Van egy nap, és van egy hely, amely örökre beégett a magyarság kollektív emlékezetébe: 1526. augusztus 29. Mohács. A vereség,
amely három részre szakította az országot, és amely azóta is ott kísért a
nyelvünkben, a közbeszédünkben, a nemzeti önképünkben. „Több is veszett
Mohácsnál” – mondogatjuk, és közben valahol mélyen mindig ott motoszkál a
kérdés: mi lett volna, ha…? Ha úgy szólna a mondás: „Többet nyertünk, mint
Mohácsnál.” Ha MI, magyarok, s nem a
kontyos pogány győzött volna… Bán Mór és Fazekas Attila kettős képregénye, a
Mohács-kommandó erre a csatatérre tér vissza – időgéppel. Az író a
Hunyadi-regényfolyam megalkotója, a rajzoló a magyar képregény élő legendája:
kettejük közös munkája egyszerre lebilincselő sci-fi kaland és elgondolkodtató
játék mindazzal, amit a történelmünkről hiszünk.
Az először a Fülesben, 2011-ben folytatásokban,
majd önálló
képregényfüzetben megjelent történet kezdete maga a dráma. Tűző augusztusi
nap, órák óta mozdulatlanul álló sereg, a domb mögül felmorajló török had. „A
mai nap huszonnégyezer vértanú emlékeként lesz feljegyezve a históriában” –
hangzik el a király környezetében, aztán ágyúdörgés, por, káosz. Isten aznap
nem volt velünk. Fazekas Attila tusrajzai már ezeken az első oldalakon
megmutatják, mire képes ez a képregény: a hadsorok végtelenbe vesző tömegétől
az arcokon átsuhanó halálfélelemig minden ott van a papíron.
Aztán vágás: 2014 Budapestje. Egy egyetem folyosóján fekete bőrdzsekis nő suhan végig, aki senkire és semmire nem figyel – Köves Réka történész, akit diákjai csodálnak, kollégái nem értenek, és akinek élete két éve tört ketté, amikor katonatiszt férje nyomtalanul eltűnt az afganisztáni misszióban. A múlt azonban nem hagyja nyugodni: egy nap olyan tárgy kerül elő egy régészeti feltárásból, aminek ott semmi keresnivalója nem lenne. Egy lelet, amely fél évezredet köt össze egyetlen rozsdás csomóban – és amely felborítja mindazt, amit Réka a férje sorsáról, sőt az idő működéséről gondolt.
Innentől a Mohács-kommandó vakmerő tempóban száguld korokon és helyszíneken át. Megfordulunk Afganisztán poros hágóin, ahol konvojok araszolnak a lesállások árnyékában; egy titokzatos, szigorúan őrzött kastély könyvtárszobájában, ahol tolószékes öregúr kínál whiskyt és lehetetlen ajánlatot; a honfoglalás kori Vereckei-szorosban, ahol a magaslaton maga Árpád vezér léptet; és mindenekelőtt 1526 Budáján, amelyet Fazekas lélegzetelállító részletgazdagsággal kelt életre – kocsmák, lovagi tornák, sikátorok, strázsák, és a királyi udvar, ahol egy Magnus Fortunatus nevű asztrológus suttog vészjósló próféciákat az ifjú Lajos király fülébe. Ki ez az ember, aki egyszer csak felbukkant Budán, és hipp-hopp a király legbelsőbb bizalmasa lett? Honnan tudja előre, hogyan végződik a csata? És vajon kinek az oldalán áll?
Mert a lényeg éppen ez: a történelem nem magától alakul. A színfalak mögött erők feszülnek egymásnak – titkos társaságok, évszázadokon átívelő tervek, tudósok, akik az idő szövetét magnószalagként akarják újratekercselni, és vándorok, akik szerint a szalaghoz hozzányúlni is végzetes. A Turáni Szövetség, ez az árnyékban működő hálózat mindent egy lapra tesz fel: ha a történelem rossz irányba fordult, vissza kell menni oda, ahol elromlott, és ki kell javítani. Egyetlen aprócska beavatkozás a történelem menetébe, egyetlen sebészi precizitással végrehajtott vágás – és minden másképp alakulhat. Velük szemben ott áll a rejtélyes, kopasz idegen, aki hosszú kabátban tűnik fel hol a jelenben, hol a múltban, golyó nem fogja, és baljós figyelmeztetést hoz: „A holtak jobb, ha holtak maradnak.”
Réka – és a nyomába szegődő, belé reménytelenül
szerelmes diákja, Ádám – e két erő között sodródik egyre mélyebbre, miközben az
olvasó szeme előtt a magyar történelem egész panorámája pereg: a honfoglalás
hajnalától a késő középkori Budán át a közeli múlt háborús övezeteiig, sőt
olyan évtizedekbe is bepillantunk, amelyek a mi naptárunkban még meg sem
történtek. A képregény közben sorra teszi fel a nagy kérdéseket, amelyekre az
időutazós történetek legjobbjai épülnek. Meg lehet-e váltani egy nemzetet egyetlen
csata megfordításával? Mi történik a pillangóhatással, ha nem egy lepkére,
hanem egy szultáni hadseregre irányítjuk? És ha a történelem tényleg átírható –
ki dönti el, melyik változat a „jó”?
A Mohács-kommandó és 2014-es folytatása (vagy inkább: az alaptörténet kiegészítése) az alternatív történelmek egész kaleidoszkópját nyitja ki. Az első beavatkozás – Szulejmán meggyilkolása az ütközet reggelén – katasztrófába torkollik: a szultán helyét átvevő ruméliai beglerbégből második Dzsingisz kán válik, és egész Európa visszazuhan a kőkorba. A második kísérletben Köves őrnagy már saját kiképzésű kommandóval tér vissza, vibropengés pallosokkal, üvegkristályszál-vértekkel – és Mohácsnál ezúttal a magyar sereg győz.
A diadal után a Magyar Királyság előbb Európa
legerősebb országává válik, a huszadik század elejére pedig a helyébe lépő Turáni
Magyar Államszövetség nemzetközi szuperhatalommá – mely azonban már többet
rombol, mint épít, miközben kíméletlenül elnyom más népket. Ebben az alternatív
valóságban Mohács nemzeti ünnep, s talán minden iskolában ott függ Benczúr
Gyula monumentális képe, melyen az ifjú Lajos király a csatatér győzője egy új
birodalom alapjait veti meg. Ennek az idősíknak Ady Endréje talán a nemzet élő lelkiismereteként
írja meg drámai erejű költeményét, melyben elsiratja „nagy győzelmünk,
diadalunk” – és váteszként jósolja meg a magyarság szörnyű bukását.
2014 Budapestje még csillogó, repülő autós
metropolisz, ahol Konstantinápoly felszabadításának évfordulóját ünneplik. De
forr a mély: terrorcselekmények, szakadár tartományok jelzik, hogy a változások
már megkezdődtek – és a távoli horizonton feltűnik a gomba alakú felhő is, mely
Budapest-Megapolisz felett 2034-ben emelkedik az égre. A mohácsi diadal végső
soron nem megváltást hozott, hanem egy másik, talán még sötétebb végzetet.
A Mohács-kommandó hamisítatlan, klasszikus
kalandképregény – időkapukkal, lovagi párbajokkal, üldözésekkel,
összeesküvésekkel –, ugyanakkor okos és helyenként keserűen önironikus tükör
is: arról szól, mit kezdenénk a történelmünkkel, ha egyszer tényleg a kezünkbe
kapnánk. Bán Mór forgatókönyve pontosan tudja, hogy a „mi lett volna, ha”
nemcsak játék, hanem kísértés is; Fazekas Attila rajzai pedig a történelmi
realizmus és a science fiction látomásosság között ívelnek bravúros
könnyedséggel. Aki szereti az időutazós történeteket, a magyar históriát vagy a
jó képregényt, annak a Mohács kommandó első és második részének újraolvasása kihagyhatatlan
– és garantáltan másképp gondol majd augusztus 29-re, ha a végére ér.
