Az eltűnt miniatűr - tisztelgés egy régi könyv illusztrációi és Zórád Ernő utolsó képregénye előtt

Zórád Ernő a nyolcvanas évek elején felhagyott a képregény-készítéssel. A Mester – bármennyire is hangoztatta ennek ellenkezőjét -  szeretett képregényt csinálni: ezt leginkább az mutatta, hogy akkor is minőséget nyújtott, tudása legjavát vitte a rajzokba, amikor már rutinból is dolgozhatott volna. A képregény, a hatalmas zórádi életmű, aminek újraközlési jogát a nyolcvanas évek derekán a lapkiadó „en gros”, mázsára vette (igen jó pénzért) meg később is jó jövedelmet biztosított, illusztrált is szorgalmasan, s persze a Tabán-képekből, kiadványokból is volt bevétele rendesen. Nem igazán motiválta tehát semmi ara, hogy újabb képregényt készítsen – egészen 1995-ig, amikor Kiss Ferenc máig rejtélyes körülmények között rávette utolsó története elkészítésére.

Zórád rajzolt már Erich Kästner regényéből képregényt: ez volt a Pajtásban 1970-ben futott, a kollázs-technika erőteljes alkalmazásával kitűnő Emil és a detektívek. Szépíthetném, de az az igazság: mi, fiatal olvasók nem szerettük az Emilt... Előtte, utána „hagyományos” kalandos történetek jelentek meg a lapban, az Emil… ezekhez képest nem keltett túlzott izgalmat és szokatlan képi világával sem nagyon tudtunk mit kezdeni. Témáját tekintve a történet a gyerekeknek szólt, de – s ezt a Mester csakugyan eltarifálta kicsit – a kollázs képeinek finom kulturális utalásaihoz a mi korosztályunknak nem volt kapaszkodója. Igaz, a felnőtteknek sem lett volna túl sok…

 

Az Eltűnt miniatűr eredeti, német kiadása 1935-ben látott napvilágot. A következő évben Rejtő Jenő fordításával a magyar olvasók is kézhez vehették. 1957-ben a Vidám Könyvek sorozatában ezt a fordítást jelentette meg a Magvető Kiadó. Ahogy akkoriban szokásos volt, a kicsi, zsebbe csúsztatható, olcsó papírra nyomott, s csak pár forintba kerülő kötethez számos illusztráció készült – ezek elkészítésére Würtz Ádámot kérték fel. Würtz épp 30 éves, a főiskoláról csak néhány éve „szabadult” ifjú illusztrátor ebben az évben kapja első Munkácsy-díját. A kor egyik legsokoldalúbb, legtermékenyebb rajzolója. Mestere a hangulatoknak, az ember- és miliő-ábrázolásnak – mindezt a nyomdatechnika lehetőségeinek keretei között, „egyszerű” tusrajzokal, ha úgy tetszik, a szükség által korlátozott művészi eszköztárral.

Ami, az igazat megvallva, nem sokban különbözött attól, amit akkor a többi, sokat foglalkoztatott könyv- és sajtóillusztrátor, így Zórád Ernő is használt. E rajzokat szerzőségük szempontjából sem mindig könnyű megkülönböztetni egymástól: Würtz Kästner-illusztrációinak némelyikét akár a Mester is rajzolhatta volna. Ő talán bátrabban nyúl a nagyobb, egy tónusú, fekete felületekhez (mint ahogy számos ekkoriban készült könyvillusztrációjában, pl. az 1959-ben, a Szépirodalmi Kiadó Olcsó Könyvek sorozatában Capek műveiből készült Betörők, bírák bűvészek és társaik c. válogatás esetében tette), de alighanem alapvetően ugyanezt a skicc-szerű, finom vonalú, szatirikus ábrázolásmódot választja. Nagy helyszín- és korhűségre Würtz nem törekedett: az öltözködéssel, hátterekkel, használati tárgyakkal azonban szépen érzékeltette a harmincas évek hangulatát – figurái pedig telitalálatok.

Kiss Feri a regényből írt egy nagyon jó, annak irodalmi értékeit, szellemességét, kedves nyelvezetét megőrző forgatókönyvet, Zórád pedig ebből rajzolt egy hatvan éves alkotói pálya alatt felhalmozott, mérhetetlen szakmai tudásról tanúskodó képregényt. Ő, aki hajdan fegyelmezett sajtóillusztrátorként azt a felületet rajzolta „be” (milliméterre!), amit a művészeti szerkesztő neki kijelölt, aki képregényes pályája első negyedszázadában alázattal rendelte képzelőerejét a képkockák és képsávok hatalma alá, most rajzaival a forma szabadságának diadalát hirdeti. Nincs két egyformára tervezett oldal, minden rajz érzékeny pontossággal, tökéletes arányokkal komponált, mind hangulatos, s ami talán fel sem tűnik a Nyájas Olvasónak: pontos, korhű, egy régmúlt valóság művészi rekonstrukciója. A tusrajzokat szürke tónussal emeli ki: nem lavírozott technika ez (azt nem „bírná el” a Füles technikai kivitele), inkább a kompozícióhoz használt  nyomatékosító elem. 

Az alakok: őstípusok és e történethez kreált, egyedi figurák keverékei. A főszereplő nem „csak” német, bajor ő, nem kicsit nagyon: nem csak úgy öltözik, de úgy is viselkedik, mozog, tölti be a teret. Busch kisasszony szőkeségében igazi német, nem zórádi szépség, hanem maga a visszafogott polgárlány, damsel in distress, jobban mondva: ein Fräulein in Nöten. S a többi figura… A mellékszereplők tömkelege, a gonoszok és settenkedők, a gyenge jellemek, s a saját lábukban esendők. A harmincas évek a Führer előtti Németországának sajátos, multikulti alvilága, távoli rokonai Heltai Párizsba vetődött balkáni figuráinak, a Capek által megénekelt jasszoknak, de még valahol Rejtő halhatatlan kalandorainak is. Mindez szépen megrajzolt, kidolgozott hátterek előtt, ahol a Mester még a közlekedési eszközök ábrázolásában sem tér el a korhű hitelesség követelményeitől.

A könyvillusztráció és a képregény vizuális műfajok, funkciójuk, eszköztáruk, céljuk azonban más. Kiragadott példáinkkal ezt szerettük volna érzékeltetni – őszinte tisztelettel mindkét rajzoló, mindkét művész teljesítménye előtt. Zórád Ernő 1995 után már nem készített több képregényt – e húsz éves történetet tehát a „szakmától” való búcsújának is tekinthetjük. Nem állítom, hogy ezzel ért képregény-rajzolói pályája csúcsára, de ami a képpel megjeleníthető vizuális élményt illeti, nehezen felülmúlhatót alkotott. Ezt meghaladni nem, legfeljebb lesajnálni lehet: értékéből persze mit sem von le, hogy a mai kritika szerint már ez (is) reménytelenül old school, régi világbeli – s nem modern. Nem az, csakugyan nem az. Ez már magas művészet, olyan grafika, mely kívül áll téren és időn. A művészi magyar képregény – akárcsak a monda szerint Merlin, a varázsló – sziklába dermedve várja, hogy elmúljon az átok, a kényszerű modernitás ideje. Csodákat fogunk látni, ha egyszer végre kiszabadul.

Százezer eladott példánynál tart a Hunyadi sorozat – egy este Bán Jánossal és Fazekas Attilával a történelem szeretete, múltunk megbecsülése jegyében

Március 12-én a Ferencvárosi Művelődési Központ József Attila Irodalmi Szalonjának vendége volt Bán János író és Fazekas Attila grafikusművész. A szalon házigazdája, Losonczy Attila először a Hunyadi-sorozat keletkezéséről, történelmi-regényírói pályának kezdetéről kérdezte Bán mestert, aki a tőle megszokott szerénységgel „regélte el”, hogy lett a néhány kötetre tervezett életrajzi regényből immár a hetedik kötetnél és százezer eladott példány fölött járó sorozat.

Bán János nem csak mesélni tud (méghozzá hitelesen) a magyar történelmi múltról, de végletekig elkötelezett is a történelem népszerűsítése, a nemzettudat ápolása terén. E misszió szolgálatába szeretné állítani az egyre népszerűbb sorozatot is. Bán – mint ahogy Fazekas is – pontosan tudja, hogy mindent az alapoktól kell kezdeni – s lehetőség szerint már az iskolákban. Ami nem könnyű dolog, hisz – bár a történelmi ismeretterjesztés regényes, képregényes formáját sok általános- és középiskolás tanár támogatja, a legtöbb iskola vezetése bizalmatlan a „kívülről” érkező kezdeményezésekkel szemben, s nagyon kevesen merik – pl. képregényes kiállítás formájában – beengedni intézményükbe.

Bán történelemszemlélete heroikus, hős-központú. Hunyadit - méltán – kiemelkedő történelmi személyiségnek tekinti: a hadvezért, a hadseregszervezőt „énekeli meg”.  Egy olyan korban, mikor területek, népek sorsa csakugyan szinte mindig a csatatéren dőlt el, mikor az akkor ismert „nyugati” civilizációt az oszmán beáramlástól mindössze néhány tízezer vitéz hősiessége oltalmazta, Hunyadi János hadászati géniuszként vezette győzelemről győzelemre seregeit. Az addig védekező magyar taktikát átformálta, támadóvá tette, s soknemzetiségű, sok nyelven beszélő seregét erősen kézben tartva előbb megállította a török előrenyomulását, majd igyekezett azt vissza is szorítani.

Fazekas Attila, mint a magyar történelem „képes krónikása” már korábban is készített Hunyadi-korabeli képregényeket: Hunyady József, a hatvanas-hetvenes évek népszerű regényírója munkáiból. Bán János bő évtizede ír már Attilának forgatókönyveket – Attila őt szerette volna megnyerni a Hunyady-féle Hunyadi-sorozat folytatásához is. Aztán a választás végül Bán János saját regényére, a Hunyadi János életét feldolgozó ciklus első darabjára esett. A történet először a Fülesben jelent meg folytatásokban, majd 2013-ban színes album formájában is. Bán János Fazekas „filmszerű” megjelenítési módszerét dicsérte – csakugyan, sokszor tűnik úgy, mintha a szép kiállítású album rajzai egy látványos magyar történelmi film kockáiról lépnének elénk.

 

Bán és Fazekas, no meg az „új” történelmi regény sok kortárs mestere célja nem a „múltba révedés”, nem az öncélú szórakoztatás, hanem a hazaszeretet, a hősiesség, a bátorság és becsület értékeinek hirdetése. S mert ezt jól megírva, szórakoztatva teszik, sikerül az ami hatalmi szóra soha: megnyerni az ifjú lelkeket, a nagy történelmi példák révén lelkesíteni, nevelni az olvasókat. Az út még hosszú: a Hunyadi-család sagája regény formájában biztosan folytatódik. Hogy újabb képregény, netán film, tévésorozat lesz e belőle, a jövő dönti el.

Az idő magyar urai visszatértek - a Mohács kommandó új kalandra indul

A minap a Képregény Kedvelők Klubjának Facebook-csoportjában ismét érdekes vita alakult ki. Egy most megjelent francia képregény, Toldac és Philan Dámajátéka kapcsán jutottunk a képregény-kultúra mibenlétének körüljárásáig.  A Dámajáték a klasszikus, francia-belga képregény-hagyományok folytatása: úgy a rajzok kompozíciója, mint a beállítások vagy a vonalas rajzok a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek emlékét idézik. Hogy mégsem kelt nosztalgikus vagy retro-fílinget, annak a színezés az oka (ezt is a rajzoló, az 1967-ben született Philan készítette): a digitális úton történő kifestés diszkrét, kiegyensúlyozott, kifejező és nagyon mai képeket eredményezett. Arra hoztam fel példaként, hogy miként élhet tovább és újulhat meg a képregény vizuális nyelve – egy hat évtizede fejlődő, virágzó képregény-kultúra közegében, s annak folyamatos művészi, alkotói fejlődése eredményeként. Ilyen kulturális közegről a magyar képregény esetében nem beszélhetünk. A képregény nálunk sajtóműfaj volt, s évtizedeken át az is maradt, népszerű, hetente százezrek által olvasott és kedvelt kulturális termék, szórakozás. Szakmai szempontból egy zárt világ: alig tucatnyi alkotó (grafikusok, forgatókönyvírók és szerkesztők) uralta tér, mely a nyolcvanas évek derekáig nem nagyon nyílt meg a kívülről érkező próbálkozók előtt.

Az időutazásos történetek örök dilemmája: „mi lett volna, ha…” a múlt megváltozik, ha a történelem valamely jelentős eseménye másként alakul – hogyan hatott volna ez ki a történelem menetére. A Mohács kommandó alapkonfliktusát is ez adja: egy titokzatos csoport időutazókat küld vissza, hogy a mohácsi csatában győzelemre segítsék a magyar sereget. Ha az akció sikerül, minden megváltozik, s maguk a beavatkozók sem abba a világba érkeznek vissza, ahonnan elindultak.

A ritka kivételt Fazekas Attila bebocsátása jelentette 1972-ben, aki aztán – negyedik testőrként – csatlakozott a Zórád, Korcsmáros, Sebők neve által fémjelzett, vidám gascogne-i kompániához. Az addig jobbára hazai alkotók által meghatározott – grafikailag igen magas szintű – s a magyar sajtóillusztráció legkiválóbb hagyományaira építkező magyar képregényben megjelent a „nyugati íz”, a Pif modern, akkoriban jó negyvenes alkotóinak stílusához közelítő képi nyelv. Pif és a Pif magazin sztárjai az ifjúsági sajtóban a hatvanas évek derekától jelen voltak, idővel s a nyomdai lehetőségek bővülésével már színesben is. 1982-ben elindult a Kockás, a legnagyobbrészt a Pif-ből átvett anyagokat utánközlő, első magyar színes képregény-magazin, majd – előbb a Táltosnál, mint magánkiadónál, aztán az állami lapkiadóknál is – jöttek a füzetes képregények. Nem sokkal később pedig már a skandináv képregények, Disney, a rendszerváltást követően pedig az amerikai szuperhősök. A magyar képregény aranykora – ha volt egyáltalán, mert Rochi Ernő barátom, a kiváló képregény-kutató ezt is kétségbe vonja – véget ért. 

A Mohács kommandó női hőse, Köves Réka a magyar képregény egyik legizgalmasabb nőalakja. Történész, középkor-kutató, de nem tipikus szobatudós: ha kell, tud verekedni is. Férje révén kerül az események középpontjába. Erős, kemény akaratú asszony, akinek van miért harcolnia: elvesztett férje, kisfia megtalálása érdekében keresztül is gázol minden akadályon.

Ami utána jött, már csak az elnyújtott agónia volt – az egykor milliós olvasótáborral büszkélkedő, népszerű tömegműfajnak mára már csak egy néhány ezerre olvadt, elkötelezett olvasótábora maradt. Ameddig marad, mert bár – szerencsére – mindig jelentkeznek új, a műfaj mellett elkötelezett alkotók, s természetesen 1990 után is sok, művészi-szakmai szempontból remek alkotás született, a képregény ma már minden, csak jövedelmező üzleti vállalkozás nem. A néhány tucat, jobb esetben néhány száz példányban fogyó kiadványokat inkább az alkotók, kiadók kitartásának, műfajszeretetének köszönhetik elkészültüket – bevétel hiányában aztán idővel (mert a művész, a kiadó is a piacról él) elfogy a lelkesedés. Az igazán szerencsés, tehetséges alkotók rég „leléptek” a reklámgrafikába, a még szerencsésebbek külföldön találtak munkát. Az a néhány ember azonban, aki (akár gyűjtőként, akár szerzőként, akár szerkesztőként, akár rajzolóként) életét a képregényre tette fel, még kitart. Mert (szerencséjére) nem a képregényből él.

Ahol az első történet véget ért… A történelem-formáló erővé előlépett Mohács kommandó készen állt a további bevetésekre. Szükség is volt rájuk, hisz a korábbi beavatkozás eredményeként nemcsak a magyar múlt változott meg, hanem a jelen és jövő is – az idővel való játék roppant kockázatokat rejthet.

Fazekas Attila nem tartozik e szerencsések közé: élete legnagyobb részében szabadúszó alkotóként dolgozott, még a Füles fénykorában (amikor pedig hetente sok százezer példányban közölték történeteit) sem sikerült szerkesztőségi munkatárssá válnia. Nyugdíja inkább csak jelképes, a szó szoros értelmében néhány ezer forint, ebből nem csak megélni nem lehet, de még kartonpapírra, tollra és radírra sem futja – muszáj tehát időnként egy-egy új kiadvánnyal előállnia. Hogy aztán az új Botondból vagy az aktuális sci-fiből mennyi fogy el, már nagyrész szerencse kérdése: ami biztos, hogy azt amit Zórád egykoron (bűnbánó férjként komplett cigányzenekarral tért haza, hogy Ilka néninek, végtelenül kedves és türelmes második feleségének dallal vallja meg soha el nem múló szerelmét) ő a kiadványaiból származó bevételből aligha engedhetné meg magának. Attila rajzstílusa az elmúlt évtizedekben alapvetően nem változott, szakmai tudása, eszköztára azonban folyamatosan gyarapodott. Mindent tud a műfajról, amit már több, mint negyven éve művel – bármit, bárhogyan ábrázolni tud. S ezt bizony még nemzetközi összehasonlításban is csak kevesen mondhatják el magukról…

 

A folytatás gondolata az első rész megjelenése óta foglalkoztatta Fazekas Attilát. Végül 2014 szeptemberében kezdett neki az új lapok elkészítésének. A forgatókönyv már kész volt, hisz Bán Mór történetének csak egy része kerülhetett be a Mohács kommandó első képregényes kalandjába.

A KKK Facebook-csoportjának hivatkozott eszmecseréjében Bayer Antallal és többi képregény-baráttal, szakértővel arra kerestük a választ, hol vesztette el a hazai képregény évtizedes „versenyelőnyét”, miért volt az, hogy végül alul maradt az olvasók kegyeiért a (nyomdatechnika és tőke szempontjából kétségtelenül jelentős előnnyel induló) import történetekkel vívott harcában? Számos közismert indok mellett (olvasási szokások megváltozása, a kereskedelmi televíziózás révén kialakult új „kultúra-fogyasztási” preferenciák kialakulása, addig tiltott témák, hősök – pl. szexképregények vagy James Bond - elérhetővé válása, ismert „világmárkák”, mint a Disney piacra dobása) Tóni még egy lényeges szempontra is felhívta a figyelmemet: s ez a folytatásos, azonos alakhoz, alakokhoz, visszatérő hősökhöz köthető képregény 1990 előtti szinte teljes hiánya volt.

Budapest, a távoli jövőben… Mohácsi csatanyerés után Magyarország európai nagyhatalommá lett, tényezővé vált a világpolitikában, gazdag és virágzik. A felszín alatt azonban már háborog a mély: a magyar hegemónia ellen lázadni készülnek a leigázott államok. A múltba való beavatkozás árát, úgy tűnik, a jövőnek kell megfizetnie.

Valóban: az egy Roberto és Julika sorozat kivételével a magyar képregénynek 1957 és 1990 között nemigen voltak visszatérő hősei. Miközben lengyel barátainknál a virágzó Kloss-kapitány kultusz önálló képregény-sorozat formájában is testet öltött, nekünk nem volt ilyen alakunk. Zórád szólista korában csinált ugyan néhány Sherlock Holmes képregényt, de ezeket is inkább a zsáner kötötte össze, hisz önálló történetek voltak – csakúgy, mint a Rejtő Jenő műveiből készült (több rajzolóhoz köthető) feldolgozások. Hód, az egyszeri kémelhárító ugyan számos történetben jött elő, de ezeket időben nagy távok választották el – ami a sorozat esetében a legfontosabb, a kiszámítható periodicitás hiányzott a megjelenésekből. Ennek persze alapvetően a hazai képregény azon sajátossága volt az oka, hogy alapvetően irodalmi művek feldolgozására vállalkozott, méghozzá szinte kizárólag „egyszeri” irodalmi művekére, melyek – mint a magyar és külföldi klasszikusok – akár jelentős művészi értéket is képviselhettek, ám történetük lezárt egészt alkotott, s nem volt folytatása.

Az új történet itt veszi kezdetét. A tét óriási: hőseinknek ismét meg kell változtatnia a múltat, hogy az események visszarendezésével helyre igazítsák az Idő medréből eltérített folyamát. A ma nagyszerűségéről is le kell mondaniuk annak érdekében, hogy megvédjék a távoli jövőt.

Bayer Antal még egy jelentős tényre felhívta a figyelmemet: arra, hogy nem nagyon volt átjárás a kor egészen kiváló magyar rajzfilmjei és a képregény között. Persze, Vukból Dargay Attila rajzaival készült képregény is, mely folytatásokban a Fülesben jelent meg, s néhány más rajzfilmfigura is kirándult a képregény világába, de tartósan nem ragadtak ott – ennek részben művészi, nagyobbrészt azonban szakmai okai voltak: a képregényt a kor (hatvanas-hetvenes évek) vezető rajzfilmesei bizony nem sokra becsülték, magukat annál sokkal nagyobbra tartották, hogy „leereszkedjenek a szintjére”. Hőseink persze voltak: a történelmi képregények török- és labancverő vitézei, a 48-as honvédek, huszadik századi ellenállók és partizánok, de az például már senkinek eszébe nem jutott, hogy a nagyon népszerű Tenkes kapitánya történetét Őrsi Ferenc tovább is írhatná a képregény számára, kiváltképp, mert egyébként hasonló zsánerű folytatásos regényeinek szívesen adott teret az úttörők lapja, a Pajtás.

A jövőbe vezető út a múlton keresztül vezet… Réka férje, a kommandós őrnagy afganisztáni szolgálata idején „szakadt ki” kora valóságából, hogy aztán az idő magyar urainak szolgálatába álljon

Így aztán a rendszerváltás eladható, saját sorozathősök nélkül érte a magyar képregényt. A legtovább futó hazai füzetes képregény, a Bucó, Tacsi, Szetti is megszűnt – a külföldi sorozathősök pedig jöttek, láttak és győztek. Jelentősebb próbálkozás a magyar sorozatképregény megteremtésére később sem volt. Fazekas Attila Perzeusz kapitánya állt talán a fogalomhoz legközelebb, de ezek a jövőben játszódó történetek vagy hőseik nemzeti karakterrel nem rendelkeztek. A Hunyadi megtörhette volna az átkot, hisz a képregény-változat napjaink legsikeresebb történelmi regénysorozatából készült, a Füles azonban a folytatásra már nem tartott igényt, színes albumban való megjelentetését pedig – egyelőre – nem vállalta fel senki sem. A minden ízében magyar, ugyanakkor mai „szuperhős” utáni vágyakozás persze a hazai képregényes világban is jelen van – mások is megpróbálkoztak már a zsinóros-rámás csizmás pannon szupermen (vagy szuperharcsa) megalkotásával. E történetek, alakok szórakoztatók, szerethetők voltak, de igazi képregénynek még alkotóik sem minősítették volna őket – a nagy Ő eljövetelére tehát várni kellett. Egészen a Mohács kommandó című, Fazekas-Bán képregény 2013-as megjelenéséig…

A Turán, a nagy hatalmú titkos szervezet vezetője, a rejtélyes Arkhón hatalmas kockázatot vállal, mikor úgy dönt: be fog avatkozni a történelem menetébe. De hatalmas az ok is, amiért vállalják ezt a kockázatot.

A Mohács kommandó főszereplői nem amerikai értelemben vett szuperhősök. Halandók, ha úgy tetszik, hétköznapi emberek, akik azonban a körülmények összjátéka folytán meg kell, hogy tanuljanak mozogni térben, időben. Van persze köztük olyan, aki igazi „szuperképességekkel” rendelkezik, de a többiek esetében inkább erős hitük, akaratuk, probléma-megoldó képességük s persze felelősségérzetük az, ami az átlagember fölé emelik őket. A 2013-as füzetben azonban még csak a sorozat ígérete rejlett benne – a történet lezárása utalt a közeli folytatásra. A figyelmes olvasónak feltűnt, hogy ez a vég csakugyan nem jelentette minden szál elvarrását, s sok, a történet kapcsán felmerült kérdésre sem kaptunk választ – ennek oka az volt, hogy Bán Mór szövegkönyvének csakugyan csak az első fejezeteit sikerült az adott terjedelmi korlátok között megvalósítani. Fazekas Attila sokáig készült a folytatásra, mely ezúttal (szemben az eredeti történettel) nem jelent meg korábban a Fülesben – a füzetes változatban kerül először az olvasók elé.

Az időutazás – működik. Mikor Arkhón rá akarja venni Köves őrnagyot az együttműködésre, nem a trianoni palotába viszi el őt, hanem a magyar történelem talán legjelentősebb pillanatához. Több érvvel nem is kell szolgálnia…

Az új epizód abban az alternatív jövőben kezdődik, melyet már az alaptörténet az olvasók elé tárt. Magyarország, pontosabban a Turáni Magyar Államszövetség – kinek ne dobbanna meg a szíve egy ilyen jövő láttán? - erős világhatalom. Miután „belenyúltak” az időbe, megváltozott a múlt: a mohácsi csatát mi nyertük, a török megszállásra nem került sor, s a középkori, virágzó magyar királyság uralma alá hajtotta a környező népeket. Hőseink azonban a folytatással is tisztában vannak: a magyarok zsarnoki uralma ellen felkelések törtek ki, háborúk – a legutóbbiban aztán atomfegyvert is bevetettek ellenünk. Ezt a jövőt csak a múltban lehet megakadályozni – a történet azonban nem ezt beszéli el, hanem azt, ahogy Réka férjéből, a magyar kommandós őrnagyból időutazó vált. Megismerjük azokat az erőket, akik a múlt megváltoztatását célul tűzték – az időutazás technológiáját felhasználva. nagyon szép, nagyon látványos és részletgazdag rajzok, akciójelenetek, üldözések,  ütközetek és csaták jellemzik a történetet, mely végig fenntartja az olvasó figyelmét.

De miért éppen Mohács?

Bán Mór jó író, nagy író, nagy elbeszélő. Nem akar „modern” képregényt csinálni – nem nagyon hinném, hogy nyomon követte volna a modernségről szóló szakmai vitákat. Jót viszont igen. Regényíróként is szívesen alkalmazza a „hömpölyögtetés” technikáját, amikor száz akción, ezer veszélyen s jellemábrázoláson keresztül a cselekmény valami végzetszerű, elemi erővel bonyolódik, temet maga elé sorsokat, embereket, országokat. Bán Mór nem tudja, hogy a narráció, a szöveges elbeszélés már nem modern – vagy ha tudja, megtanult élni ezzel a tudattal. A dialógusok élnek, s maga a szöveg jó harmóniában van Fazekas rajzaival, aki „elkapta” a történet hangulatát. A kiadvány képi szerkesztése ezúttal is yuyu, Kroboth Jenő barátunk munkáját dícséri. A Mohács-kommandóval megszületett valami, ami korábban nem volt a magyar képregényben: a téren, időn felül álló magyar szuperhős. Nem amerikai típusú, nem a Marveltől szökött – a magyar képregényben egy ilyen „uraságtól levetett” zsáner éppannyira nem lenne hiteles, mint például a francia-belga kultúrkörben. A hősök magyarok, mert nemzeti múltunkban, jelenünkben és jövőjében „élnek” – s persze győzedelmeskednek is. Reméljük, még sok-sok újabb Mohács-kommandó képregényen át…

A történelemmel azonban nem lehet csak úgy játszadozni – ezzel hőseinknek igen gyorsan s fájdalmasan kell szembesülniük. Vajon sikerül-e a Mohács kommandó igazi küldtetése – sikeról-e a múlt hibáit jóvátenni? Itt csakugyan a lét a tét – ismert civilizációnk, kultúránk, jövőnk, nemzetünk létezése. Ezzel a kihívással csak a magyar szuperhősök tudnak megbirkózni. Vajon sikerül nekik?

A Mohács kommandó régebbi és most megjelent új része megvásárolható a 2015. március 8.-án megrendezésre kerülő29. képregény-börzén  vagy – füzetenként 1500 forintos áron – ide kattintva megrendelhető közvetlenül a kiadótól.

Bucó, Szetti, Tacsi - és egy régi kiadó emlékezete (V 2.0)

A Táltos, Magyarország első, a nyolcvanas évek derekán színre lépett „magánkiadója” a Rákóczi úton, egy nagy és elegánsan berendezett polgári lakásban székelt. Marosi László volt a kétszemélyes családi vállalkozás csapatában a könnyen fellelkesedő, a kiadói szakmát ismerő és őszintén szerető „kreatív”, a kifinomultan udvarias menedzser, mindig elegáns, halk szavú, de páratlanul biztos ízlésű felesége pedig a papírmunka, a pénzügyek felügyelője. Az üzleti alapokon működő magyar könyv- és képregény-kiadás megindulása sokat köszönhet nekik. Én pedig személy szerint rengeteget.

A Bucó-figurákat begyakoroló vázlataim sajnos nem maradtak fenn - ezeket a ceruzarjazokat 1986 nyarán egy könyvjelző-tervhez készítettem

Marosi - ügyesen manőverezve az egyéni- és csoportérdekek, a politika és magánszféra között - mindig a közönség ízlésének, érdeklődésének színvonalas kiszolgálására törekedett. Behozta a szépen illusztrált Disney-meséskönyveket és kiadta Zórád történelmi képregényeit. Megjelentette Komor Vilmos, a híres karnagy lányának emlékiratait és – felesége neve alatt – 101 híres magyar recept gyűjteményét, kiadta Krúdy emlékeinek szakácskönyvét és a Képes Bibliát. A hangsúly azonban színvonalon volt, mert giccset sosem adott ki: valahol a határon mindig sikerült megállnia. 

Akkori bemutatkozó portfólióm dísze-virága, a 85-ben készült Star Wars-illusztráció

Folyamatosan keresett új, eladható szerzőket, történeteket és rajzolókat. Zórád felhívta Marosi figyelmét a munkásságomra, s némi szervezkedés után 1985 végén sor került az első személyes találkozásunkra. Vittem egy mappányi mintarajzot, olyan történetekről, amit szívesen elkészítettem volna. Zórád tanácsát követve inkább ceruza-rajzokat. 

Jókai redivivus (fénymásolat allapján)

Ami akkoriban a képregényben nagyon „ment”, a sci-fi volt – ezt próbáltam a Táltos fő profiljával, a gyermekkönyv-kiadással összeházasítani. Amerikai mintára két-három kiadványtervet készítettem, az Erno című, tizenéveseknek szóló ifjúsági történethez, egy „klasszikus”, dögös macás űr sci-fihez (Időkút) egy Jókai-adaptációt (Astarte rózsája), melyet én – a kiváló író más műveivel együtt – hajlamos voltam a fantasy egyik előfutárának tekinteni. 

"Ez a nő kell nekem!"  - aztán mégis másként alakult... (fénymásolat alapján)

Star Wars rajzomat látva Marosi elégedetten dünnyögte: „Hiszen maga tud rajzolni!” Nem meglepő módon legjobban a sci-fi képregény (amibe a Fazekastól ellesett trükkel megpróbáltam ifjú önmagam is belerajzolni) ötletén lelkesedett fel: „Ez a nő kell nekem” – mutatott rá a mintaoldal lencsi szemű szőkéjére. Aztán úgy alakult, hogy az Időkútból, de a gyermekeknek szóló sci-fiből – bár készült hozzá néhány kifestett rajz – sem lett történet. 86 elején viszont Marosi egy másik ajánlattal keresett meg. A már futó Bucó-sorozathoz keresett Békési Sándort váltó rajzolót. 

Bucó Táltos-képregényt olvas...

Ilyen jellegű munkát korábban sosem csináltam, tehát mindenképp nagy bátorság volt részemről belevágni. Nagy könnyebbséget jelentett, hogy Marosi a színezést „profi” rajzfilmes kifestőre bízta, azaz nekem csak a vonalas rajzokat kellett elkészítenem. Ehhez viszont először meg kellett tanulni a Békési megalkotta figurákat. Jó pár hét elment a gyakorlással, számtalan ceruzarajz készült. Az eredménnyel Marosi elégedett volt – én nem annyira, hisz én aztán láttam a különbséget.

Első Bucó-füzetem. Még a borító sikerült a legjobban...

Megkaptam az első forgatókönyvet – ez volt a Bucó, Szetti, Tacsi újabb kalandjai a repülőversenyen. Marosi a rajzolásba sosem szólt bele, bár ha valami nagyon nem tetszett neki, újra kellett csinálni. Szabad kezet adott a szöveg kisebb-nagyobb átírásai, a történet kiegészítései vonatkozásában is. Éltem bőven ezzel a lehetőséggel. Az első füzet borítója nem volt jó, de lényegesen jobban sikerült, mint a legtöbb belső oldal... Mindent összevetve kevesebb kelt el belőle, mint az utolsó Békési-füzetből.   

A Forma-1-es füzet eredeti borítórajza

A folytatás szerencsésebben alakult. Marosi több kiadvánnyal is „rákészült” a 86-os első budapesti Forma-1 versenyre: a három nyelven kiadott, sok-sok színes fotóval illusztrált kézikönyv mellett egy Bucó-füzettel is. 

Azt hiszem, itt sikerült "elkapnom" a képregény-készítés mesterségét...

Ezt a történetet már jobban szerettem, sikerült jobban „ráérezni” a figurákra. Egy kézikönyvből „kitanultam” az autóversenyzést (korábban és ezt követően sohasem érdekelt). Dániel, az eb instrukcióit („kanyarnál lassan be, gyorsan ki”) e tudás birtokában írtam hozzá az eredeti szöveghez. A kifestés is sikerült, bár a színezőnek én közvetlenül nem tudtam utasításokat adni, így aztán néha nem pontosan úgy alakult, ahogy elképzeltem. 

Képutasítások hiányában lényegében szabad kezem volt a rajzolásban - ki is használtam rendesen. Autók, autók, autók mindenütt...

Még két füzetet készítettem – a budavári kalandot és az akadályversenyt, bár kicsit bonyolította a dolgokat, hogy 86 őszétől megkezdtem még hátra lévő katonai szolgálatom letöltését. Panaszra persze itt sem lehetett okom: mint az Igaz Szó külsőse, a Zrínyi kiadó állományába kerültem, s két hét emlékezetes kalocsai tiszti kiképzés után egyenruhát aztán hónapokig nem láttam. Még azt is sikerült elfelejteni, a Kerepesi úti szerkesztőségi épület több száz faliszekrényéből melyikbe sikerült elzárni - utolsó napomon hat órámba került megtalálni elveszett dolgaimat.

Persze azért volt egy határ. A Forma-1 eredeti rajzaiba becsempésztem Ecclestone mellett a kor pilóta-sztárjait, Keke Rosberget és Alain Prost-ot is. Marosi nem díjazta: hamarjást ki kellett egy ártatlanabb jelentre cserélni

A budavári kalandot nagyon élveztem: az Igaz Szó szerkesztőségében az egyik feladatom a Budavár visszavételének 300 évfordulóját köszöntő kultúr- és hadtörténeti sorozat gondozása volt, ehhez illeszkedett a gyerekeknek szóló, kalandos történet is. A sztori ugyan kicsit bugyuta volt, az előző folytatásban még magabiztos gengszterként viselkedő banda-tagokat Marosi most éppen gügyögős kisovisra vette, viszont a történet nem nélkülözte a nevelő szándékot.

A Budavári kaland címlaprajza, még ceruzában (fénymásolat alapján)

Hőseink visszaültek az iskolapadba, ám kalandvágyuk nem hagyott alább: mikor a Hírharangban a kiskutyák arról olvasnak, hogy kísértetek (naná, hogy a Főnök és csapata) rémisztgetik a kazamaták látogatóit, elindulnak hogy a rejtély nyomába eredjenek.

Autóversenyről - alsó tagozatba.

Ez a pedagógiai szándék vezérelte az utolsó, 1987-ben megjelent, a tanulmányi kiránduláson játszódó történetet is, ahol az ifjú olvasók tényleg hasznos ismeretekre is szert tehettek a gombákról, a tűzrakásról, erdő- és mezőjárásról. Grafikailag talán ez a folytatás sikerült legjobban - addigra már megtanultam mozgatni a figurákat. 

... és a dolgok kezdtek a helyükre kerülni

A főszereplők mellett Békési Sándortól egy csomó mellékszereplőt is „örököltem” (Dánielt, a tengerészsipkás öreg ebet, a papagáj-riportert s másokat), s alkottam újakat is. Rajzaim még mindig bizonytalan vonalvezetéssel, pocsék kihúzási technikával készültek - a boltban kapható legegyszerűbb filctollakkal, „sima” műszaki kartonra dolgoztam – de egyre összetettebb kompozíciókkal, plánokkal próbálkoztam.

Már a közelgő változás jele volt, hogy az Akadályverseny-füzetben a poszter megrajzolására Marosi Haui Józsefet kérte fel

Az általam készített négy történet külön kötetben is megjelent, s sok Bucó-rajz került be az ugyancsak 1987 elején napvilágot látott foglalkoztató könyvbe is. Mikor a nyomdából kijött kiadvány a kezembe került, ki is fordult onnan nyomban: hangulatosnak vélt borítórajzom helyett egy, szín-és formavilág tekintetében roppant dinamikus, ugyanakkor viszont igen randa valami került. Bánatom csak a felvett honorárium enyhítette, mely, a kötet vaskos terjedelmére tekintettel, nem volt éppen jelentéktelen.

A foglalkoztató-könyv borítója, ahogy én elterveztem...

A „brand” támogatására Marosi könyvjelzőket, órarendeket is nyomtattatott – jó pár ilyenhez kellett rajzot készítenem. A tiszai evezőstúrával már az idén hatvanharmadik születésnapját ünneplő kedves barátom, nagyapa-társam, Haui József folytatta a sorozatot, aki egészen más, professzionális és a fiatalabb olvasóknak jóval vonzóbb látványvilágot teremtett. Én ámulattal néztem a rajzait: a rajzfilmes világra jellemző arányok megjelenését, a könnyed vonalvezetést, a szépen kidolgozott, dinamikus háttereket s persze a színezést. 

Fiókban maradt lapok a Bucó-kalendáriumból

Marosi 86-87-ben több képeskönyvet is rendelt (versek illusztrációit, mint Weöres Sándor Télköszöntője és Kutyatára). Az utolsó, a Táltosnak végzett nagy munkám a Bucó-kalendárium volt: ez viszont nyomtatásban már nem jelent meg. Már 28 éve annak, hogy rövid, de gyümölcsöző együttműködésem a Táltossal véget ért: néhány hónap kényszerpihenő után a Képes Újság, majd 1988-tól a Mi Világunk szerkesztőségében folytattam tovább, 1990-ben pedig felhagytam a képregények készítésével. Körülbelül ekkor szűnt meg a Táltos is – s Marosi László is eltűnt a magyar kiadói életből. Több, mint két évtizeden át nem tudtunk róla semmit: Kiss Feri nagyon szerette volna őt elhívni a Képregény Kedvelők Klubjába vendégnek, de még elérhetőségét sem ismerte senki. Mígnem 2013 őszén jött a hír: kedves barátom, Haui József megtalálta őt. A hetven fölött járó, ma exportügyletekkel foglalkozó Marosi László készséggel állt rá arra, hogy vállalja a KKK-szereplést. 2013. október 31-re ki is tűzte Feri a jeles alkalmat, aminek fényét emelte, hogy a Bucó-sorozat másik két alkotója, az alakokat megteremtő Békési Sándor és a sorozatot megszűnéséig vivő Haui József is jelezte: részt tudnak venni a találkozón. Aztán két nappal a rendezvény előtt hír jött: Marosi kórházba került… A rossz idő miatt Haui Jóska sem tudott eljönni, így Kiss Feri végül Békési Sándorral és velem beszélgetett a régi szép időkről.

Egy a kalendárium kalandjai közül - januárra

Úgy jött ki az ülésrend, hogy középen volt a házigazda, mellette meg két egyetemi docens: az elmúlt évtizedekben bizony az életünk sokat változott, messze kerültünk a képregénytől: az egykori rajzfilmes Békési Sanyi mára a református teológia professzora, jómagam meg a BME oktatója lettem… Sanyi ma már nem rajzol – az oktatás, kutatás és az egyetem körüli ügyek lefoglalják minden idejét. 2013-ban épp én is haragszomrádot játszottam a rajzolással – így Bucóékra már mint „nyugállományú” alkotókként emlékezhettünk vissza. Haui Jóska viszont ma is alkot: szebbnél szebb gyermekrajzaival képeskönyvekben, lapokban találkozhat az olvasó – néha egy-egy illusztrációba azért Bucóékat is becsempészi. Aztán Marosi László kikerült a kórházból, s mintha mi sem történt volna, a régi lendülettel kezdte intézni ügyeit. A KKK-szereplést is vállalta: a találkozóra végül 2014. áprilisában került sor. Emlékezetes este volt: eljöttek a Táltos-könyvek, Bucóék régi rajongói, s eljöttek a fiatalok, az EpicLine alkotói – mindenki, aki találkozni szeretett volna a magyar könyvkiadás élő legendájával.

Négy kiskutya, aki képregény-történelmet csinált.

Marosi hosszan és kendőzetlenül mesélt a Táltos diadalútjáról: annak, hogy korai „kapitalista” indulását csakugyan összeköttetéseinek köszönhette, hogy sikereinek köszönhetően meglepően rövid idő meglepően sok irigyre és ellenségre szert tennie, hogy kiadóként, üzletemberként mikor döntött jól, s mikor követett el helyrehozhatatlan hibát, s bizony szó esett a kiadó meglehetősen gusztustalan módon történő kivéreztetéséről is. Nem akart utólag szépíteni a múlton: nem akart a Táltos kiadó mögé utólag sem bemagyarázni valamilyen kulturmissziót. Üzletemberként vezetett egy vállalkozást, olyan területen (könyvkiadás), ahol akkor nagy pénzek forogtak, s ahol nagy profit kecsegtetett. Végül ez lett a Táltos veszte is: mikor már nagyon ment az üzlet, elindult az állami kiadói szakma privatizációja, s jöttek a külföldi kiadók is, útban volt az első szabad, hazai, magánkezdeményezésre létre jött kiadói vállalkozás. Mikor megkérdeztük Marosit, látna-e fantáziát ma a könyv- vagy képregény kiadásban, csak csendesen rázta a fejét. „Nem azt kell eladni, amit mi szeretünk, hanem azt, amit a közönség szeret.” – foglalta össze a hitvallását. Kell hozzá persze fizetőképes kereslet és kiszámítható értékesítési kapcsolatrendszer is – ma ez mind hiányzik.

Nem kizárt, hogy Bucóék kalandjai egy napon folytatódnak - s mert a képregény világában minden megeshet, egy másik univerzumba kerülve akár egy mangában, valódi lányokként és fiúkként élnék tovább az életüket. De hogy juthatnak - haza?

Marosi László ma is üzletember, ma is kereskedő – sikeres export-import vállalkozást vezet. A világ legnagyobb piacával, Kínával áll kapcsolatban – és nem tervezi, hogy változtat ezen. De gazdag élete tapasztalatait szívesen megosztotta a fiatalokkal – tudott értékes tanácsokkal szolgálni nekik. Nekünk, a történet egykori alkotóinak és Bucóék közben felnőtté vált rajongóinak a sorozat élő valóság, de a negyvenes-ötvenesek közül is sokan emlékeznek még az első, s sokáig a legnépszerűbb hazai füzetes képregényére. Ők nem bánnák, ha a mese folytatódna - s még az sem kizárt, hogy ez a vágyuk egy szép napon teljesül…

A zsákmány nem garantált, de már maga a közös üvöltés is roppant jólesik: falkában vadásznak a képregény szürke farkasai

Mi kell a képregény rajzoláshoz? Sok-sok évvel ezelőtt még úgy véltem: elsősorban rengeteg, s zömében nehezen beszerezhető dolog. Mikor Zórád mögött álldogálva 73-74 körül néztem, ahogy a rajzasztalán a csodák születtek, legalább annyi figyelmet szenteltem a „cuccoknak”, mint maguknak az alkotásoknak: próbáltam kilesni, milyen ceruzával, milyen papírra rajzol a Mester, mivel ad tónust a rajzoknak, milyen tust használ. De csak hétköznapi ceruzákat láttam, meg ecseteket, gondosan mértre vágott kartonlapokat, Pelikán tust, meg a finom rajzoláshoz használt töltőceruzákhoz odakészített dörzslapocskákat, népszerű nevén az anyósnyelveket. Leglényegesebb azonban az asztal volt, a srégen döntött, hatalmas rajzasztal, ami fölé görnyedve teltek a Mester mindennapjai.

Próbált meggyőzni arról, hogy a rajzoláshoz semmi extra nem kell – kevés sikerrel. Én TUDTAM, hogy a dolgok között rejtezik a varázs. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy elkészüljön (aranykezű atyámnak és öcsémnek hála) az első „döntött” rajztáblám. Később a bútorboltokban kapható román gyermekíróasztalokra esküdtem: ezek lapja pont abban a szögben dőlt meg, amire a rajzolónak szüksége volt. Az írószerboltokban a nyolcvanas évek végén már (majdnem) minden kapható volt, ami a minőségi munkához kellett. Be kellett látnom: a Mesternek (megint) igaza volt: a faxnin nem múlott semmi, a hazai s baráti szocialista ipar produktumaival is lehetett remekjó dolgokat csinálni. Rajzolni mindenesetre jó volt (vagy inkább kezdetben jó lett volna...) tudni hozzá…

Régi rajzasztalomról a maga teljességében nem maradt fenn fotográfia: e Petra lányunkról 1987-88 körül készült képen, a háttérben látszik belőle egy darab. Legfontosabb szériatartozéka a (nyugati!) URH-s Sirius-rádió volt: Zórádtól láttam (s pont ebben ne akartam volna utánozni őt?): munka közben zenét kell hallgatni, meg Szabad Európát, hogy az ember a világ dolgaiban is tájékozott legyen. Tollak, ecsetek, kartonok, s rengeteg ceruza – nagyjából ez volt, amire szükségem volt akkoriban. Az elkészült munkákról leadás előtt mindig csináltattam másolt példányt: Pesten, a Bartók Béla út elején volt egy mérnöki másolda, ahol tudtak (már akkor!) A/3-as és A/2-es másolatokat is készíteni. Megérte, hisz számtalan rajzból csak a kópiák maradtak fenn – ezeket használom itt, a blogon a visszaemlékezésekhez, tematikus cikkekhez is.

A Nagy Interregnum idején kikoptak életünkből a rajzeszközök. Réges-régi dobozokból még egy darabig előkerültek beszáradt tollak, foszlott ecsetek, de idővel mind a kukában kötött ki. Egészen 2011 decemberéig, mikor újra kezdődött minden… Három szintes családi házból negyvennégy négyzetméterre szűkült életterünkben sem helyünk, sem komolyabb szándékom nem volt arra, hogy most is „valódi” munkafeltételeket teremtsek a „rajzolgatáshoz”. Ez a kaland az alkotás öröméről szólt, ehhez pedig tényleg nem dolgokra volt szükség, hanem lelkesedésre és elszántságra.

Egy bútorlap-darab lett a rajztábla, amit könyvvel támasztottam fel, ezen kezdtem el rajzolni – s igazából ezen folytatom ma is. Sokféle tollat vettem, köztük igen vékonyakat is, nyilván eszközhiányon most sem múlhat majd, hogy remekművek szülessenek. A munkamódszer  2012-ben (s a mostani újrakezdésnél is) a régi volt: a minden papírboltban kapható kartonlapon először ceruzás vázlat készül, majd jön a ceruzás kidolgozás, végül ezt követi a kihúzás.

A 2012-ben készült gyakorló oldalakba a szöveget magam írtam be: régen sem szép kézírásomon láthatóan a kor nem segített, nem csak randa maradt, de a még randább irányba való elmozdulás terén komoly fejlődőképességről is sikerült tanúságot tennie. De hát nagyot változott közben a világ: a digitális technikának hála ma számítógéppel, otthon elkészíthetők a szövegek - ezt régen általában a nyomdától kaptuk előre kiszedve, s úgy ragasztottuk rá a kartonlapokra. S ezeket sem kell már ragasztóval a helyükre ügyeskedni: utólag, a kész rajzba digitálisan is beilleszthetők. Kroboth Jenő barátommal, yuyuval most épp ott tartunk, hogy keressük az ideális betűtípust és betűnagyságot, amivel majd az olvasók találkozni fognak. Mindeközben kedves barátom, Kiss Feri már (reménység szerint) első közös történetünk forgatókönyvén dolgozik, melynek címlapja kiszínezésére egy másik kedves barátomat, Haui Jóskát szeretném majd megnyerni...

A bevezető miniképregény „zsebkönyv-formátumra” készül (mint egykoron a Hahotában megjelent elődei), a „nagy” történet viszont a mangában is megszokott B/4 formátumban – úgy tűnik, az eredetik esetében legalább 11-es betűnagyságra mindenképpen szükség lesz majd. Miután a szöveg a kép kompozíciós eleme, előre ki kell szedni azt, s a képekbe beilleszteni -  a következő fázis ennek kipróbálása lesz. A munka tehát elkezdődött, s a következő hetekben-hónapokban gőzerővel folyik tovább. A képregény megvénült, szürke farkasai portyázni indultak - a zsákmányra persze nincs garancia, de ennyi év után azért már maga a közös üvöltés is roppant jólesik...