Farkas Dávid barátom, a Fandom magazin kiadója komolyan veszi szerkesztői feladatait. Lapját a magyar képregényes közösség kemény magja számára készíti - bár meggyőződésem, hogy megfelelő terjesztési feltételek mellett szélesebb érdeklődésre is számot tarthatnának a műfaj múltjával, jelenével, jövőjével foglalkozó, itt megjelent írások. A 2011 óta évente kétszer, a börzékre időzített számokhoz már hónapokkal előre elkezdi szervezni a cikkeket – engem idáig kétszer ért az e megtiszteltetés, hogy egy-egy munka erejéig bevont a lap készítésébe. Nem meglepő módon mindkét írás magyar képregény-történeti tárgyú volt: az első Hóddal, a második az Aranykor hazai szerzői képregényeivel foglalkozott. Bár a lap példányszáma (mint mindennek, ami ma a képregénnyel összefügg) alacsony, szakmai presztízse nagy: komoly irodalmi tanulmányban láttam, hogy idézik - ezek szerint tehát ismerik is…
Mikor Dávid a tavaszi börzére
megjelenő idei első számhoz még tavaly novemberben témajavaslatokat kért, nem
sokat töprengtem – egy rég megírni kívánt ötletem vezettem elő neki: a magyar
képregény és a foci kapcsolatát. Bár több, mint hat évtizedre visszatekintve az
ilyen történetek száma nem túl magas, jelentőségük nagy: ennek oka alighanem a
foci iránti nemzeti vonzódásunkban, s persze a régi nagy dicsőségekben, s az Aranycsapat
mitikussá nemesült győzelmei feletti jogos és el nem kopó büszkeségünkben
keresendő. A mai magyar focira figyelni ma nem nagy élvezet – igazából már harminc-negyven éve sem volt különösen az - de a labdarúgás mégis töretlenül népszerű.
Amikor Sebes Gusztáv, az
Aranycsapat egykori mestere 1919-ben először pályára lépett, még nem voltak
stadionok – de voltak legendás labdarúgók, volt magyar foci. Sebes 1940-ig volt
aktív futballista – majd a kispadra ülve edzőként kezdett dolgozni. 1949-ig a
magyar válogatott edzője, majd 56-ig szövetségi kapitány. Irányítása alatt a
válogatott 52-ben olimpiai bajnokságot szerzett – s az ő vezetésével született
meg az Évszázad Mérkőzésén, 1953-ban Londonban az angolok elleni
6:3-as győzelem is. A magyar futball történetéről szóló egyik legemlékezetesebb
képregény az ő életét dolgozta fel – a Mester önéletrajzából Papp László írt
forgatókönyvet, a rajzokat Takács Zoltán készítette el. A Pajtásban,
1972-ben megjelent történet persze a Fandomnak írt cikkből sem
maradhatott ki – ám ma, Sebes Gusztáv halálának évfordulóján (1986. január
30-án hunyt el) érdemes talán külön is felidézni emlékét.
A sztori a réges-régi Budapesten,
a Haller téren indul: az elemi iskolás, 1906-ban született Scharenpeck
Guszti (barátainak: Dódó, aki nevét csak később magyarosítja Sebesre)
mint akkoriban mindenki, rongylabdával kezdett futballozni. A tehetséges
fiatalember a Műszaki Dolgozók Sport Egyesületében kezd, a Vasas ifi csapatában
folytatja, de a húszas években külföldre kényszerül: francia csapatokban
játszik. Legnagyobb sikereit a Hungária SC-vel éri el – csapatával a fél
világot bejárja. Sebes Gusztáv mégsem labdarúgóként, hanem trénerként
ért a csúcsra: a negyvenes évek végétől a magyar válogatottal végzett munkája
elismeréseként ma is ott van minden idők három leghíresebb futball-edzője
között. A képregény híven elbeszéli az Aranycsapat győzelmeit – a történet
1955-ben ér véget, mikor az öt éve veretlen magyar válogatott a 100.
osztrák-magyaron a Népstadionban százezer néző előtt játszik – és 4:1-re győz.
Takács Zoltán szép és
hiteles rajzokat készített a történethez. Nem csak a változatos helyszínek
hangulatát adta vissza, de remek portrékat is alkotott a sok-sok „élő”
szereplőről – a magyar sport egykori kiválóságairól. Nem ez volt persze az
utolsó magyar képregény, mely méltó emléket állított nekik – a Fandom 2014.
évi 1. számában megjelenő írás majd a többieket is számba veszi. Tartson a Nyájas
Olvasó ott is velünk!
