Vidéki, művész és tanár

Krausz Imre Sándor emlékére

Az elmúlt hónapokban saját rajzolói pályámra visszatekintve sokszor idéztem fel Zórád emlékét.  Valóban sokat köszönhetek neki – nem lenne azonban méltányos, ha elfeledkeznék egy másik, kevéssé ismert művészről, remek pedagógusról és nagyszerű emberről, akinek szintén sokkal tartozom. Az 1931-ben született Krausz Imre Sándor nevét ma már csak a győriek (ott is inkább Jancsifalu és Szabadhegy „öregebbjei") ismerik: a néhány évvel ez előtt elhunyt művésztanár itt élt és alkotott. Édesapám barátja volt, velünk szemben laktak, gyermekkorom óta a „családhoz tartozott". Ő maga nem házasodott meg: rajongva szeretett szüleivel, majd az ő haláluk után magányosan élt. Magányosan, de nem egyedül: amikor nem a szabadhegyi általános iskolában tanított földrajzot vagy rajzot, kismotorján horgászni járt, vagy Győr környékét festeni, megrajzolni való motívumokért cserkészte. 

Az 1975-ös kiállítás meghívója – édesapánknak dedikálva

A linómetszeteit bemutató, első önálló kiállítására 1975 decemberében került sor a győri József Attila Művelődési és Ifjúsági ház kiállítótermében. Salamon Nándor, Győr művészeti életének elismert ítésze – nekem kedves gimnáziumi tanárom – nyitotta meg s ő írt a szépen megtervezett kiállítási füzetbe is méltató sorokat. Meleg szavakkal köszöntötte első önálló tárlatát „egy őszülő hajú, friss gondolkodású, fiatalos, alkotóenergiában és tenni akarásban sem szűkölködő kollégának" aki „22 évi rajztanárkodás után, - miközben számos tanítványa vált pályatársává! - lép szép metszeteivel a közönség elé.” 

Leánykórus

Aztán Salamon tanár úr az akkor 44 éves művész életútjának fő állomásaira tekintett vissza: „Fél életnyi pályája kevés zajos mozzanatot, látványos fordulatot tartalmaz. 1931-ben Győrött, a gyárak s mezők közé szorult Jancsifaluban született. Itthon járt iskolába. Rajzolótehetségét Derka József, Gallyas Frigyes ápolgatta. Járt Tóvári mester szabadiskolájába is. A pedagógiai főiskolán - Budapesten, - rajz-földrajz szakos tanári képesítést szerzett. Szeretettel emlegetett irányítói Gábor Béla és Jakuba János voltak. Zsirán, majd több győri iskolában tanított. 1959-ben került Szabadhegyre. Otthona ma is a szülői ház, valójában mégis e városszéli kerület hiányt betöltő polgárává vált. Tizenhat éve hinti maga körül, szűnni nem akaró hittel és lelkesedéssel, a művészi szép szeretetének magvait. Közben több közös kiállításon szerepelt (Megyei pedagógus kiállítás, Fáklya klub, Budapest, Győri Rajzstúdió). Dolgozott a nyári művésztelepeken, Füreden és Esztergomban.”

Lányportré

Mégis arra volt különösen büszke - emelte ki Salamon 1975-ben -, hogy hét rajztanárt indított el a pályán. És hány ezer gyerekkel szerettette meg közben a rajzolást, a művészetet! Kutató-kereső ember volt, mindig kész új technikákkal való kísérletezésre. A munkája és az alkotás mellett sok minden érdekelte: az olvasás, a nyelvtanulás, a technika, a barkácsolás. De első sorban tanár volt, pedagógus, a szó nemes, eredeti értelmében. Imádott és tudott is tanítani. Kilenc-tíz éves koromban tőle kaptam első angol óráimat, együtt építettünk detektoros rádiót, kis korunkban ő segített édesapámnak első – botkormányos – pedál-meghajtású autónk összerakásában is. Mikor látta, némi tehetséget árulok el a rajzban, elkezdett foglalkozni velem. Első munkáim neki mutattam meg. Tapintatosan korrigált, inkább rávezetett a szerencsésebb megoldásokra. Megismertette velem a linómetszés rejtelmeit (amit gyorsan megtanultam) és a rézkarcot (amit viszont sohasem). A képregény iránti vonzalmamnak nem örült, inkább a „tiszta” művészet felé terelgetett volna. De amikor kezdtek megjelenni a rajzaim, elfogadta azokat, s attól kezdve kollégaként kezelt.

Kismegyer, kápolna

Festett olajjal, temperával, készített akvarelleket, rajzolt ceruzával, krétával és szénnel, készített linómetszeteket és rézkarcokat. Munkáit a természet, az épített, otthont adó környezet és az emberek szeretete jellemezte: finom pasztellszíneivel képes volt megragadni a környékbeli táj hangulatait, portréi, életképei – mint dédszüleim kukoricamorzsolós megörökítése – a sorsába zárt, azzal megbékélő embert „ábrázolta ki”. Salamon Nándor is hasonlóképp látta: „Sokat fest, rajzol, ha ideje engedi. Művészi törekvéseinek középpontjába az embert helyezi. Különösen portréit érdemes figyelnünk. Legjobb lapjain túljutott a leképezésen, s sikerült felvillantani az ábrázoltak lelkét (Szülei arcképe stb.) Témáinak másik forrása a táj, amelyben él. Újvárosnak, Szigetnek voltak, vannak festői. Krausz Imre annyira együvé vált Jancsifalu-Szabadhegy vidékével, hogy nyugodtan vállalhatja e tájék ’festőjének’ rangját. Rajongással tud szólni a lassan eltűnő régi utcákról, a szelíd dombra tapadó házakról, Kismegyer szép részleteiről. E rajongás jut kifejezésre e lapokon is.”

Karácsony előtt (rézkarc, 1985)

Nem volt naturalista, sőt, realista sem. Munkáiban mindig megjelent valami finom absztrakció, vonalai – a használt technikától függően – légiesen könnyűek vagy épp finoman elmosódottak voltak. A létezés körvonalait ragadta meg.  „A vonalak rajza, a fekete-fehér foltok ritmusa, bájosan naiv részletek, növekvő technikai biztonság, anyagismeret teszi vonzóvá az egyébként is rokonszenves alkotó itt kiállított metszeteit.” - így Salamon.

Téli pihenő

Rajzait, metszeteit sokszor közölte a megyei lap, a Kisalföld. Nyugdíjazásáig részt vett még néhány kiállításon is. „Nagyobb” művészi karriert azonban nem futott, nem futhatott be. Nem a tehetségével volt a baj – rajz- és festészeti tudása bizton vetekedett a város „koszorús művészei” tudásával – inkább a „társadalmi szereppel”, amibe bele kényszerült. A kicsit csodabogár vidéki művésztanár szerepébe, aki csak kényszerpályákon mozoghatott. Akinek olykor még kiállítást is rendeztek, de az általa (is) csodált Magas Művészet épp „rajztanár” voltából adódóan dehogy fogadta volna be! Ha ez bántotta is őt, nem mutatta.

Leányfej (rézkarc, 1985)

Legalább két életművet hagyott hátra. Az egyiket - eredeti festményeit, rajzait, metszeteit - senki által nem gondozva eszi az enyészet az üresen maradt szülői ház falai között. Életében oly bőkezűen szórt nyomatai azonban ma is megtalálhatók – ha megtalálhatók – valahol, valakiknél, talán még otthonok falain is - csakúgy, mint az újságokban megjelent rajzok a könyvtárak polcain. Jó lenne ezeket az emlékeket, s fellelhető alkotásait össze gyűjteni. Munkásságának az Internet nem őrzi nyomát, a megyei lap on-line változatának keresője is néma, ha róla van szó. De úgy hiszem, van egy harmadik életműve is: saját emberi és művész pályája, mely a tanítványok emlékezetében, kollégái szeretetében elevenen él ma is.

Tihany

Pályatársai, a katedrán utódai ma is köztünk élnek. Ők azok, akik a falusi, kisvárosi iskolákban „rajzot tanítanak”, de művészi ambícióikat nem feladva, szabadidejükben csodás dolgokat alkotnak. Illesse már életükben nagy-nagy tisztelet a vidéki művésztanárokat – a képzőművészet örök napszámosait.

Szabadhegyi tél (rézkarc, 1985)