Amikor nekifogtam ezeknek az
emlékezéseknek, megfogadtam, csak azokról írok, akikről jót írhatok.
Szerencsére ők vannak többen: úgy alakult, hogy kiadói pályámon – de az élet
más területein is – inkább barátokat gyűjtöttem az évtizedek során, s csak
néhány ellenséget és rosszakarót. Igaz, ők viszont – mint Kuczka Péter –
fajsúlyosak voltak. Az is természetes, hogy jó szívvel gondolok azokra, akik
egyengették pályámat, munkát adtak, s ennyi évtized távlatából is kifejezem irányukban
hálámat és tiszteletemet. Amit előző bejegyzésben a „tarkafedelű magazinok uráról” írtam, inkább a szabályt erősítő kivétel. Tény: az illető nem arról
volt híres, hogy tisztességgel bánt volna irodalmi napszámosaival, vagy hogy
rendesen megfizette volna őket. És nem
bánt valami nagy respektussal a hozzá került kéziratokkal sem. Jogász létemre
neki köszönhettem életem első nyertes szerzői jogi perét: örömömet azonban
nagyban csökkentette, hogy bár én magam voltam a pernyertes felperes, sem a
bíróság által megítélt kártérítésnek, sem az elégtételre kötelezésnek nem
sikerült érvényt szerezni soha. Ami azonban igazából fájt, az a művemen tett
erőszak volt. Ez az, amit nem tudtam neki később sem megbocsátani.
 |
| A siófoki Szállodasor a nyolcvanas évek derekán |
Bárki bármit mond, igazából és
lelke mélyén minden ponyvaszerző, magának sem megvallva a Magas Irodalom után vágyakozik.
Az ember elképzeli, mit írna, ha nem pénzért írna, ábrándos terveket sző a Nagy
Regényről, amiben majd megmutatja, amit, vagy a versekről, ahol végre
gejzírként törhet fel a percemberkék szőrös lába által földbe taposott líra. Én
sem voltam kivétel. Irodalmi zsengéim sikerére nem panaszkodhattam: meg ugyan
nem jelentek sehol, de kivívtam velük az általam különösen nagyra tartott Tandori
Dezső dicséretét, s Tükörablak című elbeszélésemmel nyertem egy irodalmi
díjat is. Kézirataimat mégis sorra dobták vissza az országos és vidéki irodalmi
lapok. Hírlapíróként – nagyon alulról kezdve a szakmát – még csak-csak
boldogulhatott az ember, bár oda való bekerülés is inkább protekció és szerencse,
mintsem tehetség dolga volt (tudom: nekem is így sikerült), de szépíróvá válni
csak meg- vagy behívásos alapon lehetett. Annyiban viszont szerencsém volt,
hogy pályám során többször flörtölhettem az irodalommal. Írhattam
irodalomtörténeti esszéket, készíthettem műfordításokat – de mindezt a
szórakoztatás köntösébe csomagolva. S ami a legnagyobb csoda volt: mindezt
szerették, sőt: meg is vették az olvasók.
 |
| A Siótour valamelyik kempingjében: kelet és nyugat németjei itt adtak egymásnak találkát. |
Izgalmas dolog volt
a nyolcvanas évek elején Magyarországon élni. Sokféle kötelék elszakadt akkor,
viharos sebességgel távolodott a – nem túl messzi – múlt és közeledett a még
elérhetetlennek tűnő jövő. A Balaton mellett mindezt egészen egyedi módon
lehetett megtapasztalni. Siófok ősztől tavaszig huszonvalahány ezer helybéli
lakosé volt – a nyári hónapokban aztán úgy százezer üdülővendégnek is otthont
adott. Nációk keveredtek, szólt a zene, a szállodasoron gyönyörű lányok
vonultak és mesés kocsik, a nyári forgatagban sztárok mindenütt, a bárokban,
éttermekben még a magyar vendég számára is megfizethető árak... Ez volt a vágyva várt magyar fogyasztói társadalom 0.1-es verziójú kísérleti
terepe, ahol minden megtörténhetett – és meg is történt. Sokszor pont velünk. Hát, ilyesmiből szokott születni az irodalom.
 |
| A három NDK-s lány közül egy mára biztosan nagymama, akinek már az unokája (is) nyugatnémetnek született... |
Az ember hírlapíróként különös
szabadsággal mozoghatott ebben a világban. Az irányított, ellenőrzött
nyilvánosság kora volt ez, jól behatárolt kulturális terekkel, határvonalakkal,
melyek kijelölték, meddig terjed a hírszerkesztő, a humorista, a fotóművész, az
előadóművész vagy épp a riporter szabadsága. Melyből épp a szórakoztatásban
meglepően sokkal rendelkeztünk, mi meg - sokszor mégis feszegetve a határokat -
éltünk vele. Mint egyébként az ország dolgos népe is. Politikai pártot,
független szakszervezetet nem lehetett alapítani – naturista egyesületet
viszont már igen. Hagyjuk azt a marhaságot, hogy ez is a „fennálló” ellen való
lázadás egyfajta módja volt – amennyire én láttam, akik ezt bevállalták, inkább
jól akarták érezni magukat egy életvidám közösségben, no meg persze egyenletesen
lebarnult saját bőrükben.
 |
| A berényi strand 1987 nyarán |
A „rendszer” nem csak megengedte
ezt, de – szolid – propagálását is lehetővé tette. Az újságok írhattak róla –
még az olyan, a hagyományos, vidéki értékrendben gondolkodó lap, mint a Képes
Újság, akkori kenyéradó gazdám is. Így mikor 87 nyarán kitaláltam, hogy a
Balatonberényben megnyílt első balatoni naturista strandról készítenék
riportot, főszerkesztőm nyomban belement. Nem nagyon értettem, a hírt miért
fogadják kollégáim visszafojtott vihogással – mikor aztán rájöttem,
el kellett ismertem, csak úgy, magamnak: bizony, én kerestem a bajt. A helyszínen ugyanis
kiderült: a naturista strandon még a riporternek sem volt megengedett a
textil-viselet. Nem szaporítom a szót: az egész napos kaland nyomán a riport - és sok-sok fénykép - elkészült, gyönge bőröm leégését viszont még sokáig ápolgattuk.
Olyan helyeken is, ahol talán még az Enterprise űrhajó sem járt soha… A
riport (egy egész oldalt kaptam!) rendben megjelent a Képes Újság 1987.
augusztus 22.-számában. A téma viszont tovább munkálkodott bennem: milyen jó helyszín
lehetne ez a Berény egy, a balatoni nyár környezetében játszódó szerelmi
történetnek…
Hittem benne, mint amerikai
drámasorozat írója a hatodik évad hajnalán: bármit csinálok, végül művészet lesz, halhatatlan és örök, hisz a Valóságot ábrázolom. A történet női főszereplője, a főhős
szerelme egy nyelvszakos bölcsészhallgató volt, aki nyáron az idegenforgalomban
dolgozott – sok ezren tették ezt a Balaton körül. Barátnője amolyan escort-szolgáltatásokat
kínált gazdag németeknek – igazából azonban ő is csak a a nagy Őt kereste, aki
feleségül veszi, s magával viszi fatornyos bajor, osztrák vagy épp svájci
hazájába. Ilyen lányok is akadtak rendesen. A hősnő egy napon Berénybe
kirándul, a hőst – minő véletlen – lapja épp akkor küldi oda riportozni.
Megismerkednek, mindent elsöprő, kölcsönös vonzalom, mely délután a
szentgyörgyi Csillagvárban vad szeretkezésben teljesedik ki. A konfliktus ott
jelenik meg, mikor a hősnő egy este – szigorúan csak vacsora kísérőként – csatlakozik
barátnőjével egy kisebb társasághoz, amit a hős félreért, és… Nem folytatom,
mert nem kizárt, hogy egyszer még kötve-fűzve (újra) megjelenik.
 |
| ... ahogy történetem szereplőit Fazekas Attila látta |
Szerettem a történetet, a
szöveget. Elhelyeznem viszont nem sikerült: szűk látókörű szerkesztők néhány oldal
után pirulva tették félre a kéziratot, vagy ugyan egy ültükben végig olvasták,
s utána „ne ezt azért mégse!” felkiáltással lökték be a borítékba az obligát
visszautasító levéllel együtt. Sok viszontagság után a kézirat 89-ben így
kötött ki a tarka fedelű magazinok uránál, aki megígérte, rövidesen meg is
jelenteti. Szavatartó ember volt: megtette. Sok örömöm viszont nem volt benne.
Egyik írói nevem alatt jött ki – innen ismertem rá az újságosoknál, hogy
az én történetem lehet. A nudista sátán – állt a címlapon. Remegő kézzel
lapoztam bele. Mint utólag kiderült: az én gyönyörű szerelmi történetem első
két fejezetéből néhány oldal hozzá toldásával kéjgyilkosságot kerekített valami
jobb sorsa érdemes pályatárs, hogy az Egy óra a gyilkossal című sorozat
következő darabja menetrendszerűen megjelenhessen. A tarka fedelű magazinok ura
felháborodásomra a vállát vonogatta: átadtam a kéziratot, szerződést kötöttünk,
onnan azt csináltak vele, amit akartak. Legrosszabb énem hozta elő: a jogászt.
 |
| Ez lett belőle... |
A szerző személyiségi jogai
között előkelő helyen áll a mű integritásához való jog, azaz hogy művét –
beleegyezése nélkül – ne rövidítsék vagy változtassák meg. És hát itt pont ez
történt. Időt, fáradtságot nem kímélve
perre vittem a dolgot. Több mint másfél évig tárgyalta a független magyar
bíróság az ügyet - ha jól emlékszem, az alperes végig bojkottálta a
tárgyalásokat. Kártérítést kértem (mert a csonkolt-átírt szörnyedvényért
egyébként felajánlott szerzői díjat persze nem vettem fel), s azt, hogy a kiadó
több lapban, a nyilvánosság előtt kérjen bocsánatot személyi jogaim
megsértéséért. A bíróság megítélte a kártérítést
– nem annyit, persze, amennyit kértem – s a bocsánatkérő nyilatkozatra való
kötelezést is. Az Egy óra a gyilkossal kiadójaként jelzett káefté közben
köddé vált, mint ahogy köddé váltak a hitelezők reményei is. A tarka fedelű
kiadványok még megjelentek, de már más kiadói vállalkozások égisze alatt – csak
a mögöttük álló gonosz nagyúr, a Sötét Vödör volt (még) mindig ugyanaz.
 |
| ... és aminek én szántam: romantikus szerelmi történet. |
A történet utóéletéhez tartozik,
hogy a regény a kilencvenes években Szajha vagy, szerelmem
címmel végül napvilágot látott – Fazekas Attila nagyszerű, a keletkezés korát
remekül megragadó, a helyszíneket híven megjelenítő rajzaival. Így
visszatekintve már magam is belátom: nem egy Háború és béke súlyú alkotással
lett a magyar irodalom szegényebb. A tarka fedelű magazinok ura számára, akin végül
sikerült kellő elégtételt vennem, a Bűn és bűnhődés fogalmi
kettőse később új értelmet nyert. De ez már egy másik történet, amit viszont lehet,
hogy sohasem mesélek el…
