Képregényhős lettem…

Nem pont így képzeltem el, hogy egyszer egy képregény hőseként bekerülök a karton világának halhatatlanjai közé, de így sikerült – és bevallom, most már örülök neki. Hosszú és változatos pályám során nem sokszor fordult elő, hogy rajzolt alakként is megjelentem, ebből kettő saját próbálkozásom volt, egyszer Fazekas Attila is belerajzolt egy illusztrációba – saját névvel, saját ábrázattal, s ráadásul nem is képregényes vagy szerkesztői munkásságom összefüggésében azonban sosem gondoltam volna, hogy egyszer  egy történet hőse leszek. Pedig…!

A magyar képregényben szép hagyományai vannak annak, hogy a grafikusok „beledolgozzák” saját alakjukat is egy-egy történetbe. Zórád az Ál-Petőfi postamesterében, Fazekas a Kalózkirály főhősében és Perzeusz kapitányban találta meg azt az alakot, akivel annyira azonosulni tudott, hogy saját arcát adta neki, de Korcsmáros is élt néha a maga megjelenítésének lehetőségével. Kezdő rajzolóként persze én is megpróbálkoztam ezzel – egyik első „demo-oldalam”, az Időkút főhősét, az űrállomás kapitányát próbáltam a magam képire alakítani. Annak a történetnek nem lett folytatása – mint másutt elmeséltem, Marosi László, a  Táltos kiadó vezetője végül harminc évvel ezelőtt nem sci-fi sorozatot bízott rám, hanem a Bucó füzetek következő számait.

A második próbálkozásom már képregény-rajzolói pályám utolsó szakaszára esett. 1989 végén fogtam bele utolsó Hód-történetembe, a Kulcsár Ödön regényéből készült Hód és a rémült kísértet képregény-változatába. A forgatókönyvet elkészítettem, és lelkesen nekifogtam a sorozatnak – sorrendben ez lett volna a harmadik Hód képregényem. Szerepelt a történetben egy börtönből épp szabadult nehézfiú – nos, ezt próbáltam saját vonásaimmal „megajándékozni”. Nagy örömet találtam a figurában, de mert közben abbahagytam a képregények készítését, képregény-másom sem „futhatta ki” magát: a balsors üldözte sorozatot két rajzoló is próbálta folytatni a maga módján, a maga grafikai eszközeivel - különösebb realista ábrázolás-törekvések nélkül.

 

Fazekas Attila barátom a kilencvenes években sok könyvillusztrációt és magazin-illusztrációt jegyzett: folytatásos regényekhez, rövidebb elbeszélésekhez, alkalmanként cikkekhez is készített rajzokat. Önmagukban is érdekes koremlékek ezek (csakúgy, mint a nyolcvanas években készült reklámgrafikái): sokszor a korabeli Magyarország mindennapjai, szocializmusból kapitálizmusba csúszó világ és annak jellegzetes alakjai jelennek meg rajtuk. Az egyik 1994 körüli történetbe aztán belerajzolt engem is, mint elegáns, csokornyakkendős-szmokingos szerkesztőt, „a büdös szivarok atyját”. Az ábrázolás annyiból szépített persze, hogy igazából szerkesztőként sem voltam egy „öltönyös figura”, a szivar azonban stimmelt: e szenvedélyemet csak 2009 nyarán, a megérdemelten érkező infarktusnak köszönhetően hagytam el. A szivarok emlékét és Attila rajzát azóta is kegyelettel őrzöm.

A folytatás, s bizonyos szempontból a beteljesülés több, mint harminc év után érkezett: a BME Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának, kenyéradó gazdámnak diákmagazinja, a GT Times 2016. februári számával jött el. Szeretem ezt az üde, friss, színvonalas, szívvel-lélekkel csinált lapot, melyet kedves tanítványom jegyez főszerkesztőként, s melynek munkatársi gárdáját is ismerem, tanítottam. A lap grafikusa, Horváth Csanád megalkotta Kareszt, a csetlő-botló, magával, társaival, a tárgyakkal és tanárokkal örök konfrontációban lévő, kissé lúzer kari hallgatót, s számról számra új kalandba viszi. Mindezekről a szerző tavaly novemberben, a kari magazinban, a Get to Know-ban vallott részletesen – az ott megígért folytatás pedig nem is maradt el.

Karesz most visszatért, GTK-s hallgatóhoz méltó, derék szándékkal: társaságot kíván alapítani. Ez ügyben ront be agg tanárához, az Üzleti jog tárgy oktatójához, akit a történetben történetesen én alakítok. Mondjuk a valóságban is… A sztorit Csanád mindig maga írja, a mostani is szellemes, van íve, stílusa, a slusszpoén „ül”, a rajzok pedig magabiztos grafikai tudásra, kialakult önálló stílusra vallanak – és (sajnos) hasonlítanak. Hogy viszem-e még a képregényes világban valamire, nem tudom: Vass Misi tavaly óta készül egy történettel, amibe saját bevallása szerint belerajzol majd engem is. Már ezzel is több, jutott, mint amit grafikusként valaha is megérdemeltem volna – tanárként pedig…? Ki tudja. Hisz annyi a tehetséges, rajzolni tudó, jegyével elégedetlen hallgató…

A GT Times legutóbbi számai - már a februári is -  itt on-line olvashatók https://issuu.com/gttime

... és mi lett volna, ha akkor és ott mégis folytatom? - számvetés múlttal és jövővel a RePrint magazin első számának ürügyén

Amikor keztembe vettem a RePrint magazin első számát, komolyan elgondolkodtam azon: mi lett volna, hogyan alakul az életem, ha 1990-ben nem hagyok fel a képregény-rajzolással. Pályám kezdetén Zórádot szerettem volna követni, elsősorban őt próbáltam utánozni. A magyar rajzolók közül Fazekas Attila stílusa ragadott meg. Szerettem Gugi Sándor és Korcsmáros rajzait – tőle máig az Indul a bakterház a kedvencem – de például Dargay Attila munkáihoz már kizárólag, mint olvasó közelítettem. És persze ott voltak a Pif nagyszerű grafikusai, az általuk közvetített „nyugati” képregény-technikák. Később aztán jöttek az amerikai képregény-füzetek: a szuperhősök és Tarzan, a Csillagok háborúja és a Marvel mozifilmekhez készült adaptációi. Önálló stílus kialakításán akkoriban nem nagyon törtem a fejem. Igaz, ehhez nem csak a megfelelő szakmai tudás, az alapvető munkaeszközök is hiányoztak: a műszaki rajzban használatos, cserélhető hegyű tollakat, de még a kézhez állóbb csőtollakat sem erre találták ki. 

Cselvetés magyari módra…  Az Igaz Szó-ban 1985-86-ban megjelent történelmi képregényekben még elsősorban Zórádhoz igazodva kerestem azt a formanyelvet, amin én szerettem volna megszólalni

Az „eredetiket” kezdetben túl nagyra vettem, a tónusok túl sötétek voltak, az alakok pedig reménytelenül elrajzoltak. Szívesen mondanám, hogy volt valami tudatosság a tanulás folyamatában, de nem lenne igaz. Az egész inkább ösztönös mintakövetés volt. Ami megfogott, amit jónak találtam, azt próbáltam utánozni. Nem kész rajzokat másoltam, hanem – Zórád iránymutatása szerint – töméntelen mennyiségű újságból kivágott és rendszerezett fotót. A formális művészeti képzés és magabiztos grafikai tudás hiánya persze folyton kiütközött, s míg a „műfajelmélet” lassan keservesen megszerzett gyakorlati tapasztalatok révén összeállt, a rajzok még mindig merevek, mélység nélküliek, sematikusak voltak. 

1987-re kialakult, amit később „kifestő-stílusnak” neveztem: kontúros, levegős rajzok, immár nem (nagyon) elrajzolt figurák, arányos kompozíciók…

… ahol viszont minden rajz állóképbe merevedik.

Két-három tanulóév után azonban, úgy 87-88 táján kezdett már alakulni valami. Még nem stílus, de annak kezdeménye. Kontúros, tiszta vonalakkal próbáltam dolgozni, de a körvonalakat nem ecsettel húztam meg (ami például Fazekas Attila rajzait különösen lendületessé tette), hanem eltérő vonalvastagságú filctollakat használva. Később, amikor már lehetett kapni 0,2, 0,3 és 0,5 mm-es rostirónt, még könnyebben boldogultam. Közben a tényleg szorgalmas gyakorlás hatására fejlődött a rajzkészségem is: az első képregényem, amit már magam is annak mernék nevezni, az Isztam-buli lett. Itt már tudatosan törekedtem az igényes kompozícióra, arra, hogy minél több „élő”, valós helyszínt bemutató képet használjak.

Az Isztam-buli nyitóoldala. Itt már tudatosan törekedtem a szereplők „élővé” tételére, a cselekmény valós helyszínek közé helyezésére. A végeredmény azonban még mindig messze járt attól, amit elérni szerettem volna...

Bár - akkor - még nem tudatosult bennem, de a rajzaim egyik legnagyobb hibája a túlzottan statikus jelleg volt. Néha sikerült dinamizmust csempészni egy-egy képkockába, de legtöbbször a kép „állt”, a szereplők bele merevedtek a pillanatba. Ezt legfeljebb a szereplők arcán tükröződő érzelmek meg a gesztusok, kézmozdulatok tudták oldani. A plánok is meglehetősen konzervatívak voltak, különösebb tükrözéssel még eszembe sem jutott megpróbálkozni. A Hód-történeteknél később már igen. Az első lépcsőt – még a hagyományos, háromcsíkos, kombinált oldalfelosztásban gondolkodva – a panelek belső továbbosztása jelentette – ez már majdnem úgy nézett ki, mint az igazi képregény. 

A Hód-történetek során tanultam bele igazán a szakmába: egyre több olyan „képregényes” megoldást sikerült találnom, melyek az addig inkább statikus kompozíciójú képekbe mozgást, dinamizmust vittek

A történetek megrajzolásában sokat segített, hogy én készítettem a forgatókönyveket. Ezt mindig komolyan vettem – vallom, hogy külön műfaj, és távolról sem könnyű műfaj a képregény-dramaturgia. Az egészen részletes képutasítás persze ilyen esetben felesleges, de tömören, emlékeztető-szerűen ilyenkor is kell. A szövegeket azonban meg kell írni – ha kell, a cselekmény fonalán is változtatva, „feldúsítva” a dialógusokat, képszövegeket. Először tehát a fejben készült el a munka (nagyon ritkán készítettem külön stroyboardot egy-egy történethez), aztán össze kellet gyűjteni a segédleteket, a történetbe beledolgozandó fotókat, és kezdődhetett a kidolgozás.

A történet hitelességét próbáltam valós helyszínek megrajzolásával növelni: ehhez a Martinelli téren és a Váci utcában játszódó jelenetsorhoz előzetesen nagyon sok fényképet készítettem

Szakmai szempontból talán legjobban sikerült munkám Az éjszakai hölgy, avagy a kolostor szépe volt. Kulcsár Ödön melodramatikus hangulatú kisregényéből készült, egy régi bolgár legenda és egy mai, több szálon futó szerelmi történet összefonódásával. Megpróbáltam nagyon „odatenni”. Oldalkompozíciókban, méghozzá lendületes és formabontó oldalkompozíciókban gondolkodtam, alaposan kidolgozott rajzokkal, másfélszeresnél immár kisebb nagyítással.

Ami korábban nem nagyon sikerült: a két ember közötti beszélgetést a rajzok révén mozgalmassá tenni. Amit a szereplők elmondtak, a sztori szempontjából kulcsfontosságú volt…

A rajzok egy lényegében véletlenül felfedezett technika használatával egészen sajátos hangulatot kaptak. A használt filctollak egy idő után kezdtek kifogyni, kiszáradni, a végük meg elrojtosodott. Régebben simán kidobtam őket – de aztán rájöttem, hogy a fények játékát, „puhább” kontúrokat remekül meg lehet csinálni velük. E hatások nagy része aztán persze elveszett a nyomdai előkészítés során (a lap nem valami jó papíron, a legegyszerűbb nyomdatechnikával jelent meg).

… a képek változó plánjai és az egyébként a cselekményhez nem tartozó részletek formagazdagsága azonban sikerrel oldotta fel a dialógus „monotonitását”

Ha 1990 után a pályán maradok, valószínűleg ebben a stílusban folytattam volna, és remélhetőleg egyre jobban. Öt év alatt végül sikerült kitanulni a szakmai alapokat, létre jött valami, amit akár már önálló stílusnak is lehetett tekinteni. és ami nem lényegtelen: - megint csak akkor - meg is lehetett élni belőle. Negyedszázada a „piacnak” termeltünk: ha rossz volt is megvették, mert nagy igény volt rá, az rajzolókból pedig nagy hiány. 1990 után új alkotók léptek színre: a magyar képregény műhelyének számító Füles a Kiss Feri-érában sok tehetséges alkotónak adott megjelenési lehetőséget. Az én kiadói hátterem, a Mi Világunk viszont a rendszerváltás után ellehetetlenült: a munkatársi gárda kemény magja egy ideig még az Új Nap kiadó égisze alatt próbált az új piaci viszonyokhoz igazodni, aztán lassan annak is vége lett.

A képregény „szolgai” műfaj, a kép bár a szöveggel egyenrangú közlési forma, túlságosan messze nem távolodhat el a leírtaktól. Vannak persze kivételek: amikor a kép a regény fölé kerekedik

Ami helyette jött: egy sikeres kiadói vállalkozás irányatása, majd 1996 után visszatérés tanult szakmámhoz, a jogtudományhoz. Ami negyven felett egy új szakmai karrierrel is megajándékozott: tudományos fokozatot szereztem, akadémiai kutatócsoportban dolgoztam, majd 2002-től elkezdtem egyetemen tanítani. Mint az elektronikus jog egyik első művelője, sokat publikáltam, tanulmányaim, könyveim jelentek meg. 2002-től jött a főtanácsadói munka a Miniszterelnöki Hivatalban, ezzel párhuzamosan az Igazságügyi Minisztériumban is kodifikációs munkacsoprotot vezettem, s dolgoztam az Informatikai Minisztériumnak is. Nem sok időm volt a múlton merengeni, félbeszakadt pályáimat értékelni és újraértékelni. 2011-ben, a Zórád-emlékév aztán sok mindent megváltoztatott. Bár régi-új szakmámban szép sikereket értem el, úgy tudományos kutatói, mint egyetemi munkámban végtelen nagy örömömet lelem, s teljes szívemel elköteleztem magam mellettük, újra rajzolni, írni, alkotni szerettem volna. Egy nagy vágyam Fazekas Attilának és közreműködő, kedves barátaimnak hála, most teljesült: régi történeteim most ismét nyomtatásban láthatom. S talán ez lesz a fóruma az egyszer majd megszülető újaknak is...

Nemerét illusztrálva - amikor a Trendal napja más neve alatt kelt fel

Valahogy úgy alakult, hogy korábbi képregényes pályafutásom során tudományos-fantasztikus témájú munkát végül is nem készítettem. 1989-ben Nemere Istvánnal terveztük, hogy a Mi Világunk kiadó számára füzetes ifjúsági képregényt csinálunk. István az első rész szövegkönyvét gyorsan megírta – ez lett volna A fekete síp sorozat nyitódarabja. Hiteles történetét, a projekt továbbélését ebben a cikkben írtam meg. Tudományos-fantasztikus regényét azonban kettőt is illusztrálhattam. Az eredeti rajzok közül több elveszett, néhány megmaradt, sőt: most, 2016 februárjában egy elveszettnek hitt rajz is előkerült...

Sci-fi rajzolói munkásságom így végül Nemere István két, a Trendal-sorozatban a Népszavánál megjelent könyvének illusztrálására korlátozódott. Ehhez a sorozathoz előttem már többen is készítettek rajzokat. Én a hagyományos iskolát követő elődeimhez képest úgy döntöttem, „képregényesre” veszem a stílust. A két könyv  rajzait azon kevés korabeli munkám között tartom számon, ami (talán) akkor is, ma is vállalható. A RePrint indulása kapcsán (meg persze már jóval korábban is) sokat beszélgettünk Fazekas Attilával arról, a régi képregényiskola mennyirelehet piacképes még ma is - ez alatt persze nem holmi pénzügyi sikert értünk, hanem azt, hogy a médiák, a vizuális benyomások özönében mennyire tudja (ha tudja) megragadni az olvasó figyelmét, s képes betölteni alapfunkcióját: a szórakoztatást. A Nemere-illusztrációkat - mint Attila a nyolcvanas években rajzolt sci-fi képregényeit is - időtállónak tartom: látványviláguk azóta sem vesztett sokat eredetiségéből.

A csillagok háborúja (amit nálunk Fazekas világszínvonalon ültetett át a képregény nyelvére) gyökeresen megváltoztatta a tudományos fantasztikus témák ábrázolásmódját. Az űrjárművek megrajzolásánál a szögletes formák váltak jellemzővé – no meg az aprólékos felszíni kidolgozás. 1982 után már idehaza sem lehetett akárhogy rajzolni, illusztrálni, a professzionalizmus és az új, modern látványvilág iránti követelmény olvasói oldalon már korábban megjelent, lassan-lassan aztán itt-ott a kiadók is igazodtak hozzá. Az alapvetően belterjes, haveri összefonódásoktól terhelt magyar kiadói szakma nehezen mozdult, a kisebb, rugalmasabb vállalkozások a nyolcvanas évek második felétől viszont egyre inkább igyekeztek az olvasó kegyében járni. A Népszava kiadó Mi Világunk szerkesztősége könyveit ismert grafikusok illusztrálták - ki-ki abban a stílusban, amiben már évtizedek óta dolgozott. Új emberként nekem nehezebb volt, különösen, mert - művészi képzés hiányában - nem is törekedtem a művészi ábrázolásra - annál inkább a képregényes, akkor leginkább frissnek, aktuálisnak számító hatások érvényesítésére.

Nem tagadom, nagy örömet találtam a rajzok elkészítésében, s bizony tudatosan törekedtem arra, hogy azok minél Marvelesebbre sikerüljenek. A könyvek alakja eleve behatárolta a kompozíciók lehetőségeit, az erősen nyújtott téglalapokat itt-ott trükkökkel lehetett csak kitölteni. Az, hogy a rajzokat képkockába foglaltam, szintén képregényes elem volt - a körvonalakat azonban ahol lehetett, megtörtem, kifolyatott képelemekkel próbáltam feldobni a rajzokat. A ruházat esetében az amerikai képregény „latexes”, testhez simuló megoldásait igyekeztem követni – mint oly sok grafikus akkoriban szerte a világon. Ez kiváltképp a hölgyek ábrázolását tudta igen-igen plasztikussá tenni. Hogy István így képzelte el hőseit, nem tudom, de végső soron a rajzokkal elégedett volt, és ez akkor - s persze most is - soket jelentett nekem.

A történet középpontjában a Trendal bolygó átalakítása áll, mely irdatlan nagy, város nagyságú gépekkel történik. Mindig mániám volt a technikai eszközök „fizika-hű” ábrázolása, itt is figyelembe kellett venni a funkcionalitásból, méretből adódó szerkesztési sajátosságokat. Ha pedig a szerző rakétaelven működő leszállóegységet ír bele a regénybe, akkor annak úgy is kell kinéznie – a rajzoló szabadsága mindig ott kezdődik, ahol a pontos szerzői instrukciók véget érnek. Az égi párbaj esetében a fény-árnyék hatás maximális kihasználásával, a járművek felszínének aprólékos kidolgozásával a Bob Mallard-történetek és Cheret szelleme kísért – a járműveket azonban magam terveztem.

Minden rajz magán hordja a kor jellemzőit… A nyolcvanas években oly divatos, tupírozott női hajviselet itt is tetten érhető. Nemere fanatasztikus regényeihez is adagolt egy-egy csepp erotikát, ami persze rajzban is megjelent.  Ennyi akkoriban benne lehetett minden ábrázolásban – és az olvasók véleménye szerint benne is kellett lennie.Címlapra mindazonáltal ilyen jelenet még nem kerülhetett - akció annál inkább. Az első változat  - ami most 27 év bújkálás után került elő az egyik ritkán nyitogatott mappa lapjai közül - nem nyerte el Kulcsár Ödön tetszését (pontosabban az övét elnyerte, de a kiadó nagyhatalmú vezérigazgatója aligha szimpatizált volna vele), a második rajz azonban igen. Ez jelent végül meg - Kertész László neve alatt. A szerkesztő figyelmét valahogy elkerülte, hogy a 4. oldalon az addigi regényeket illusztráló grafikus neve, s nem az enyém került feltüntetésre - így tartják nyilván a művet a katalógusok, s így őrizte meg Nemere István olvasóinak kollektív emlékezete is. Egészen mostanáig...

Rajzok, mozik, történetek - a KKK januári találkozójáról

Mindig megtiszteltetésnek veszem, ha Kiss Feri arra kér: egyik-másik KKK-est lebonyolításában legyek segítségére. Így volt ez a januári, a film és képregény kapcsolatának szentelt találkozón is, melynek vendége és sztárja kedves barátunk, Fazekas Attila volt. Néhány éve, még a képregényes világba való újbóli bekapcsolódásom előtt a Fekete-fehér Képregénymúzeum keretében már megjelent egy válogatás Attila filmes hátterű képregényeiből – jobb ötlet híján (pedig nagyon kerestük!) ennek címét választottuk az este mottójául is: Rajzolt mozi. Jobbat talán lelhettünk volna, találóbbat aligha, hisz a filmplakátokat, a filmekből vett képeket, főcímzenéket, bejátszásokat, hangképeket s persze sok-sok képregény oldalt bemutató multimédiás prezentáció köré építve erről szólt az este…

A filmképregény műfaját Magyarországon alapvetően Fazekas Attila a nyolcvanas évek elején teremtette meg, s túlzás nélkül mondhatjuk, ő tartotta életben évtizedeken keresztül. Ezt bizonyította a Kiss Feri által összeállított lista is: az ötvenes évek végétől napjainkig ötven körüli ilyen történet jelent meg folytatásokban vagy önálló füzet formájában, s ezek túlnyomó részét alkotói pályája különböző korszakaiban Attila készítette el. Kiss Feri meggyőzően mutatta ki, hogy a legtöbb filmképregény 1982 és a kettőezres évek eleje között jelent meg. A legnagyobb része persze folytatásokban, de a rajzolt mozikkal (egészen pontosan a Birodalom visszavág nagy példányszámban megjelenő képregényes változatával) kezdődött a hazai füzetes képregény kiadás is.

A kezdeteket a két háború közötti magyar szórakoztató sajtóban, a Hári János című képregényeket is közlő hetilap jelentette mely a korabeli filmsikerekből, vagy azok alakjainak felhasználásával készült amerikai történetekből is válogatott – az eredeti szereplők nevét néha „megmagyarosítva”. Az amerikai képregények a magyar sajtóból való száműzése után az első film alapú feldolgozás 1947-ben jelent meg: egy 1945-ben készült szovjet kémfilmből született képaláírásos történet. Aztán újra szünet, bő tíz éves szünet következett – a filmképregény Walt Disney Pinokkiójának (1940) egy nyilván nem egészen jogszerű feldolgozásával a Pajtásban, 1959-ben tért vissza: a rajzoló, Zórád Ernő egyszerűen „lenyúlta” a rajzfilm alakjait (nem is tüntették fel alkotóként a nevét).

A film és a képregény a hatvanas-hetvenes évek során alig néhány alkalommal találkozott össze. Az adaptációs képregény fénykorában persze igen sok olyan történetből is készült feldolgozás, melyek egyben nagy mozi sikerek is voltak, de ezek nem nagyon kapcsolódtak a filmváltozathoz: Zórád, Korcsmáros, Sebők a maguk stílusában, saját képi világukban szerettek alkotni, inkább képzeletükre támaszkodtak. A képregény „filmszerűségét” persze ez nem érintette: mindhárman hatalmas fotógyűjteménnyel rendelkeztek. Zórádét volt alkalmam közelebbről megismerni: a kategóriánként nyilvántartott, s nagy mappákban tárolt több ezer fotó között rengeteg volt a filmből vett jelenet, de ezeket inkább a beállítások hátteréül (ruha esése, ráncolódása, korabeli viseletek hitelessége) használta fel, a kompozíció kialakításában saját művészi eszközeire támaszkodott.

A hatvanas években, mutatott rá Kiss Feri, inkább csak véletlenszerűen, egy-egy nagyobb televíziós sikerhez kapcsolódva jött létre egy-egy képregény: láthatóan semmi törekvés nem mutatkozott arra, hogy a korszak igazi, nagy filmes sikerei – mint az Egri csillagok – rajzolt változata is a film képi világához igazodjon. A Pajtásban megjelent két történet – A Tenkes fiai és az Orion 8. kalandja – persze a sorozatok népszerűségét használta ki: előbbi A Tenkes kapitánya egy eseménysorának meglehetősen szabad feldolgozása volt, utóbbi meg az Orion alakjainak felhasználásával, Alaksza Tamás által írt, a sorozattól független önálló történet. Sajátos színfoltját jelentik a magyar képregénynek a mozifilm-ajánlók: Az oroszlán ugrani készül című, a kor valamennyi nagy hazai sztárját felvonultató „magyar James Bond”-filmhez például Endrődi mester készített négy oldalas összefoglalót – alkalmanként azonban Zórádot is fel-felkérték ilyen feladatra.

A helyzet nem változott gyökeresen a hetvenes években sem. A Fazekas előtti leghíresebb filmképregény, A Tenkes kapitánya 1972-es feldolgozása is csak „nyomokban” tartalmazott a film képkockáival azonos elemeket: Zórád, aki képregényeiben inkább karaktereket rajzolt, nem szívesen bíbelődött el azzal, hogy alakjai arcát a valós szereplőkéhez – Ungvári László, Krencsey Marianne és a többiek – igazítsa. A MOKÉP próbálkozik rajzos filmelőzetessel – Zórád még 1979-ben Pécsi Ildikót, Bodrogit s néhány más színészt többé-kevésbé felismerhetően belerajzolva megcsinálja a Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét című, ma már feledésbe merült magyar film előzetesét, de aztán jelzi, több ilyen munkát nem igen kíván vállalni – s ekkor lép a színre Fazekas Attila.

A professzionális alkotói pályája elején álló Fazekas korai képregényei filmszerű ábrázolásmódjaikkal, változatos plánjaikkal s mindenekelőtt a művész új rajzstílusával tűntek ki. kezdettől fogva nagy eredetikkel dolgozik, a kihúzáshoz ecsetetet használ, kontrasztosan, átmeneti tónusokat nem nagyon alkalmazva rajzol, képei lendületesek. Ez a technika kedvez majd a portrézásnak is. A Fülesben, 1976-ban A bögöllyel mutatkozik be – azt megelőzően a Pajtásban, a Lobogóban, majd a Népszavában s a Pesti Műsorban jelentek meg történetei. 77-ben jön a Fáraó, melyből híres lengyel film is készült, ez azonban Fazekas képregényére nincs hatással – csak évekkel később találkozik majd a moziban vele. Hasonló a helyzet a Nyolcvan nap alatt a Föld körüllel is – a látványvilág, az alakok itt sem követik a David Niven és Shirley MacLaine főszereplésével készült amerikai szuperprodukciót.

A hajóroncs titka csak egyfajta közjátékot jelent: előbb a Magyar Ifjúságnak rajzolja meg, de mert a lap a hetvenes évek végén felfüggeszti a képregények közlését, végül a Fülesben jelenik meg, 1977-78-ban – teljesen újrarajzolva. Ezt az Angyal-történetet Zórád a Lobogónak már egyszer megrajzolta, a labda most Fazekasnál van, aki nagy gólt lő vele – az olvasók imádják az első igazán „saját arcos” hazai képregényt. A folytatásra azonban 1982-ig várni kell – igaz, akkor azonban minden gát átszakad, s kezdetét veszi Fazekas legtermékenyebb alkotói korszaka. A sort a Birodalom visszavág nyitja, majd a Csillagok háborúja, két füzetben, a Ben Hur folytatja. Igen sok nemzetközi filmsikert s néhány hazait rajzol meg – ezek folytatásokban való megjelenésük után 1987-ben aztán füzetekbe gyűjtve is kiadásra kerülnek.

A videomagnó idehaza még nem nagyon terjedt el – a filmeket „privát”vetítésen mutatják be a rajzolónak, aki kis kézi kamerával fényképezte a jeleneteket. Később Fazekas már standfotókhoz is hozzájutott, a kilencvenes évek elejétől pedig előbb videón, újabban számítógépen nézi a feldolgozásra szánt filmeket. Nem másolja a jelenteket, hangsúlyozta Attila, hanem a grafika nyelvére adaptálja: a film képi nyelvét a rajzéra fordítja. Nagy figyelmet fordít a reális szereplőábrázolásra: a kilencvenes és a kétezres években született filmképregényein felvonul a magyar színészek színe-virága, minden lapon találkozhatunk egy könnyen felismerhető hírességgel. 

A 90 utáni filmes tárgyú képregények közül soknak Kiss Feri készítette a forgatókönyvét. Feri munkamódszere összetettebb: ezek a történetek (bár a filmes háttér félreérthetetlenül jelen van) inkább az eredeti irodalmi alkotások, vagy, ahogy arra az est másik vendége utalt, esetleg épp több irodalmi alkotás feldolgozásából, lényegében már önálló munka formáját öltve születtek meg. E másik vendég Sváb József volt, akinek A táncoló figurák című, a Fülesben megjelent Sherlock Holmes-feldolgozását Feri ugyancsak „beválogatta” az este során megnézett munkák közé. Sváb Jóska személyesen nem lehetett ugyan jelen, de egy telefoninterjú révén bekapcsolódott a KKK programjába: a filmhez való viszonyáról, filmélményeiről, a Holmes-történet kiválasztásának hátteréről, munkamódszeréről s megvalósításra váró terveiről beszélt. Ezek között szerepel A vörös Pimpernel is, melynek báró Orczy Emma nyomán Kiss Feri írta a forgatókönyvét, s mely jelenleg a rajzoló asztalán, a grafikai tervezés állapotában van.

A bő kétórásra sikerült találkozót a Star Wars főcímzenéje nyitotta, s az is zárta. Okkal: az – egyelőre – utolsó megjelent magyar filmképregény A jedi visszatér 2013-as, Fazekas-féle feldolgozása volt. Fazekas Attila elmondta: szívesen készítene újra filmes tárgyú képregényeket, lennének – főként nemzeti filmklasszikusainkból – még feldolgozásra váró újabb ötletei is. Bár a jelenkor nem nagyon kedvez az ilyen projekteknek, a magyar képregény hat évtizedes múltjának kiemelkedő alkotásai itt vannak velünk, mint ahogy legkiválóbb rajzolója is – az este sem emlékezés volt egy műfajra, hanem nagy pillanatainak számba vétele, történetei áttekintés és helyzetjelentés a dolgok jelen állásáról. Az utolsó képre aztán ennek megfelelően – a régi némafilmes hagyomány szerint – nem a Vége felirat került fel, hanem hogy Folytatása következik...

Fotók: Kroboth Jenő