Manga nyelven megszólalni IV.

Úgy augusztus vége felé már olyan előérzeteim voltak az eljövendő egyetemi félévvel kapcsolatosan, mint Van Helsingnek lehet, mikor igen régi, még a gótika idején vámpírrá vált falu temetője felé közelít: tudtam, hogy a mutatvány nem lesz könnyű, mégis borzongó izgalommal vártam a találkozást… Nos, tényleg nem lett (lesz) könnyű – mégis nagyon tudtam örülni neki. 

 

Egy új év kezdete a BME-n mindig tartogat meglepetéseket, valamit, amit csak itt kaphat meg a Nagyérdemű Hallgató – tessék nekem még egy egyetemet mondani, ahol a gólyák Csillagok háborúja paródiájához a Terrorelhárító Központ marconáit is sikerül megnyerni statisztának.

Persze járnak tanévkezdéssel kötelezettségek is. Az órákra való felkészülést mindig komolyan vettem. Bár kedves tárgyaimat tanítom, minden évfolyamnak kicsit másként vezetem fel az anyagot. Felkérést kaptam egy szakcikk elkészítésére, ami a Gazdaság és jog októberi számában jelenik majd meg, s egy másikra, ami a legtekintélyesebb magyar tudományos folyóiratban. S mint mindig, akad tennivaló rendesen a tanszéki adminisztráció körül is… Projektes és szakdolgozatot író hallgatóimmal ezen a héten már sikerült konzultálni – biztos vagyok benne, hogy ebben a félévben is remek dolgozatok születnek majd.

Akadt azért örömre is ok rendesen: a héten megjelent a HVG-Orac kiadó gondozásában E-jog című jegyzetünk, melynek előkészítésén kollégáimmal együtt hónapokig dolgoztunk, s melynek elkészülte (itt se hallgassuk el) a „Minőségorientált, összehangolt oktatási és K+F+I stratégia, valamint működési modell kidolgozása a Műegyetemen” c. projekt szakmai célkitűzéseinek megvalósításához kapcsolódott, s az Új Széchenyi Terv TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0002 programja támogatta.

Mindez persze óhatatlanul oda hatott, hogy a rajzolásra, képregénnyel való foglalatosságra (ahogy az várható volt) a nyári hónapokhoz képest jóval kevesebb idő maradt. Pedig ifjú szerzőtársammal, Molnár Laurával – aki remek észrevételekkel segítette már a Gál utcai csajok alakjainak csiszolgatását is – a korábban elindult tervek mellett új projektbe kezdtünk. Egy igazi, hamisítatlan shoujo elkészítésére vállalkoztunk – Laura írja, én pedig megpróbálom majd megrajzolni Bettina és David történetét, mely – természetesen – magyar környezetben, magyar szereplőkkel játszódik majd napjaink Budapestjén… 

Az elmúlt hetekben - ha találtam egy kis szabadidőt - főként ehhez a történethez próbáltam skicceket, oldalterveket, karakter-rajzokat készíteni. Nem megy könnyen, hisz – oly sok évtized után – most ismét „idegen”, más által megálmodott alakokat kell életre keltenem. A Gál utca… főszereplőit „élő” alakok alapján próbáltam megalkotni – Laura viszont szigorúan ragaszkodik a műfaj szabályait tiszteletben tartó ikonográfiához, ábrázolásmódhoz.

Az év eleji hajrá után talán októbertől több időm lesz a rajzolásra – más, képregényes foglalatosságra azonban nem nagyon: két év előkészület után ugyanis rövidesen nekifogok az akadémiai nagydoktori megírásának...

A Kardforgató visszatér

Mangás projektjeimnek - határtalan örömömre - egyre több szurkolója, támogatója van. Nem csak a Gál utcához… és a Pálmay Színitanodához kapok véleményeket, de néha új gondolatok is előjönnek. Így vetődött fel egy magyar hátterű mágikus-misztikus történet ötlete is...

 

Negyedszázada már készítettem egy ilyet - igaz, az még a fantasy világában játszódott. A Kardforgatót eredetileg Szentmihályi-Szabó Péter rendelte meg a Galaktika számára, de végül a Hepiend képregénymagazin 1989. évi 5. számában jelent csak meg. A szövegkönyvet - Winston MacDonald néven - én magam írtam: egy zsoldoskatonáról szólt, akit megbíznak a sárkány formájába átváltozva szüzeket elragadó, gonosz varázsló elpusztításával. 

Nyitó jelenetében a főhős – ura parancsát teljesítve – a sárkánnyal való leszámolásra indul a kopár hegyek közé. A korabeli dramaturgiai szokásoknak megfelelően sok volt az elbeszélő szöveg. Az indító képek után időben visszaugrott a történet a megbízás elvállalásának körülményeire, a varázsló ténykedésének bemutatására – hogy aztán a jelenbe visszatérve kövesse nyomon a fejleményeket. Elgondolkoztam azon, hogy is nézne ki a történet „manga nyelvre” lefordítva. Az újragondolt (a zsoldos először a királyi várba érkezik a megbízás átvételére), újra rajzolt nyitóképet valahogy így képzeltem el…

Manga nyelven megszólalni I.

Van valami varázslatos abban, ha az ember a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemhez tartozik. Az egyetemhez, mely – eddig - három Nobel-díjast adott a világnak, amelynek padjait egykor olyan tanítványok koptatták, mint Teller Ede és Szilárd Leó, Lechner Ödön és Kós Károly, Lánczos Kornél és Kármán Tódor, Benkó Sándor és Kóbor János…  És jó tanítani a mai hallgatókat, akik közül a holnap Nobel-díjasai, vezető műszaki szakemberei kerülnek ki, vagy épp a magyar gazdasági élet vezető pozícióit töltik majd be. Mint BME-s oktató, büszkén tudhatom tanítványiam között az első magyar műholdat megalkotó csapat tagjait, a díjnyertes robotépítőt, s a rengeteg, saját tudományán kívül a zenében, művészetben, irodalomban is tehetséges sok-sok lányt és fiút. És persze a nagyszerű tanár kollégákat, akik mindenhez (és ezt tessék kérem szó szerint érteni: mindenhez) értenek.

Az első lépések: meghatározzuk a fej arányait, s ehhez igazítva alakítjuk ki az arcvonásokat

Mikor a 8. Képregény Fesztivál ideje alatt Kertész Sándorral és Kissferivel a fölött merengtünk, vajon törődik-e ma még valaki a magyar képregény társadalomtudományi, közelebbről művelődésszociológiai indíttatású kutatásával, rögtön tudtam, merre felé kell keresgélnem. A BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékén, kaptam a tájékoztatást, Kacsuk Zoltán kollegám foglalkozik legbehatóbban a képregénnyel. Pár nap múlva találkoztunk is – s őszintén el kell mondanom, majd két órás beszélgetésünk alapjaiban rengette meg kicsiny, kényelmes előítéletekkel berendezett világomat. Zoli szereti a képregényt, érti is, velem szemben azonban nem elfogult egyetlen stílus vagy iskola irányában sem. Igazából nem is annak a rejtélynek megfejtéséhez kértem segítségét, hogy miért csökkent úgy általában a képregény iránti érdeklődés – kezdek megbékélni azzal, hogy világjelenségről van szó, mely végső soron a szórakoztatás eszköztárának pár évtizede még elképzelhetetlen bővülésével függ össze.

A mangának a test arányaira nézve is szigorú szabályai vannak

Azt a rést kerestem a pajzson, amin keresztül kitörve a szubkultúrába szorult magyar képregény ismét szélesebb olvasói tömegeket tudna esetleg megszólítani. Zoli türelemmel hallgatta a múlt nagyságát fényező fejtegetéseimet, a százezres példányszámokra való, párásodó szemű emlékezést, udvariasan dicsérte régi rajzaim (mit tesz isten, épp’ kéznél volt pár darab…).  A – számomra - gyászos jelent azonban ő másként látja. Szerinte természetes, hogy az „aranykor” magyar klasszikusai, Zórád, Korcsmáros, Sebők, Gugi és a többiek munkái ma már nem tudnak megszólítani tömegeket. Nem a történetekkel van a baj – a rajzok művészi értékét, az adaptációs képregény kultúra-közvetítő szerepét senki nem vonja kétségbe. Sokkal inkább a vizuális nyelvvel, a formavilággal, amely a mai olvasókat már nem érinti meg.

A fej megrajzolásának egyes szakaszai, részletesebben is kidolgozva

Ennek okai összetettek – ténye azonban tapasztalati. Zoli szerint ezen az sem segítene, ha a régi stílusban új művek születnének: ezt a magam számára szomorúan úgy kódoltam vissza, hogy saját, korábbi képi világomba sem vezet már visszaút. De akkor hogyan, hova? Az egyik követhető út nyilván az amerikai, szuperhősös képregény professzionális világa. Ezek a történetek mindenütt a világon népszerűek – nálunk is, a néhány ezres példányszám fölé azonban idehaza nem sikerül az eladásokat feltornászni. Nagy kérdés, hogy a hasonló (egyébként roppant időigényes és nehéz) technikával készülő, színesben megjelenő (s ebből adódóan aztán igen költséges), de nem a jól ismert hősök főszereplésével készülő magyar képregények életképesek lennének-e. Talán igen – de mert a képregény-kiadás alapvetően üzleti vállalkozás, a végső választ csak a piac adhatja meg.

A mangára jellemző stílusjegyek és a hagyományos grafikai eszközök találkozása

Zoli azonban bepillantást engedett számomra egy másik világba is: a manga világába. Amihez - őszintén bevallva – mindez idáig sok közöm nem volt, hisz világhódító útját jórészt azt követően kezdte meg, mikor már aktívan nem foglalkoztam a képregénnyel. A mangának, mutatott rá, más, egyedi a formanyelve, a dramaturgiája. Hogy ez mitől működik jobban vagy másként, mint a „klasszikus” képregény, megint csak összetett kérdés (ajánlott számos forrást a megértéséhez), de, ahogy látom, megint csak tapasztalati tény, mert végső soron az eladások is ezt támasztják alá.

Művészeti anatómiai alapok nélkül jó mangát sem lehet készíteni

Beszélgetésünket követően nem csak a Zoli által ajánlott forrásokat próbáltam feldolgozni, de immár valódi, komoly szakmai érdeklődéssel fordultam a manga alkotói módszerei felé is. Megnéztem az idehaza kiadott manga-sorozatokat, zömében koreai eredetű, grafikailag igényes munkákat. Beszereztem Keith Sparrow Mega Manga című, ügyes és nagyon hasznos rajzolói kalauzát, s lelkesen olvasni kezdtem. Hamburgban, a város legnagyobb könyváruházában, Thalia.de-ben aztán sikerült néhány száz eurót hátrahagyva egy komolyabb gyűjteményt összeszednem – benne a manga rajzolásáról szóló könyveket. Megnéztem, milyen a Gossip Girl mangában, hogyan taníthatunk lineáris algebrát vagy biokémiát a manga segítségével, hogy szólal meg Shakespeare Hamletje „manga nyelven” – s lassan alakulni kezdett bennem egy kép, mihez lehet mindezzel kezdeni. Mindenek előtt azonban el kell a nyelvet sajátítani. Nyitottam egy új vázlatfüzetet, s az egyik legkiválóbb, kínai kiadású manga kalauzt segítségül híva nekifogtam a gyakorlásnak. Az út első lépéseinek eredményét tárom most olvasóim elé - a folytatással már a képregény-iskola keretei között jelentkezem…

... és az alakok élni kezdenek.