Korábban már zengtem dicsőítő
énekeket Kissfery digitális gyűjteményéről, amit az elmúlt hónapokban
végtelen nagylelkűséggel megosztott velem. Folyamatosan próbálok ismerkedni a
hihetetlen gazdagságú képanyaggal, mely fő rendező elvként az egyes alkotókhoz
kapcsolódó rész-gyűjteményekből áll. Miután az 1945 előtti magyar szórakoztató
sajtó történetével, s különösen annak képregényes vonzataival korábban nem nagyon
foglalkoztam, a sajtóillusztrációkat tartalmazó mappák között keresgélve sokszor úgy
vagyok, mint a Szabó bakter tehene a lucernásban: egyik csudálatbul a
másikba esek.
Szégyen, nem szégyen, a Magyar
Cserkész című lapot sem ismertem eddig közelebbről. Az illusztrációk kivételével azt hiszem, nem sokat
vesztettem vele. Szokás manapság fiatalságom ifjúsági lapjait (a Pajtást
és kiadványait) leszólni, a politika kiszolgálójának nevezni. Nos, a cserkészek lapja semmivel sem volt különb - a látványosan illusztrált, kalandos történetek azonban mindkét korszak olvasói számára komoly
vonzerőt jelentettek. A Cserkész legtöbb illusztrációját lavírozott,
fekete-fehér technikát használva a nagyszerű sajtógrafikus, Sebők Imre
készítette. Szépen megszerkesztett, ugyanakkor mindig erőteljes, kifejező
rajzai a silányabb, unalomba fulladó történetet is fel tudták dobni – a jóknak pedig
egyenesen szárnyakat adtak.
A magazin-illusztrációk mellett Sebők nagyon sok könyvborítót is készített. Persze (miként majd 1945 után is) ponyvákhoz: detektívregényekhez, kalandos és légiós történetekhez, ahol általában a belső illusztrációk elkészítésére is őt kérték fel. Rejtő Jenő zseniális elbeszélésben (A detektív, a cowboy és a légió) állított emléket a ponyvairodalom kávéházakban alkotó robotosainak. A grafikusokról, címlapfestőkről azonban ő is megfeledkezett - pedig sokszor bizony a könyvet a borító „adta el”. Népszerűek (és főként olcsók) voltak akkoriban ezek a füzetes regények, ám – kevés kivétellel - az irodalomhoz vagy a színvonalasabb szórakoztatáshoz nem volt sok közük, A kevés kivétel közé tartoztak Agatha Christie akkoriban nálunk is népszerű detektív-történetei: Poirot kalandjai is Sebők rajzaival kerültek a magyar olvasók elé.
Az olvasók nagyon szerették
ezeket a történeteket – a hivatalos kultúrpolitika azonban a negyvenes években
már egyre kevésbé. Nem csak a mindig álnéven publikáló szerzőkkel akadt gondja
a hatóságoknak, de a kiadókkal is, a kiadók vezetőivel is. És hát magával a
műfajjal, a „limonádéval”, a semmilyen magasztos vagy hazafias célt nem
szolgáló, értéktelen szórakoztatással… Ami ellen a Magyar Cserkész is
tiszteletre méltó elszántsággal hadakozott. Ernest Beck A titokzatos
árnyék című regényének borítóját elrettentő példaként használva a lap 1942.
évi 3. számának 5. oldalán bátran olvasói fejéhez vágja a kérdést: „Ez
kell…?”
Az álnév mögött Benedek Ernő (1905
- ?) húzódott meg, aki a harmincas évek végén-negyvenes évek elején igen sok
vadnyugati történettel örvendeztette meg a nagyérdeműt. E. B. Boyd-ként
is publikált: főként néhány állandó hőst (Big Bill, Buffalo Jack, Bill Red,
Texasi Jack) mozgató füzetes sorozatai a Tarka Regénytárban
láttak napvilágot. A titokzatos árnyék 1937-ben jelent meg. A nyolcvanas
évek derekán-végén az idősebb olvasók még jól emlékeztek ezekre a történetekre.
Akkoriban már az állami kiadók számára sem volt már szégyen, hogy a könyvvel
pénzt keressenek – lassan a régi, évtizedeken át kényszerűen mellőzött szerzők,
műfajok is újra szalonképessé váltak.
Kulcsár Ödön, a Népszava kiadó Mi Világunk szerkesztőségeinek vezetője gondolt egy merészet, s Vadnyugati történetek sorozatcím alatt elkezdte újra kiadni ezeket a kisregényeket. 1988-ban A titokzatos árnyék volt az első, amit 1990-ig hét-nyolc másik mű követett. A sorozat szerkesztője kedves kollégám, B. Csáky Edit volt, aki szorgalmasan hordta ki fénymásolásra a Széchenyi Könyvtárból az ott megőrzött példányokat, gondozta a szövegeket és kutatott az örökösök után. A szerzők közül ugyanis akkoriban már (úgy emlékszem) senki nem élt…
Az Árnyék…
címlapját Kertész László készítette - én a sorozat két 89-ben megjelent
kötetét kaptam meg illusztrálásra. 1989-90-ben kedves barátom, a nagyszerű grafikusművész,
Vass Mihály is több, igen szép borítóval gazdagította a sorozat. Ezek
már önálló, saját tervezésű alkotások voltak - az eredeti, háború előtti kiadás címlaprajzát
csak az Árnyék… borítója követte. Annak, hogy ez kinek a munkája volt,
sajnos én nem akadtam nyomára – ám Domján Zolitól megtudtam, hogy bizony nem más, mint Sebők Imre maga volt annak az alkotója is. A sorozat 1990-ben befejeződött, s ha volt is próbálkozás azóta a két háború közti ponyvairodalom feltámasztására, rendre mind kudarcba fulladt: a korabeli meseszövés, nyelvezet, s - őszintén szólva - a legtöbb munka igen alacsony irodalmi színvonala már nem nagyon vonzza az olvasástól amúgy is elszokott Nagyérdeműt. A címlapok - s rajtuk a detektív, a cowboy, a szépasszony meg a légiós - azonban tovább élnek - egy letűnt korszak vintage emlékeiként.
