„Macska legyek, ha nem csinálom jobban!” - a színes képregény kezdetei Magyarországon

2014 szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/

Úgy alakult, hogy a magyar képregény hőskora legnagyobbrészt feketében és fehérben él emlékezetünkben. Ennek persze megvannak a maga sajtótörténeti okai: az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek magyar lapkiadása, főleg a nagy példányszámban megjelenő heti- és havilapok (melyek a képregénynek is otthont adtak) alig-alig engedhették meg maguknak a színes nyomtatás luxusát. Minőségi papír és megfelelő nyomdatechnika is csak korlátos mennyiségben állt rendelkezésre. Igen sokszor csak a borító volt színes, a belívek pedig monokrómok, esetleg kísérőszínnel nyomottak – vagy, jobb esetben, részben színesek, mint azt a legkedveltebb hetilapok, a Nők Lapja, az Ország-Világ vagy a Képes Újság esetében megszokhattuk. „Teljes egészében” színesben csak néhány újság jelent meg – szerencsére ezek közé tartozott néhány, a legkisebbeket megcélzó lap is.

Még nem képregény, de már képregényes... Az ötvenes évek derekán az Úttörőben sokszor jelentek meg gazdagon (és színesen) illusztrált elbeszélések – a tanulóifjúság épülésére. Ezek közé tartozott a Sebők Imre által megrajzolt, kétoldalas A hőstett is, mely Illik Tibor, egy fiatal, a Balatonon szolgálatot teljesítő katona bátor kalandját beszélte el.

A színes belív tehát drága kincs volt: kevés lap engedhette meg magának, hogy a képregényre „pazarolja” – ha egyáltalán közölt képregényeket. Az a néhány kivétel, mely mégis megtette, számos igen szép, emlékezetes alkotás létrejöttét segítette elő – a szó legszorosabb értelmében véve színt víve a magyar képregény-történetbe. Ezek, no meg az egyik előző írásban említett színes diafilmek bizonyítják az aranykor alkotóinak – mindenekelőtt Zórádnak és Sebőknek – az alkalmazott grafika egyik legnehezebb válfaja, a festmény-illusztráció műfajában való rendkívüli tehetségét. A tökéletes formaérzék, rajztudás náluk ugyancsak tökéletes színkezeléssel találkozott – különösen Sebők vegyes technikás borítói (ő már a harmincas években is népszerű címlaprajzolónak számított) semmivel sem maradtak el a kor amerikai, német, vagy – akik nagyon tudtak – spanyol címlapfestői mellett.

Egy színes kuriózum, ugyancsak az Úttörő 1955-ös évfolyamából... Sicc figuráját Kálmán Jenő alkotta meg, s először a Pajtában, folytatásokban jelentek meg kalandjai. A rajzoló Zórád volt, aki amolyan szocialista Csizmás Kandúrként képzelte el a verses mese főszereplőjét. Az első, egészen más képi világot nyújtó Sicc-képeskönyv – Tankó Béla rajzaival – 1956-ban jelent meg, s népszerűsége máig töretlen.

A magyar sajtó ebben az időben még „szerette” a festett, grafikus címlapokat. Kezdetben sokszor még a Fülesnek is rajz jelent meg a borítóján, s csak a hatvanas évek derekától váltak uralkodóvá a fájintos, egyre lengébben öltözött fehérnépek: énekesnők, színésznők, egyéb szépleányok. A hátsó borító sokszor nevelő célzatot szolgált: hol az 56-ban nyugatra tántorgott honfiakat csábította hazatérésre (s ünnepelte azokat, akik már visszatértek), hol a pesti mindennapokból vett karikatúrákkal örvendeztette meg a nagyérdeműt. A fekete-fehér lapok is szívesen tettek ki rajzot a címlapra: mint más helyett már láttuk, a Képes Nyelvmesterben a legszebbeket Zórád és Sebők, a Modellezésben Marjai Imre készítette.

Az Ezermester 1957 és 1997 közötti számai az Ezermester Oldtimer oldalán érhetők el: érdemes oda ellátogatni. Szenes Róbert egyedi hangulatú borítófestményei – mint ez az 1960-ból származó – nagy szakmai tudásról tettek tanúbizonyságot. A kiadó 1961-től kísérletezett a fényképes borítókkal (sokszor ismert sztárokat „állított” be valamilyen „barkács-szituációba”), később azonban visszatért a rajzolt borítókhoz. Rochi Ernő, kiváló barátom, Szenes életművének kutatója, képregényeinek újbóli közreadója gyűjteményéből - köszönet érte.

A nagy példányszámban megjelenő barkácsmagazin, az Ezermester borítóit az ötvenes évek végégétől jó néhány esztendőn át Szenes Róbert jegyezte, aki nagyon tudott festeni - erre Fazekas Attila hívta fel figyelmemet, aki a balatonalmádi bolhapiacon tett szert e régi számokból értékes gyűjteményre. Szenes – életművét Rochi Ernő barátom dolgozta fel – képregény-rajzolónak is kiváló volt: bár a „kismesterek” között tartják számon, kidolgozott, szépen komponált, erőteljes rajzai, jellegzetes alakjai nem csak nagy tehetségről, de a sajtógrafika, mint szakma igen alapos ismeretéről is tanúskodnak. Néhány rajza felett hosszan merengtünk Attilával: nem tudtuk eldönteni, hogy a már fényképszerűség határait súroló, grafikai trükkökben tobzódó rajz „sima” festmény, vagy fénykép a rajzzal való összedolgozása.

1957-ben nem csak a Pajtás, de a Kisdobos is közölt gyermekeknek szóló képregényt. A Félix és Suviksz színesben jelent meg, az egy-egy oldalpárra rúgó, 18 egyenlő méretű képkockából álló történetek témáit a szerzők rendre a kis olvasók számára ismert és kedves világból (cirkusz, iskola, kirándulás) merítették.

Szenes Róbert azonban – sajnos – sem akkor, sem később nem készített színes képregényt: ezt csakugyan kevés grafikus mondhatta el magáról. Igaz, a cikk tárgyánál szorosan maradva nem számítom ide a Kisdobosban megjelent, nem szövegbuborékos képtörténeteket, de a Ludas Matyi némely nagyszerű rajzolóinak comic-stripnek is minősíthető képsorozatait (ezek közül Bayer Antal több, igen kedves darabot adott közre Képregénymúzeum-blogjában), illetőleg a Ludas Magazinok egész oldalas bohóságait sem - „csak” a komoly, „valódi” történeteket.

A gyanú árnyéka, a Rendkívüli Füles 1971-es nyári számából

Elvétve persze utóbbi az előbbiekbe is bekeveredhetett, miként az előbbi az utóbbiakba is: a nagyszerű Endrődi István életműve és a Tollasbál bizonyítja az átjárhatóságot két rendszer között. Mindent összevetve 1958 és 1978 között a tízet sem érte el azoknak a lapoknak a száma, ahol az igazi színes képregények megjelenhettek – s közülük mindössze egyről, a Képes Újságról volt elmondható, hogy rendszerességgel – s néhány továbbiról (pl. a Rendkívüli Fülesről), hogy viszonylag gyakorta.

A hatvanas években a színes képregény szinte egyedüli megjelenési lehetőségét a Képes Újság biztosította. Minden történetet Korcsmáros Pál rajzolt, de – s ezt érdemes megfigyelni - nem ugyanolyan grafikai eszközök használatával. Az első színes képregény a lapban a Regélő századok c. sorozat volt, melyben Pánczél Lajos a legkorábbi magyar történelem eseményeit dolgozta fel. Az első 29 folytatás - erre Kiss Feri hívta fel figyelmemet - eredetileg lavírozott, fekete-fehér változatban készült, a nyomdában utólag – foltszerűen  emeltek ki színesben egyes kompozíciós elemeket…

A Képes Újság igazi unikum volt ebben az időben – s ha dicsérem, nem a későbbi munkatárs elfogultsága beszél belőlem. A lapban 1961 és 1974 között jelentek meg képregények – ezeket az első tíz évben kivétel nélkül Pánczél Lajos, halála után pedig lánya, Pánczél Margit írta, s minden esetben Korcsmáros Pál rajzolta. A rajzok - attól függően, hova került a képregény a lap „kilövésében” - hol fekete-fehérben, hol színesben jelentek meg. Nos, ezek a hatvanas években született alkotások a magyar színes képregény hőskorának legemlékezetesebb alkotásai. Nem csak művészi értékük miatt (Korcsmáros igényesen, szépen dolgozott, kerülte a harsány megoldásokat, finom akvarelltechnikája „rásimult” a rajzokra), de témaválasztásuk okán is: több közülük nemzeti képregény-eposzaink közé tartozik, s méltán tarthatna számot az újra felfedezésre. Aztán persze volt olyan történet is, mely „pusztán” szórakoztatni akart – az Indul a bakterház ebben a műfajban nemzeti klasszikussá emelkedett.

... a 30. folytatástól azonban már maga a művész dolgozott színesben: a mívesebb, lágyabb tónusokat használó akvarell-technikát használt és a történet végéig ki is tartott mellette.

A hetvenes évek derekán aztán a helyzet lassan megváltozott – a Pajtás színesre váltott, itt, s alkalmi kiadványaiban „kiszínesedett” a képregény. 1977 után a Kisdobos is új lendületre kapott: a „kommersznek” tartott kortárs fővonalhoz képest művészibb igénnyel, fiatal művészeket felkérve kezdtek igényes, szépen megrajzolt sorozatok kiadásába. Arra azonban, hogy a színes képregény „áttörjön” a magyar lapkiadásban még néhány évet várni kellett: ez 1981 végén, a Kockás elindulásával következett be. A Pif akkor már jó ideje átállt a teljes színes megjelenésre – melyekből már az anyalap, a Pajtás is bőven merített (s ezzel párhuzamosan ki is kopott belőle a hazai szerzők által rajzolt képregény), s ezekből válogatták össze az Kockás egyes számait is.

A Mátyás király kalandjainál Korcsmáros már egészen más technikát használ. Oldalai fegyelmezettebbek, a történetet sok és szabályos képkockákba zárva meséli el, s nem kifesti vagy „alászínezi” a tussal kihúzott rajzokat, hanem „festmény-képregényt” csinál: a ceruzarajzokat közvetlenül színes ceruzával, festékkel „dolgozza ki”

Elvétve a Kockásban is volt színes magyar képregény: Dargay Attila Kajlával, Zórád a Törökfejes kopjával és A három testőrrel (ezek kifestése valakinek igen-igen randára sikerült: a Mester vissza is vonta a jogot az alászínezett utánközlések folytatására) – a minőségi kiadást azonban ekkor már a Táltos albumai képviselték. Pedig hát a hetvenes években sok magyar képregénynek készült színes változata – igaz, nem hazai, hanem lengyel és kelet-német kiadások számára. A lengyel Relaxban és a német Frösiben megjelent oldalak színezése igen eltérő szakmai igényességet tükrözött: hol csak a rajzok mögé durván odatett, inkább a kép hangulatához igazodó hangulati elem volt, hol mívesen kidolgozott művészi igényű munka. Némelyik – kerülő úton – aztán hazajött: a képregény-honosító oldalakon találkozhatunk időt, fáradtságot nem ismerő rajongók visszamagyarításaival.

Zórád németül, színesben. A magyar képregényeket a szocialista tábor többi országában is szerették. Néhány éve gyűjtők, képregény-történészek kezdték meg feldolgozásukat, nyomtatásban azonban itthon persze még nem találkozhattunk (és valószínűleg nem is fogunk találkozni) velük.

A nyolcvanas évek derekától aztán egyre több lap kezdett el képregényeket közölni: ezek közül – már csak szerkesztői erősségei folytán is - kiemelkedett az 1986-ban indult, s mindössze nyolc számot megért Képírás. Sarlós Endre nagy szeretettel és igényességgel megrajzolt történelmi sorozatai – melyek, Istennek, s az idős Mesternek hála ma is folytatódnak – mind-mind egyedi alkotások, mind-mind a magyar grafika igazi gyöngyszemei - de nem mindig „hagyományos” képregények. Közülük az első, a Gróf Marsigli Alajos… még „klasszikus” képaláírásokkal dolgozott: a rajzok itt csak a szöveg illusztrációjául szolgáltak.

A Gróf Marsigli Alajos csodálatos élete izgalmas történelmi tabló volt, változatos helyszínekkel, dinamikus, pezsgő csatajelentekkel. Sarlós itt még „csak” kiszínezte a tusrajzokat: kerülte az erős színeket, jól adagolja az egymást kiegészítő, eltérő árnyalatokat.

A magyar történelmi képregény egyik csúcspontját jelentő Képes Krónika sem szövegbuborékos képregény: szépen komponált oldalakon, látványos, dinamikus rajzokkal, díszítőelemeket, iniciálékat gazdagon alkalmazva, a tipográfiára is ügyelve beszéli el a magyarok történetének kezdeti évszázadait. Színezése egyedi: elegáns, nemes, a régi krónikákból ismert, keveretlen, tiszta tónusokkal dolgozik, sehol egy disszonáns hang, minden oldalon minden szín minden színnel harmonizál. Illendő lenne, hogy egyszer albumban is megjelenjen – hirdetve a szigetvári mester nagy tehetségét s történelmi eleink örök dicsőségét.

Képregény és műalkotás… A Képes Krónika felülmúlhatatlan Sarlós-féle interpretációja.

Ha csak a kifestés technikáját nézzük, magyar színes képregénynek kezdetektől két fő „irányzata” volt. Az egyik a rajzfilmesek és a nyomdai grafikusok által alkalmazott fóliafestés, a másik a hagyományos értelemben vett akvarelltechnika, illetve a vízfesték, a színes ceruza, szükség szerint tempera együttes alkalmazására épülő vegyes. Itt is voltak átmenetek, kivételt erősítő szabályok: Dargay Attila, a kiváló rajzfilmes a Pajtásban megjelent Kajlákat általában vízfestékkel maga színezte - Zórád a Rendkívüli Fülesben megjelenő „komoly” képregényeit viszont a nyomdai grafikusok „töltötték fel” színekkel. A legtöbbször igen rossz minőségű papírra kerülő offszetnyomtatás nem „szerette” a sokféle tónust: a vízfesték nem, csak a rajzfilmes technika tudta nyújtani a nagy, színes felületeknél elengedhetetlen egyenletességet.  Ám mert a színes képregény ritka kincs volt, a hetvenes években még nem nagyon bántuk, ha abban nem mindig, minden tökéletes...

Ihaj, csuhaj – Kajlával. 1977-re már kiszínesedett a Pajtás, s – részben - színesben jelentek meg alkalmi magazinjai is. Sok történetet a Pif-ből vettek át – sajnos ez később teljesen kiszorította a lapból a magyar alkotók képregényeit.

Zórád, a festőművész felülmúlhatatlan volt saját képregényei színessé tételében – akkor is, mikor nem végezte a színezést, hanem hitvese, az apró termetű, bájos, mindig végtelenül türelmes és kedves Ilka. Őt hitvesem is nagyon megkedvelte – oly annyira, hogy nevébe is „beleszerettünk”: második kislányunk ő utána kapta az Ilka nevet. A nyolcvanas évek elejétől, mikor a Mester inkább már csak az illusztrálással és a Tabán-képekkel foglalkozott, Zórád irányítása mellett sokszor ő vette át a babrás kifestő munkát – kis munkaasztala azonban nem a Mester belső szentélyében, hanem a nappaliban állott. Minőségi festékeket használt: ezeket zömében külföldi útjai során szerezte be - élénk, fedett színeit viszont egy egyszerű, fillérekért kapható csehszlovák anilin-készlettel érte el. Ehhez persze a vízfestéket, tust egyaránt jól bíró kartonra is szükség volt. A Szent István körúti művészboltban kapható import, osztrák kartont használta, nekem is ezt ajánlotta – de mert igencsak drága volt és ritkán lehetett hozzá jutni, idővel aztán áttértem a jó magyar műszaki kartonra.

A Hajdúk kapitánya színes változatának megjelenése idején (1986) Zórád már rég nem készített új képregényeket. Az első, a Táltosnál megjelent albumokhoz képest már egyszerűbb kifestési technikát használt. A nagyobb felületeket előrajzolta, s azokat a felesége „vitte fel”, ő csak a végső simításokat végezte.

Mert hát persze viszonylag rövid pályafutásom során azért én is készítettem színes képregényt. A Bucó-füzeteket nem sorolnám ide, hisz azokat egy, a Pannónia stúdióban dolgozó profi kifestő színezte – tulajdonképpen csak egy nagyobb (és végül nem publikált) és egy egyoldalas, referenciának szánt, de végül a Mi Világunk egyik alkalmi magazinjában megjelent történettel „dicsekedhetek”. Ha másra nem, arra jó volt, hogy rádöbbentsen: bizony, a színes képregény nem nekem találták ki…

A művésznő elrablásának színes változatát ez egyik könyvkiadó megrendelésére készítettem el: úgy volt, hogy füzetes formában fog majd megjelenni. Erre végül nem került sor: a történet máig publikálatlan maradt. Az első ránézésre látszik, hogy a vízfestéket nem az ilyen munkákra találták ki: bár akkor már sikerült minőségi, s csakugyan élénk színű, egyenletesebb fedettséget adó festékeket szereznem, a nagy felületeken azért jól látszottak a száradási nyomok.

Ha valahol, itt ütközött ki a rendszeres, alapos művészi képzés hiánya: a jó szem, kézügyesség, a vonalas rajzban szerzett egyre jelentősebb gyakorlat itt már nem segített. A csók (melynek alaphangulatát, s a nyitókép zöld kerámia díszkútját egy német utazási prospektusból „emeltem át”) mindazonáltal a körülményekhez képest még jól sikerült. Az alapokat vízfestékkel tettem fel, a tónusokat színes ceruzával emeltem ki, a szörny (eredetileg valamilyen ártatlan tatu-féleség szolgált modelljéül) rücskeinek térhatását harsány-zöld filctoll segítségével értem el.

A csók vegyes technikával készült: épp csak ketchupot, szilvalekvárt és a kamra egyéb kincseit nem használtam fel annak érdekében, hogy a megfelelő hatásokat elérjem. A Hölgykoszorú című Mi Világunk-kiadványban jelent meg.

A nyolcvanas évek vége felé aztán átszakadtak a gátak. Addigra már a magyar nyomdák egy része jelentős modernizáción ment keresztül, minden technikai feltétel adott volt a minőségi színes nyomtatáshoz. Nagyon sok holland, belga, német képregényt (füzeteseket és albumokat) nyomtattak Budapesten, aztán a kiadók is érdeklődni kezdtek a Nyugat felé egyre nyitottabbá váló magyar lappiac iránt. Ami azonban azután következett, már a magyar képregénynek más(ként színezett) lapjaira tartozik…

A cikkhez felhasznált illusztrációk forrása (ahol az külön nem kerül feltüntetésre)  

Kiss Feri digitális archívuma - ezúton is köszönöm kedves 

barátaimnak az írás elkészültéhez nyújtott önzetlen segítségüket.

„Magas a hegy, nem is látják égbe nyúló tetejét” - a 60 éves magyar diafilm köszöntése

2014 szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/

 

 

Azt mondja a legnagyobb magyar dia-gyűjtő, Bíró Feri, hogy ismét divatba jöttek a diafilmek: a gyerekek és a szülők által leginkább kedvelt mesék tízezres példányszámban kelnek el, s borsos áruk ellenére – a legnépszerűbb, hipermodern darab még akciósan is közel 17 ezer forintba kerül – jól fogynak a diavetítők is. Pedig a filmeket sem mérik olcsó áron: az egykor 13-16 forintot kóstáló tekercsek ma (ezt magam is tapasztaltam, mikor a minap Artúr unokánknak egy nagy játék-kereskedésben trolibuszt szerettünk volna venni, s körbenéztem az üzletben) 1200-1400 forintot kóstálnak – többe kerülnek, mint a kosarakban halomban álló mese-DVD-k.

Valahogy így kezdődött... A kiskakas gyémánt fél krajcárja 1954-ben, még fekete-fehérben került a gyerekekhez. Rajzolói között ott volt Macskássy Gyula (1912-1971), a „magyar rajzfilm atyja” is. Az első időkben a képaláírások még nem nyomtatással készültek, egyszerűen írógéppel „kopogták le” a szövegeket

A boltokban kapható diák között vannak régi, örök kedvencek, mint Vackor, Pom-Pom, Boribon, Jancsi és Juliska, Sicc s a többiek, amiket már a hatvanas évek végén is vetítettek szüleink - s amit másfél évtizeddel később én is vetítettem a lányaimnak – s vannak új, modern művészi felfogásban készült alkotások. A régieket és újakat Artúrka egyformán imádja: az aktuális kedvencét (amit jól ismer a meséskönyvekből is)  formázó barna plüssállattal tér délutáni szunyókára és esti alvásra. Az is igaz viszont, hogy nem minden régi diafilm-klasszikus népszerűsége maradt töretlen: egykori kedvenceim, Zórád, Sebők, Korcsmáros kalandos, fiúknak szóló történetei már nem nagyon kellenek a mai gyerekeknek.

Boribon, a játékmackó egy alkalommal 1971-ben talált utat a diafilmhez. Az alkotó, Marék Veronika(sz. 1937) ma is aktív, Boribonon kívül Kippkoppal, a Kockásfülű Nyúllal is ő ajándékozta meg a gyerekeket.

A régi diafilmes mesék képi világa a mai gyerekektől sem egészen idegen – sőt. Örömmel látom, hogy gyermekkorunk sok kedves könyve (Sicc, Boribon, a Gőgös gúnár… és társai) új kiadásban ma is kapható. Az időtállóságba persze az is belejátszhat, hogy a hatvanas-hetvenes évek gyermekkönyv illusztrátorai közül sokan világszínvonalon dolgoztak – Németh István, a kiváló grafikusművészünk rajzai (sok képeskönyvet illusztrált, s sok diafilmet is készített - köztük olyan emlékezeteseket, mint a Nyuszi Kató lakodalma, a Cili cica a tejúton, a Két kis bocs meg a róka vagy a Róka Rudi-sorozat a kiválók közül is kiemelkedett. Alkotásai legtöbbje Bíró Feri Virtuális Diamúzeumában számtalan más kinccsel együtt ma a nyilvánosság számára is hozzáférhető.

Róka Rudi a hatvanas évek elejének kedvelt mesehőse volt, kalandjaival diafilmen és képeskönyvben gyakran találkozhattak az olvasók. Sikerét Németh István szép, rajzfilm-szerű (bár akvarell technikával készített) rajzainak s a bájos történeteknek köszönhette, melyek bár az állatok világáról szóltak, de a korabeli gyerekek mindennapjait mutatták be.

E mesék nem csak a rajzok miatt voltak varázslatosak, hanem mert legtöbbször varázsos szövegekhez készültek, varázsos meséket vagy meseverseket illusztráltak. Sicc „papája”, a fantasztikus tehetségű rímfaragó Kálmán Jenő (1885-1968), a gyermekversek koronázatlan királynője, Donászy Magda (1911-1988), a nagyszerű irodalmi szerkesztő és költő Székely Magda (1936-2007), s persze a magyar irodalom óriásai: Zelk Zoltán, Weöres Sándor csengő-bongó rímeit ugyan ki tudná, akár évtizedek múltán is elfelejteni? Sokszor egy-egy népszerű képeskönyvnek jelent meg a diafilm-változata – vagy épp fordítva. E klasszikusok egy része a könyv- és diafilm-kiadásban ma is kapható, miközben azért megjelentek napjaink új, izmos tehetségei is.

Mi Donászy Magda csengőbongó rímein nőttünk fel: az ő verseit szavaltuk az óvodában, de sokszor bizony még az általános iskolai ünnepségeken is. A Nyuszi Kató lakodalma kedves erdei idill – ma már sajnos nem szerepel a Diafilmgyártó kínálatában

Mindazonáltal a különbség, mondjuk Kálmán Jenő rímei s némely mai szerző között, ahogy mondani szokás: zongorázható. Nekem sokszor furák, de lehet, hogy a kicsinyek szeretik. Mint gyermekeknek is szerző ifjú irodalmárunk verseit, melyekből nem idéznék e helyütt, hangulatuk érzékeltetésére azonban álljon itt saját utánköltésem.

Kiskertemben, hajnalba’

Kitettem az asztalra

A notebookom

De jaj!

Elszállt.

A Facebookom.

A valóság belép a mesék világába, s hozza magával a mindennapok fogalmi rendszerét, eszközeit: ami a gyerekeket körbe veszi. Nem, mintha ez baj lenne, persze: a hatvanas-hetvenes évek diafilmjeiben, képeskönyveiben is a kor jelent meg: kiránduló, táborozó kisdobosok, úttörők, iskolai és otthoni hétköznapok, tárgyak, járművek, viseletek.

Győrffy Anna légiesen szép Hamupipőkéje azonban igen – s máig a legnépszerűbbek közé tartozik

S ez a sok ódivatú izé láthatóan a mai kicsiket egyáltalán nem zavarja. De miért is zavarná? Úgy, ahogy mi egykoron a királyfiért is izgulni tudtunk, ki kedveséért jövel hófehér paripán, holott lovat vagy arisztokratát (kiváltképp a kettőt egy helyen) akkoriban nem sokat láttunk, a mai gyerekek a mese kellékeként elfogadják a régi sparheltet, az energetikai követelményeket aligha kielégítő lakóházat, a környezetszennyező széntüzelést, az udvaron gömbölyű idomokkal pompázó Wartburgot vagy Moszkvicsot, s a kislányok hajában a furcsa izét, ami Anyu szerint a másli volt. A mesék világát a rajz csodákkal rendezte be. A sok remek grafikus közül talán a legtöbb, leghangulatosabb meseillusztrációt úgy a diafilm, mint a könyvkiadás számára Győrffy Anna (1915-2006) készítette - rajzai bájosak, kortalanok, mégis kifejeznek valamit a konszolidált békeidők naiv, zavartalan boldogságából. Közülük kettő (a Hamupipőke és a Hófehérke) ma is ott van diafilmek eladási toplistájának éllovasai között.

A valószínűleg a legnagyobb példányszámban megjelent gyermekkönyv-sorozat hősnője, Pöttyös Panni 1956-ban született meg – ma is töretlenül népszerű.

Számtalan könyvhöz készített rajzokat: köztük a legismertebb, új és új kiadást megért a Pöttyös Panni sorozat, melynek első kötete (Pötyös Panni a Balatonon) 1956-ban jelent meg. Az alakot a magyar ezotéria nagyasszonya, Szepes Mária (1908-2007) találta ki – róla az átlag olvasó évtizedeken át aligha sejtette, hogy azonos a misztikus ködbe burkolózott Vörös oroszlán írójával. Az irodalmi elnyomatás éveiben Panni legalább szép pénzt, s elismertséget hozott neki: ezzel a ténnyel viszont új rajongói, a Ráguel-sorozat és a Varázstükör olvasói nem nagyon tudnak mit kezdeni. Panni közel harminc év késéssel (1985) a diafilmig is eljutott, képregényhős azonban nem lett belőle sohasem – mint ahogy tudomásom szerint Győrffy Anna sem rajzolt soha képregényt. A diafilm és a képregény között azért jócskán volt „átjárás” az ötvenes és nyolcvanas évek között - Kiss Feri és Bíró Feri az elmúlt években a Képregény Kedvelők Klubjában többször is szenteltek egy-egy estét ezeknek az összefüggéseknek, sok olyan példát hozva, mikor egy-egy motívum a diából került át a képregénybe – vagy esetleg pont fordítva.

Sebők Imre nagyszerűen bánt a színekkel is, ám ezt megmutatni nem nagyon volt lehetősége – a kor kiadási gyakorlatából adódóan legtöbbször csak fekete-fehér rajzok elkészítésére kérték fel az illusztrátorokat. Az 1963-as Ben Hurban azonban a mester szinte tobzódhatott a mediterrán színvilágban...

S hogy miért nem fogynak jól az én gyerekkori kedvenceim, Zórád, Sebők, Friedrich Gábor, Benkő Sándor, Szemere Antal történetei? Ennek alighanem két, igen egyszerű oka van. Az ifjúsági irodalom olyan klasszikusai, amit mi még szívesen forgattunk (Winnetou, Cooper indiántörténetei vagy a történelmi kalandregények) maguk is kimentek a „divatból”: a mai tizenévesek, ha még olvasnak egyáltalán, a Harry Pottert keresik vagy a Trónok harcát, esetleg más, a tévéből, filmről ismert hősöket. Új-Lipótvárosban több gyermek- és ifjúsági könyvesbolt is van – köztük a jó értelemben híres-hírhedt Pagony, ahonnan Artúrka meséskönyveinek nagy része is származik. Látom a kirakatokban az új szerzőket és az új történeteket: köszönő viszonyban sincsenek már a Móra kiadó vagy a Minerva egykori kínálatával. Főként a lányoknak írt történetek választéka lep mindig meg – ezek a jobbnál jobb, róluk szóló, az ő világukban játszódó, az ő nyelvükön szóló sorozatok nagy szerepet játszottak abban, hogy két éve elment a kedvem saját manga-projektem folytatásától. 

A Szűcs Dani álma Zórád kedves úttörő-képregényeinek egyike volt: először 1955-ben, még fekete-fehérben, majd néhány évvel később már színesben is megjelent. E történeteknek már csak nosztalgikus értéke van: szerencsére Bíró Feri nagyszerű digitális diafilm-gyűjteményében ez is hozzáférhető.

A másik lényeges ok a vizualitás változása: a mai kamaszok már a „Disney-varázson”, HD minőségű filmeken cseperednek s mobiljukon ott az egész világ. Ezzel a gazdagsággal, a „régi” mesterek akvarelles-temperás forma- és színvilága már nem kelhet versenyre – mint a klasszikus magyar képregényen, a „figurás” -realista diákon is túllépett az idő. A születésének 60. évfordulóját az idén ünneplő diafilm azonban láthatóan örök, s a mai nem könnyű kiadói feltételek mellett sem ragadt meg a „retro-érdekesség” kategóriájában: hála a Diafilmgyártó Kft. (az egykori Diafilmgyártó Vállalat kiadói hagyományai folytatója) ügyes vezetésének, ma is folyamatosan kerülnek piacra új és új alkotások. Szeptember 20-án ezekkel találkozhat az érdeklődő közönség az Örökmozgóban.  Boldog születésnapot, további sikereket, magyar diafilm - a gyerekeknek, s a vénülő felnőtteknek mindig szüksége lesz rád!

A Pajtástól a Kiss-tagságig: nosztalgikus utazás egy hajdani gyermeklap, s annak olvasói körül

2014 szeptemberében – ahogy arról ebben a cikkben olvashattok – elindult a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportja. Várunk mindenkit, aki a régi képregények, az aranykor magyar klasszikusai és a Képregény Kedvelők Klubjának rendezvényei iránt érdeklődik. Itt lehet jelentkezni: https://www.facebook.com/groups/1464336630521037/

 

1969 szeptembere jelentős változást hozott a győri Ságvári Endre általános iskola a 4.c osztálya életében: az ötödikbe lépve a jancsifalusi tagiskolájából bekerültünk a Szabolcska (később Munkásőr) utcai központi épületbe. Sok újdonság fogadott itt minket, sok új osztálytárs – meg olyan lehetőségek, melyekkel korábban nem is találkoztunk. Ezek közé tartozott az úttörők lapjának, a Pajtás újságnak az iskolában való beszerzési lehetősége. Aki kérte, hetente megkapta a lapot – a lapterjesztők minden osztályba elhozták a friss számokat. Mi pedig nagy lelkesedéssel vetettük be magunkat – a képregények olvasásába.

Később persze megnéztük a többi cikket, karikatúrát, elolvastuk a vicceket, de általában azért az aktuális Pif, Pifu, Kajla történet és persze a legtöbbször Zórád által rajzolt „komoly” képregény jelentette a fő vonzerőt. A lap olyan, volt, amilyen, minden számba jutott jócskán mozgalmi élet, óvatosan adagolt, a tizenévesek épülésére szolgáló polkorrekt olvasmány, hisz a szerkesztőknek szórakoztatás mellett legalább ilyen fontos célja volt a nevelés is. Szerencsére a kettőt igen sokszor sikerült összekapcsolniuk: ilyenkor észre sem vettük, s biológiából, földrajzból vagy épp történelemből tettünk szert hasznos ismeretekre. Röviden szólva: imádtuk a lapot, gyűjtöttük, rendezgettük, egymás között cserélgettük számait.

Az úttörők lapjához persze bónuszban némi mozgalmi élet is járt, de ez – emlékeim szerint – sem túlzóan megterhelő, sem nagyobb elkötelezettséget kívánó foglalatosságot nem jelentett. Mint ahogy alsó tagozatos korunkban a kisdobolás sem. A piros nyakkendő (mozgalmi nevén: kultúrmadzag), a fehér ing, a hozzá tartozó, zsinóron lógó síp, s a díszes, fémcsatos öv sem volt ellenünkre - sőt. A kisdobos élethez képest persze a prioritások kissé eltolódtak: míg negyedikben a raj mókamesterének címéért ment nyakkendőhegyre menő harc, „úttörőben” már a sportfelelős posztját szerette volna mindenki megkaparintani. Mert hát csapatokban, rajokban éltük a mozgalmi életet – és ha nem is élveztük minden pillanatát, azért tessék nekem elhinni: megvolt a maga piros nyakkendős romantikája.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy ezen a héten újra elkezdődött az iskola, nap mint nap látom a közeli általános iskolába seregelni a nebulókat. Nem felemelő élmény. A sietősen leparkoló szülők egymás után hajigálják ki a kocsikból a jobb sorsra érdemes csemetéiket, majd kilőnek - a gyalog érkezők az úttesten való átkelésnél csak azért nincsenek közvetlen életveszélyben, mert (most még) a sarkon álló két polgárőr jelenléte úgy-ahogy visszafogja az autós szülők kamikáze-lendületét. Sok boldogságot nem látok az iskolába igyekvő kis arcokon – de hát, őszintén: minek is örüljenek? A távlati jövőképnek, amit a sarkon tanyázó hajléktalan jelent - vagy a közelinek, ha szüleik az állásuk, üzletük elvesztésétől való félelemtől infarktus előtti maszkba torzult arcába néznek?

1969-ben a mi lobogónkat még fényes szellők fújták, a kedvünk - nyári napban, téli szélben, harmatban, s ha hullt a hó – egyformán jó volt, hisz tudtuk: holnapra (jó katolikusként hozzá téve: Isten segítségével) megforgatjuk az egész világot. Vidáman éltünk, mint ama mókus, fenn, a fán, s ajkunkról a nóta sosem fogyott ki. Így is lehetett, vagy lehetett másként, járjon utána, ki nem hiszi el - de most is vallom: jó volt hinni abban, hogy egyszer eljön majd az a szép, fényes jövő, hogy nem csak azért érdemes tanulni, mert ennek révén megnyílik a kétkezi munka világából a társadalmi felemelkedés lehetősége, hanem mert tanulni – jó. Igaz, akkoriban se közmunkások, se munkanélküliek nem voltak: fedél volt mindenkinek a feje fölött, az átlag magyarnak volt munkája, kenyere, s egyre több későbbi rendszerváltónak már autója, balatoni nyaralója is. Nem voltak viszont a közvagyon pofátlan ellopásából meggazdagodott bankárjaink, milliárdosaink - mondjuk, nem is hiányoztak, legfeljebb a nyögvenyelős, büdös rossebnek.

Ebben a korban születtek, ehhez a korhoz szóltak a Pajtás cikkei, fényképei, amiket ma lehet megmosolyogni, primitív propagandának minősíteni, lehet kigúnyolni is – de ennyi év távlatából már nehéz nem szeretni. A dunaújvárosi Vasmű csarnokában a gépekkel ismerkedő tizenéves lányok, a mezőgazdaságban segédkező szakmunkásfiúk, a Pajtás-kupák mérkőzésein a focipályára kifutó csapatok, a táborozások, számháborúk hősei mi voltunk, nekünk, hozzánk szólt az újság, ránk vártak a kalandos történetek. A cikkek, a gyerekeket mozgató felhívások persze – mégiscsak egy kommunista szervezet ifjúsági tagozatáról van szó! – bizonyos értékek mellett azért elkötelezettek voltak. Mint az Ez a hazám! c. felhívás is, mely imigyen szólította meg a gyerekeket:

Talán a jövő, a csillagok világa volt az, ami mindennél jobban megmozgatta a fantáziánkat. A Pajtás már 1966-ban arról cikkezett, lesz-e magyar űrhajós (akkoriban még „csak” a mérnöki tudományokban és az űrjogban jeleskedtünk – a lapnak nyilatkozó szakértő, Nagy István György utóbbi szükségességét igazolandó a két űrhajó ütközésénél fizetendő kártérítés kérdését hozta fel példaként) – a lap képregényeiben azonban már távoli naprendszereket hódított meg az ember. Megismertük az aktuális technikai újdonságokat – és együtt izgultunk a törökverő, bajvívó régi magyarokkal, Rákóczi kurucaival, a 48-as honvédekkel. A kulturális élményt, amit a Pajtás adott, csomagban kaptuk (pakidzs, ju nó, ahogy Kusza Szem elvtárs más összefüggésben oly találóan fogalmazott), nem csoda hát, ha a mai olvasóközönség már nem nagyon tudja átélni – még akkor sem, ha valami csoda révén kezébe is kerülnek a lap egykori példányai.

Az ezzel a kulturális háttérrel rendelkező olvasókon kívül ezért aztán másnak nehéz, majdnem lehetetlen a Pajtás képregényeit „visszafejteni”, képes-irodalmi műfajként értékelni. De nem a mi nemzedékünk, a mai ötvenesek-hatvanasok számára – ha már egyszer eljut hozzájuk a nosztalgia hullámain az üzenet. Abban pedig, hogy az ez megtörténjen, elsősorban az elszánt gyűjtők, őszbe fordult fejű egykori nebulók, a régi képregények rajongói tudnak segíteni. Ilyen a Pajtás újság ma háromszázharminc körüli tagot számláló Facebook-csoportja, a régi történetek újra kiadásával fáradozó Windom, a velünk élő sajtótörténelem, Fazekas Attila, s ilyen a Képregény Kedvelők Klubja, is mely a mohikánok egyik legutolsójaként áll ki a klasszikus magyar képregény értékeinek népszerűsítése, újra felfedezése mellett. Kiss Feri az ötletekben kifogyhatatlannak bizonyult: az egyik legnagyobb „dobása” két éve, nyár elején kétségtelen az Úttörővasúton, Alaksza Tamás túravezetése mellett szervezett, piros nyakkendős nosztalgiavonatozás volt.

Nem lett volna „igazi” KKK-s rendezvény a túra, ha tiszteletére nem született volna alkalmi kiadvány is. Az ötlet az én fejemből pattant ki, s bár a technikai megvalósítás elég gyatrára sikerült (ennyit bírt a fénymásoló, no!), de hát nem is ezen volt a lényeg. A Kiss-Pajtást régi lapszámokból állítottuk össze, s olyan cikkek, rajzok, képregények kerültek bele, melyek akkor is kedvenceink voltak, s kedvenceink maradtak ma is. A francia képregény-hősökön kívül szerepelt Kajla, bekerült egy Endrődi István rajzolta történelmi mini képregény, egy interjú az Angyallal, s persze – Alaksza mester előtt tisztelegve – egy „korabeli” forgatókönyvének Sebők által megrajzolt egy lapja is. S egy összeállítás a tanévkezdés „örömeiről” – mely így, szeptember első hetében talán még most is időszerű. A lap éléről persze nem maradhatott el az obligát Legfőbb Úttörői köszöntő sem…

Az alkalmi magazin (mindösszesen 20 példányban jelent meg) ott és akkor sikert aratott – nem tudom, a túra résztvevői saját példányukat megőrizték-e. E cikk kedvéért pdf-formátumban most hozzáférhetővé tettem – akit érdekel, innen töltheti le. Azon a napon mind Kiss-taggá váltunk: részesei voltunk egy nagyszerű, korosztályokon átnyúló közösségnek. Ez volt, s reméljük, még sokáig ez lesz a Képregény Kedvelők Klubja havi találkozóinak üzenete. A gond csak az, hogy ezekre a találkozókra csak kevesen tudnak eljárni – kiváló képregényes barátaink szerte az országban legfeljebb az Interneten tudnak részesei lenni közös kalandjainknak. Pedig – meggyőződésem – sokan emlékeznek vissza szívesen a korra, forgatnák újra a régi képregényeket, nevetnének a régi-új vicceken, élnék át újra Kajla és Pif, Noszlopy Gáspár vagy az Orion űrhajósai, Emil és a detektívek s ifjúkorunk annyi más hőse képregényes kalandjait. Ha őket megtaláljuk, ha hozzájuk eljutunk (vagy inkább ők jutnak el hozzánk) talán új lendületet kap a képregényes közösségi élet is. Ennek első lépcsője talán az lehetne, hogy valami közös, Internetes fórumot teremtünk számára – a képregényes nosztalgia, ifjúságunk felidézése jegyében. Lehet ehhez még valamit hozzá tenni, pajtások? Talán csak stílszerűen ennyit: Előre!

„Tartsatok velem, ifjú sápadtarcúak!" - képregényes utazás Mark Twain nyomában a régi, jó Vadnyugaton

Zórád angol miliőben játszódó történetei kapcsán egyszer már elmerengtem arról, hogy a magyar képregény - az aranykor nagyszerű alkotóinak hála - mily empatikus erővel tudta más kultúrák értékeit a hazai közönség számára közel hozni. Az, hogy jelentős irodalmi alkotások tömege (az 1957-1990 közti több, mint háromezer magyar képregény legalább kétharmada) a magyar- és világirodalom remekei, a „klasszikus” szórakoztató- s ifjúsági regények  közül került ki, nem csak a műfaj kultúrpolitikai elfogadását segítette elő, de az olvasóknak sem volt ellenére: úgy a fiatalabb, mint az érettebb hazai közönség szívesen vette (a szó képletes és szoros értelmében egyaránt) az ilyen alkotások folytatásokban megjelenő feldolgozását.

A Koldus és királyfi Gugi Sándor által megrajzolt első magyar feldolgozása 1959-ben oroszul jelent meg a Képes Nyelvmester hasábjain.

Az aranykor vezető képregény-dramaturgja, Cs. Horváth Tibor módszeréből adódóan a szöveg a képhez viszonyítva mindig elsőbbséggel rendelkezett: a rajzok legtöbbször csak illusztrálták a szóban (is) elmesélt történetet. Ennek, mint egykoron a pesti feketének, volt előnye, hátránya és rejtélye. Az előnye az volt, hogy – a cselekményen túl - az eredeti irodalmi mű értékeiből, hangulatából, nyelvi leleményeiből, szépségéből is sok mindent sikerült átmenteni. A hátránya, amit Bayer Antal barátom az adaptációs képregény redundanciájának nevez: igen sokszor a kép csak azt ismételte meg, amit a szöveg amúgy is elmesélt. S persze a rejtélye: valójában mitől volt mégis az egész műfaj olyan iszonyúan népszerű…

A Koldus és királyfi Sebők Imre által megrajzolt változata először 1965-ben, a Népszavában jelent meg, majd – a képcsíkokat oldalakká szerkesztve – két évtizeddel később a Fülesben is

A feldolgozandó történetek kiválasztásában azért néhány alapelv érvényesült: az irodalmi klasszikusok és kortárs „kapitalista” szerzők műveinél illett a „haladók” közé sorolt írókat előnyben részesíteni, s persze kellő súllyal kellett jelen lenni a szovjet, illetve baráti szocialista országokból származó munkáknak. Az amerikai társadalmat (már csak börtönviseltsége okán is) kritikusan szemlélő egykori gyógyszerész, a remek tollú O. Henry (1862-1910) ilyen „haladó” szerzőnek számított - nem véletlen, hogy már az 1957-ben indult Füles első számaiba bebocsátást nyert egy alkotása (Az indiánfőnök). Ezek közé tartozott Mark Twain (1835-1910) is, akinek az évek során számos híres regénye került Korcsmáros, Zórád, Sebők rajzaival az olvasók elé.

Egy lap a Koldus és királyfi a Classic Illustrated sorozatában 1964-ben megjelent amerikai kiadásából. Nem tartozott a klasszikus irodalmi feldolgozások legszínvonalasabb alkotásai közé...

Volt olyan Twain-mű, amit (azonos, vagy csak kissé módosított forgatókönyv alapján) több grafikus, egymástól függetlenül is megrajzolt: ilyen volt az előbb Korcsmáros, majd Zórád által illusztrált Egy jenki Artúr király udvarában, s ilyen volt - Gugi Sándor és Sebők Imre tolmácsolásában - a Koldus és királyfi is (Zórád ezt a történetet a diafilm számára dolgozta fel). Persze a grafikus stílusából, művészi felfogásából adódóan jelentős hangulatbeli és ábrázolási különbségek voltak az egyes változatok között, összességében azonban elmondható: minden magyar Twain-képregény méltó lett a nagy író emlékéhez. Ami, mondják angol és amerikai képregényes barátaim, nagy dolog, mert az ifjúsági klasszikusok tengerentúli kiadásai esetében bizony igen kiváló irodalmi művekhez sokszor igen silány (viszont nagy példányszámban fogyó) képregény-feldolgozások készültek.

Ugyanez a Jenki... a Classics Illustrated sorozatban megjelent változatáról is elmondható: hosszú ideig az 1945-ös kiadás rajzaival került utánnyomásra

Mert hát természetesen számos Twain-műből sok-sok képregény készült szerte a világon: legújabban az elmaradhatatlan mangák mellett az indiai Campfire próbálkozik (változó sikerrel) az angol nyelvű a klasszikusok (köztük Twain művei) mai grafikai nyelven való tolmácsolásával. E képregény-feldolgozásokat a Twain-kutatók nem nagyon tartják számon, mint ahogy – sajnos – a könyveket illusztráló grafikusokat sem: ez bizonyos fokig érthető, hisz 28 könyvének az egyes országokban évente ma is több, mint száz különböző kiadása jelenik meg, s azok után jogdíj-fizetési vagy engedély-kérési kötelezettség már rég nem keletkezik. Az egyes megjelenésekről a legtöbb adattal a Connecticut állam-béli – a Gilmore Girls-ből ismert - Hartfordban található Twain-múzeum rendelkezik (mely abban a házban kapott helyet, ahol a nagy író 1871 és 1894 között családjával élt) rendelkezik – a külföldi képregény-kiadásokat azonban ott sem tartják nyilván. Kivált a régi, Internet-korszak előtti kiadásokét – s legkevésbé, ha azok egy kis, közép-kelet európai ország gyerekeknek szóló hetilapjához köthetők. Akkor is, ha netán ami – vagy sokkal inkább: ahogy - ebben a lapban megjelent, igazi szenzáció volt…

... mígnem aztán egy újabb váltotta fel, mely még a kilencvenes években is újra kiadásra került

Márpedig a Pajtásnak (róla van szó) 1969-ben ilyen szenzációt sikerült összehoznia. S nem kivételes esetként – mint más helyütt erről már beszámoltam, az Orion űrhajó ugyancsak ebben az évben megjelent kalandjai máig egyedüli képregényes feldolgozását adták Németország legendás tudományos-fantasztikus sorozatának. E történetet természetesen a nálunk is vetített sorozat „sugallta” (ehhez kanyarított még egy epizódot a nagyszerű Alaksza Tamás), az azonban a feketeöves gyűjtők és a képregény-történészek előtt is titok, hogy az a másik miként talált utat a hazai olvasókhoz… Ezt a történetet épp az Orion… előtt kezdte közölni a lap, első folytatása a Pajtás 1969. évi 24. számában jelent meg. Az indiánok földjén címet viselte, s a forgatókönyvet – „Mark Twain regénye nyomán” – Hunyady József, a népszerű történelmi ifjúsági regények koszorús szerzője írta.

Zórád azért ezt kicsit másként csinálta...

A rejtélyt itt az jelentette, hogy Mark Twain a Tom Sawyer-sorozatba tartozó „indiános” regénye addig még nem jelent meg magyarul – sőt, ami azt illeti, 1968-ig még angolul sem. Twain 1884 júliusában, a Huckleberry Finn nyomdai levonatainak olvasgatása közben, annak mintegy tervezett folytatásaként új regénybe fogott: a Huck Finn és Tom Sawyer az indiánok között címet adta neki. Az akkor már jó ideje a Keleti Parton élő író sok személyes tapasztalattal az „indiánok földjéről” nem rendelkezett, de nagy lelkesedéssel vetette bele magát a Nyugatról szóló könyvek tanulmányozásába. Mindazonáltal 1861-ben, mikor keresztül utazott Missourin és Nevadán, azért volt alkalma a „valódi” indiánokat is megfigyelni: ez végérvényesen lerombolta benne James Fenimoore Cooper romantikus regényeinek a „nemes vademberről” szóló mítoszát.

A Marvel Classics Comics sorozatában (itt a Jenki... és a Tom Sawyer is megjelent) már jóval igényesebb képi világ közvetítette az ifjúsági irodalom értékeit. Figyelemre méltó, hogy az olvashatóság kedvéért az amerikai szerkesztők is szívesen „beáldozták” az oldalak eredeti rajzos kompozícióit, mint ahogy az is, hogy a dramaturg a klasszikus magyar iskolában megszokotthoz hasonló módszert használt: bizony jócskán teletűzdelte leíró részekkel az egyes képkockákat

Twain „indián-képét” kora tényirodalma, mindenekelőtt Richard Irving Dodge, egy, az indián törzsek kultúráját, mindennapjait jól ismerő katonatiszt Our Wild Indians című, 1883-ban megjelent könyve alapján alakította ki. Az utókor sokkal rosszabb véleménnyel van e könyvről, mint a megjelenés kora: mai kritikusai már inkább általánosításokkal, sőt, előítéletekkel terhelt leírásként értékelik. Nagy előnye volt mindazonáltal ténybeli pontossága, s az, hogy az indiánok civilizációs elmaradottságáért, szörnyű életkörülményeikért nem annyira őket magukat, mint inkább az elnyomorodásukért, sőt, kiirtásukért felelős kormányzatot hibáztatta. Amit azonban sem e forrás, sem a többi (Dodge: The Plains of the Great West and Their Inhabitans, 1877, De Benneville Randolph Klein: Sheridan’s Troopers on the Border, 1870, Francis Parkman: The Oregon Trail, 1849 stb.) nem tudott, s nem is akart elhallgatni, az az amerikai Középnyugat, a Great Plains indián törzseinek kétségtelen vadsága volt – egyebek mellett az, ahogy általában a fogságukba esett fehérekkel, különösen fehér nőkkel bántak.

Egy lap a Tom Sawyer Marvel Classics sorozatából. A rajzok igényesebbek, a történet (és az ábrázolásmód) azonban akciódús, „Marvel-szerű”.

A történet alapvetően újabb Tom Sawyer-Huck Finn kalandként indul: Tom úrfi ezúttal arra veszi rá jó barátját, s a néger Jim-et, hogy romantikus indián-olvasmányai nyomába eredve kövessék őt az indiánok földjére tett kirándulásra. Ez a Jim ízes figura: borzalmas angolja Hunyady magyar szövegén is átüt. A történetet Huck Finn meséli el, akinek ugyancsak egyéni stílusa, szóhasználata van – Jimet már az első bekezdésben, vélhetően minden sértő szándék nélkül leniggerezi – s ugyancsak borzalmas angol zsargont beszél (ez azonban már nem érződik a magyar változat szövegén). A három fiatal egy csöndes éjszakán megszökik otthonról, s kisebb-nagyobb viszontagságok árán eljut az „Injuns” területek határára, ahol hőseink egy telepes-családdal futnak össze – természetesen egy Peggy névre hallgató csinos szöszke lányuk is akad. A történet keserű fordulópontját e család kiirtása, s Peggy az indiánok általi megerőszakolása jelentette – s Twain itt, e pontnál „dobta be a törülközőt”.

Tom és Huck kalandjai – Sebők Imre tolmácsolásában. Az eredetileg a Népszavában 1967-ben megjelent rajzokat album formájában a Windom kiadó Sebők-sorozata adta újra közzé 

Mint az irodalomtörténészek rámutatnak, sem Twain alapvetően viktoriánus prüdéria által meghatározott erkölcsi értékrendjét, sem irodalmi eszközeit nem tudta összhangba hozni a cselekmény eme fordulatával. Akkoriban – s még jó ideig – a szexről nem nagyon illett beszélni az irodalomban – ez a szexualitás szelídebb ábrázolására is vonatkozott, hát még a fehér nőkön elkövetett (s a Dodge által meglehetős részletességgel leírt) csoportos nemi erőszakra, melynek általában csak a földbe vert karókhoz kötözött boldogtalan áldozat halála vetett véget. A sztori és cselekmény közti dilemmát Twain – aki végső soron mégiscsak az ifjúságnak írt – nem tudta feloldani, így a kéziratot egy hónap munka után elkedvetlenedve félre tette. Ilyen megesett máskor is: kicsit pihentette a történetet, aztán új ihletet kapva befejezte. De nem ezt…

1973-ban Tom és Huck történetét Dargay Attila rajzaival a Füles hozta le – később nagy alakú színes füzetben is eljutott az olvasókhoz.

Hagyatékában ugyan vannak utalások arra, hogy 1889-90 körül elgondolkodott a folytatáson (sőt, a torzóban maradt szöveget James Paige általa finanszírozott találmánya, egy különleges szedőgép segítségével ki is szedette), ám nyomtatásban sosem jelent meg: az elkészült kefelevonat s az eredeti kézirat a könyvtárak rejtekén lapult (az előbbi a Kaliforniai Egyetem, az utóbbi a Detroiti Közkönyvtár archívumában). S kéziratban is maradt, mindaddig, míg a Life magazin 1968. évi december 20-i száma – címlapon a nagy szenzációval – némi magyarázattal ellátva le nem hozta a befejezetlen történetet. A Life példányszáma ebben az időben meghaladta a 700 000-et: ebből bőven juthatott a tengeren túlra, s néhány egészen biztosan Magyarországra is. 

A Life magazin 1968. december 20-i száma – néhány példány belőle valahogy Magyarországra is eljutott

Hogy a Pajtás szerkesztőségében csapott-e rá le valaki, vagy Hunyady vitte be a Jászai Mari téri redakcióba, nem tudni, de a befejezetlen kisregény nagy ötletet adott: mi lenne, ha irodalmi pályázatot írnának ki a torzóban maradt történet befejezésére? A rajzoló természetesen Zórád lett, aki ekkorra már nagy rutinnal „szállította” a vadnyugati történeteket, Hunyady pedig - bizony az eredeti szövegtől jócskán elszakadva – gyakorlatilag teljesen átírta a történetet. Felturbózta egy erős szerelmi szállal, jól kitömte a szöszi Peggy körüli vadnyugati férfiak dévaj évődésével, új helyzeteket, s természetesen rengeteg új párbeszédet írt bele. Twain a hosszas leírásokat csak időnként szakította meg egy-egy dialógossal, s ezek is legtöbbször a három főszereplő egymás közötti, őszintén szólva se nem túl izgalmas, se nem túl szellemes eszmecseréit közvetítették.

Kiss Feri megőrizte a sajátját, s e cikk elkészítéséhez kölcsön is adta nekem

A történet klasszikus, dramaturgiai fordulópontját Peggy elrablása jelentette, s mint a mai hollywoodi forgatókönyveknél, ez után indult el a második szakasz, a keresés. A harmadik nyilván a boldog végkifejlet, a katartikus feloldozás lett volna: a gonoszok megbűnhődnek, a jók elnyerik jutalmukat, Peggy is szívszerelme, Brace pedig boldogan egymás keblére borulnak. Az Akarsz-e Mark Twain szerzőtársa lenni? irodalmi pályázat versenyzői is így érezhették – nem véletlen, hogy a nyertes pályamű is ezt az ívet követte. Amit Twain a történettel el kívánt kerülni, az épp az „indián romantika”, a nemes vadember mítoszának továbbfonása volt – a befejezés azonban pont efelé vett irányt. A jó fehérek és a jó indiánusok együtt indulnak Peggy kiszabadítására, akit persze nem egy másik törzs, hanem kutyafittye gazember fehér csavargók bandája hurcolt magával – a végén pedig, ahogy illik, minden jóra fordul, s megkondul az esküvői harang is. A befejezés két általános iskolás, Pepó Péter és Pál képzelőerejét dicséri – később mindketten sokra vitték, egyikük (kisgazda színekben) még a miniszterségig is Antall kormányában. Többször próbáltam őket szóra bírni ifjúkori zsengéjük kapcsán (ma mindketten a debreceni egyetem nagynevű professzorai), de mindhiába.

A Pajtásban megjelent történet nyitóoldala

Magyar nyelven – Kárpáti Miklós barátom, a kiváló antikvárius által ellenőrzötten – a befejezetlen kisregény mindezidáig nem jelent meg. Angolul viszont többször is: már 1969-ben beválogatták egy, a Dél-Kaliforniai Egyetem által kiadott gyűjteményes kötetbe (Mark Twain’s Hannibal, Huck & Tom). Új kiadása (Huck Finn and Tom Sawyer Among the Indians and Other Unfinished Stories) 1989-ben igencsak alacsony példányszámban látott napvilágot, s bár a kiadó bőven küldött az irodalmi lapok szerkesztőségeinek a szemlézéshez mutatványpéldányokat, a könyv észrevétlen maradt. 2003-as újrakiadása azonban (immár az Internet által megtámogatva) áttörést hozott: komoly irodalmi vizsgálódások tárgya lett az elfeledett kis mű. Legutóbb 2011-ben – kritikai jegyzetekkel ellátva – került (ugyancsak egy gyűjteményes kötetben) az olvasók elé.

Hunyady feldolgozásában a képeké a vezető szerep: leíró szövegeket egyáltalán nem alkalmaz s a dialógusokat is meglehetősen szűkmarkúan kezeli.

2002-ben Lee Nelson, a Utah-ban élő veterán western-regényszerző azzal az ötlettel fordult a Kaliforniai Egyetemhez, mint a szerzői jogok jogosultjához, hogy befejezné a történetet. Mint később bevallotta, 1968 vége óta, mikor a Brigham Young University fodrászműhelyében kezébe került a Life ama ominózus száma, izgatta, hogyan lehetne lezárni a cselekményt - s most már megérettnek látta az időt arra, hogy pontot tegyen az 1884-ben abba maradt sztori végére. Az egyetemnek tetszett az ötlet, a szerződés megköttetett, a befejezés elkészült – 2003-ban pedig sok évtizeddel a szerző halála után új regénynek örülhettek Mark Twain amerikai rajongói. Nem sokáig: a könyv ugyanis meglehetős csalódást keltett. Úgy stílusban, mint meseszövésben jelentős a törés az eredeti, twaini szöveg és Nelson továbbírása között, a nyelvi lelemények eltűnnek, Huck ízes mesélése helyett – mondja a könyv egyik kritikusa – inkább egy túlfűtött sportriporter meccsközvetítéséhez hasonlít a narráció. Mások ténybeli tévedéseit olvasták rá (ezek csakugyan számosak), illetve azt, hogy nem ismerte a Mark Twain „univerzumot”, a ténylegesen megjelent történeteket (így például azt, hogy Huck és Tom a történet idején 13 éves kamaszok, nem húszhoz közelítő, „érett” fiatalemberek.

Egy oldal a Fülesben 1993-ban megjelent, átdolgozott szövegű változatból

A hányatott sorsú történetből így aztán másutt, mint Magyarországon, sosem készült képregény. Ami, ha közelebbről is megnézzük, mai szemmel is élvezhető, sőt, ami a dramaturgiai megoldásokat illeti, egyenesen modernnek mondható alkotás... (Zórád rajzairól külön nem szólok, mert vele közismerten elfogult vagyok: mint általában, ezeket is a felülmúlhatatlan kifejezéssel tudnám leginkább jellemezni). A történetben végig „a kép beszél”: a nyitókép kivételével, ahol Hunyadi felvázolja a cselekmény hátterét, nincsen narráció. Hunyady a párbeszédekkel, az alakok szájába adott szövegekkel is csínján bánik: s ezek szinte mindig „hozzáadnak” valamit a képi ábrázoláshoz. Törés persze itt is van Hunyady és a Pepó-gyerekek szövege között: a szűkszavú indiánok menten locsogni kezdenek, csakúgy, mint a többi szereplő, s a képeket – Zórád minden kiegyensúlyozó törekvése ellenére – gyorsan agyon nyomja a temérdek szöveg

Kiss Ferinek sikerült pusztán a szöveg megváltoztatásával újjá varázsolnia az egész történetet

1993-ban, immár túl a boldog békeidőkön, de még nem megérkezve a klasszikus magyar képregény számára végzetesnek bizonyuló háborús zónához, a Füles szerkesztősége javaslatot kért Zórádtól a következő, folytatásokban közölhető képregényre. A Mester akkor már jó évtizede nem nagyon rajzolt újakat, most is egy másodkiadásra gondolt – kivételesen azonban nem a korábban itt, vagy a Magyar Ifjúságban futott történetet, hanem a majd negyedszázada a Pajtásban megjelent Az indiánok földjén újraközlését proponálta. Igaz, a történetet eredetileg a Cimbora című gyermeklapban szerette volna elhelyezni, de az 1991-ben megszűnt, a Füles számára azonban épp alkalmasnak mutatkozott. Addig (s az után sem) volt szokás a lavírozott Pajtás-lapokat a más nyomdatechnikával készülő, s a sokféle szürke tónust elég rosszul „viselő” Fülesbe bevinni – na de majd most! A Tom Sawyer a vadnyugaton azonban nem ettől vált egyedivé, mindezidáig megismételhetetlenné: az egyetlen olyan történetként vonult be a magyar képregény-történet halhatatlanságába, ahol a rajzok a forgatókönyvnél előbb készültek el.

 Egy lap a Campfire 2009-es Huckleberry Finn-kiadásából

Ennek hiteles történetét maga a forgatókönyv szerzője, Kiss Feri mesélte el. „A rajzok készen voltak, de Ernő bátyánk valamilyen okoknál fogva nem volt elégedett a szöveggel. Hunyady örököseivel akadt valami szerzői jogi probléma, így Zórád úgy döntött, inkább új szöveget írat a történethez. ’Ferikém, olyan ügyes gyerek vagy: csináld meg te a szöveget újra. Csak legyen olyan jó, Karinthys... Tudod..’ Bátortalan felvetésemre, hogy ha újra írom a történetet, esetleg a rajzokat is meg kell változtatni, csak gúnyosan kacagott: ’Erről ne is ááááálmodj!’ Kaptam tőle egy formális felkérő levelet, egy hivatalos megbízást. (Rend a lelke mindennek, Ferikém - igyunk még egy konyakot!) Hát, innen indultunk ."
 

„Karinthy Frigyes klasszikus fordítását alapul véve...”

„Sikerült egy példányt szereznem a Life-nak abból a számából, ahol a történet először megjelent (máig őrzöm), s elolvastattam magamnak. Gyorsan rájöttem, hogy a Hunyady-féle változatnak nem sok köze volt Mark Twain eredeti szövegéhez, bár alapvetően követte a történet fonalát. Sok lehetőségem azonban nem volt, csak a meglévő dialógusokat írhattam át.” Persze azért Feri szeretett volna a rendelkezésére álló igen szűk mozgástér keretei között is valami eredetit belevinni az átdolgozásba. Ha a cselekményt nem is, de a szöveg hangulatát sikerült megváltoztatnia, az új célközönséghez igazítania. Az eredeti magyar változat tizenéves gyerekeknek szólt, az övé minden olvasó-korosztálynak. A szövegből kigyomlálta a Pajtásban még esetleg helyénvaló, de Twain szövegéhez azért nem igazán méltó „úttörős” jópofaságokat, nem a XIX. század végi Amerikába való szellemességeket, s komolyabb, letisztultabb nyelvezetet használva sikerült kicsit több méltóságot belevinni a történetbe.

Az adaptációs képregény már más dramaturgiai módszerekkel dolgozik – Kiss Feri forgatókönyveiben (több százat készített belőlük) tudatosan törekszik a kép és szöveg optimális, egymást erősítő arányának kialakítása. Mark Twain ma is kedvenc szerzői közé számít, akinek elbeszéléseit szívesen alkalmazza képregényre.

Kiss Feri később is szívesen tért vissza Mark Twain műveihez – a kilencvenes és kétezres években több grafikussal együtt dolgozva számos kiváló alkotást segített megjelenéshez. A 2010-es Füles Évkönyvben napvilágot látó, Gergely László által megrajzolt Egymilliós fontos bankjegy különösen hangulatos, kedves történetté sikeredett, mely méltó a műfaji elődökhöz és persze a nagy amerikai író szellemiségéhez is. Bár a publikációs lehetőségek jócskán beszűkültek, hála neki, a magyar képregény szép hagyománya, az irodalmi értékek felkutatása, a képregény nyelvén való tolmácsolása fennmaradt. Várjuk a folytatást, Feri!