint olyan kicsi ez a világ, hogy az Úristen és a véletlen együtt nem férhet meg benne. A protestáns tanítás része a predesztináció. Az Úr megmutatja számunkra a helyes utat, csak észre kell venni. Aki engedetlen, az elmegy mellette. Egy igen fontos tanítás a következő: „Nagyon vigyázz az első, belső, felső szóra. Az első szó a Szentléleké, a második a saját lelkemé, a harmadik a kísértőé.” Amikor spekulálok, és nem az első ihletett szóra figyelek, akkor az én lelkem szól, ami olyan amilyen. Ha reggel felébredek és beugrik például egy név, akkor elmegyek hozzá, mert úgy veszem, mint az első, belső, felső szó parancsát. Soha sem bántam meg. Volt olyan, akit haldokolva találtam és én zártam le a szemét. Véletlen?

- Mennyi barátja van?

- Nem sok igazi barátom volt. Kölcsönösen megválogattuk egymást. Tudós, hívő emberek voltak, de zömében nem lelkészek. Lassan kihalnak mellőlem.

- Jóval fiatalabbak között nem talált barátokra?

- Sok fiatal embernek lehettem az „apapótléka”. Sajnos, egy apa nélküli társadalomban élünk, ahol ők csak „kereső gépek". Az anya vagy nevel, vagy nem, közben a népünk fogy. Nem mernek gyereket vállalni, mert az apa van, de nincs. Az anya pedig nem győzi a munkát és a gyereknevelést. A keresztény etika, az evangéliumon alapuló etika nevetség tárgya lett. Marxista etikát pedig nem adtak helyette. Ennek a negyven évnek most isszuk a levét. Elképedek, ha hallom, hogy mit tartanak sokan rendjén-valónak, etikusnak. Azok az édesanyák és édesapák, akik ebben a negyven évben nevelkedtek, vagy kaptak otthon keresztény értékeket, vagy nem. Sajnos a nők elférfiasodtak. Nagyon ritkán látok nőies nőt. Nem merik a nőiességüket megélni, azt akarják bizonyítani, hogy vannak ők is olyan „legények”, mint a férjük vagy a férfiak. Az én koromban a lányok matrózblúzban, kék szoknyában jártak és aranyosak voltak. Mi fiúk voltunk, ők pedig lányok. Ez most nincs. Sokszor megy egy pár az utcán, és nem lehet megállapítani, melyik a fiú, melyik a lány. Szégyellik a nemüket? Sok rugója van ennek, de tény, hogy közben szeretett népem fogy.

- Én azt látom, hogy pont a szeretet hiányzik.

- Sok-sok szeretetpótlék van. Ahogy végig gondolom hosszú lelkigondozói szolgálatomat, az elején mindig a szexussal volt a baj. Azután jött a másik probléma, hogy kinek van igaza. Most a pénz. Nem elégedett a férjével, mert keveset keres. A gyereknek játékkal, pénzzel akarnak kedveskedni. „Adtam neki, én törődök vele”- mondja az apa. Nincs modell, azt hiszik, a pénzzel minden el van intézve.

- Mennyire fontos a politika az ön életében?

- Figyelemmel kísérem, a híreket meghallgatom, az újságot elolvasom, de azon kívül nincs időm rá.

- Melyik történelmi korban élt volna szívesen?

- 1913-ban születtem, végig éltem két háborút, két forradalmat. A Horthy-korszakban rend és tisztesség volt. Az igen igen volt, a nem nem. Akkor nagyon jó volt élni. Legfeljebb azt a pár napot tudnám hozzá hasonlítani, ami 1956. október 23-tól november 4-ig tartott, de az egy eufórikus korszak volt.

- Ki a kedvenc írója?

- Ady Endre. Kosztolányit, József Attilát, Tóth Árpádot olva­som nagy szeretettel. Az estéket azzal töltjük, hogy a feleségem fölolvas, aztán megbeszéljük. Ezek az esti beszélgetések ötvenhá­rom év házasság után is csodálatosak. A mai házasságok tragédiá­ját abban látom, hogy nem beszélgetnek. Rengeteg elnémult há­zassággal találkozom, olyanokkal, akik párhuzamosan élnek. Csak megbeszélnek. Kollektív magányban élő családokban az egyik nézi a tv-t, a másik a sportlapot olvassa, és nincs miről beszélgetniük. Fogalmuk sincs, hogy a gyerekek a másik szobában mit csinálnak. Mi esténként órákig beszélgetünk. Elindulunk egy könyv szép gondolatán és lélektől lélekig együtt vagyunk. Minden reggel az­zal kelünk, hogy elővesszük a Bibliát, feleségem olvassa, aztán megfogom a kezét és imádkozunk. Nagyon nehéz összeveszni egy imádság után. A gyerekeink is így csinálják, mert ezt látták tőlünk. Amikor kicsik voltak, körül ültük az asztalt és úgy imádkoztunk Most, ugyan már dédunokánk is van, de húsvétkor vagy karácsonykor mindnyájan megfogjuk egymás kezét az asztal körül és elmondjuk a Miatyánkot.

- Könyvekre visszatérve, a sok közül melyik lenne az a három, amit egy tűzből feltétlenül kimentene?

- A Bibliát, Arany Jánost és Shakespeare-t.

- Szereti a költészetet. Ön is írt verseket?

- Mielőtt pszichológiára mentem, jelentek meg verseim. Amikor Ravasz Lászlónak a második kötetemet dedikáltam, tréfásan csak ennyit mondott: „Nem baj fiam, majd elmúlik!” Ez akkor fájt. Látta, hogy nagyon elkomorulok s így folytatta: „Nem költőt látom benned, hanem a tudóst.” Így segített ő, hogy ha nem is tudós, de tudó ember legyek, és a tudományomat arra használ­jam, hogy a megkeresztelt ember hívővé váljon és lelkileg is egészséges.

- Milyen zenét szeret?

- Bachot, Monteverdit, Vivaldit, általában a preklasszikusokat. Megnyugtatnak, elringatnak.

- Mi a véleménye a szenzáció-újságírásról?

- Neurotizálja ezt a generációt. Olykor szinte bűntettnek tartom. Ha már nem nevel, legalább ne romboljon.

- Az újságírók szerint ők hiába írnának mást, az embereknek ez kell, erre vevők...

- Mert bizseregni kell. Az agresszió divatos lett. Az agresszió lélektani szükséglet. Önmagában sem nem rossz, sem nem jó, egy­szerűen hozzátartozik a pszichéhez. Ha az egy hajtóerő bennem, akkor jó. Ha harcolok valamiért, vagy valakikért, akkor pozitív.

- Az elmúlt években mi szerezte a legnagyobb örömöt?

- Sok-sok „félretétetett”, háttérbe szorítással telt esztendő után Göncz Árpád átadta a Köztársaság Tiszti Keresztjét, Újpest díszpolgára lettem, aztán Pro Urbe Budapest érmet is kaptam. Ahogy elmúltam nyolcvan éves, beért az eddigi munkásságom tisztessége.

- Ha jönne egy jó tündér, mi lenne a három kívánsága?

- Előbb haljak meg, mint a feleségem, mert nem tudnék nélküle élni. A gyermekeim tisztességben, magyarságban és tűrhető körülmények között élhessenek. Az utolsó pedig, mivel már volt két infarktusom, hogy abban haljak meg. Mint lelkigondozó, nem tudtam a sok tragédia mellett úgy elmenni, hogy a szívemre ne vegyem. Annyiszor kellett kórházban magatehetetlen betegeket látnom, hogy én nem szeretnék az lenni. Az lenne a kérésem: „Uram hadd kapjak oda a szívemhez és essek össze egyszerűen.”

- Ha már a halálról beszélt, ön hogyan képzeli az örök életet?

- Én Jézusban hiszek, aki azt mondta a János 14,1-4-ben: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek bennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van: ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” Én ott leszek, ahol Jézus van, nem tudom, hogy milyen az a hely, nem is akarom elképzelni. Azt viszont tudom, hogy az a hely, ahol Jézus van, csak jó lehet.