„Mögöttünk Moszkva” – Panfilov hősei magyar képregényen

Orosz barátaim nagy gondossággal tartják számon történelmük dicső eseményeit, s nem mulasztják el, hogy egy-egy, a rogyinát oltalmazó hőstett évfordulójának ne adózzanak tisztelettel, elismeréssel. November 16-án a Panfilov tábornok azon harcosainak emléke előtt hajtanak zászlót, akik a 1941 novemberében Volokalamszk térségében csakugyan nem mindennapi tettet vittek végbe. A 316. lövész hadosztály 28 katonája a németekkel folytatott elkeseredett harcban e napon - életének árán - 18 harckocsit megsemmisítve állított meg egy támadást. 

 

Ők voltak Panfilov emberei (Панфиловцы), akik posztumusz, együttesen részesültek a Szovjetunió Hőse kitüntetésben.  Bár 1948-ban kiderült, hogy végül is a csata után hatan közülük életben maradtak, az akkor már kialakult hőskultusz fenntartásának érdekében ezt a szovjet hatóságok titokban tartották. Azt meg kiváltképp, hogy az egyik túlélő Ivan Jesztafevics Dobrobabin később visszatért fatornyos és akkor már megszállás alatt álló ukrán városába, ahol szovjet hőshöz egyáltalán nem méltó módon a csatlakozott a németek helyi rendfenntartó erőihez, a Hilfspolizei-hoz…

A legenda születése a Krasznaja Szvezda újságíróinak, Vaszilij Korotyejevnek és Alekszandr Krivickijnek köszönhető, akik még 1941. novemberében két cikket szenteltek a „huszonnyolcak” önfeláldozó hősiességének. Krivickij – egy sebesült bajtárs, Ivan Naratov által a frontkórházban elmondottak alapján - az egység parancsnokának,  Vaszilij Klocskovnak utolsó, a Nagy Honvédő Háború jelképévé vált szavait is felidézte  «Россия велика, а отступать некуда — позади Москва» - „Oroszág nagy, ám visszavonulni nincs hova – mögöttünk Moszkva.” Mindez nyilván csak hadtörténeti vagy ruszisztikai érdekesség számba menne – ha nem lenne a történetnek képregényes vonzata. De persze - van.

Volokalamszk hőseit a Szovjetunióban versek, regények ünnepelték: legismertebbé Aleszandr Bek regényciklusa vált. A volokalamszki országút, a Volokalamszki napok és a Panfilov tábornok tartaléka természetesen magyarul is megjelent: a nyitó kötet még 1949-ben, a középső 1961-ben, a záró 1962-ben. 1961-ben a Volokalamszki napok-ból rögtön képregény-feldolgozás is született, mely a Lobogó 14-25. számaiban látott napvilágot. Kissfery digitális archívumában akadtam ennek nyomára is.

A forgatókönyvet természetesen Cs. Horváth Tibor írta – munkamódszeréhez híven az eredeti Bek-regényhez való maximális (szöveg)hűség jegyében. A rajzokat Korcsmáros Pál készítette: kifejezők, finom eleganciával igazodnak a téli hangulathoz és a hősies témához. „Eljön az az idő – mondja az utolsó kockán Panfilov – hogy látni fogja a világ, hol a mi hadseregünk, hol a mi haditechnikánk!” Profetikus szavak – bár beteljesülésüket a tábornok már nem érhette meg: 1941. november 18-án maga is hősi halált halt a németekkel vívott harcban.

Alaksza Tamás kézjegye is felkerült a magyar képregény dicsőségfalára

Kiss Feri nem csak fáradhatatlan krónikása, művelője a magyar képregénynek, de kétséget kizáróan a legnagyobb magántulajdonban lévő kollekcióval rendelkező gyűjtője is. Sok-sok évtizeden át gyarapított, nagy-nagy figyelemmel és szeretettel gondozott és pedáns rendben tartott archívumában minden, valaha megjelent magyar képregény megtalálható, s persze rengeteg, a képregényes alkotóktól származó más mű, relikvia is.

Fotó: yuyu

Cserhát utcai otthonában nem csak a régi fóliánsok, dossziék tömkelege kapott helyet, de a magyar képregénytörténet egyedi „emlékműve” is itt található. E dicsőségfal az évek során újabb és újabb alkotótársak, írók, grafikusművészek, neves szerkesztők rajzaival, baráti ajánlásaival gazdagodott – legutóbb, 2012. november 14-én a Pajtás legendás szerkesztője, képregény-forgatókönyv írója, a most 77 éves, örökifjú Alaksza Tamás aláírásával.

Fotó: yuyu

Bíró Feri, yuyu s jómagam vehettünk részt Feri vendégeiként az eseményen, amit hosszas beszélgetés „vezetett be”. Alaksza Tamás részese, előbb úttörő-riporterként, majd ifjú újságíróként, aztán tördelőszerkesztőként, szerkesztőként, rovatvezetőként és forgatókönyv-íróként aktív formálója volt a magyar sajtótörténet azon korszakának, mely egyben a magyar képregény aranykorát is jelentette. Legendás alkotók emlékét idézte meg, híres történetek születéséről árult el műhelytitkokat – felelevenítette nem mindennapi sajtópályafutása állomásait. 

Fotó: yuyu

Alaksza Tamás ma is dolgozik: regényt, kortörténeti dokumentum-regényt ír, s a beszélgetés végére az az érzésem támadt, hogy képregény forgatókönyv írásától sem zárkózna egészen el… Úgy legyen!

Jégmezők lovagja – Alekszandr Nyevszkij képregényes emlékezete

 

Ismét egy évforduló, mely alkalmat ad némi képregényes összefüggések felidézésre… Ma 749 éve, 1263. november 14.-én hunyt el Alekszandr Jaroszlavics Nyevszkij vlagyimiri nagyfejedelem, az orosz történelem legendás alakja, az 1240-es teuton invázió megállítója, az ortodox egyház szentje - a „jégmezők lovagja”.

Mert hát mi, itt Magyarországon inkább így ismertük őt – Eisenstein 1938-ban készült, s a mozikban, iskolai előadásokon sokszor levetített filmje, az Александр Невский  magyar címe alapján. Mi, gyerekek elsősorban persze nem a művészi értékeket láttuk Eisenstein fekete-fehér alkotásában, hanem az akciódús jeleneteket. Mondanom sem kell, hogy ebben a harcban mindenki az oroszoknak drukkolt, s mikor a galád, gyermek- és anyagyilkos betolakodók alatt beszakadt a jég, az egész mozi harsányan együtt ünnepelt… 

A történet 2008-as orosz feldolgozása, az Igor Kalenyov rendezte Alekszandr – a névai csata (Александр. Невская битва) a magyar forgalmazásba sajnos nem jutott el, pedig egyike volt az új orosz filmgyártás epikus alkotásainak. A viszonylag kis költségvetésű mozi (nyolc millió dollárból készítették) ugyan a nagy, monstre csatajeleneteket nélkülözte, jeleskedett viszont a jellemábrázolásban, a bojárok intrikáinak s persze a fejedelem nagyságának, emberségének árnyalt ábrázolásában.

Vaszilij Jan azonos című „regényes életrajza” Csergezán Pál illusztrációival 1958-ban jelent meg magyarul, s ezt követően sok kiadást ért meg: utoljára a nyolcvanas évek elején adta ki a Móra. Magyarországon képregény – tudomásom szerint – nem készült Jan könyvéből, de túl sok más országokban sem: meglepő módon Oroszország is csak egy alkotással adózott nemzeti hőse emlékezetének.

Az 1990 után szárnyait bontogató új, orosz képregény (ahogy később aztán az animációs film is) szívesen fordult a történelmi témákhoz. Az orosz történelem hősei című sorozat első füzete 1991-ben Alekszandr Nyevszkij életét dolgozta fel. A forgatókönyvet Viktor Frolov és Oleg Jakovlev írták, a rajzokat Viktor Trofimov készítette. A 100 000 példányban megjelent album annyiban egyedi, hogy a szöveget orosz és angol nyelven egyaránt tartalmazta. 

 

A történeten – és az alkalmazott formanyelven – még erősen érződik az Eisenstein-film hatása. „Vegyes” technikájú képregény: képaláírásos és szövegbuborékos kockák váltogatják egymást. Trofimov rajzai itt-ott karikatúra-szerűek: bár tehetséges művész, ehhez a realista megközelítést igénylő feladathoz láthatólag nem igazán tud felnőni…

 

A második Paul Teng, a holland történelmi képregény nagyszerű rajzolója és Vladimir Volkoff 1994-ben készült Nyevszkij-feldolgozása volt. A finom, könnyű vonalakkal dolgozó Teng munkáiban maximális történeti hitelességre törekszik. Rajzai pontosak, részletgazdagok, hitelesek - egyedi hangulatot is közvetítenek. Volkoff forgatókönyve kicsit romantikába hajló, szerelmi szálat sem nélkülöző, de a történeti tényekhez ragaszkodó mese, sok látványos csatajelenettel – eszményi alapjául szolgálhatna egy újabb filmes feldolgozásnak.

Ben McCool és Mario Guevarra 2012 májusában megjelent albuma, a Nyevszkij: a nép hőse (Nevsky: Hero of the People) viszont tudatosan az Eisenstein-filmre építkezik. Ízig-vérig modern, mai képregény: Mario Guevarra rajzai erőteljesek, lendületesek, David Barron, Allen Passalaqua és Peter Panatzis digitális színezése a legtöbbször a kor hangulatához méltóan sötét képeket vibrálóvá, kicsit talán túlságosan is „neon-hatásúvá” teszi. 

Az alkotók kifejezett szándéka volt, hogy a mai néző számára, mai formanyelvet használva értelmezzék újra Eisenstein klasszikusának képi világát. Alig titkolt vágyuk, hogy munkájukkal egy új, monumentális történelmi filmhez adjanak inspirációt – s alighanem egy ilyen alkotás (persze nemzeti történelmünk valamely nagy alakjával) a magyar nézők szívéhez is könnyen találná meg az utat. Bán Mór és Fazekas Attila Hunyadija – melynek karácsonyra jelenik meg színes album-változata - szintén felkínálja ezt a lehetőséget – a magyar filmgyártáson múlik, hogy mennyire tud majd élni vele…

Egy szoknya - két nadrág...

Vonzalmam a kerek évfordulók iránt immár valószínűleg jól ismert e blog visszatérő olvasói előtt. A minap Győrben a hajdani osztálytársakkal a Kazinczy Ferenc gimnáziumban 1977-ben érettségizett IV/C. osztály találkozóján emlékeztünk az együtt töltött időkre – ma egy harminc évvel ez előtti nap emlékét idézem fel. 1982. november 12.-én jelent meg a Fülesben Rátonyi Róbert Terefere sorozatában a művész Zórád Ernővel készített kis interjúja. Szövegét a Képregénynet-en találtam meg, s az alábbi képet is onnan vettem át. A történelemnek sok olyan jelentős eseménye van, melyet szívesen éltem volna át személyesen is. Ennek az interjúnak a Füles szerkesztőségében való elkészülte is közéjük tartozik – bár természetesen súlyában nem mérhető a mohácsi vészhez, Lady Gaga New York-i debütáló koncertjéhez, de Atlantisz a mélybe süllyedéséhez talán már igen...

Rátonyi akkor már jó ideje a Füles állandó munkatársa volt, a kor ismert és közkedvelt művészeivel készült szellemes, jól megírt cikkeit szerették az olvasók. Egy kivételével: őt Zórád Ernőnek hívták. A Mester igen nagyon utálta és - élénk mimikával hozzá játszva - szűkebb baráti körben gyakran ki is figurázta „Ez-is-operett-az-is-operett”-urat. Én nem nagyon értettem ennek az okát – máig őszinte tisztelője vagyok Rátonyinak, aki nem csak előadóművészként, de a könnyű műfaj történetének hűséges, s ami saját szerepét illeti, igen-igen szerény krónikásaként is halhatatlant alkotott. Valamikor hetvenes évek végén, egy újabb kirohanás után aztán végül megkérdeztem a Mestert, tulajdonképpen mi a baja a kiváló táncos-komikussal. Előbb elküldött melegebb éghajlatra: „Ezt te úgysem értheted!” Igaza volt, tényleg nem értettem, de elszántan próbáltam megérteni. Végül, újabb kérlelésemre foghegyről odavetette: „Asszonyhistória!” Annál többet azonban, hogy még valamikor Zórád Magyar Vasárnapos korszakában, a negyvenes években sikerült összetűzniük, nem sikerült kiderítenem - pedig nagyon érdekelt volna, ki lehetett az a szépasszony, esetleg leány, aki miatt a Mester még évtizedek múltával is tartotta a (meglehetősen egyoldalú) haragot. Mindez persze az interjú szövegén nem nagyon érződik – bár ha így újra olvasom…

Amikor a szuperhős megvédte a Tábornokot

 

Az 1890. november 22-én született és 1970. november 9.-én elhunyt Charles de Gaulle emléke ma is fényesen ragyog a frankofon világ egén. Halálának 40. évfordulóját – a számtalan hivatalos és nem hivatalos megemlékezésen túl – 2010-ben Franciaországban Éditions du Signe által gondozott képregény-kötet is köszöntötte. Jean-Marie Cuzin igényes, dokumentarista pontosságú rajzait Patrick Noël színezte: külön érdekessége volt, hogy elkészítéséhez a forgatókönyv-írók a veterán, de máig aktív politikus, a Tábornok harcostársa és barátja, az idén 90 éves Yves Guéna segítségét is igénybe vették, aki személyes emlékeit is megosztotta az alkotókkal.

Nem ez volt persze az első képregényes de Gaulle-életrajz, s persze nem az egyetlen, melynek a Tábornok a rajzolók képzeletét mindig megmozgató személye állt a középpontjában. Volt köztük méltóságteli és történeti hitelességre törekvő, s persze kedvesen tréfás, csipkelődő is, mint Jean-Yves Ferri De Gaulle a strandon címet viselő albumai (Dargaud, 2007 és 2012). 1961-ben még Mexikóban is megjelent a Tábornok pályáját tiszteletteljesen bemutató képregény-füzet.

 

A hazáját elragadó nácikkal bátran szembe szálló de Gaulle kedvelt alakja volt a második világháborús, a hadviselés szolgálatába állított amerikai képregénynek is. Az egyik első ilyen sorozat az 1941 decemberében indult Air Fighters volt. Egy-egy számban több, rövidebb történet is helyet kapott, melyben szuper és még szuperebb hősök (Airboy, Black Angel, The Flying Dutchman és persze a középkori páncélba öltözött Iron Ace) vitézkedtek a galád németek ellen. 

 

Az 1941. évi 3. számban nem más, mint (a képregények történetében először megjelenő) de Gaulle indul (képzeletbeli) kalandra a megszállt Franciaországba. A repülőgépen ugyancsak Franciaországba érkező Iron Ace előbb az ellenállás bebörtönzött vezetőjét szabadítja ki (Vive la France!), majd ártalmatlanná teszi az álruhában és álarcban a Tábornok bizalmába férkőzött főgonoszt. 

Hogy nem csak különösen elvetemült, de már-már emberfeletti képességekkel is bír ez a von Kreetch nevű náci, mi sem mutatja jobban, mint hogy Le Monte, a francia ellenálló az igazság pillanatában letépett maszkja alól gonoszul csillogó monoklit hordva lép elénk. Arra spekulál - és nem minden alap nélkül – hogy ha végez a Tábornokkal, vele együtt meghal az ellenállás szelleme is. De rútul elszámítja magát…

Iron Ace (aki valójában persze brit titkos ügynök: az első azok sorában, akik majd Britannia Kapitányként vonulnak be a történelembe) ugyanis résen van (pontosabban: a kritikus pillanatban feltűnik a semmiből), elé lép a gyilkos szándékkal lendülő tőrnek, lefegyverzi a merénylőt, akit az ellenállás aztán a tőle megszokott módon gondjaiba vesz...

 

Mielőtt azonban a Tábornok -  férfias egyszerűséggel, ahogy illik - kezet szorítana vele, Iron Ace igazi hőshöz  méltón eltűnik – az utolsó képen azt látjuk, ahogy otthon beszámol a sikeres küldetésről. A hálás franciák, ha tudnák, mit is köszönhetnek neki, talán a mai napig kegyelettel őriznék a hazájukat e kritikus pillanatban megmentő Iron Ace emlékezetét. A  misszió top secret voltából adódóan azonban ez a történet számukra talán örökké ismeretlen marad…

CosmoKids – az űrtinik (nagyrészt) kéziratban maradt kalandjai

Munkás életem során rengeteg rajzot készítettem, számtalan cikket, s nagyszámú tanulmányt írtam (melyek zöme persze kedves hivatásommal, a jogtudománnyal foglalkozott), ráadásul boldog szerzője vagyok néhány könyvnek is. Ezek túlnyomó része ugyancsak a jogtudomány vagy épp a joggyakorlat különböző kérdéseit boncolgatta, s persze saját nevem alatt jelent meg – akad azonban pár, mely a szórakoztató műfaj körébe esett, s valamilyen álnév alatt látott napvilágot. Van azonban egy könyvem, melyet bár már több, mint negyedszázada befejeztem, megjelentetni azonban csak felibe-harmadába’ sikerült. Hogy ez miként lehetséges, menten elbeszélem.

Egy rajzfilmes technikával kiszínezett mintarajz a Táltosnak, 1986-ból...

Könyveim megírását - finoman fogalmazva - a lehető legritkább esetben vezérelte az ésszerűség. Akadt olyan (a magyar kereskedelmi jog szinte teljes anyagát feldolgozó kézikönyv), melynek pusztán azért fogtam neki, mert valamihez nekem kellett volna egy ilyen, s a könyvpiacon épp nem akadt a célnak megfelelő kiadvány . Szerencsére később kiadót is sikerült találnom hozzá, aki kicsit ledermedt, mikor az előre kikötött kézirat-mennyiség négyszeresét szállítottam le nekik. A többletért, fejtettem ki lelkesen, ne is fizessenek, nekem tesznek szívességet azzal, ha kegyeskednek elfogadni – ettől lesz ugyanis teljes a kötet. Kegyeskedtek. Aztán volt olyan könyv, amit meg azért írtam meg, mert egy tanácskozáson felbosszantottak egyszer, s be akartam bizonyítani, hogy fél év alatt egy, számomra addig teljesen idegen területet is fel tudok dolgozni. Sikerült. Szórakoztató irodalmi törekvéseimet azonban (pirul, pirul) elsősorban a pénzkereset vezérelte. A félig-meddig megjelent kötet kivételével - ezt ugyanis ajándékba írtam.

... és egy sok kiadót megjárt kézirat-köteg ugyanabból az esztendőből

A nyolcvanas évek elején ifjú házasokként hamar felfedeztük hitvesemmel, hogy a szórakoztató irodalom terén (is) meglehetősen hasonló az ízlésünk. Bár már kinőttünk a tini korból, ő is nagyon szerette Nemere István ifjúsági- és fantasztikus regényeit. Valamikor 1986 kora tavaszán fogalmazódott meg az ötlet: mi lenne, ha ebben a stílusban én írnék egy történetet, születésnapi ajándékként – neki? Elképzelésem volt rengeteg – végül azt a történetet választottam, ahol a főhős (illő módon egy tizenéves lány, természetesen: Leonának hívták), egy űrszállító-flotilla tulajdonosának unokája megszökik otthonról, hogy nagyapja kedvére téve, de szülei akarata ellenére hajósinasnak álljon. Az addig csak szimulátorokon gyakorló főhős aztán a történet egy pontján valódi űrcsatában találja magát, ahol…

Kétszáz oldalnyi meglepetés

A megjelenés reménye hal meg utoljára: a történet végét még itt sem fedném fel. Amúgy is inkább A hajósinas (ezt a címet kapta) születésének körülményeit szerettem volna elmesélni… A cél (születésnapi meglepetés) az eszközt is meghatározta. A meglepetést titokban kell tartani. Így aztán, ha nem akartam lebukni, csak akkor verhettem az írógépet, mikor ő az iskolában tanított. A rajzolás a délutáni-esti órákra maradt. A cselekmény fő vonalát megterveztem, de igazából az Asimov-féle módszerrel dolgoztam: a tágan megszabott keretek között hagytam, hogy írás közben bontakozzon ki a történet. Minden nap előre meghatározott oldalmennyiség elkészítését vettem tervbe, s ha még hiányzott valamennyi a napi penzumból, dialógusokkal, újabb cselekmény-szálakkal „dobtam fel” a sztorit. Nagy űrcsatákkal, sok-sok fordulattal végül egész takaros tíz íves regényt sikerült össze hoznom. 

Az a bizonyos régi rajz sem veszett el egészen: fekete-fehér változatát használtam a történet első (és utolsó) megjelent részének belső borítójául

Május 3-án aztán egy példányát pöpec kis szalaggal átkötve átadtam hitvesemnek – s ahogy reméltem, örömmel fogadta. Azt persze ő sem bánta volna, ha nem egyetlen olvasója a történetnek, így idővel megpróbáltam több kiadónál is elhelyezni. Bár Rónaszegi Miklóssal, a Delfin-könyvek szerkesztőjével jó ismeretségben voltam, a Móránál semmi esély nem volt a megjelenésre. A nyolcvanas évek végének állami, és induló magánkiadói ugyan foglalkoztak sci-fivel, de egyrészt csak a „nagy nevekre” hajtottak (Nemerétől, Lőrincz L. Lászlótól bármit, igen nagy példányszámban, nulla kockázattal el lehetett adni), másrészt az ifjúsági regényekben, mint műfajban sem láttak sok fantáziát. Végül úgy alakult, hogy másutt már megénekelt füzetes kalandsorozatom, a Galaxy Jane harmadik részébe került – Horváth Sándor főszerkesztői hozzájárulásával és a folytatás reményében – első jó két beszerkesztésre. A kiadóknál korábban (gondosan megválasztott angolos álnév alatt) a hangzatos Harc a Galaxisért vagy Űrcsata a Galaxisért címmel próbáltam elhelyezni – ezt (a szerintem szerencsésebb) CosmoKids-re változtattam. A Galaxy Jane negyedik füzete azonban már sosem jelent meg – s így az űrtinik kalandjainak közlése is megszakadt.

A történet szerzője végül Lynn Martin lett - ezt később más álnéven írott könyveimhez is használtam

Azóta a teljes kéziratnak mindössze két újabb olvasója akadt: a lányaim. Most, Artúr Benjámin megszületésével feltűnt a színen egy újabb jelölt. Ám lehet, hogy ő már nem a szétnyűtt kézirattal birkózik majd, hanem e-könyv formájában, vagy az Interneten (vagy ami 13-14 év múlva a helyébe lép) olvassa el. S ki tudja? Talán egy napon neki megírom majd a történet folytatását is...

Katonamódi

Ma már biztos hihetetlennek tűnik, de mégis így volt: a nyolcvanas évek elején-derekán nem csak „szocialista összeköttetésekkel”, protekcióval lehetett a magyar sajtóba képregény-rajzolóként bekerülni. Akadt persze ilyen is – nevét borítsa a feledés jótékony homálya – ám jómagam inkább külföldi tapasztalataimat hasznosítva boldogultam. A munkáimból készült, gondosan összeválogatott portfólió, a megcélzott lap profiljának megfelelő téma-kínálat egy jó bemutatkozó levéllel többször csodát tett. Igaz, kellett hozzá nagy-nagy türelem is, hisz a megkeresett szerkesztőségek közül a legtöbbtől elutasító válasz érkezett...

Katonapolitika, haditechnika, különleges alakulatok, hadtörténet, szórakoztatás - az Igaz Szó magazin a nyolcvanas évek derekán

1984-ben sok, képregényt addig (vagy akkor éppen) nem közlő lapnál próbálkoztam. Köztük volt az Igaz Szó, a Magyar Néphadsereg havilapja is, mely a nyolcvanas évek elején alakult át B/5-ös formátumban megjelenő, kísérőszínnel nyomott, s viszonylag igénytelen kivitelben, évente 24 alkalommal megjelenő újságból részben már színes oldalakkal készülő, igazi havi magazinná. Előfelvételis sorállományú katonakoromban (1978-79) nem nagyon voltam oda érte – az új magazint azonban olvasóként is szívesen forgattam. Barkovits István, a főszerkesztő színvonalas lapot csinált: illő arányban szerepeltek benne a katonapolitika, a külpolitika (ezeket a cikkeket a kor legkiválóbb külpolitikai újságírói szállították), a haditechnika, a hadtörténet kérdései, s persze a szórakoztatás.

Sarolta fejedelemasszony kicsit marveles felfogásban legelső, az Igaz Szóban megjelent képregény-oldalamról, 1985. január

Hogy mivel sikerült Barkovits alezredes érdeklődését felkeltenem, ma sem tudom, de a bemutatkozó levél és mintacsomag után behívott a Kerepesi úti szerkesztőségbe. A Népstadiontól nem messze „székeltek” a Néphadsereg kulturális intézményei: a Honvéd Együttes, a filmstúdió s az udvar hátuljában, egy nagy épületben a Zrínyi Kiadó könyv- és lapszerkesztőségei. Ennek egyik szárnyában kapott helyet az Igaz Szó néhány szobája is. Munkáim megnyerték a főszerkesztő tetszését, s az az ötletem is, hogy készítsünk Jókai Mór A magyar nemzet története című könyvéből sorozatot. Egy lapszámba két lavírozott technikával készülő képregény-oldal fért be, s kezdetben egy folytatásos, mini-történetekben gondolkodtunk.

Egy botrányosan rossz oldalpár 1985 tavaszáról... Zórád eme zsengék alapján ítélte reménytelennek jövőmet a képregényben. Hát - innen csakugyan szép volt nyerni.

Nagy lelkesedéssel, de bizony igen-igen hiányos rajztudással fogtam neki a feladatnak. Voltak véletlenül jobban sikerült rajzok, a legtöbb azonban reménytelenül el volt szúrva. Ki is borították szegény Zórádot rendesen – ezek alapján, mint többször elregéltem, nem sok jövőt jósolt nekem a magyar képregényben… Barkovits alezredes mégsem rúgott ki páros lábbal, hanem már 1986-ra, a spanyol polgárháború évfordulójára előre tekintve újabb képregénnyel bízott meg. A felesége, Vass Éva által még az ötvenes évek legvégén a Pajtás számára készült, akkor Zórád által megrajzolt képregényt, A szív parancsára című „spanyolos” elbeszélést szerette volna „feltámasztani”. Ennek történetét másutt már elbeszéltem – s azt is, hogyan sikerült végül a 12 Zórád-oldal vonalról vonalra történő átmásolásával immár legalább alapfokon megtanulnom a képregény-rajzolást.

A hírlapíró hírlap-ír. Ebben az esetben egy - elismerésre tényleg érdemes - építő alakulat sikereiről kellett beszámolni, természetesen a KISZ- és pártvezető megszólaltatásával.

Mint előfelvételis, 78-79-ben Kalocsán, a Forradalmi Ezredben töltöttem tizenegy emlékezetes hónapot. Az egyetem befejeztével aktuálissá vált a maradék hát hónap letöltése – és itt bizony már jól jött a protekció. Barkovits alezredes elintézte, hogy ne valamilyen eldugott garnizonban keserítsem „sárgarigóként” a bakák életét, hanem a lap szerkesztőségébe kerülhessek. Így is történt. Némi tiszti kiképzés után 1985 őszén Budapestre vezényeltek, ahol a Néphadsereg a Stefániával párhuzamos Zichy Géza utcából nyíló tiszti szállodájában helyeztek el egy minden igényt kielégítő, remek szobában. Freész Károllyal laktunk együtt, aki ugyancsak az Igaz Szó-ban töltötte katonaidejét, s később (tragikusan korai háláig) a Népszabadság kiváló szerkesztője, újságírója volt.

A Budavár visszavételének 300. évfordulójára emlékező képes cikksorozat egyik része

Életemben először kerültem „rendes” szerkesztőségbe, belső munkatársként. Akkor már nagyon sok napilapos- és magazinos cikk állt mögöttem, s a rajzolás mellett (ami azért fő feladatom maradt) élvezettel gyakoroltam az újságírói munka minden formáját. Jártam riportozni, készítettem interjúkat s rám bízták a Buda visszafoglalásának 300. évfordulóját köszöntő cikksorozat elkészítését is. Ezeknek eredetije viszont nem maradt fenn, sőt, a költözések során a bekötött lapszámok is elvesztek. E cikk megírásához felbecsülhetetlen segítséget kaptam Petren Gábor barátomtól, a kiváló és rendkívül lelkiismeretes gyűjtőtől, aki az illusztrációkul felhasznált oldalakat rendelkezésemre bocsátotta.

... s egy másik, immár a hadtörténet jegyében

1985 decemberében elhunyt Oláh István hadseregtábornok, honvédelmi miniszter. A csapatbeosztások minden szintjét bejárt, remek szakmai felkészültségű vezetőt tisztelte, szerette a tisztikar. A Néphadsereg emlékére megjelent különszámának összeállítására és kinyomtatására két napunk volt: először láttam, hogy működik a katonai sajtó, ha lehetetlent kell megoldania. Sikerült. 1986 első heteit nagyrészt otthon töltöttem a családdal, s dolgoztam az évi első képregény-sorozaton, amely Hadifurfangok címmel a magyar hadtörténet néhány emlékezetes hadicselének kívánt emléket állítani. A rajzok kicsit már jobbak voltak talán, de határozottan kisebbek: lassan rájöttem, hogy a „lepedő” méretben való gondolkodás a hiányosságokon nem segít, csak aránytalanul több munkát jelent. Közben persze dolgoztam más történeteken is (sőt, ami azt illeti: első sorban azokon…): ekkor készült el az első két Bucó-füzet.

Interjú Magyari Béla alezredessel, kiképzett űrhajóssal

Közben a szerkesztőségben majdnem mindenkivel sikerült jó szakmai és emberi kapcsolatba kerülni. A kivételt a főszerkesztő-helyettes, a kicsit vonalas, körülményes Tóth Gyula jelentette, aki – első sorban nyilván kivételezett, úri jó dolgom miatt - nem nagyon állhatott. Tőle is sikerült azonban nagyon sokat tanulnom, mint ahogy a lap vérprofi tördelőszerkesztőjétől és fotósaitól is. Egyenruhát csakugyan nem láttam ezekben a hónapokban – a sajtótájékoztatókra, sőt, még a gyakorlatokra, katonai helyszínekre kizárólag civilben jártunk. Az Egyesült Államokat megjárt, több nyelven jól beszélő emberként aztán egyéb feladatokat is kaptam, de ezeknek már nem sok köze volt a képregényhez vagy az újságíráshoz…

Egy a - nem túl sok - eredetiben is fennmaradt rajz közül

Barkovitssal sokat beszélgettünk, mesélt katonai és katona-újságírói pályájáról, sőt, gyerekkoráról is. Elnézte nekem, hogy olyan klerikális reakciós-féle vagyok: az egyetemi KISZ-szervezetből a nyolcvanas évek elején sokad magammal „kikoptam”, az MSZMP-tagságig viszont, sok jelenlegi kormánypárti, fő-keresztény és fő-polgár politikussal (no meg táblahurcoló híveik jelentős részével) szemben, sosem sikerült eljutnom. Ő viszont tényleg, szívből utálta az egyházat… Kérlelésemre végül felfedte ennek okát. A katolikus iskolában, ahol még 1945 előtt tanulmányait kezdte, rendszeresen molesztálták a gyerekeket. Paptanár osztályfőnökük csak úgy tudott órát tartani, ha valamelyik tanulót a katedra takarásában maga mellé állította, s közben a keze az épp aktuálisan áldozatul választott fiúcska nadrágjában matatott. Érthető módon ez – kellő bosszúszomjjal párosulva – örökre nyomot hagyott benne. 

Az Igaz Szó mottója ez volt: Minden családban volt, van, vagy lesz katona.  A nyolcvanas években már a hölgyek előtt is szélesebbre nyílt a pálya

Jó tollú újságíró és tehetséges író volt. A hatvanas évektől főként a katonáknak szánt gyűjteményes kötetekben dolgozott szerkesztőként, szerzőként (sokak mellett például Kuczka Péterrel, Abody Bélával, Csoóri Sándorral), s a kultúra ápolása mellett főként katonapolitikai cikkeket írt. Egy, könyv formában megjelent dokumentum-regényéről tudok (ez volt az Olajlégió), s néhány, az Országos Széchenyi Könyvtár gyűjteményében is fellelhető, a katonai élettel foglalkozó vékony kötetéről.

... s egy másik eredeti, ezúttal a napóleoni háborúk korából

Aminek másutt nem nagyon maradt nyoma, az az, hogy folytatásos regényként írt kém- és kalandos történeteket is. Az egyik, még a hetvenes évek legelején játszódó elhárítós regényéből elkészítettem a képregény-változat forgatókönyvét, megvalósítására azonban végül nem került sor. A Hadifurfangok sorozat után viszont a Nagy Októberi Forradalom 70. évfordulójának tiszteletére John Reed riportkönyve, a Tíz nap, amely megrengette a világot alapján újabb hat részes sorozatot készítettünk elő. Ezt már leszerelésem után fejeztem be. 

Katonapályám...

87 tavaszán (hadnagyi rendfokozattal) vissza tétem a civil életbe. Katonakönyvembe a büszke „haditudósító” katonai szakképzettség került, ilyen típusú szolgálataimra azonban már a rendszerváltásig nem tartott igényt a Magyar Néphadsereg. A Világrengető napok annak rendje és módja szerint lement az Igaz Szóban: ez lett utolsó, ott megjelent történetem. Barkovits rövidesen nyugdíjba vonult, a katonai havilapot aztán összevonták a Néphadsereg c. hetilappal, s az új kiadvány már nem óhajtott képregényeket közölni. Barkovits István – ezt Freész Karcsitól tudtam meg 93 körül – Zuglóban élte nyugdíjas napjait – halála évének, esetleges örököseinek sajnos nem sikerült nyomára bukkannom. Hálával tartozom neki, hisz azon túl, hogy az ő jóvoltából jelentek meg először nyomtatásban képregényeim, szerkesztőként, újságíróként is sokat tanultam tőle. Emlékét őrizze köszönetem – s legyen tisztelgés az egykori magyar katonai sajtó, s annak megannyi nagyszerű munkatársa előtt…

Az utolsó, az Igaz Szó számára készített képregény-oldal