2014
szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit,
aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők
Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/
1969 szeptembere jelentős
változást hozott a győri Ságvári Endre általános iskola a 4.c osztálya életében: az ötödikbe lépve a jancsifalusi tagiskolájából bekerültünk a Szabolcska
(később Munkásőr) utcai központi épületbe. Sok újdonság fogadott itt
minket, sok új osztálytárs – meg olyan lehetőségek, melyekkel korábban nem is
találkoztunk. Ezek közé tartozott az úttörők lapjának, a Pajtás újságnak
az iskolában való beszerzési lehetősége. Aki kérte, hetente megkapta a lapot –
a lapterjesztők minden osztályba elhozták a friss számokat. Mi pedig nagy
lelkesedéssel vetettük be magunkat – a képregények olvasásába.
Később persze megnéztük a többi
cikket, karikatúrát, elolvastuk a vicceket, de általában azért az aktuális Pif, Pifu, Kajla történet és
persze a legtöbbször Zórád által rajzolt „komoly” képregény jelentette a
fő vonzerőt. A lap olyan, volt, amilyen, minden számba jutott jócskán mozgalmi
élet, óvatosan adagolt, a tizenévesek épülésére szolgáló polkorrekt olvasmány, hisz a szerkesztőknek szórakoztatás mellett legalább ilyen fontos célja volt a
nevelés is. Szerencsére a kettőt igen sokszor sikerült összekapcsolniuk: ilyenkor
észre sem vettük, s biológiából, földrajzból vagy épp történelemből tettünk
szert hasznos ismeretekre. Röviden szólva: imádtuk a lapot, gyűjtöttük,
rendezgettük, egymás között cserélgettük számait.
Az úttörők lapjához persze
bónuszban némi mozgalmi élet is járt, de ez – emlékeim szerint – sem túlzóan megterhelő, sem nagyobb elkötelezettséget kívánó foglalatosságot
nem jelentett. Mint ahogy alsó tagozatos korunkban a kisdobolás sem. A piros
nyakkendő (mozgalmi nevén: kultúrmadzag), a fehér ing, a hozzá
tartozó, zsinóron lógó síp, s a díszes, fémcsatos öv sem volt ellenünkre - sőt.
A kisdobos élethez képest persze a prioritások kissé eltolódtak: míg
negyedikben a raj mókamesterének címéért ment nyakkendőhegyre menő harc, „úttörőben”
már a sportfelelős posztját szerette volna mindenki megkaparintani. Mert hát
csapatokban, rajokban éltük a mozgalmi életet – és ha nem is élveztük minden
pillanatát, azért tessék nekem elhinni: megvolt a maga piros nyakkendős romantikája.
Mindez annak kapcsán jutott
eszembe, hogy ezen a héten újra elkezdődött az iskola, nap mint nap látom a
közeli általános iskolába seregelni a nebulókat. Nem
felemelő élmény. A sietősen leparkoló szülők egymás után hajigálják ki a
kocsikból a jobb sorsra érdemes csemetéiket, majd kilőnek - a gyalog érkezők az
úttesten való átkelésnél csak azért nincsenek közvetlen életveszélyben, mert
(most még) a sarkon álló két polgárőr jelenléte úgy-ahogy visszafogja az autós
szülők kamikáze-lendületét. Sok boldogságot nem látok az iskolába igyekvő kis
arcokon – de hát, őszintén: minek is örüljenek? A távlati jövőképnek, amit a sarkon tanyázó hajléktalan jelent - vagy a közelinek, ha szüleik az állásuk, üzletük elvesztésétől való félelemtől infarktus előtti maszkba torzult arcába néznek?
1969-ben a mi lobogónkat még fényes
szellők fújták, a kedvünk - nyári napban, téli szélben, harmatban, s ha hullt a
hó – egyformán jó volt, hisz tudtuk: holnapra (jó katolikusként hozzá téve: Isten segítségével) megforgatjuk az
egész világot. Vidáman éltünk, mint ama mókus, fenn, a fán, s ajkunkról a nóta
sosem fogyott ki. Így is lehetett, vagy lehetett másként, járjon utána, ki nem
hiszi el - de most is vallom: jó volt hinni abban, hogy egyszer eljön majd az a szép,
fényes jövő, hogy nem csak azért érdemes tanulni, mert ennek révén megnyílik a
kétkezi munka világából a társadalmi felemelkedés lehetősége, hanem mert
tanulni – jó. Igaz, akkoriban se közmunkások, se munkanélküliek nem voltak:
fedél volt mindenkinek a feje fölött, az átlag magyarnak volt munkája, kenyere, s egyre több
későbbi rendszerváltónak már autója, balatoni nyaralója is. Nem voltak viszont a közvagyon pofátlan ellopásából meggazdagodott bankárjaink, milliárdosaink - mondjuk, nem is hiányoztak, legfeljebb a nyögvenyelős, büdös rossebnek.
Ebben a korban születtek, ehhez a
korhoz szóltak a Pajtás cikkei, fényképei, amiket ma lehet megmosolyogni, primitív
propagandának minősíteni, lehet kigúnyolni is – de ennyi év távlatából már
nehéz nem szeretni. A dunaújvárosi Vasmű csarnokában a gépekkel
ismerkedő tizenéves lányok, a mezőgazdaságban segédkező szakmunkásfiúk, a Pajtás-kupák
mérkőzésein a focipályára kifutó csapatok, a táborozások, számháborúk hősei
mi voltunk, nekünk, hozzánk szólt az újság, ránk vártak a kalandos történetek. A
cikkek, a gyerekeket mozgató felhívások persze – mégiscsak egy kommunista
szervezet ifjúsági tagozatáról van szó! – bizonyos értékek mellett azért elkötelezettek
voltak. Mint az Ez a hazám! c. felhívás is, mely imigyen szólította meg
a gyerekeket:
Talán a jövő, a csillagok világa
volt az, ami mindennél jobban megmozgatta a fantáziánkat. A Pajtás már 1966-ban
arról cikkezett, lesz-e magyar űrhajós (akkoriban még „csak” a mérnöki
tudományokban és az űrjogban jeleskedtünk – a lapnak nyilatkozó szakértő, Nagy
István György utóbbi szükségességét igazolandó a két űrhajó ütközésénél
fizetendő kártérítés kérdését hozta fel példaként) – a lap képregényeiben
azonban már távoli naprendszereket hódított meg az ember. Megismertük az aktuális
technikai újdonságokat – és együtt izgultunk a törökverő, bajvívó régi
magyarokkal, Rákóczi kurucaival, a 48-as honvédekkel. A kulturális élményt,
amit a Pajtás adott, csomagban kaptuk (pakidzs, ju nó, ahogy Kusza
Szem elvtárs más összefüggésben oly találóan fogalmazott), nem csoda hát,
ha a mai olvasóközönség már nem nagyon tudja átélni – még akkor sem, ha valami
csoda révén kezébe is kerülnek a lap egykori példányai.
Az ezzel a kulturális háttérrel
rendelkező olvasókon kívül ezért aztán másnak nehéz, majdnem lehetetlen a
Pajtás képregényeit „visszafejteni”, képes-irodalmi műfajként értékelni. De nem
a mi nemzedékünk, a mai ötvenesek-hatvanasok számára – ha már egyszer eljut
hozzájuk a nosztalgia hullámain az üzenet. Abban pedig, hogy az ez
megtörténjen, elsősorban az elszánt gyűjtők, őszbe fordult fejű egykori nebulók, a régi
képregények rajongói tudnak segíteni. Ilyen a Pajtás újság ma háromszázharminc körüli tagot számláló Facebook-csoportja, a régi történetek újra kiadásával fáradozó Windom, a velünk élő sajtótörténelem, Fazekas Attila, s ilyen a Képregény
Kedvelők Klubja, is mely a mohikánok egyik legutolsójaként áll ki a klasszikus
magyar képregény értékeinek népszerűsítése, újra felfedezése mellett. Kiss
Feri az ötletekben kifogyhatatlannak bizonyult: az egyik legnagyobb
„dobása” két éve, nyár elején kétségtelen az Úttörővasúton, Alaksza
Tamás túravezetése mellett szervezett, piros nyakkendős nosztalgiavonatozás
volt.
Nem lett volna „igazi” KKK-s
rendezvény a túra, ha tiszteletére nem született volna alkalmi kiadvány is. Az
ötlet az én fejemből pattant ki, s bár a technikai megvalósítás elég gyatrára
sikerült (ennyit bírt a fénymásoló, no!), de hát nem is ezen volt a lényeg.
A Kiss-Pajtást régi lapszámokból állítottuk össze, s olyan cikkek,
rajzok, képregények kerültek bele, melyek akkor is kedvenceink voltak, s
kedvenceink maradtak ma is. A francia képregény-hősökön kívül szerepelt Kajla,
bekerült egy Endrődi István rajzolta történelmi mini képregény, egy
interjú az Angyallal, s persze – Alaksza mester előtt tisztelegve – egy „korabeli”
forgatókönyvének Sebők által megrajzolt egy lapja is. S egy összeállítás a
tanévkezdés „örömeiről” – mely így, szeptember első hetében talán még most is
időszerű. A lap éléről persze nem maradhatott el az obligát Legfőbb
Úttörői köszöntő sem…
Az alkalmi magazin (mindösszesen
20 példányban jelent meg) ott és akkor sikert aratott – nem tudom, a túra
résztvevői saját példányukat megőrizték-e. E cikk kedvéért pdf-formátumban most
hozzáférhetővé tettem – akit érdekel, innen töltheti le.
Azon a napon mind Kiss-taggá váltunk: részesei voltunk egy nagyszerű,
korosztályokon átnyúló közösségnek. Ez volt, s reméljük, még sokáig ez lesz a
Képregény Kedvelők Klubja havi találkozóinak üzenete. A gond csak az, hogy
ezekre a találkozókra csak kevesen tudnak eljárni – kiváló képregényes
barátaink szerte az országban legfeljebb az Interneten tudnak részesei lenni
közös kalandjainknak. Pedig – meggyőződésem – sokan emlékeznek vissza szívesen
a korra, forgatnák újra a régi képregényeket, nevetnének a régi-új vicceken,
élnék át újra Kajla és Pif, Noszlopy Gáspár vagy az Orion űrhajósai,
Emil és a detektívek s ifjúkorunk annyi más hőse képregényes kalandjait.
Ha őket megtaláljuk, ha hozzájuk eljutunk (vagy inkább ők jutnak el hozzánk)
talán új lendületet kap a képregényes közösségi élet is. Ennek első lépcsője
talán az lehetne, hogy valami közös, Internetes fórumot teremtünk számára – a képregényes
nosztalgia, ifjúságunk felidézése jegyében. Lehet ehhez még valamit hozzá
tenni, pajtások? Talán csak stílszerűen ennyit: Előre!
