Az első magyar szuperhős: Galaxy Jane

A Vega Magyar Sci-Fi Egyesület (nem keverendő a későbbi magazinnal) egyik alapítója, későbbi elnöke a 2009-ben elhunyt dr. Horváth Sándor volt, becsületes szakmáját tekintve mikrobiológus és a sci-fi megszállottja – nem rossz párosítás. Sanyi jól, lendületesen írt, a tudomány nála alapjáratban adott volt, s a fantasztikummal sem voltak problémái. Szerkesztőnek is kiváló volt. Első sci-fi elbeszélésem a Vega Fantasztikus Kiskönyvtár általa által szerkesztett Irány a középkor című kötetében (1988) jelent meg. A Vegának sok pénze nem volt, terve, publikálásra váró anyaga temérdek, így aztán Horváth (akit épp akkoriban tettek ki az ELTÉ-ről, ahol tanárkodott) a sci-fi kiadványok gondozójaként örömmel csatlakozott a tarka fedelű lapok urához. Valahol Budán, egy bérelt villában székeltek az „kisszövetkezet” összes redakciói: az egyik szobában a szexlapok és női magazinok, a másikban az ezotéria és a sci-fi, szerkesztők, tördelők, belső munkatársak, egymás hegyén-hátán. Itt kerestem fel Sanyit, hogy egy sci-fi sorozat elindításáról beszélgessünk. Írásaim akkor már sokfelé megjelentek, de amire leginkább vágytam, egy saját füzetes regény-sorozat volt. 

Németországban, „ponyva-hazámban” ezek nagyon mentek: a Perry Rhodan, a Terra Astra és az Orion füzetek lelkes olvasója voltam, s hittem: a műfaj Magyarországon is meghonosítható. (Tévedtem, persze: a szerelmes-romantikus sorozatok, mint a Romana, a Tiffany vagy a Bianca ugyan itthon is népszerűek lettek, egyéb műfajok iránt azonban nem volt nagyobb érdeklődés).  A füzetes regény „tuti” megélhetést hozott sok példaképemnek Konsaliktól Hanns Kneifelen át Clark Darltonig (tőle magyarul is megjelent egy regény a Delfin-sorozatban: a később Zórád rajzaival képregényesített A titokzatos bolygó). A terv, amivel megkerestem Sándort, egy – mi más – amerikai szuperhősről, egy Jane Porter nevű lányról szólt (már a névválasztást sem hagytam a véletlenre), aki egy anomália révén csodás képességekre tesz szert, s onnantól afféle női Supermanként üldözi a gonoszt. 

Az ötlet úgy Horváthnak, mint a kiadó igazgatójának tetszett, pláne, mikor kiderült, hogy külön honorárium nélkül megcsinálom a borítókat is. Naná, hogy megcsinálom – ha el lesz szúrva, legalább én szúrom el… ! Sőt, még logót is terveztem hozzá. Galaxy Jane – ez lett a sorozat címe – az enyém volt, mindenestül és kizárólag az enyém. Pontosabban Lynn Martiné, hisz ezen – a már a Népszavánál is használt – írói néven jelentek meg a füzetek.Méghozzá kéthavonta. Az első résszel gyorsan elkészültem: ez lényegében Jane csodálatos átváltozásának bemutatásából és a – még inkább kispályás – gonoszokkal való első összecsapásról szólt – de hát Superman is kicsiben kezdte. A másodikban folytatta ezt a szép tradíciót, ám a harmadikban már igazi szuperhős módjára az Univerzum sötét erejével szállt szembe, s annak rendje-módja szerint le is győzte azt. 

Ebben a harmadik füzetben – az ifjabb közönséget megcélozva- indult a CosmoKids sorozat, egy pár évvel korábban hitvesemnek születésnapi ajándékként írt ifjúsági fantasztikus regény első részlete formájában. Ez a harmadik füzet egyébként már szerényebb nyomdai kivitelben, rosszabb papíron jelent meg – azért az olvasók így is rátaláltak, tízezres példányszámban fogyott. Úgy tűnt azonban, mégsem váltotta be a hozzá fűzött kiadói reményeket, mert a negyedik rész aztán már nem is jelent meg: a Galaxy Jane-sorozat itt abba maradt. Sajnáltam persze, de más munkákkal vigasztalódtam (akkor készültek a Huba-képregények, és a Mi Világunk körül is volt tenni való).  Galaxy Jane emléke viszont a magyar sci-fi világában lassan feledésbe merült. Pedig – ha a superhero-val szemben Amerikában megfogalmazott standard követelményekkel vetjük össze – alighanem ő volt az első természetfeletti képességekkel rendelkező, a világokat mentő, sorozatszerűen visszatérő magyar (származású) szuperhős - a füzetes regények világában biztosan. Egy másik időben, másik galaxisban Jane talán többre vihette volna…

Ami azt illeti: már vitte is, de erről nem tudtam, mikor elkezdtem a sorozatot. 

1986-ban az amerikai Ron Goulart-nak már megjelent egy hasonló 

című regénye az Univerzum legszebb és leghalálosabb űrkalózáról. 

Ő is vörös hajú volt, s őt is úgy hívták: Galaxy Jane. 

A borító Boris Vallejo munkája volt. Tetszenek érzékelni a különbséget? 

És gondolják, hogy ha tudom, bele kezdtem volna?

(Naná - csak legfeljebb más nevet adtam volna neki...)

Botond ismét beszólt a történelemnek - megjelent és már kapható Fazekas Attila képregény-magazinjának 22. száma

Sok kiváló munka, sok szépen megrajzolt történet született az elmúlt években a magyar képregény berkeiben: a professzionális alkotók az alkalmazott grafika más területein is brillírozó legjobbjai mellett megjelent néhány áldott tehetségű, fiatal grafikus, nagy rajztudással és egyéni képi világgal – néhányukról nem is olyan régen meleg szavakkal emlékeztem meg itt, a blogon. Köztük is az egyik legtehetségesebb, a kiváló Budai Dénes a minap az egyik képregényes rendezvényen – a Café Postnuclear írójával, Szűcs Gyulával együtt - büszkén fényképezkedett együtt Fazekas Attilával, akinek egy dedikált CP-albummal köszönték meg „gyerekkoruk rongyosra olvasott filmképregényeit, a Star Warst, a Kobrát, Az eltűnt Frigyláda fosztogatóit és persze az örök kedvencet, a megfordítós Halálosztót/A bolygó neve Halált.”

Fazekas hatása a magyar képregényes kultúrára felmérhetetlen. Kimondani is sok: 1970 óta, 45 éve van a pályán, Sarlós Endre után (sz. 1938) a leghosszabb szakmai pályafutást tudhatja magáénak, s valószínűleg a legtöbb elkészített magyar képregényt. Fazekas alkotókedve töretlen, megjelenési lehetőségei azonban mára korlátozottá váltak: egy-egy alkalmi Füles-kiadványon, Kincses Kalendáriumon kívül lényegében a saját maga által szerkesztett és kiadott Botond történelmi képregényes magazinra és tudományos-fantasztikus füzetre szűkültek. Kevés dolog jellemzi jobban a hazai képregényes helyzetet, mint ez a tény – ami viszont nem nagyon befolyásolja olvasói, rajongói egy-egy új Fazekas-kiadvány megjelenése felett érzett örömét.

Amire immár hosszú-hosszú évek óta számítani lehet, az a Botond aktuális számának decemberi megjelenése. A Botond egykor (még a nyolcvanas évek végén) csakugyan általános profilú, szórakoztató képregény-magazinnak indult, egy ideig el is tűnt a hazai képregény-kiadás palettájáról, visszatérte után vált „tisztán” történelem-népszerűsítő magazinná. Volt, van miből válogatni: hosszú pályája során Fazekas százötvennél is több történelmi témájú képregényt rajzolt meg, zömében irodalmi alkotások alapján készült adaptációkat. Barátja és mentora, Cs. Horváth Tibor halála után a forgatókönyveket előbb Kiss Feri készítette el, később maga Fazekas. Sok esetben már nem is irodalmi művet dolgozott fel, hanem a saját elképzelése szerint maga írta meg a szöveget.

Rajzolóként képben gondolkozik, a szövegnek csak kiegészítő szerepet szán – hátteret ad a történések megértéséhez, jelenetsorokat kapcsol össze, dialógusai kerülik a terjengősséget. Rajzstílusa önálló alkotókénti pályakezdése, 1972 óta alapvetően nem módosult, technikája, ábrázolókészsége azonban évről évre fejlődött. A nyolcvanas évek derekára már mindent tud a képregényről, feszegeti a műfaj korabeli korlátait, s meg is reformálja azt: Korcsmáros, majd Sebők halála, Zórád visszavonulása után ő az egyetlen régi vágású Mester, a szakmáról már mindent tudó, nagy munkaképességű, dolgozni tudó és szerető alkotó. Ismeri a szerializált képregény szabályait, rengeteg ilyet készít (sok feltűnik majd ezek közül a Botond oldalain is), de ő készíti az első „önálló” füzetes történeteket is: olyan (film)képregényeket, melyek korábban folytatásos formában még nem jelentek meg.

Az 1984-ben készült Aranykoporsó egy alkotói korszak határán született: még a Füles és Népszava addig általánosan elfogadottnak mondható oldalszerkezetét, kompozíciós szabályait követi. Zórád már szakított ezzel, s a nyolcvanas évek elejétől már Fazekas is lázadozik a Rendszer ellen: a Titkok bolygójában szabadjára engedi alkotói fantáziáját, s sikerül egy máig lenyűgöző, art decos látványvilágot létrehoznia. A Népszavában megjelenő történeteknél még marad a merev kockaszerkezet, ám a Fülesben már oldalképekben gondolkodik, bátran alkalmazott, rendhagyó megoldásai új képregény-dramaturgiát teremtenek. Az Aranykoporsó, mint Fazekas minden történelmi képregénye, hiteles, látványos, részletgazdag - mint maga az adaptáció alapjául szolgáló regény is, klasszis a maga nemében.

Első megjelenése után pont három évtizeddel később Fazekas elővette, s a történet felét beszerkesztette a Botond tavaly decemberben megjelent 21. számába. Korábban is volt már olyan, hogy egy-egy nagyobb terjedelmű történetet két lapszámra osztva jelentetett meg, most azonban új műfaj született: az évente megjelenő folytatásos történet. Mert az Aranykoporsóval együtt egy Dózsa Györgyről s egy az első világháborúról szóló sorozat első részei is helyet kaptak a lapban - két vadonatúj történet, melyek szövegkönyvét a rajzoló maga készítette el. Az elmúlt esztendőben Fazekas jobbára ezeken az oldalakon dolgozott, az eredmény pedig önmagáért beszél. Túl a Hunyadin, a magyar történelmi képregény talán legnagyobb vállalkozásán, még ahhoz képest is sikerült többet és jobbat nyújtani: a Dózsa elsősorban kompozíciós szépségével, A nagy háború képi világa meg dokumentarista pontosságával nyűgözi le az olvasót.

A maga módján mindkét képregény egyben politikai állásfoglalás is. Tavaly, a Dózsa-féle parasztháború kerek évfordulóját sikerült az új, úri Magyarországnak agyonhallgatnia - tény, mi tény, nem lett volna egyszerű szembenézni ennek a rebellis székely embernek az emlékezetével. Az első világháború krónikája is bevallottan szubjektív: Botond, a kackiás bajuszkájú nép hős szellemében született, aki néha személyesen is megjelenik, kommentál, véleményt mond, beszól a történelemnek. A Botond 22. számának nyomdai előkészítését ismét Kroboth Jenő, Fazekas állandó munkatársa végezte: szép tipográfiával, igényes oldalképekkel járult hozzá a kiadvány sikeréhez. A borító maga is meglepetés: Fazekas - Balog Zoltán barátunk segítségével - először próbálkozott meg a digitális színezéssel - még mondja valaki, hogy öreg kutya nem tud már megtanulni új trükköket! A kiadvány - a tavalyihoz képest változatlan áron - 1500 forintért  közvetlenül a kiadótól rendelhető meg.

A „kékszemű gengszter” és a nácikat alázó néger – a december 12-én született Frank Sinatra és Jesse Owens képregényes emlékezte

Mozgalmas volt december első 10-12 napja itt, a bogon. Egyéb kötelezettségeim jelentős részét letudván, kis lazítást engedélyeztem magamnak, számos új cikket írtam, néhány régebbit kiegészítettem, így minden napra jutott valamilyen közzétenni való. Hosszú idő óta először sikerült megint elérni, sőt, meghaladni a háromezres havi látogatószámot, ami azért egy incifinci képregényes oldal esetében (halódó műfajról lévén szó) végső soron igen-igen örvendetes dolog. A bejegyzések zöme valamilyen évfordulóhoz kapcsolódik - nem véletlenül. Minden napra esik valamilyen történés, aminek van képregényes összefüggése: ezeket felkutatni, majd cikkbe foglalni önmagában véve is öröm, kellemes időtöltés. 

Sinatra - Dan Parosian rajza

Néhány hónapja orosz képregényes barátaimnak köszönhetően hozzáférésem van a világ legnagyobb, zárt képregényes adatbázisához (az ilyesmit ki is kell érdemelni - úgy látszik, ez nekem valamiért sikerült): ami valaha a világban képregény megjelent, annak legnagyobb része ott megtalálható. Kivéve persze a magyar történeteket - ebben viszont szerencsére nem is szorulok „importra”. Kedves barátom, Kiss Feri néhány éve megosztotta velem fantasztikus gyűjteményét, a klasszikus magyar képregény egy (majdnem) minden darabját magában foglaló, sok DVD-n rögzített sorozatot, más barátaim meg folyamatosan gondoskodnak az anyag továbbfejlesztéséről. 

Josh és Drew Friedman: Frank Sinatra legendája, 1985

Nincs olyan nap, amihez ne kapcsolódna valami nevezetes esemény, s szinte mindhez fűzhető valami képregényes vonzat is. Ez elsősorban a műfaj huszadik századi erejét, a kulturális térben való jelenlétét mutatja - valamit, amit bizony közben meghaladott már az idő. Az embert persze érik meglepetések. December 12 Frank Sinatra születésének századik évfordulója, „adná magát” a téma, s mert amúgy is nagy kedvenceim közé tartozik, már írnám a bejegyzést, ha... Ha lenne róla szóló képregény. De - s ez csakugyan furcsa - néhány cameotól, a Marvel és DC-képregényekben való sajátneves felbukkanástól és híres szerepét megörökítő filmképregénytől eltekintve alig van.

Berlin, 1936 - Az amerikai csapat bevonulása az olimpia megnyitó ünnepére

A „kékszemű gengszter” (Bradányi Iván nevezte őt így életrajzi regénye címében) kultikus alakja persze sokféle képregényes összefüggésben feltűnt: még Dan Parosian, az ifjú Los Angeles-i alkotó film noir-stílusú műalkotásaiban is. Pályafutását (pedig nem szűkölődött az izgalmas fordulatokban) azonban önálló életrajzi képregény formájában még mindmáig nem dolgozták fel: Josh és Drew Friedman a National Lampoon 1985 októberi számában megjelent kétoldalas „sagája” is inkább egyféle (kevéssé jóindulatú) fricskának tekinthető. 

A Führer gondban... Hogyan kerülheti el, hogy kezet fogjon a színesbőrű amerikai bajnokkal? A megoldás: nem vett részt a díjkisoztó ünnepélyen.

A 102 éve e napon született amerikai atlétáról, Jesse Owens-ről azonban készült képregény, mely pályafutását az 1936-os müncheni olimpián elért sikereiig mutatja be. Nem mindennapi diadal volt ez. „1936. augusztus 3-án szerezte meg első olimpiai aranyérmét Jesse Owens amerikai futó, miután győzedelmeskedett a százméteres síkfutás döntőjében. A fekete bőrű sportoló a berlini játékok során még további három arany medáliával gazdagodott, ezzel szimbolikus csapást mért a házigazda náci Németország árja felsőbbrendűségi ideológiájára.” – írja róla a Rubiconban Tarján M. Tamás.  Egy 1965-ben megjelent mexikói történet segítségével a képregény az 1980-ban elhunyt kiváló sportemberre is emlékezik...

A győzelem pillanatai - Jesse Owens olimpiai bajnok!

„Nem színész volt, hanem fiatal isten” – Jean Marais-ra emlékezve

Artúr névre hallgató unokám a minap nem hallgatott a nevére: mikor Artúrnak szólítottam, toppantott egy nagyot, s mint Vanek úr a légióban az ágyát rosszul bevető Würfli úrnak, kicsit ingerülten, de fojtott türelemmel elmagyarázta: őt bizony nem Artúrnak hívják, hanem Rhos-dash-nak. Vagy legalábbis valami hasonlónak: miután négy-öt élő (a Youtube-on például a minap oroszul nézett valami sorozatot, angolul-németül gyakran mesélünk neki, a bölcsiben olasz dalocskákat is énekeltek, s az egyik nagynéninek hála, már nem idegen tőle a francia sem) és három-négy holt nyelv (apja latinos, anyja ószövetségi teológus, apai nagymája meg ógörögös) közegében él, a kifejezés lényegében bármely nyelvből származhatott volna. Ahogy az egy hároméves kisfiúnál, akinek kedvenc állata a sumér mitológia sárkánya, Mushushu, ez egyébként teljesen természetes is…

Hosszas magyarázás után értettem meg, hogy kivételesen magyarul beszélt: Rhos-dash valójában Rozsdás, a Disney-féle Repcsik főhőse, akinek kalandjait aztán, hogy kulturális hátrányomat behozzam, a Nagyival együtt nyomban meg kellett tekintenünk. A különben aranyos mese (egy permetezőgépről szól, aki megnyeri a munkaversenyt, pardon: a repülők gyorsasági, akrobatikus bajnokságát) számos tanulságot hordozott – mindenekelőtt azt, hogy a mi gyerekkorunk óta bizony nagyot változott a világ. Mások a hősök, mások a történetek, s nagyon más azok ábrázolása – még jó, hogy a Jó és a Rossz konfliktusa örök, csakúgy, mint az a mítosz, hogy a nagy teljesítmények nagy jutalmakkal állnak majd párhuzamban. Így tiszta szívvel szurkolhattunk Rozsdásért, aki, mily meglepő, meg is nyerte azt a bizonyos repülőversenyt.

A mi gyermekkorunkban (itt és most az ötvenes években született generációról beszélek) még mások voltak a rajzfilmhősök. A tévében nem csak a szocialista tábor „cartoonjai” jutottak el hozzánk (bár azok között is számtalan, nagyszerű alkotás volt: Lolkát és Bolkát, Rumcájszot, a Kis Vakondot, a No megállj csak… Farkasát rajongva szerettük), de sok amerikai produkció is: a Turpi úrfi kalandjai, a Foxi Maxi, a Frédi és Béni, Maci Laci, hogy csak a legkedvesebbeket említsem. Kicsit később, a moziban meg számtalan jobbnál jobb francia és olasz kalandfilmmel találkoztunk – az amerikaiak közül részben politikai, részben anyagi okokból csak alig néhány jutott el hozzánk. Imádtuk Guiliano Gemma (1938-2013) kosztümös filmjeit és westernjeit, úgy általában az olasz kalandfilmeket, s persze mindent, ami „testőrös”, mindent, ami francia. A francia filmek megkoronázott királya pedig az ötvenes-hatvanas években Jean Marais volt. 

1913. december 11-én, ma 102 éve született Cherbourgban. Szép kort ért meg: 85 éves korában, 1998 novemberében hunyt el. 1937-ben aztán találkozott Jean Cocteau-val, a francia kulturális élet egyik meghatározó alakjával – kapcsolatuk Cocteau 1963-ban bekövetkezett haláláig tartott, s az ifjút nemzetközi hírű színésszé, a francia filmművészet egyik oszlopává tette. Nagyon sok filmben szerepelt – 1948 (A királyasszony lovagja) és 1967 (Hét katona meg egy lány) között igen kalandfilm sztárja volt. Mindig valamilyen romantikus hőst alakított, akinek karjában elolvadtak a nők, aki remekül bánt a karddal, fantasztikusan lovagolt, kaszkadőr nélkül, maga csinálta meg a legveszélyesebb jelenteket is. Nem színész volt ő, hanem fiatal isten, mondta róla Simone de Beauvoir, egész generációja nevében szólva. A Monte Cristo grófja, a Púpos, a Fracasse kapitány, a Vasálarcos, a Fantomas a magyar mozikban hatalmas sikert jelentett.

Mint ahogy az 1960-ban készült A kapitány is, melyben a nagyszerű Bourvil volt a partnere  - ezt, Marais többi filmjéhez hasonlóan ma is rendszeresen műsorára tűzi valamelyik hazai televíziós csatorna. Tudomásom szerint az ebből a filmből készült képregény volt (egy Astreixes cameotól elteintve) Marais egyetlen „rajzos” szereplése. A Hunebelle-filmből készült feldolgozás első része a Pilote magazin 37. számában, 1960. július hetedikén jelent meg - a rajzokat Claude Pascal (1931-1993) készítette. Jean Marais emlékét születése napján az e történetből vett néhány lappal idézzük fel.