„Veled, uram, nem lehet vitatkozni” – Don Camillo kis világa, immár képregényen is

A magyar képregény aranykorában sok minden befért a műfaj tágan kijelölt korlátai közé. Az olvasók épülésre szolgáló, „mondanivalós” történetek mellett szórakoztatás jegyében kapitalista szerzők munkáiból is készülhetett adaptáció, virágzott a krimi, a kaland, a sci-fi, Korcsmáros zseniális Rejtő-történeteivel mindvégig jelen volt a két háború közötti magyar ponyva. Idővel kitolódtak az ábrázolás illendőségének határai is: a kezdetben nagyon is szemérmes magyar képregény a hatvanas évek végétől már rendszeresen pucérkodik: állandóan ledér hölgyekkel, forró szerelmi jelenetekkel találkozunk a Füles, s igen sokszor a Magyar Ifjúság oldalain. Egy valamivel azonban nem, nem, soha: egyházi témájú, vagy papról, lelkészről pozitíve szóló képregénnyel.

Ettől megmenekült a magyar képregény – de nem Zórád… Az ötvenes évek egyik „népnevelő” színdarabjában a reakció pohos képviselőjére, a mihaszna csuhásra lesújt a falu egyszerű népének jogos haragja.

Igaz, bizonyos szempontból már ez is eredménynek mutatkozhatott. Az ötvenes évek átpolitizált szórakoztató irodalma – a gyerekeknek szánt képeskönyvek is – ugyanis még szívesen nyúlt a papok alakjához – mindig osztályellenségként, megveszekedett reakciósként ábrázolva a csuhásokat. A konszolidált kádárizmus ezt már nem igényelte – az állam és az egyházak közt kialakult egy új megegyezés, melybe belefért az egyébként nem is színvonaltalan egyházi könyv- és lapkiadás szolid támogatása (a hatvanas években katolikus hittankönyvek szép illusztrációit nagy örömünkre az a Szecskó Tamás készítette, aki a Móránál megjelent kedvenc ifjúsági regényeinkhez is rajzolt), de az „egyházi” képregényig azért még nem vezetett út.

A Don Camillo-filmek az ötvenes-hatvanas évek nagy nyugat-európai filmsikerei voltak

Kivételt a történelmi tárgyú, elsősorban magyar történelmi képregények képeztek: koronázást, királyi esküvőt, temetést a szentségeket kiszolgáltató főpapokat, csatában a rohamra induló seregeket megáldó tisztelendő és nagytiszteletű urak nélkül nehéz is lett volna elképzelni. De az, hogy akár a reformáció valamely nagy, hazai alakjának is emléket állító, egyházi tárgyú, vagy épp bibliai témájú képregény készüljön, azért meglehetősen életszerűtlen lett volna – ezzel egyébként a maga részéről az egyház is kiegyezett, mely akkor még nyugaton sem lelkesedett túlzottan az ilyen feldolgozásokért. Később a helyzet változott – a bibliai-keresztény tárgyú képregényekről Bayer Antal egy Tálosi Andrással készített interjújában remek összefoglalást - de nem a nyolcvanas évek végéig: engem 87 körül rövid úton hajítottak ki az Actio Catholicától, mikor egy egyházi tárgyú képregény ötletével megkerestem őket.

Don Camillo örök vitában áll Krisztussal…

Általában elfogadja érveit. Néha azonban a husáng is előkerül.

Ma is állítom, az elgondolás jó volt - végtére is az Olaszországban, Franciaországban és Németországban legismertebb és legnépszerűbb katolikus pap, Don Camillo kalandjait dolgozta volna fel. Alakját Giovannino Guareschi (1908–68) olasz író alkotta meg: a Pó síkságán játszódó történeteket magában foglaló első kötet (Mondo Piccolo: Don Camillo – Don Camillo kis világa) 1948-ban jelent meg. Kedves, őszinte, nagyon szerethető mesék voltak ezek a második világháború utáni Olaszország nem könnyű mindennapjairól. A történetek két főhőse: Don Camillo, Boscaccio plébánosa (a filmekben majd Brescello „alakítja” a városkát, melynek ma a Don Camillo-turizmus képezi egyik legfőbb bevételét), és a városka polgármestere, a kommunista Peppone. Kettejük sok-sok évtizedes egymás elleni és egymás melletti harcait sok-sok történet dolgozta fel (szám szerint 347), melyek egy része még Guareschi életében könyvekbe gyűjtve is megjelent – halála óta pedig számtalan kiadást ért meg.

Elena Pianta egy oldala – még ceruzarajzban

Don Camilloval én az osztrák tévén keresztül, a hetvenes évek elején ismerkedtem meg. 1952 és 1965 között a nagyszerű Fernandel és a minden gesztusában olasz, nagy színész Gino Cervi főszereplésével öt mozifilm készült – imádtam mindahányat. Fernandel nem szerepet játszik: magát adja a temploma oltára fölötti megfeszítetett Jézussal meghitten beszélgető, ugyanakkor nagyon emberi, hirtelen haragú de gyorsan megbékélő, nagy erejű és péklapát tenyerű falusi pap megformálásával – Cervi pedig az Isten segítségével kommunista párttitkárrá emelkedett polgármesterben a kor Olaszországának öntudatra ébredő, nem olyan még rég elnyomott és szegénysorban ragadt kisemberének apoteózisát. Politikai ellenfelek – ott törnek egymás orra alá borsot, ahol csak tudnak – de barátok is, földiek: s ez, meg mély emberségük legtöbbször minden más köteléknél erősebbnek mutatkozik. Peppone vad kommunista, de amúgy olasz módra: a választási győzelemért gyertyát gyújt Krisztusnak, ha kell dacból, néha hitből, de mindig becsülettel imádkozik. Don Camillo titokban egy bolsevik: bár hivatalból a fekete párt, a katolikusok szekerét tolja, „osztályalapon” a szegényekkel tart, az elnyomottakkal érez, és még a környék földesuraival (mind-mind a jobboldal oszlopai) is tengelyt akaszt, ha ezzel az ő ügyüket segítheti.

– Jó, jó, de általában nézve, politikai szempontból...

– Nem érdekelnek az általános politikai szempontjaid! – vágott közbe Krisztus. – A keresztényi szeretet szempontjából kinevettetni valakit azért, mert csak három elemije van, nagy disznóság, és te vagy a hibás, don Camillo!

– Uram sóhajtott don Camillo –, mondd meg, mit tehetek?

– Nem én írtam ki, hogy „Peppone szamár”! A bűnös bűnhődjön. Ez a te dolgod, don Camillo!

Don Camillo és Peppone „kis világa” a saját városuk – ahogy a világ, az évek, évtizedek során ez is változik. Guareschi hívő katolikus, de a dolgokról véleménye van – s ez nem mindig a hivatalos egyházi állásponttal egyezik. Egyházkritikája néha kifejezetten kemény: a második vatikáni zsinat utáni megújhodási folyamat vadhajtásait éppúgy pellengérre tűzi, mint az elbürokratizálódott, nyegle fiatalok kezébe került egyházi vezetést. De szereti egyházát – és mindenek fölött Krisztust. Aki történeteiben élő szereplővé válik – Don Camillo sokszor pörlekedik vele, napi küzdelmeiben sokszor próbálja meggyőzni a maga igazáról, s ezt néha Krisztus hagyja is. Legtöbbször azonban finoman „helyére teszi” – viszonyuk baráti, sértődés nincs, s ha úgy adódik, hogy valami helytelen tettéért vezekelnie kell, Don Camillo zúgolódás nélkül méri magára a szerinte is megérdemelt büntetést: kiissza a csukamájolajjal teli poharat, elmorzsolja utolsó szivarját vagy épp három napig vízre, kenyérre szorított böjtöt tart.

– Miről van szó? – kérdezte Cristina néni.

– Az a helyzet, hogy megvoltak a községi választások, és a vörösök győztek – vágott bele a Pici.

– Faragatlan népség – kommentálta Cristina néni.

– A vörösök, akik győztek, mi vagyunk – folytatta a Pici.

Szerethetők ezek a történetek, melyek a magyar olvasókhoz csak viszonylag későn, a kilencvenes évek elején találtak utat – mint ahogy a filmek is. S ez a késedelem csak türelemmel dolgozható le: bár a mesék kedvesek, fordulatosak és izgalmasak is – Guareschi könnyű kezű, de jó író volt, aki értette a szórakoztatás művészetét – a mai magyar olvasót már nem könnyen szólítják meg. A legismertebb történeteket az Új Ember kiadó a kettőezres évek végétől ismét közreadta – a legutóbbi kötet, a Don Camillo és a fiatalok új kiadása 2010-ben jelent meg. Az 1983-ben Terence Hill főszereplésével készült filmváltozatot viszont igen sokan ismerik és szeretik – igazából azonban - bár „nyomokban” az eredeti történet elemei is felfedezhetők benne – ennek már nem sok köze volt a Fernandel által oly hitelesen megformált falusi plébános kis világához. Az 1980-as angol sorozat – ahol Mario Adorf, a német színész alakította Don Camillot, az angol Brian Blessed pedig Pepponét – talán szerencsére, de hozzánk el sem jutott.

Don Camillo bezárta az ajtót, magára kanyarította a köpenyét, s mielőtt kiment volna, egy röpke térdhajtásra az oltárhoz járult: – Don Camillo – szólt rá a megfeszített Krisztus –, tedd le!

– Nem értem – habogott don Camillo.

– Tedd le!

Don Camillo elővette a köpenye alatt rejtegetett karót, és letette az oltár elé.

A Fernandel-filmek és az újra és újra megjelenő regények népszerűsége ellenére egészen 2011-ig nem készült képregény a Don Camillo-történetekből. A milanói ReNoir Comics nagy, eleve több évre tervezett vállalkozásaként komoly csapatmunkával az olasz sajtó hangos tetszésnyilvánítása mellett 2011 áprilisában kezdte meg az albumok kiadását, amit azóta öt másik követett.  A szövegeket Davide Barzi, Silvia Lombardi és Alessandro Mainardi írta, a rajzokat Werner Maresta, Elena Pianta, Federico Nardo, Italo Mattone és Ennio Bufi készítette. A forgatókönyvek hűen követik Guareschi szövegeit – egy-egy albumba (nagyrészt az eredeti megjelenések sorrendjében) kilenc történet kerül be. Bár mindegyik más-más művész alkotása, közösen sikerült egy szép, egyedi hangulatot árasztó képi világot kialakítaniuk.   

– Jézus – esedezett don Camillo –, a kezedbe teszem a sorsomat. Ha úgy látod helyesnek, hogy egy papod engedjen az erőszaknak, engedek. De holnap ne gyere nekem panasszal, ha egy borjút hoznak ide kereszteltetni. Tudod, hogy nem jó precedenst teremteni!

– Na jó – engedett Krisztus. – Akkor viszont meg kell vele értetned...

– És ha nekem esik?

– Álld, don Camillo. Tűrj, szenvedj, ahogy én.

A fekete-fehér, szürke tónusos rajzok részletgazdagok, szépen komponáltak és kifejezők – külön vonzerőt jelentette számomra, hogy (nyilván nem csak a filmek monokróm színvilágához való alkalmazkodás szándékával, de pénzügyi okoknál fogva is) a kiadó nem ragaszkodott a digitális színezéshez. A képregények Don Camilloja sem akar Fernandelre, Pepponéja Gino Cervire hasonlítani (ennek viszont már lehettek szerzői jogi okai is), mégis a Guareschi által megteremtett figurákat állítja elénk. A rajzolók közül többen is vezetnek blogot (pl. Werner Maresta és Andrea Rosetto), így az olvasók nagyon sok vázlattal, fázisrajzzal, alaktanulmánnyal ismerkedhetnek meg.

– Szóval, mi legyen a neve? – kérdezte don Camillo.

– Camillo, Libero, Antonio – nyögte ki Peppone. Don Camillo megrázta a fejét.

– Nem, nem: legyen a neve Libero, Camillo, Lenin – mondta. – Igen, Lenin is; egy Camillo mellett az efféle alakok nem tudnak mit kezdeni.

– Ámen – dörmögte Peppone az állát nyomkodva.

Davide Barzi íróként szívesen látott vendége a könyvtárakban, nagyobb könyvesboltokban rendezett bemutatóknak, ahol – nagyméretű kartonokkal illusztrálva – bevezeti a nézőket az alkotás módszertanába, műhelytitkaiba.  Az ilyen alkalmakról készült videók közül több a Youtube-ra is kikerült.  Barzi és Maresta egyébként a „papi” tárgyú képregényekkel korábban már bizonyítottak: ők készítették s készítik a Brown atya kalandjaiból készült, szintén a ReNoir-nál megjelenő olasz képregénysorozat albumait, Maresta pedig íróként jegyezte a II. János Pál életéről készült (a nálunk is megjelent Marvel-változathoz képes igényesebben megrajzolt) olasz képregényt. 

A rajzolók nagy szeretettel és alapossággal készítik az egyes részeket, mint ahogy ügyelnek a helyszínek hitelességére is. Az oldalak kerülik a formabontó megoldásokat: a négy képsávos elrendezés állandó, a rajzok nem törekszenek a képkockákból való kiszökésre. Guareschi érzékletes leírásait a szövegkönyvek írói sikerrel fordítják át a vizualitás nyelvére. A párbeszédek tömörek, de megőrzik az eredeti mű szellemes vagy épp ironikus megfogalmazásait. A rajzolók saját stílusukban alkotnak: van, aki mangásabban dolgozik, van, aki a klasszikus fumetti nyelvén szólal meg, s vannak, akik a francia-belga „új hullám” szellemiségében. Mindez azonban nem zavaró, mert „modernkedni”, trükközni senki nem akar: fegyelmezetten tartják magukat a sorozat vizuális prekoncepciójához.

Egy lap a német kiadásból

A mai olasz könyvkiadásnak minden szempontból dicsőségére váló Don Camillo-képregények viszonylag gyorsan eljutottak Németországba és Franciaországba is. Németországban a Salleck Publication égisze alatt idáig két kötete jelentetett meg.  Az alkotók a 2013-as müncheni képregény-fesztiválon is részt vettek,  – a rendezvényre az olasz képregényt bemutató programosorzat keretében került sor. Franciaországban az Editions Clair de Lune gondozza a sorozatot – első kötete januárban már megjelent,  a második várhatóan márciusban kerül az olvasókhoz. Franciaországban egyébként – Fernandelnek hála - nem csak a filmek örvendnek töretlen népszerűségnek, de az általa oly hitelesen eljátszott alak maga is: a Cannes-i Théâtre du Verseau  most is műsorán tartja a Don Camillo és Peppone című előadást. 

Don Camillo azért a magyar képregény-olvasókhoz is utat talált

Nem lenne teljes a Don Camillo-képregények áttekintése, ha egyetlen magyar megjelenéséről nem emlékeznénk meg.  1992 novemberében, a szlovákiai Nap című, magyar nyelvű újságban jelent meg négy folytatásban Nagy Sándor története Don Camillo kis világa címmel egy rövid kis történet. A bevezető rajz bemutatja az alaphelyzetet, a pap és a kommunista pártvezető örök ellentétét, majd egy konkrét konfliktus (Don Camillo egy ismeretlen általi elpáholása) kapcsán „ráközelít” a jó plébános dilemmájára. Aki az ilyen inzultusokat nem igazán szerette megtorlatlanul hagyni – s most is kész arra, hogy az elkövetőn revansot vegyen. Krisztus azonban óva inti ettől – a regula a megbocsátást hirdeti. Tessék-lássék ebbe Don Camillo is belenyugszik, mígnem Peppone szent gyónásra nem járul elé, s bevallja, ő volt a verekedő. Papunk már osztaná is az igazságot, s hogy ezt megtehesse, alkudozni kezd Krisztussal… A rajzok nem az alkalmazott grafika mesterművei, a használt eszközök végtelenül egyszerűek, az ábrázolás karikaturisztikus – de az eredeti történet bája azért „átjön”, mély embersége eléri az olvasót. Kár, hogy nem készült belőle folytatás.

 

Az olasz eredetiből idáig hat album látott napvilágot

Több, mint negyedszázad távlatából nézve nagy kérdés, hogy ha 87-ben mégis „belement volna” az Actio Catholica az „én” Don Camillo-képregényembe, vajon képes lettem volna jól csinálni azt? Őszintén szólva – aligha. Bár rajztudásom sokat javult, ekkor még messze állt attól, ami egy ilyen színvonalas munkához kellett volna. Jobban járt így az egyház, jobban Don Camillo, s jobban a magyar képregény – és ki tudja, egyszer talán épp e kiváló olasz történetek a magyar közönség számára is hozzáférhetővé válnak. Hiszen… „– A világnak még nincs vége – mondta nyugodtan Krisztus. – A világ csak most kezdődött, és odafönn az időt évszázadmilliárdokban mérik. Ne veszítsd el a hitedet, don Camillo! Van idő, még van idő.”

A Guareschi-idézetek Magyarósi Gizella fordításai.

„A Volgán túl nincs számunkra föld” – képregényes tűnődések a sztálingrádi győzelem 71. évfordulóján

Nagyrabecsülésem az orosz kultúra, és tiszteletem Oroszország iránt nem új keletű – itt, a blogon látogatóim mai állás szerint 54 128 alkalommal meg is győződhettek már erről. Írtam híres történelmi személyiségekről, nagy csatákról, irodalmi alakokról – mint maguk az oroszok is, folytonosságban szemlélve történelmüket, melynek része, sőt: büszkén vállalat része a szovjet korszak hét és fél évtizede is. Nem sokan maradtunk ilyenek: a rendszerváltás után az oroszbarátság (és az orosztudás) kiment a divatból, az orosztanárokat átképezték németet tanítani, a szerencsésebbek tudományos rektorhelyettesek lettek vidéki főiskolákon vagy épp államtitkárok a nemzeti-keresztény, a Moszkva teret rövid úton a térképről letörlő kurzus alatt. 

Nicolas Trudgian festménye a sztálingrádi csata 70. évfordulója előtt tiszteleg

A „nemzeti jobboldalon” álló ismerőseim között mindig volt egy kemény mag, akik ilyen-olyan okoknál fogva igencsak utálták az oroszokat. Mint az a barátom, aki annak idején a szakközépiskolában nem csak, hogy nem volt hajlandó „az 56-os forradalmat vérbe fojtó vörös gyilkosok” (copyright by him) nyelvét tanulni, de tiltakozását kifejezve oroszkönyvét a sulival szemben a játszótér homokozójában el is égette. A performance a rendőrségen ért véget, ahol pusztán pedagógia célzattal kiadós verést kapott – az orosz nyelvet azonban valahogy ettől még nem szerette meg. Vagy kollegám, a kulturált, kifinomult, bár kissé egysíkú ügyvéd, aki minden alkalmat megragadott, hogy a ruszkik iránti engesztelhetetlen gyűlöletét kifejezze… „Ötvenhat miatt?” – kérdeztem egyszer tőle naívan. „Hova gondolsz, kérlek?!  Negyvennyolc eltiprásáért!”

Нам Сталин - отец, нам Родина - Мать,
Сестра и подруга - Советская Власть,
В заступниках - Сергий, в сподвижницах - Русь,
Соратник - Советский Союз!

Nyilván fura lesz most nekik az újonnan született oroszbarátság mellett parancsszóra tüntetni, de senki nem mondta, hogy az élet cukormázas habostorta, vagy éjjel-nappal nyitva tartó, sört, bort, pálinkát is áruló trafik. Persze, a tegnapi muszkafalók közül a legtöbben most azzal vigasztalják magukat, hogy ezek az oroszok nem azok az oroszok – a rossz hír az, hogy tévednek, ezek - azok. Legalábbis saját bevallásuk szerint… Mert lehet, hogy Alekszandr Harcsikovval, a mai orosz kommunisták Dinnyés Józsefével csak pár százezren dúdolják együtt régi dicsőségre emlékező, „Atyánk - Sztálin, anyánk - a haza” refrénű balladát, Oleg Gazmanovval azonban már sok-sok millió orosz – nagyrészt1991 után született fiatal – énekli nagy-nagy büszkeséggel, hogy ők bizony a Szovjetunió „termékei” –  Сделан в СССР.

 Я рожден в Советском Союзе,
Сделан я в СССР ...

Az oroszok – ebben nagyon különböznek tőlünk – másként viszonyulnak a történelmükhöz. Míg mi – Miska főpincér örökbecsű szavaival a Csárdáskirálynő második felvonásából – haragban vagyunk a múltunkkal, s immár lassan saját magunkkal sem állunk szóba, az oroszok legnagyobb részének semmilyen gondot nem okoz a szovjet múlt elfogadása. Számukra a történelem egyben személyes ügy is. Leningrád védői között ott volt Putyin elnök apja, a háborúban minden családból odaveszett valaki (27 millió ember!), és akik túlélték, tíz körmükkel kaparták ki az országot a romok alól. De aki meghalt, a rogyináért halt meg, s ma kegyelettel emlékeznek rá - mint ahogy nagy-nagy tisztelettel veszik körül az egyre fogyatkozó, megvénült, hajdani harcosokat is. Büszkék dédapáikra, nagyapáikra, apáikra, akik munkájukkal ha nem is könnyű, de élhető világot teremtettek, s hagytak a mostani generációk számára örökségül. Meg egy újabb szuperhatalom ígéretét...

A Larousse Franciaország története sorozata 23. részében Sztálinrádról is megemlékezett

Mindez a sztálingrádi csatában aratott szovjet győzelem 71. évfordulóján jutott eszembe, amit Oroszországban, s különösen Volgográdban – ha kicsit szerényebben is, mint a tavalyi, kerek számos évfordulót – ma is megünnepelnek. Persze a blog hagyományai szerint szerettem volna a jeles napról „képregényes” módon megemlékezni, de őszintén szólva nem sok szerencsével jártam. Néhány, a második világháborúval foglalkozó album – mint a Larousse Franciaország-története – néhány képpel ugyan utal a háború menetét megfordító diadalra, de történeti igénnyel, önálló képregényben tudomásom szerint még senki nem dolgozta fel. Találtam 43 telén Sztálingrádban bolyongó zombikat, egy brit kiadó a hetvenes években megjelent, meglehetősen ízléstelen kiadványában (Warlord, 186. szám, 1978) a ruszkikat kaszaboló német repülősök hősiességét dicsőítő történetet (a cockney anyádat, Dick, egykor szövetségesek voltatok!), jobb esetben a bénázó muszkáknak besegítő angol repülősök (Johnny Red) kalandjait – akik nyilván nem tudták, hogy a csatát igazából az oroszoknak Captain Marvel Jr. nyerte meg.  Méltó feldolgozást azonban csak egyet leltem - természetesen egy belga-franciát…

A hetvenes évek népszerű brit sorozata volt a Warlord, mely háborús kalandokkal szórakoztatta főként tizenéves fiúkból álló olvasóit. Ez a történet két hős német pilótáról szól, akik különleges küldetéssel érkeznek az ostromlott városba. Nem tartozik az angol képregény dicsőbb lapjai közé.

Sztálingrádról az egyébként szovjet, háborús történetekben nem szűkölködő magyar képregény is hallgatott. E cikk ürügyén számba vettem ezeket a történeteket, és érdekes felfedezésre jutottam. Az, aki a képregényesítés számára kiválogatta őket- s ez az esetek legnagyobb részében Cs. Horváth Tibor volt – kerülte a nagy, epikus műveket – inkább a szépen burjánzó szovjet háborús kalandregény-irodalomból (s annak is jelentős részben az ötvenes években megjelent darabjaiból) válogatott. Az ideológiai mondanivaló persze az átdolgozás során sem veszett el, csak épp rátelepült a kaland, az akció – amit a rajzolók aztán egymással versenyezve próbáltak látványos köntösbe öltöztetni. Valahogy úgy, mint Fjedor Bondarcsuk tavalyi, lenyűgöző Sztálingrád-filmje: a háború csak háttér, közeg, melyben a tettek nagyszerűsége megjelenik – s ettől magasztosul fel hős, ettől lesz igazán világra szóló a diadal. És így születik a történelem…

Zórád rohamra vezényli a lövészeket

Ezt a dramaturgiai megoldást követte a már említett egyetlen Sztálingrádról szóló „igazi” képregény. A Stalingrad Khronika 2011-ben-jelent meg két albumban a legendás belga Dupuis kiadó gondozásában. Ez sem magának a csatának a történetét beszéli el, hanem négy elvtárs (Jaroszlav, Igor, Kazimir és Simon) az ostromlott városban megélt kalandjait, akik azzal a céllal érkeznek, hogy propaganda célú dokumentumfilmet forgassanak a hős ellenállásról. Az író, Sylvain Richard – emelik ki a kritikák – a háborús helyzeteket a hétköznapok, kisemberek szemszögéből bemutató olyan művek sorába illeszkedő művet alkotott, mint a Beyrouth 1990 vagy a Guerres Civiles, a rajzoló Frank Bourgeron pedig méltó képi világot teremtett az elbeszélésnek. Két síkon mozog: az egyik a háború, a rommá lőtt város szürke, nyomasztó, ezer veszéllyel teli hangulata, melyet csak a robbanások fényei oldanak csak fel – a másik s szereplők „kis életének”, kalandjainak közeli ábrázolása – a személyesen megélt, bőrön megtapasztalt történelem.

Kalandok az ostromlott városban: Stalingrad Khronika, 2011

Volgográdban a tavalyi győzelem-napi ünnepségek keretében meghitt eseményre, múzeum-avatásra került sor. A Mamajev Kurgán, egykor a leghevesebb sztálingrádi harcok színhelye a világtörténelem talán legnagyobb tömegsírja: egykor 300 000, a várost védő szovjet és az őket támadó német katonát temettek oda. „Az USA egész világháborús embervesztesége kisebb volt ennél.” – érzékelteti a szám nagyságát a csatának emléket állító magyar oldal, a http://stalingrad.net76.net/. A Kurgán Volgára néző, keleti oldalán áll Oroszország Anya fiait hívó monumentális, 52 méter magas szobra – a nőalak kezében lévő, 29 méteres karddal kiegészítve a világ legnagyobb győzelmi emlékműve. A szoborhoz vezető lépcsősort a kőbe vésett emlékezet jelképei övezik. Itt nyugszik a város védelmének legendás parancsnoka, Vaszilij Ivanovics Csujkov marsall is.

A generalisszimusz...

S itt nyílt meg tavaly a Sztálin-múzeum, melyet azóta sok százezer Volgográdba látogató keresett fel – legfőképpen fiatalok. Életének fő állomásait dokumentumok, fényképek segítségével mutatja be, ám az egyik helyiségben egykori dolgozószobáját is rekonstruálták: itt a Generalisszimusz életnagyságú viaszszobra fogadja a látogatót. Aki – szemben a kákán is csomót kereső, részletekbe keveredő hadtörténészekkel – általában pontosan tudja, hogy a csatát ketten nyerték meg: Sztálin és az orosz lélek. És ebben bizony van is valami. A sztálingrádi csata lényegében már 1942. július 28-én eldőlt, mikor Sztálin kiadta legendás – és a nyolcvanas évekig titokban tartott – 227. számú hadparancsát. „Egy lépést se hátra! Ez kell, legyen fő jelszavunk…!” A parancs brutális volt, embertelen és kegyetlenül betartatták. Hadbíróság és rövid úton golyó, a front aktív szakaszaira való, a halálos ítélettel egyenértékű, de a becsület visszaszerzésére lehetőséget adó átvezénylés sújtotta mindazokat, akik korábban megfutottak. A zavarodottan egyre csak hátráló csapatok megálltak, felfejlődtek, védelmi állásokat foglaltak el – a lövészhadosztályok mögött pedig felálltak a záróosztagok, melyek egyértelmű tűzparancsot kaptak a pánikszerűen menekülő katonák megállítására.

.... látogatókat fogad, 2013

De igazából nem is volt szükség rájuk: erről az orosz lélek gondoskodott. Az orosz ember egyszerűen gondolkodik: számára nagy érték a becsület, s a legnagyobb érték a haza. Bondarcsuk filmjében van egy emlékezetes jelenet – aki látja, sosem felejti el. Szerepel a trailerben is. A németek hátba támadásának céljával egy orosz zászlóalj azt a parancsot kapja, hogy a folyó felől közelítse meg az ellenség harci állásait. Ezt megakadályozandó a németek felrobbantják a part menti benzintartályokat: a folyópart tüzes pokollá változik. Élő ember nem törhet át ezen – gondolják. Aztán a lángok között megjelenik, és előreront néhány száz katona… Visszafuthattak volna a zárótűzbe – gyorsabb és kényelmesebb lett volna a halál. De nem. „A hazáért, Sztálinért előre…!” – üvöltötték. Élve elégtek – de győztek. 

Az elvtársaik (товарищи: tessék ismerkedni a szóval, ha így nem megy: comrades, you know) aztán Berlinig meg sem álltak. Ilyenek ezek. Oroszok. A sztálingrádi diadal 71. évfordulóján talán ideje lesz elkezdeni újra megbarátkozni velük…

Tőlünk is függ, hogy mikor lesz folytatás: Kiss Feri bemutatta képregény-bibliográfiáinak első kötetét

Sokan voltunk, éppen elegen. Többen már be sem fértünk volna tán az Örökmozgó emeleti helyiségébe, mely Bíró Feri barátunk egyedülálló diafilm-gyűjteményét őrzi, s mely január 30-án épp harmadik alkalommal szolgált a Képregény Kedvelők Klubjának havi találkozója színhelyéül. Már jóval hat előtt gyülekezni kezdtünk: Kiss Feri képregény-bibliográfiájának megjelenése, a Füles 1957-2013 közti történeteit feldolgozó kötet bemutatása olyan alkalom volt, melyre a magyar képregényes közösség már igen régóta várt. Aztán megérkezett Kertész Sándor, a Linea Comics kiadó vezetője az első példányokkal – a szerkesztő-alkotók, Kiss Feri és Szakács György is csak itt és most találkoztak először munkájuk eredményével. Mint ahogy a kötet elkészítésében közreműködő meghívottak is, akik részére Feri az este során átnyújtotta a tiszteletpéldányokat…

Ismerkedés az első példányokkal...

Az igényes nyomdai kivitelezésű, kemény táblás, vaskos kötet – közel négyszáz oldal – elkészültéhez két év kellett: Feri és Szakács Gyuri 2012 januárjában, egy egységes azonosítási rendszer kidolgozásával, a kötetbe majdan bekerülő könyvészeti adatok rendszerének meghatározásával kezdtek neki a munkának. Ezután „csak” az aprómunka következett: a zömében excell-táblázatokba foglalt szöveg átírása, formázása, a történetekhez tartozó címlapok bélyegképek és mini-képregények szkennelése, az utómunkálatok és a korrektúra. Aztán az adatok pontosítása, a folyamatos csiszolgatás. 

Bíró Feri házigazdaként megnyitja az estet

Az adatok bevitelének gigászi munkáját Szakács Gyuri barátunk végezte el, de a többi fázisban igen sokan működtek közre: Kiss Szabolcs és Nagy András tervező szerkesztőként vették gondjaikba az oldalakat, Kroboth Jenő a borító megtervezése, elkészítése mellett képszerkesztői feladatokat is ellátott, s a címlapok felkutatásával, beszkennelésével, nyomdai előkészítésével nagyon sok gyűjtő is segítséget nyújtott a kiadvány sikeréhez. Thuróczy Gergely végtelen türelemmel lektorálta a készülő fejezeteket, Bayer Antal pedig a francia és olasz történetek hátterének feltárásával, az eredetik felkutatásával segítette a szerkesztők munkáját. 

„Az úgy kezdődött, hogy fogtam egy alig használt brigádnaplót és ebbe kezdtem összeírni a képregényeket...”

Egy lap Kiss Feri Piros Biblióiból: képregény-legendák a hetvenes évek elejéről, fellistázva

A könyv megjelentetését Kertész Sándor jegyzi kiadóként: miután a kötet többféle változatban készül majd („puha” és „kemény” táblás, fekete-fehér és színes belíves), s mindig csak annyi példányban, amennyire konkrétan igény mutatkozik, e nagy rugalmasságot kívánó munkát más aligha vállalhatta volna fel. Nekik – minden megnevezett és meg nem nevezett közreműködőnek – való köszönetnyilvánítással kezdődött az este – aztán megismerhettük a bibliográfia elkészültének előzményeit, mindezidáig rejtett előtörténetét is. Kiss Feri erről a kötet előszavában is beszél, erre az estére azonban magával hozott néhány rekvizítumot is. Mindenekelőtt legendás „vörös füzeteit”, melyekbe megszámlálhatatlan könyvtárazással, kutakodással töltött óra eredményeként kézzel rótta be a magyar képregény történet emlékezetét.

Az első nyomtatott magyar képregény-bibliográfia 1987-ből

A munka, mondta el Kiss Feri, még a nyolcvanas években kezdődött, mikor lelkes s még nagyon ifjú képregény-kutatóként Gross Péterrel, a tudományos-fantasztikus irodalom és a képregény híres gyűjtőjével megismerkedett. Ő állította össze – Feri és mások akkori közreműködése mellett – az első magyar képregény-bibliográfiát a tudományos-fantasztikus műfaj hazai alkotásairól.

Szakács Gyuri beavatja a hallgatókat az alkotás műhelytitkaiba

Az est során szó esett a folytatásról is. A Kiss magyar képregény-bibliográfiák második kötete a Füles után a Füles évkönyveiben s a Füles-lapokban megjelent történeteket tartalmazza majd. Ismét csak - lehetőség szerint - a teljesség igényével: ez viszont azt jelenti, hogy minden valaha megjelent kiadvány minden valaha megjelent számát át kell lapozni. Ehhez keres most Feri önkéntes segítőtársakat. A hangsúly az önkéntességen van, hisz ezeken a bibliográfiákon mindenki pro bono, a munka öröméért dolgozott s dolgozik majd a jövőben is: megjelentetésük sem üzleti vállalkozás. A nyomtatott kiadványhoz az érdeklődők önköltséges nyomdai áron juthatnak majd hozzá – ez a legolcsóbb, fekete-fehér, puha fedeles változat esetében kétezerötszáz, a legdrágább, színes, kemény fedeles esetében pedig közel négyezer forintot jelent.

Egy lap a közel négyszáz közül... A képregények tételes bemutatásán túl a kötetet gazdag mutató egészíti ki, melyben alkotóra, műre, évre egyaránt kereshetnek az érdeklődők

Mindazonáltal a kiadvány elektronikus változata minden képregény kedvelő számára, ingyenesen hozzáférhető lesz: Feri kezdettől úgy tervezte, hogy közlését a Magyar Elektronikus Könyvtár számára ajánlja fel.  

Az Aranycsapat kapitánya: halálának évfordulóján a magyar képregény Sebes Gusztávra emlékezik

Farkas Dávid barátom, a Fandom magazin kiadója komolyan veszi szerkesztői feladatait. Lapját a magyar képregényes közösség kemény magja számára készíti - bár meggyőződésem, hogy megfelelő terjesztési feltételek mellett szélesebb érdeklődésre is számot tarthatnának a műfaj múltjával, jelenével, jövőjével foglalkozó, itt megjelent írások. A 2011 óta évente kétszer, a börzékre időzített számokhoz már hónapokkal előre elkezdi szervezni a cikkeket – engem idáig kétszer ért az e megtiszteltetés, hogy egy-egy munka erejéig bevont a lap készítésébe. Nem meglepő módon mindkét írás magyar képregény-történeti tárgyú volt: az első Hóddal, a második az Aranykor hazai szerzői képregényeivel foglalkozott. Bár a lap példányszáma (mint mindennek, ami ma a képregénnyel összefügg) alacsony, szakmai presztízse nagy: komoly irodalmi tanulmányban láttam, hogy idézik - ezek szerint tehát ismerik is…

Mikor Dávid a tavaszi börzére megjelenő idei első számhoz még tavaly novemberben témajavaslatokat kért, nem sokat töprengtem – egy rég megírni kívánt ötletem vezettem elő neki: a magyar képregény és a foci kapcsolatát. Bár több, mint hat évtizedre visszatekintve az ilyen történetek száma nem túl magas, jelentőségük nagy: ennek oka alighanem a foci iránti nemzeti vonzódásunkban, s persze a régi nagy dicsőségekben, s az Aranycsapat mitikussá nemesült győzelmei feletti jogos és el nem kopó büszkeségünkben keresendő.  A mai magyar focira figyelni ma nem nagy élvezet – igazából már harminc-negyven éve sem volt különösen az - de a labdarúgás mégis töretlenül népszerű.

Amikor Sebes Gusztáv, az Aranycsapat egykori mestere 1919-ben először pályára lépett, még nem voltak stadionok – de voltak legendás labdarúgók, volt magyar foci. Sebes 1940-ig volt aktív futballista – majd a kispadra ülve edzőként kezdett dolgozni. 1949-ig a magyar válogatott edzője, majd 56-ig szövetségi kapitány. Irányítása alatt a válogatott 52-ben olimpiai bajnokságot szerzett – s az ő vezetésével született meg az Évszázad Mérkőzésén, 1953-ban Londonban az angolok elleni 6:3-as győzelem is. A magyar futball történetéről szóló egyik legemlékezetesebb képregény az ő életét dolgozta fel – a Mester önéletrajzából Papp László írt forgatókönyvet, a rajzokat Takács Zoltán készítette el. A Pajtásban, 1972-ben megjelent történet persze a Fandomnak írt cikkből sem maradhatott ki – ám ma, Sebes Gusztáv halálának évfordulóján (1986. január 30-án hunyt el) érdemes talán külön is felidézni emlékét.

A sztori a réges-régi Budapesten, a Haller téren indul: az elemi iskolás, 1906-ban született Scharenpeck Guszti (barátainak: Dódó, aki nevét csak később magyarosítja Sebesre) mint akkoriban mindenki, rongylabdával kezdett futballozni. A tehetséges fiatalember a Műszaki Dolgozók Sport Egyesületében kezd, a Vasas ifi csapatában folytatja, de a húszas években külföldre kényszerül: francia csapatokban játszik. Legnagyobb sikereit a Hungária SC-vel éri el – csapatával a fél világot bejárja. Sebes Gusztáv mégsem labdarúgóként, hanem trénerként ért a csúcsra: a negyvenes évek végétől a magyar válogatottal végzett munkája elismeréseként ma is ott van minden idők három leghíresebb futball-edzője között. A képregény híven elbeszéli az Aranycsapat győzelmeit – a történet 1955-ben ér véget, mikor az öt éve veretlen magyar válogatott a 100. osztrák-magyaron a Népstadionban százezer néző előtt játszik – és 4:1-re győz. 

Takács Zoltán szép és hiteles rajzokat készített a történethez. Nem csak a változatos helyszínek hangulatát adta vissza, de remek portrékat is alkotott a sok-sok „élő” szereplőről – a magyar sport egykori kiválóságairól. Nem ez volt persze az utolsó magyar képregény, mely méltó emléket állított nekik – a Fandom 2014. évi 1. számában megjelenő írás majd a többieket is számba veszi. Tartson a Nyájas Olvasó ott is velünk!

A 74-es járat első megállója: január

Emlékezetes volt 73 televíziós Szilveszetere… Kitett magáért a tévé, hozta a kedvenceket: műsort vezetett Vitray Tamás és Szegváry Katalin, fellépett Alfonzó és Bárdy György, a Mikes-Somogyi páros és Brachfeld Siegfried, énekelt és mókázott Koós János és Hofi, s persze a nyolcvan éves Honthy, aki …

Kellett is a szívmelengető élmény, mert 1974 januárja nagy hideggel és havazással kezdődött: a Tisza felső szakaszán már 25 kilométeresre hízott a jégtorlasz. A szocialista építőmunka vonatkozásában azonban az év határozottan kedvező előjelekkel indult. Barcson parkettagyárat adtak át, épülőben volt már az évente 2500 új lakás előállítását majdan lehetővé tevő veszprémi házgyár, s enyhültek a pedagógusok terhei is: az egy tanárra eső diákok száma országosan immár 16-ra csökkent. Megtartotta első ülését a minisztertanács: napirendjén a minőségszabályozás és a lakáselosztás kérdései szerepeltek. Január 4-én megvolt az év első lottóhúzása: a nyertes számok a 10, 23, 41, 54 és a 75 voltak. Ítélet született a „facsemetés milliomos” ügyében: a galád ügyeskedőt a bíróság példás büntetéssel, három év szabadságvesztéssel sújtotta. Az éves termelés növekedését 1974-re az év elején a szakemberek 7-8 %-ra prognosztizálták, s biztosítottnak látszottak a kiegyensúlyozott ellátás feltételei. Az építőipar erre az évre 85 400 lakás átadását ígérte.

Az első hét hazai slágerlistáját a Magyar Ifjúságban az LGT vezeti Barta-Adamis dalával, a Vallomással. 73-74 legnépszerűbb hazai zenekara tagadhatatlanul az LGT, mely a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat összesítése szerint az együttesek versenyében a Bergendy és az Omega előtt elsőként végzett. Az előadóművészek legnépszerűbbike Koncz Zsuzsa (275 501 pontot ért el, bármi után is számolták ki azt), őt Korda György és Zalatnay követi. Koncz most is ott van a slágerlistán: Szörényi-Bródy dalával, a Hé, mamával (aminek német változata az NDK-ban is igen-igen népszerű lett) ő a második helyezett – a harmadik az Omega, a Hazug lánnyal. Új a slágerlistán a Dal az ártatlanságról: a 73 szilveszterén alakult Fonográf megkezdi rövid menetelését a csúcsra…

 

A korabeli ifjúság – mint jómagam – vasárnap 10.30-kor oda cövekeli magát a rádió elé, ahol Komjáthy György „nyomja” a Vasárnapi koktélt (innen lehet jó minőségben magnóra venni a számokat), hét közben meg Cseke Lászlót és Bárd Istvánt hallgatja a Szabad Európán, hogy azért az újdonságokkal is képben legyen. S persze a magyar nyelvű novi sad-i rádió Futótűz című fergeteges műsorát, melynek a mottója ez volt: „Inkább hallgass Futótüzet, mintsem kergess futó szüzet!” A popzenében Európa (mi is) ekkor még leginkább az angolokhoz, s különösen a New Musical Express sikerlistájához igazodik. Itt a hónap első két hetében a The New Seekers vezet (You Won't Find Another Fool Like Me), a hó közepén Leo Sayer (The Show Must Go On) a hó végén azonban berobban a Sweet a Teenage Rampagne-al…

Január 5-én elhunyt Illés Béla, az író: nem nagyon akadt olyan napi- és hetilap, melyben a következő napokban a lesújtott pályatársak ne búcsúztak volna meghatottan tőle. Korabeli kulturális életünk nyomasztó figurája ő, akit csak jóval halála után lehetett annak mondani, ami valójában volt: nagyétkű sviháknak, irodalmi Háry Jánosnak.

Előhang a hőskölteményhez

Valós helyszínek, kitalált történet, magyarbarát bolsevik...

A magyar képregény-történetben – tudomásom szerint – egyetlen munkájával hagyott nyomot: 1960-ban Endrődi István a Füles számára adaptálta A vígszínházi csata című regényét. Mint a Men in Blackben a feketeruhások kalandjait feldolgozó tévésorozat, az író elmesélt egy csatát, ami a valóságban meg sem történt, a rajzoló pedig történelmi hűséggel leportrézta az alakokat, akik meg sem születtek, soha... Mindez nem cáfolja a könyv nyitó Sztálin-idézetének örök igazságát: ,,Nincs az a vár, melyet a bolsevikok ne tudnának bevenni!” – hisz voltaképp ez a kitalált, imaginárius várakra és a kitalált, jóságos magyarbarát bolsevikokra (mint Guszev kapitány) is vonatkozik…

Drahota Andrea és Bitskey Tibor az év első magyar filmjében

Nyílhegy és aranyöv. Korhatár nélkül megtekinthettük.

Sólyom a sasfészekben - akcióban a reakció

Az Állami Hangversenyzenekar – Ferencsik János karnagy irányítása mellett – az NSZK-ba utazott, Fischer Annie pedig nagy sikerű versenymű estet adott a Zeneakadémián. Ágay Karola és a gitárművész Szendrey-Karper László szovjet turnéról tér haza.  A tévé nagy sikerrel vetítette a Sólyom a sasfészekben című sorozatot. A mozinézők nyilván ezért nem tolongtak, hogy megtekintsék Szultan Hodzsikov színes, szélesvásznú szovjet filmjét, a kazah Rómeo és Júlia szerelmi történetét, a Nyílhegy és aranyöv című monstre alkotást. Bemutatták a Szent-Györgyi Alberttel készült riportfilmet, az Európa Kiadó két kötetben megjelentette az orosz dráma klasszikusait, Aragon: Kommunisták című művét, a Helikon Heinrich Heine verseit… Az év első magyar premierje A szerelem határai, mely a falura került fiatal védőnő (Drahota Andrea) és az ott dolgozó körzeti orvos (Bitskey Tibor) mélyen emberi történetét beszéli el. Pest Bejárt-lázban ég: a francia mester balettjeit magyar művészek tolmácsolják. Sztravinszkij Tűzmadarának főszerepében Markó Iván lépett színpadra.

Metzger Mária és Róna Viktor Béjart egy balettjében

A klasszikus magyar képregény - bárki, bármit is állít – a politika kiszolgálása tekintetében sohasem volt annyira szolgalelkű, mint például az ötvenes-hatvanas években az amerikai. Más útja nem lévén, a hatalom nyomvonalába szegődött, illő arányban és mértékben foglalkozott polkorrekt témákkal, de olyan direkt propaganda-eszközzé sosem vált, mint az ötvenes években a diafilm: erre a konszolidált Kádár-rendszernek már nem volt szüksége. A politikai-ideológiai lapok szerkesztői inkább az „áthallásos” témákkal kedveskedtek a kultúra pontentátjainak.

A történet ugyan nem szűkölködött a látványos akciókban...

Mint a Magyar Ifjúság is… Alighanem az 1973 szeptemberi Pinochet-puccs (amit a szocialista tábor természetesen heves tiltakozásokkal ítélt el) adta az ötletet Cs. Horváth Tibornak, hogy gyorsan megírja egy, a húszas évek Dél-Amerikájában, Paraguayban játszódó történet forgatókönyvét. A történet középpontjában a frissen felfedezett olajmezők kitermeléséért folytatott, a Bolíviával helyi háborúhoz vezető küzdelem állt, melynek igazi nyertesei persze a szálakat mozgató imperialisták, a nyugati olajkonszernek vezetői voltak.

... a spoileres cím miatt azonban a végkifejlet tekintetében nem nagyon akadt izgulni valónk.

Főszereplője, Luis Torres szabadság- és akcióhős, aki inkább a nép javára használná fel a föld kincseit. Annak rendje-módja szerint el is bukik: a lap 74 januári számában magasztos (de meglehetősen unalmas) küldetése a kivégzőosztag golyói előtt véget ér. Az imperialisták, elvtársak, bizony már csak ilyenek.

A rendszer jelképe lehetne - Lady Konszolidácia diktálja a divatot

Január 8-án magyar-szovjet külügyminiszteri tárgyalások kezdődtek. A szénbányászat erre az évre 26,6 millió szenet ígért az iparnak és a lakosságnak. Miközben a lapok arról cikkeztek, hogy a tőkés országokat megosztja az energia-válság, s Nixon elnök tárgyalásokat javasol, Párizs pedig már készül a várható gazdasági nehézségekre, itthon az energiaipar a kőolaj-feldolgozás 9 %-al, a hazai földgáz kitermelésének 10-12 %-al való növekedését prognosztizálta. Nem kevesebb, mint 10 milliárd forintot különítettek el a költségvetésből a vegyipar beruházásaira, negyvenhét milliárdot szociális- és egészségügyi kiadásokra (ebből 1,8 milliárdot a nyugdíjak emelésére), de jutott pénz a bakonyi kirándulóhelyek fejlesztésére is. A hónap sikertörténete: egy jehovista családból származó fiatalember „szabadulása a sötétségből” – a közben derék kommunistává vált hitehagyott egyenesen a tanácselnökségig vitte. A televízió végre műsorára tűzi a kor egyik legnépszerűbb színházi előadását, a Pesti Színház Adáshibáját. A sci-fi rajongói a Solaris című szovjet filmben találhattak igaz gyönyörűséget: Tarkovszkij alkotása ma is lenyűgöző, ma is gondolkodásra késztet.

Solaris. A kutatóállomáson megelevenedő emlék-alakok. Balról: Natalja Bondarcsuk

A lakossági betétállomány 62 milliárd forintra szaporodott. A megfáradt dolgozó dúskálhatott a kikapcsolódási lehetőségekben: miközben a Pentagon kémei a Fehér Ház körül settenkedtek, az amerikai kommunisták pedig lapjuk, a Daily Worker ötvenedik születésnapját ünnepelték - nyilván - borzasztó kapitalista elnyomás alatt, idehaza Pécsett, a Nádor Szállóban (teljes ellátással) 390 forintért másfél napig lehetett dőzsölni. A Ráckevére szervezett disznótoros túra (útiköltséggel) azonban már 77 forintból megoldható volt… Az ország legjobb szállodáiban ekkor egy éjszaka 160 forintba került. Akadt olyan is persze, aki máshol kereste a kikapcsolódást: erőszakoskodó nyugdíjasokat és telefonok fosztogatóit ítélte el a bíróság. A pesti utcákat száznál több hómunkás és sok-sok gép takarította, szerencsére azonban a hó közepén megkezdődött az enyhülés, ami azonban - a KÖJÁL szerint -  nem hozta magával az influenza-járványt.

Bemutató a Vígszínházban: Csehov Cseresznyéskertje

A dohányosokat hirdetések bátorították arra, hogy kedvenc cigarettájukat csakis Kálky-szipkából szívják  – 21 forintért bárki megvehette a trafikokban. De nem az egyetemi felvételiben reménykedő 50 000 érettségiző diák. Az új felvételi rendszer szerint száz jelentkezőből 30-40 kerülhetett csak be az egyetemekre, a sztárszakokon óriási volt a túljelentkezés (a jogi karokon 400 %-os, az orvostudományi egyetemeken 247 %-os, az állatorvosin 343 %) – miközben a tanárszakokon és a művészeti felsőoktatásban „alig” tízszeres. A Műegyetemre már 17 pont alatt be lehetett jutni (az orvosira 18,07 kellett, az óvónőképzőre 14,18 elegendő volt), ám sok mérnökkaron még így sem sikerült teljesen feltölteni a létszámot.

1974-ben elszoktunk már ettől...

A Pajtásban is véget ért egy képregény: a lengyel testvérlap, a Wsiat Mlodych nyomán (az eredetire való utalást Kósa Pál barátom találta meg) készült A fekete lovagok kora. A rajzokat Szitás György alakította a magyar változat számára át. A történet Kopernikusz életéről szólt, s az akkor már elkényeztetett magyar olvasó számára meglehetősen furcsán hatott: a rajzokhoz nem tartozott szövegbuborék, a viszonylag terjengős, egyes képekhez tartozó leírások a lapoldalon kaptak helyet.

... aztán érte a Pajtást ennél a történetnél nagyobb szégyen is. Igaz, nem sok...

Ami helyette jött, nem tartozott a magyar képregény csúcsteljesítményei közé. Murányi-Kovács Endre több kiadást megért ifjúsági történelmi regénye, A Garibaldi dobosa adaptációját Alaksza Tamás készítette el (ezzel rendben is volt minden), a Török Pali kalandjainak emléket állító rajzokat azonban – Zórád után, szabadon - Donáczi Tibor. Borítson a történet emlékére jótékony fátylat az idő – később, Feyér Balázzsal aztán érte a Pajtást még nagyobb szégyen is.

A Madáchban próbálni kezdik A névtelen levelek című darabot

Január második fele is csak jó híreket hozott. Befejeződött a bútoripar rekonstrukciója: a gyárak 12 %-al több bútort ígértek, Budapesten pedig már nyitás előtt állt az első Domus Áruház. Dübörgött a föld a tégla-és cserépipar diadalmenete alatt: tíz év alatt huszonhat új gyár megépítésével ez az iparág is teljes rekonstrukción esett át. Villamosipari beruházásokra 6,7 milliárd forint jutott: ennek egy jelentős részét már a paksi atomerőmű megkezdett beruházása emésztette fel. Végre kis méretben is készülnek majd a konfekcióruhák, adta örömhírül a textilipar, a Minisztertanács pedig – ugyanazon ülésén – megtárgyalta a társadalomtudományok helyzetét s bölcs intézkedéseket hozott az épületek tűzvédelmi korszerűsítése érdekében. Országszerte pártnapok kezdődnek: napirenden „szocialista munkánk időszerű kérdései”. Az – a sajtónak hála - pártnapok nélkül is kiderül, mi foglalkoztatja a kapuvári kommunistákat. Lehetne más, mint az üzemi demokrácia fogyatékosságai? Ugye, ugye… Ami nem: a lakáskérdés. Ebben a városban ugyanis sok-sok lakás épül…

Polimer - egy sikerült magyar márka. Az akkor vásárolt kazettáim négy évtized után is lejátszhatók…

Az időjárás viszont sehogy se nem akar elvszerűen viselkedni: miközben január 19-én Sopronban plusz öt fokot mérnek, Debrecenben mínusz 15 fokot mutat a higanynak az ő szála. Az enyhülés azonban lassan áthúzódik az ország középső és keleti részeire is. Bizony nem bánja ezt a kiskereskedelemben dolgozó szocialista brigádok 160 000 tagja, akiknek áldozatos munkája révén 6,5 %-al nőtt a boltok forgalma. A maga részéről a kozmetikai ipar is mindent megtesz ennek érdekében: a közkedvelt BAC sprayből 650 000 darabot, fogkrémből 21 millió tubust, szappanból pedig 9000 tonnát tervez ebben az évben átadni a kereskedelemnek. Újdonság: a tutti-frutti ízű gyermekfogkrém, mely Gabi fantázianév alatt kerül majd forgalomba. Az édesipar is csak cuki hírekkel szolgál: előző évben több, mint 10 ezer tonna cukorkát, kekszet, kakaóport – összesen 760 féle édességet – állított elő. Atyám révén (épp ekkoriban diagnosztizálták a cukorbetegségét) minket is közvetlenül érintett, hogy – az egyéb tételek emelése mellett - 1974-ben 430 mázsa diabetikus csokoládé átadására is számíthattak a kereskedők.

A Nagyszállóban akkor ennyibe került a pihenés.

Épül-szépül Budapest. A főváros 1974-ben 15 milliárd forinttal gazdálkodhat – jut ebből Erzsébeten óvodára, az Árpád úton az Újpestet Rákospalotával összekötő felüljáróra, 150 millió a közvilágítás korszerűsítésére. Húszezer új telefont kötnek be, de 140 000 budapestinek még tovább, türelemmel kell várakoznia. Ha közben betérnek a HungarHotels által üzemeltetett Royalba, 5,20-ért ehetnek egy bablevest virslivel, egy székelygulyást 14,90-ért, 15,80-ért akár már rántott bordát is kaphatnak (házi csalamádéval!). Persze van, akinek semmi nem elég. Mint például a letenyei benzinkutasoknak, akiket különösen nagy kárt okozó (egészen pontosan 638 000 Ft-os) sikkasztás miatt ítélnek el 5-6 éves szabadságvesztésekre. A szemérmetlen nyerészkedők névértéken alul vettek a Deák elvtársnő vásznánál nem jobb sofőröktől üzemanyagjegyet, a különbözetet pedig a kútnál saját zsebre kiárulták. Rossz karma – pedig a tankolni kívánó járművek száma egyre szaporodik. 74-ben 80 000 új személygépkocsi behozatalát ígéri a Merkúr. Bemutatja a tévé a Zalatnay Cini főszereplésével készült Nyári kalandot, Gyárfás Endre tévéjátéka Puskás Tivadarra emlékezik, Vitray Ötszemközt című műsorában egymásnak adják a kilincset a celebek.

... és mindig ők nyertek. Vajon hogy csinálták?  Felül Magyar Ifjúságban napvilágot látott első, alul a Pajtásban és a Fülesben megjelent felújított változat. Közte a színezett német - ennek forrását ugyancsak Kósa Pál barátom osztotta meg velem

Budapestért azért még 1944-45-ben harcolni kellett. Csillik Gábor 1974-ben Csepel rendőrkapitánya: 19 évesen azonban tagja volt annak a híres partizán-egységnek (no, nem volt sok), mely a budapesti Harminckettesek terén felrobbantotta a nyilas Hűség Házát, majd később a Metropol szállót, az SS-ek kedvelt tanyáját (19 német tiszt halt meg ebben az akcióban).  Emlékiratainak (Budapestért harcoltunk) képregény-változata komoly karriert futott be a magyar lapokban: Zórád rajzaival három alkalommal is megjelent: eredetileg a Magyar Ifjúságban, majd – némileg átrajzolva és felújítva – a Fülesben és a Pajtásban is. Az oroszul tanuló nebulók épülésére aztán bekerült a Képes Nyelvmesterbe is: a januári szám olvasói jócskán átszabott, orosz nyelvű változatának egyik folytatásával találkoztak. A történet színezett lapjai az NDK-ban láttak napvilágot.

Pöttyös Panna együtt nőtt fel a szcializmussal

Az amerikaiak által levezényelt Pinochet-puccs miatti felháborodásunk nem csitul: bátran követeljük Luis Corvalán, a chilei kommunista párt főtitkárának szabadon bocsátását. Vietnamban eljött a béke, de a sok évig tartó háború nagy pusztítást hozott: a magyar dolgozók tömegei ajánlják fel, hogy (szombatonként) rendkívüli műszakokat teljesítenek az ázsiai ország megsegítésére. Az állami- és pártvezetők szinte állandóan úton vannak. Van, aki – mint Brezsnyev elvtárs – messzire: a hideg moszkvai télből Kubába látogatott, ahol másfél milliós tömeggyűlés köszönti őt. Van, aki közelebbi céllal kell beérje: Biszku elvtárs a IV. kerületi munkásőrök workshopján (dobtárazás, raktározás a Bunkócska eléneklése) vesz részt. Az UNESCO örömhíre: Lenin a világ legolvasottabb szerzője! A halhatatlan Iljics műveit (január 21-én emlékezett meg a haladó világ elhunyta 50. évfordulójáról) 125 nyelven, 63 országban adták ki – egyedül a szocialista országokban 3024 alkalommal. A jó olvasmányhoz jó falat is dukál, s ebben sincs hiány: a szövetkezetek 5,3 millió hektáron gazdálkodnak (az összes földterület 57 %-a), az enyhe tél kedvez a vetésnek (jól telelnek az őszi vetésű növények), Gyulán pedig nem csak új vágóhíd épül, de új kolbászüzemet is avatnak. Hab a tortán: devizahelyzetünk szilárd, kiegyensúlyozott, az árszínvonal növekedése pedig az év során várhatóan a 2 %-ot sem éri el.

 

Divat – csak fiataloknak

Mégis vannak nyughatatlan emberek. Mint például az a 31 éves technikus is, aki Zsiguli márkájú személyautójával 161 kilométeres óránként sebességgel robogott át a fővároson. Akciója nagy megütközést keltett: no nem a sebesség miatt (yeah, a szovjet technológia, pakidzsban kaptuk a munkaversennyel meg a kommunista szombattal, you know), hanem az illető felelőtlensége folytán. A bölcsészekkel mindig baj van: 74-ben sem volt másként. No, nem holmi szabadegyetemek meg illegális olvasókörök, netán a Bajza utca és a Hősök tere közti, kis földalatti szervezkedés miatt - ki gondolt volna ekkor még ilyesmire? Egy Kovács Iván nevű – nyilván nem angol szakos - egyetemista nyilvános hirdetésben keresett go-go görlöket induló shaw műsorához - célja az első hazai beat-balett „kiállítása” volt. Hogy viszi e majd valamire eme derék ifjú az impresszáriói pályán, vagy inkább őt viszik – még a jövő titka. Mint ahogy még minden - kár lenne tehát pont ezen idegeskedni… S ha mégis? A méltán híres magyar gyógyszeripar ékköve, a Kőbányai Gyógyszerárugyár kiváló nyugtatókkal is szolgálni tudott – s bár termékei 80 %-át ekkor már külföldön értékesítette, az itthon maradt 20 %-ból a lakosság igényeit simán ki tudta elégíteni…

A fényképes illusztrációk forrásai a korabeli lapok – a korabeli nyomdaszínvonalon. A képregények Kiss Feri, Szakács György és Varga Emil digitális gyűjteményéből valók.