Kevesen voltunk, de épp elegen ahhoz,
hogy a rendezvény ne maradjon el - a teljes érdeklődés hiányában. Ez persze a
házigazdát, Kiss Ferit nem vigasztalta, aki a megszokott módon, a szokásos
közönségét („Minden érdeklődőt soxeretettel!”) várta a Képregény Kedvelők
Klubja júniusi, jubileumi találkozójára.
A cím - Forgatókönyvírók egymás között… - sejteni engedte, hogy
Feri - aki a kérdezés lehetőségét ezen az estén átadta Magyar Sándornak, a
„szegedi kör” ikonikus forgatókönyv-írójának -, a KKK 20 éves történetének
egyfajta szakmai összegzésére készült, és talán a jövő irányainak kijelöléseire
is. Az apropót pedig a Képregény Kedvelők Klubja megalakulásának két évtizedes,
kerek évfordulója adta. Volna.
Ahogy a meghívóban állt, éppen húsz
éve annak, hogy 2004 júniusában Feri és képregényes barátai felkeresték a Szent
Gellért urnatemetőben Zórád Ernő végső nyughelyét, hogy illőképp elbúcsúzzanak
a Tabán festőjétől, a magyar grafika és képregény akkoriban elhunyt,
legavatottabb képviselőjétől. A társaság utána beült sörözni a Rácfürdő nyitott
kerthelyiségébe, ahol körvonalazódni látszott egy önfinanszírozó képregényes
klub létrejöttének lehetősége. A többi, ahogy mondani szokás, már történelem,
de nem csak a KKK története.
A magyar képregényes kultúráé és a KKK képregényes közösségéé is, mely élt már meg a mostaninál könnyebb és nehezebb
éveket, völgyeken, szakadékokon és felkapaszkodási íveken át jutott el a mai, látszólag valóban kevesek érdeklődésére számot
tartó szakaszáig. Ez persze tényleg csak
a látszat, mert a június 27-i rendezvényen testben csakugyan jó, ha tízen voltunk
jelen, lélekben azonban ott volt velünk két évtized több, mint 210
klubrendezvényének minden meghívott vendége, előadója, minden látogatója is. És
ha így vesszük, akkor rengetegen voltunk: az élők, akik még részesei lehetünk a
magyar képregény jelenének és jövőjének, és az eltávozottak emlékezete, akik formálták a
múltját, alakították a jelenét, és akik hajdan eljöttek a KKK-ba, hogy emlékeiket
megosszák a közö(n)/(s)séggel.
Az Eötvös 10-ben most is rendelkezésre állt a háttértechnika, az előadásra sok-sok fényképpel, videofelvétellel készült Feri – a bemutatókat Rózsavölgyi Péter vezényelte biztos kézzel. Miközben zajlott a beszélgetés, pörögtek a képek, az egykori találkozók emlékei. Jöttek, mert eljöttek az írók, akiknek műveiből a képregények készültek. A rajzolók, akik két tenyerük közt vitték át a műfajt az évtizedek göröngyös ösvényein. A kiadók, akik nem adták fel, a szerkesztők, a forgatókönyvírók, az ötletgazdák. A gyűjtők, akiknek sorai közül a klubvezető is indult, hogy aztán köztük az egyenlők közt elsővé emelkedjen, az értékek átmentői, a digitalizálók, magyarítók, rendszerezők, adatbázis-építők. Valahol már a peremen a szakértők és szakírók, akik inkább társadalomtudományi topicként tekintenek a képregényre, a kritikusok és véleményvezérek, meg persze az üzletemberek, akik (de kevesen maradtak mára!) még mindig látnak lehetőséget benne. És persze a vevők, akik még olvasnak képregényt. Áldja meg az Isten őket, együtt is, meg külön-külön.
Sokan az egykori vendégek közül már
nincsenek közöttünk, de a KKK-ban való szereplésük örökre emlékezetes marad. A
legendák közül elment Marosi
László, Rusz Lívia, Alaksza
Tamás, Szatmáry Öcsi, elment Cs. Horváth Tibor özvegye, Ágnes asszony. Van, aki az
országot hagyta el, mint Endrődi István lánya, Marietta,
de a KKK csoportjában velünk maradt. Van, akik a klub rendezvényre nem tudnak,
vagy nem szeretnének járni, de a KKK Facebook csoportjában ők is ott vannak, és
néha értékes emlékeket osztanak meg velünk - mit Zórád Ernő lánya, Zsuzsa.
Aztán a szerzők, akiket Feri vendégnek hívott, de betegségük már nem engedte,
hogy eleget tegyenek a meghívásnak, műveik révén azonban ma is ott vannak a
magyar képregény kulturális terében: Rónaszegi Miklós, Cser Gábor, Kulcsár
Ödön. És persze a jövő: a fiatalok, a megannyi pályakezdő tehetség,
akik közül sokakat a Fülesben vagy a KKK kiadványaiban Feri segített hozzá az
első megjelenés lehetőségéhez.
Mert a KKK húsz éve nagyrészt
egybeesik annak az egyszemélyes intézménynek, jelenségnek és fogalomnak a
történetével, akit úgy hívnak: Kissfery. Sokszor mesélt már a
„pályakezdéséről”, mikor tizenévesként Korcsmáros Pál munkái kedveltették meg
vele a képregényt, s tették gyűjtővé – előbb a házban, ahol lakott, aztán az
évek múltával mind szélesebb és szélesebb körben, míg övé nem lett az ország
legnagyobb, legteljesebb képregényes állománya. Arról a szenvedélyéről is, hogy
bibliográfusként megszámlálhatatlan órákat töltött könyvtárakban, azoknak a lapoknak évfolyamait kutatva, ahol képregények jelentek meg. Legendás
piros füzetei legtöbbje még kiadásra vár – az eddig egyedül megjelent Füles bibliográfia mutatja, milyen kincsek várnak még felfedezésre.
Ösztönösen, olvasásból tanulta meg a képregényt, a forgatókönyvírás, a történetmesélés dramaturgiáját. Sokszor mesélt arról is, mikor outsiderként benevezett a Füles 1988-as képregényalkotói pályázatára, melyre 23 novella, 39 forgatókönyv és 197 rajz érkezett – köztük Feri Leonard Schrader Yakuzák című regényéből készült forgatója is. (A novellaírók között volt egy kecskeméti fiatalember, Bán Jánosnak hívták, a rajzolók között pedig ott settenkedtem én …). Nem Feri nyert, de Cs. Horváth Tibor végül őt „hívta be” munkatársának, s ezzel kezdetét vette Kissfery képregényírói pályafutása, melynek során háromszáznál több forgatókönyvet készített, s Cs. 1993-as tragikus halála után meghatározó alakja lett a Füles képregénykiadásának.
Dolgozott együtt Zóráddal (nem volt
egyszerű menet…), a rendszerváltás körüli évtized minden bestseller írójával
(örömmel jött el mindenki a hívására, mikor elindult a KKK), és persze minden
rajzolóval, aki képregényt szeretett volna csinálni, és megvolt a tehetsége is hozzá (aki ezt nem felejtette el,
ugyancsak szívesen fogadta a meghívást a KKK rendezvényeire). Ismert mindenkit
és mindenki ismerte őt a képregényes szakmában. Mindeközben nem vált hivatásos
íróvá vagy szerkesztővé, ma is úgy jellemzi inkább magát: a „képregénykedvelő”. Aki
azonban fontosnak tartotta, hogy aktív módon járuljon hozzá a magyar
képregénytörténetben rejlő kultúrkincs átörökítéséhez, az alkotók emlékének
eleven tartásához. Én 2012-ben jelentem meg a világában, és örülök, hogy máig részese
lehetek: amiben tudom, segítem a munkáját. És közben tanulok tőle, mert ő az,
aki mindent tud a magyar képregény történetéről – és bár be nem vallaná,
a képregénykészítés mesterségéről is.
A kettőezres évek derekán indította
el azt a kiadói programot, mely feketében és fehérben, színes albumokban,
tematikus vagy szerzőhöz kötött sorozatokban, könyvekben, a RePrint magazin
rendszeres megjelentetésében öltött testet – ennek legutóbbi, megjelenés előtti
19. száma épp a Magyar Sándor forgatókönyveiből készült képregényekből készült
válogatás. Eddig 5 kötetben adta ki a magyar
képregény történetével foglalkozó írásait. Külön sorozatot, remekbe szabott
színes albumokat szentel a dia mestereinek, ebben nagy barátja és örökös
tettestársa, Bíró Feri az első számú segítője. És igen: megszervezett,
levezetett több, mint 200 KKK rendezvényt, ahol – aki egyen is járt, tudja –
nem csak műsorvezetőként, hanem igazi vendégáltóként fogadta a látogatókat, az
italok és a rágcsa sem maradtak el soha (persze mindezt Feri biztosítja).
Az, hogy a 27-i rendezvényen olyan
kevesen voltunk, láthatóan rosszul esett Kiss Ferinek. Többre talán
számíthatott, válogatottabb társaságra aligha, hisz a vendégek között volt
napjaink legnagyobb nemzetközi hírű képregényrajzolója, Fujkin István is. Mi
többiek, „Kissfery népi zenekara” legközelebbi barátai közül kerültünk ki. Nagyjából egyformán gondolkodunk, hasonlóan látjuk a világot. Nagy csodákban nem hiszünk, a barátság erejében még igen. Így
fordult a találkozó vége egyfajta képregény-temető, kollektív búslakodásba, a
kitörési pontok keresésébe, és úgy általában: az Élet, a Világmindenség, Meg
Minden végső kérdésének latolgatásába: mi lesz veled magyar képregény, mondd, merre visz az utad, óóó? Feri – megint
– kilátásba helyezte, hogy befejezi: az adaptációs képregények írásával már
évekkel ezelőtt felhagyott, most minden aktivitásának visszafogását tervezi:
tavaly ősz óta nyugdíjas, „utolsó éveiben” már azzal szeretne foglalkozni, ami
igazán érdekli.
A rossz hír (neki) az, hogy ez aligha
fog menni. A dohányzásról leszokhat az ember. A piáról is. Azt a természet maga
oldja meg, hogy a csajozásból egyszer szintén múlt idő legyen. Az életművünkről azonban, ha már van, nem lehet „leszokni”,
a szobrot, amit eredményeinkből tisztelőink nekünk emeltek (ha emletek...),
már nem engedi el a talapzat: a hasznos érték, amivel a világ jobbá tételéhez
hozzájárultunk. Egy olyan területen, ami látszólag most kevesek számára fontos,
de hozzá tartozik a kultúránkhoz, mely képben és szövegben, nagy hagyományok folytatójaként, mindig fejlődve, mindig megújulva születik meg újra és újra, úgy, hogy a gyökereitől sosem szakad el. És ez az, ami a „Kissferyt” nem
fogja, mert nem tudja, de nem is akarja elengedni. Meg mondjuk mi sem.
Isten éltessen, 20 éves KKK, Isten éltessen, Kiss Feri! És most
jöjjön a következő két évtized…
