A Váci úttól Isztambulig - a Mi Világunkban megjelent első képregényeim

A nyolcvanas évek derekán - ezt ma már elég furcsa elképzelni - a képregénynek volt piaca Magyarországon. A sajtó korábbi, merev, szigorú keretek között tartott kompetencia-rendszere (ki, milyen témában, milyen korosztálynak, érdeklődési csoportnak, mit, milyen munkatársakkal, mennyi példányban adhat ki) lazulni kezdett. Egyre több, kifejezetten szórakoztató céllal készülő lap, magazin, alkalmi kiadvány jelent meg, melyekkel a terjesztési rendszer sajátosságaiból, no meg persze a hatalmas olvasói érdeklődésből adódóan nem sok kockázatot vállaltak a kiadók. A problémát inkább a nyomdai kapacitás, no meg a papír jelentette: egyikből sem állt korlátlanul rendelkezésre - a kiadó nevén, profilján múlt, hogy ebből mennyit tudott a maga számára megkaparintani.

Az Igaz Szó főszerkesztője, Barkovits István is írt elhárítós regényeket – az egyikből csak úgy önszorgalomból csináltam egy forgatókönyvet, s hozzá egy mintaoldalt. Az A/3-asnál kicsit nagyobb eredeti most alig fért rá a szkennerre – később már igyekeztem kisebb oldalméretekkel dolgozni. Bemutatkozó anyagom részeként ezt is megmutattam 1987-ben Kulcsár Ödönnek. Alapvetően tetszett neki, de sietve leszögezte: „Kémekből nem szorulunk importra.” Hódra gondolt, aki az irányítása alá tartozó könyvszerkesztőség egyik legfontosabb brandje volt, s akinek kalandjaiból eztán később tényleg készítettünk együtt képregényt.

A szakszervezetek könyvkiadója, a Táncsics évtizedeken át ügyesen lavírozott a lap- és könyvkiadás meglehetősen zavaros vizein: becsülettel gondozta a „mozgalmi” könyveket, brosúrákat, a Munka Törvénykönyve aktuális kiadásait, de rákapott a pénzkereset ízére is: a hetvenes években útikönyveket, tudományos-fantasztikus regényeket is „bevállalt”. Ebben nagy segítségére volt az előfizetéses rendszer, amit a munkahelyi könyvbizományosok révén épített ki: lényegében biztos vevőknek, százezres példányszámban. Népszerű, füzetes sorozatot is adtak ki A mi világunk címmel - ebben aktuális és érdekes (űrkutatás, jövőkutatás, technikai fejlődés, életminőség változása stb.) kérdésekről kiváló szakemberek közérthető írásait jelentették meg.

Első, a Mi Világunk számára készült munkám mégsem Hód lett, hanem a Bruce Lee életéről készült feldolgozás.

Valamikor a hetvenes évek végén döntés született a Táncsics a Népszava kiadóvállalatával való összeolvasztásáról. A napilaphoz a könyvszerkesztőségnek persze továbbra sem volt semmi köze: szerkesztőségei (mert rögtön több is volt) a Váci út 73. alatti Szakszervezetek Házában kaptak helyet. A nyolcvanas évek elejétől a kiadó fő profilja (az obligát szakszervezeti kiadványok mellett) egyre inkább a szórakoztatás lett. A könyvek mellett folyóiratokat is megjelentettek - ezek közé tartozott az egykori füzetes sorozat címét átvevő Mi Világunk is. Ezt - a „ponyva” szerkesztőség vezetőjeként - a polgári hátterű, egri gyökerekkel rendelkező Kulcsár Ödön (1929). Ő a Táncsicsból került át, ahol beosztott szerkesztőként kollegáival - köztük a magyar sci-fi úttörőjével, Botond-Bolics Györggyel (akiről legismertebb figurája, Mikrobi kapcsán itt emlékeztem meg) - böcsülettel gondozgatta a gondozni valókat - itt azonban már vezető pozíciót kapott. Ebben valószínűleg volt némi szerepe annak is, hogy testvére, Kálmán, a kiváló jogászprofesszor, a magyar jogszociológia megteremtője akkor már az MTA főtitkár-helyettese volt, szóval komoly közéleti szerepet töltött be - 1988-ban pedig igazságügy-miniszter lett. Szépséges lánya, Lívia az egyetemen csoporttársam volt, családi ügyekről, hírlapíró rokonokról viszont, ha jól emlékszem, nem beszélgettünk soha.

A laptükörhöz képest 1,8-as nagyítással készültek az eredeti rajzok.

Ha nem is a szerkesztőségbe - melynek munkatársait a kiadók összeolvasztása után innen-onnan „örökölte meg” - de a lap munkatársainak sorába sok régi, megbízható barátját magával vitte: meganyi, még a boldog békeidőkben, 1948 előtt sajtómunkássá lett, régi motorost, öreg zsurnaliszta-bozótharcost, akik bár nem dúskáltak a födi javakban, de valahogy mindig megéltek a szocializmus alatt is. A Mi Világunknál végre azt csinálhatták, amihez értettek: minőségi, szórakoztató, a közönséget kiszolgálni kívánó újságírást. Kulcsár Ödön zászlaja (melyre egy stilizált ötszáz forintos volt nyomva, ezzel is utalva arra, hogy nem csak a dicsőségért, de sokkal inkább hitvány anyagi előnyökért szeretné a had nem csekély tehetségét a magazin rendelkezésére bocsátani) ismert és kevésbé ismert sajtómunkások gyűltek. A kopf alatti lapmottó - Mi Világunk - ismeretterjesztő magazin - nagyon tágra nyitotta a lapban tárgyalható témák spektrumát: a történelmi ismeretterjesztéstől az utazásig, az életmód-tanácsoktól a divatig, az UFO-któl a modern technikai újdonságaiig minden belefért - talán csak az egy sport kivételével, mert az senkinek nem volt szívügye.

A nap, mikor Bruce Lee felismeri a harcművészet lényegét…

A „szexrovatot” kezdetben dr. Veres Pál vezette, aztán, mikor a malackodás lett a lap fő profilja, már (majdnem) mindenki – még D. Szabó László, a szerkesztőség mindenese (róla itt emlékeztem már korábban meg) orvosként válaszolgatott az olvasók nem létező leveleire. Volt persze valódi „orvosunk” is: dr. Szendei Ádám, s később a kiváló író, és csakugyan orvosi végzettséggel (és gyakorlattal) is rendelkező BólyaPéter. A gasztronómia a kiváló Pelle Józsefnéhez tartozott, a divat Soltész Nagy Annához (a maga nemében mindkettő nagy sztárnak számított a magyar sajtóban akkor) - ők hónapról hónapra külsősként szállították a recepteket és a szabásmintákat. Rigó János, a táplálkozástudomány kiváló művelője életmód-tanácsokat adott, Ödön fia, Kulcsár Tamás gondozta a sakkrovatot. Rendszeresen írt a lapnak Nemere István és dr. Marjai Imre, a nagy kultúrtörténész és polihisztor (róla korábban itt írtam) , Eszes Máté és Matheidesz Konrád, akik hadtörténeti témákat hoztak, s a kiváló slágergyáros, Vándor Kálmán is. 

A történetben sok „eredeti” arcnak kellett szerepelnie – ezekkel ugyancsak megkínlódtam.

Külön színfoltot jelentett Tolnai Kálmán nyugállományú ezredes, egykori rendőrnyomozó, a hatvanas évek elejétől a pálhalmai börtön és rabgazdaság 1987-ben nyugállományba vonult parancsnoka, a titkosszolgálati témák és bűnügyek szakértője, kiváló szakácskönyv-szerző, kifogyhatatlan anekdotázó. Az utazással kapcsolatos írásokat (és fényképeket) maga Ödön szolgáltatta. Imádott szenvedélye volt az utazgatás, Zsuzsával, kifinomultan intelligens, minden ízében úriasszony kedvesével járták a világot, gyűjtötték az élményeket. És persze a helyi nevezetességekről szóló meséket, anekdotákat – mert Ödön nem unalmas útirajzokat akart írni, hanem színes, szórakoztató történeteket. Legtöbbször a KGST-országokba, sokszor a Szovjetunió távoli köztársaságaiba jutottak el – 1987 körül például Üzbegisztánba, Szamarkandba. Erről az útról aztán nem csak nagy képes beszámoló került be a lapba, de az élményanyag egy regény számára is háttértörténetül szolgált.

A legtöbb akció-jelenetet persze fényképről próbáltam átrajzolni.

A lapnak dolgoztak grafikusok is: a kor ismert karikaturistái közül többen hoztak rajzokat, illusztrációkat Döncinek. A Mi Világunk könyvek címlapjait is ismert profik tervezték: az alkalmanként képregényeket is rajzoló Lengyel Gyula, a kiváló karikaturista, Barát László vagy a híres, posztereket, lemezborítókat is készítő tervező-grafikus, Szyksznian Wanda. Realista stílusban alkotó képregényese viszont nem volt a lapnak, bár Ödön kezdettől elkötelezte magát a képregény mellett. Mint a Hód-regények kiadója, utánközlésben hozta Korcsmáros a Fülesben megjelent egynémely történetét, sőt, az általa írt Hód és a megsemmisült nyom című regényt egy Dúzs Miklós nevű rajzolóval – meglehetősen tragikus eredménnyel - fel is dolgoztatta. Tót Gyula és egy ismeretlen karikaturista is készített a lapnak egy rövid képregényt, de „komoly” képregény 1986-87-ben nem jutott a lap olvasóinak. Nyilván Ödön is vehetett volna olcsón, külföldről import-képregényt, de ő ezt szerette volna elérni, hogy ha a Mi Világunk magazin képregényei a kiadó által megjelentetett könyvekhez kapcsolódjanak: kereste a rajzolót, akire ezt a területet rábízhatta volna.

Hitvesemmel, Kulcsár Ödönnel és Zsuzsával 1994 körül, egy egri kiránduláson. Munkakapcsolatunk (amíg a kiadói világban dolgoztam) később is szoros maradt.

Azt persze láttam, hisz minden hónapban beszereztem az új számokat, hogy a lapban nincs jó képregény, meg a kiadói háttérviszonyokról persze nem tudtam, mikor szerény kis alkotói portfóliómat (a rajzaimról készült fénymásolatok gyűjteményét) 1986 végén egy bemutatkozó levél kíséretében elküldtem Kulcsár Ödönnek.  Nem kapkodta el a választ, de úgy három-négy hónap elteltével (akkor már nagyon kifele állt a szénám a Képes Újság szerkesztőségéből: miután válaszút elé állítottak, hogy vagy véget vetek a bejárós életmódnak, s Pestre költözöm, vagy megszüntetik a munkaviszonyomat, s a határidő elteltével sem voltam fővárosi lakos, ez valamennyire érthető is volt) meginvitált az Árpád híd lábánál álló szakszervezeti székház első emeletén lévő szerkesztőségbe. Ugyan nem tudtam róla, de az is közrejátszott ebben a meghívásban, hogy az egyik alkalmi kiadványhoz (talán a 88-as Zimankóhoz?) Kulcsár utánközlésre megvette az Egri csillagok Korcsmáros Pál-féle képregényes feldolgozásának jogait - aztán az eredeti rajzok végül elkeveredtek valahol a nyomda útvesztőiben. A család - érthetően - kártérítést követelt a kiadótól (meg is kapta) - ezzel viszont kútba esett a további Korcsmáros-utánközlések terve. Konkrét munkaajánlattal várt: nem sokkal korábban jelent meg Plavecz Tamás és Nándor Bruce Lee-ről írott életrajzi könyve - ezt szerette volna Ödön képregény formájában elkészíttetni velem.

Az Isztam-buli kezdő oldala. Az eredeti, kicsit bonyolult cím helyett (Ödön szeretett ilyeneket alkalmazni) én ezt a rövidebbet javasoltam – a szerző rövid töprenkedés után elfogadta.

Elvállaltam, bár könnyű munkának nem ígérkezett - nem is lett az. Az alakoknak valamennyire hasonlítania kellett (volna) a való világ élő szereplőihez, a helyszíneknek meg a valós helyszínekhez. Kevés, nagyon kevés képet sikerült szereznem Bruce Lee-ről, még kevesebbet a „korabeli” Hongkongról, szóval legtöbbször „vetítettem”. Egyértelműen elégtelen grafikai tudással vágtam neki a munkának - a sok maszatolásból azért csak-csak összeállt egy három folytatásos, 18 oldalas történet. Az első részhez még kézzel írtam be a szövegeket, aztán már kiszedve kaptam meg - ez legalább némileg javított az olvashatóságon. Én kevésbé voltam elégedett a rajzokkal Ödön azonban szerencsére jobban. Sokkal jobbat a piacon ő sem tudott venni: aki igazán tudott rajzolni, Fazekas Attila, ekkor már évekre előre „betáblázva” dolgozott, más pedig egyszerűen nem volt, aki elfogadható realista képregényt csinált. A három részre tervezett sorozathoz először írtam egy forgatókönyvet, aztán - sok-sok Kína-képpel felfegyverkezve - nekifogtam a rajzolásnak.

Eredetik 1987 és 1990 között. Idővel egyre kisebb eredeti oldalakkal dolgoztam: ha az ember megtanulja a technikát, már nincs szükség arra a korrekcióra, amit az „összehúzás” nyújt.

Az első rész (hat oldal) a Mi Világunk 1987. évi 3. számában jelent meg, és összességében talán nem is sikerült olyan rosszra. Valami békebeli kinézer-fíling lebegte be: tele volt vágott szemű, keleti fejekkel és alakokkal, volt benne sok harcjelenet, egy-két hajó (azt mindig szerettem rajzolni) - nagyjából azt adta vissza, ahogy a Jancsifaluból  (szülővárosom, Győr III. kerületének közismert helyi neve) elszármazott kerekszemű gajdzsinként én a Mesés Keletet láttam. Miután a Mi Világunk hivatalosan kéthavonta jelent meg, a reguláris számok közé évente több különszám is beillesztésre került: a második folytatás így a 87-es (első) különszámba került: ennek, mint oly sok másik lapszámnak is, egy jópofa meztelen lány mosolygott (természetesen az ismeretterjesztés jegyében) a címlapján. Ez az epizód már Bruce Lee amerikai éveivel, saját harcművészeti iskolájának elindításával, a filmiparba való bejutásával foglalkozott. A rajzok elnagyoltabbak voltak (ekkoriban jöttem rá, hogy egy képkocka kevesebb vonallal is ugyanúgy megtölthető), a szöveg több - így dolgozik azóta is minden a lusta vagy épp túlságosan elfoglalt rajzoló.

Lehetőség szerint eredeti helyszíneket rajzoltam bele a történetbe: idegenforgalmis koromban igen sok prospektust gyűjtöttem össze, ez most mind-mind segítségemre volt.

A harmadik résszel - szerencsére - a sorozat lezárult - ez volt a legkevésbé kidolgozott, olyan rajzokkal, amikért, úgy gondolom, még ennyi év távlatából is van szégyenkezni valóm. Dönci mindazonáltal elégedett volt az eredménnyel, s már el is kezdtük tervezni a következő sorozatot. Ami viszont nem indult közvetlenül a Kis Sárkány után: bár azonnal elkezdtem dolgozni az Isztam-bulin, az csak az 1988-as, első Mi Világunk (külön)számban jelent meg. Talán nem véletlen, hogy ezt tekintem az első, már professzionális igényű történetemnek: minden, ami addig történt, csak felkészülés volt, tanulási időszak - ezzel a képregénnyel azonban már valami új kezdődött el. Az alapot Kulcsár Ödön egy füzetes formában megjelent kisregénye szolgáltatta (Egy pesti örömlány kalandjai Isztambulban) - egy pesti vagány és csapata pikáns és fordulatos története, sok szexjelenettel megtűzdelve. Bár az erkölcsi tanulság sem maradt el (törökkel sose üzletelj!), a történet sava-borsát „életszerűsége” adta: akkor már beindult a Törökország és Magyarország közti tömeges turizmus: a magyarok bundáért, aranyért ostromolták Sztambul bazárjait, a „törökből érkező” férfiak meg idehaza a magyar lányok erényeit.

A képi világ, amiben rajzoltam akkor már közelebb állt Fazekashoz, mint Zórádhoz, de Zórád és A szív parancsára iskolája nélkül biztos nem sikerült volna a saját - mégoly kezdő, tapogatózó - egyéni hangvételemet megtalálnom.

Ez volt a háttere az Isztam-bulinak, amihez nagy műgonddal fogtam hozzá. Képeket gyűjtöttem, eredeti helyszíneket ábrázoló fotókat keresgéltem. Rengeteg idegenforgalmi prospektusom volt, a szereplőim létező magyar szállodában, a valódi bárpult mellett ismerkedtek össze, létező isztambuli hotelben szálltak meg. A kompozíciók már nagyrészt rendben voltak, a ceruzás rajzok kidolgozása is sikerült - ez egésznek (végre) olyan igazi képregényes hatása volt. Az oldalakat a Zórád-módszerel terveztem meg - ez azt jelentette, hogy olyan képkiosztást alkalmaztam, amely a három képsávos eredeti oldalak négysávossá való átalakítását gond nélkül lehetővé tette (másodközlésben néhány évvel később aztán csakugyan ebben a négysávos formában látott a történet ismét napvilágot, s így kerül majd be a jövőre megjelenő albumba is). Mindössze két folytatásra, 12 lapra terveztük Ili, az örömlány és a fondorlatos törökök történetét, aminek második része (a 88-as első rész után) az 1987-es utolsó, hatodik számba került be (a rejtély nyitja az volt, hogy a két szám egyszerre került terjesztésbe).

A történet nem szűkölködött szexjelenetekben. Nagyjából ez volt az, amit a kor kiadói erkölcse még megengedett.

Ebben a számban a Mi Világunk szerzőjeként is debütáltam. Az apropót Szabó István, „Oscar-díjas rendezőnk” készülő Hanussen-filmje  adta: az Állami Gorkij Könyvtárban  összeszedtem mindent, ami erről a zavaros múltú emberről, varázslóról és parafenoménről különféle nyelveken hozzáférhető volt, s írtam egy jó kis cikket belőle. Ezt aztán a következő két évben még igen sok másik követte - rögtön az 1988-as első számban elindult a Végzetes asszonyok című sorozatom, Szapphó, a „leszboszi démon” lett az első szereplője. Ezek az írások átmenetet képeztekaz (ókor)tudományi ismeretterjesztés és az intimpistáskodás között:  bár minden leírt tény megfelelt a történelem- és irodalom-történet könyvekben foglalt, kanonizált valóságnak, a lap alapvető profiljából adódóan azért a legtöbbet a főszereplő ágya körül forgott a cselekmény. Később még sok más, híres ókori asszonyról írtam - külön cikket szenteltem például Kleopátra szőkeségének  - s talán, ha nem jön a rendszerváltás, egy napon eljutok a későbbi idők végzetes nőalakjaihoz is.

Itt-ott azért a nagy példakép, Marcello hatása is megfigyelhető…

1988 elején a Mi Világunk beindult: a szerkesztőség igazi nagyüzemmé vált. A magazinon kívül évente három-négy alkalmi kiadvány is megjelent (Hölgyfutár, Kánikula, Zimankó), dübörgött a könyvszerkesztőség. Leslie L. Lawrence és Nemere István volt a két szupersztár, Nemere krimiket és tudományos-fantasztikumot, Lőrincz L. László pedig a Leslie-brandet „hozta”, nem tudtunk annyit nyomtatni belőlük, hogy az éhes terjesztői piacnak elég lett volna. Addig szabadúszóként (gyanús státusú szellemi szabadfoglalkozásúként) dolgoztam a lapnak - most Ödön állást ajánlott, amit örömmel fogadtam el: a Népszava Könyvkiadó szerkesztője lettem. Új korszak kezdődött, új képregények jöttek, s könyvek, melyeket szerkeszthettem, s könyvek, amihez illusztrációkat készíthetem. Van, amiről már szóltam itt, a blogon - mint például Nemere István fantasztikus regényeihezkészült rajzaimról  - van, amiről majd még szólni fogok - a „Best of...” emlékalbum és az abba szánt Isztam-buli keletkezésének ürügyén azonban itt és most csak ennyit szerettem volna elmesélni.

Valahol az ember mindig elhibázza... - a 110 éve született Kellér Dezsőre emlékezve

Ma már nem nagyon tartják számon, de Kellér Dezső, a magyar kabaré feledhetetlen alakja, a nótaszerző és „a konferanszié” ifjabb korában néha-néha a költészettel is megpróbálkozott. Voltak egészen „komoly” versei, melyekben az élet nagy kérdéseit boncolgatta, ám legtöbbször pesti életképeket örökített meg – röviden, szellemesen, hibátlan ritmusban, s ha magáról beszélt, legtöbbször finom öniróniával.

Fiamhoz…

Fiamhoz írom ezt a verset.

Bár nincsen nékem gyermekem

De költők sok babért szereztek

Fiúkhoz írott verseken.

Fiam, ki majd meg fogsz születni

Jegyezd meg, hogy nem érdemes

Gyötrődve, kínnal verset írni

Mert ezen az ember nem keres.

Ígérem néked drága gyermek

Úgy nevellek, hogy az lehess,

Mi jó apádból soha nem lett,

Legyen belőled: felperes.

(1943)

Azok közé tartozott, akikre nagyon fel tudtam nézni, akire kora ifjúságomtól példaképként tudtam tekinteni. Kellér az egyébként a viharokban nem szűkölködő ötvenes-hatvanas-hetvenes években maga volt a letűnt korból itt maradt polgár: szellemes, sokszor bölcs, de mindig könnyed és elegáns - a pesti aszfalttól elszakadni nem tudó világfi. Módos családba, 1905. december 1-én született Pest hetedik kerületében, a Csikágóban. Apja, a vámospércsi szatócs fia képkereskedő volt, anyja a rozsnyói tanító lánya a háztartást vezette. 1919-ben – miután a családfő szerencsésen hazatér a szerbiai frontról - oda lesz a polgári jólét, Újpestre költöznek egy szoba-konyhás, földpadlós lakásba. Dezső gimnazistaként Bandi öccsével sokszor szappant árul a Lehel téren, hogy a tandíjra-kosztra valóhoz hozzá járuljanak valamelyest. Öccse igen fiatalon, már 17 éves korában újságíró lesz, Dezső azonban – mint a magyar kabaré megteremtője, Nagy Endre is - festői pályára készül. Kellér érettségi után a Ma Este című újság rajzolójaként kezdi a pályáját – ő készít helyszíni illusztrációkat a riporter írásához. Egy alkalommal aztán az újságíró nem érkezik meg, s Kellér megírja magát a cikket is. A rajzért két pengőt kap, a cikkért nyolcat – ahogy később elmondja, a művészetet ezért a hat pengő különbözetért cserélte el az irodalommal.

A fiatal és sikeres szerző - kávéházban, egy jeleneten dolgozva

Színház újságíróként kezdi, a kor ismert sztárjaival készít riportokat, tudósításokat ír, sőt, bennfentes pletykákat. Népszerű műfaj ez akkor. Aztán megint egy véletlen folytán kerül a Színházi Élet humor-rovatának élére: Kálmán Jenő (ma már neve csak a mindent túlélő Sicc-sorozatból ismert) helyettesítésére hívják – és egy életre eljegyzi magát a szórakoztatással, a nevettetéssel. Van, hogy napi ötven-hatvan viccet kell „kiizadnia” – egy életre meg is gyűlöli az „előre gyártott” szellemességet. Első kabarétréfáját 1926-ban írja: Salamon Bélától, Nagy Endre igazgató-társától azzal kapja vissza, hogy tovább nem is nagyon érdemes próbálkoznia, úgyse' lesz belőle soha tisztességes kabarészerző.

A feledhetetlen konferanszié a hatvanas évek elején

Ez el is veszi a kedvét egy darabig az újabb próbálkozásoktól – a dalszöveg-írással azonban több szerencséje van. Első sikere egy Szántó Mihály zenéjére írt mélabús tangó: Néha fáj a szívem, de én letagadom… A siker egyik fokmérője akkor az öngyilkosság: a Szomorú vasárnap dallamára havonta átlag százötvenen vetnek véget életüknek, a Fáj a szívem… kilenc halottja egy pályakezdő szerző számára ígéretes jövőt sejtet. Innen csak egy lépés a nóta: Kellér második sikere – úgy, hogy addig még életében nem húzatta el a nótáját - a Százas bankó, nesze cigány, aztán jött a Paplak mellett lakik a Katika (amit a korbeli Pest azért nem EGÉSZEN pontosan így danolászott), a Valahol az ember mindig elhibázza és végtelen sorban a többi. A Szeretem a kertet, mely a házad körül virul… című, örökbecsű magyar nóta a Lila akácok című film nagy slágere lett.

Dolgozott Huszka Jenővel és Ábrahám Pállal, Márkus Alfréddal és Brodszky Miklóssal, Eisemann Mihállyal és Buday Dénessel, Lajtai Lajossal és Zerkovitz Bélával és persze az ifjú Fényes Szabolccsal. Legnagyobb sikerét Bárczi Tibor Jó a kék szemébe nézni című tangójával érte el, mely néhány hónappal később Amerikában is a legtöbbet játszott dzsesszdalok egyike lett. A Horváth-kertben, a Budai Színkörben Honthy Hanna és Törzs Jenő főszereplésével Rejtő Jenő és az ő operettjét játsszák – Zórád később képpel emlékezik erre. Nótái-dalai közül több a korabeli magyar filmekben is feltűnik. A Kölcsönkért kastélyban hangzik fel a híres, máig igen népszerű nóta: a Nem tudom az életemet hol rontottam én el…

Immár sikeres dalszöveg-íróként a harmincas évek elején talál vissza újra a kabaréhoz – mint kuplé- és sanzonszerző, majd tréfa-író. Első konferanszát a Teréz-körúti Színpadon 1933-ban mondja el. A még mindig igen fiatal szerző legsikeresebb évei következnek: több színháznak dolgozik egyszerre, majd minden este fellép valahol – és operettet ír. Lajtai Lajossal a Három tavasz-on dolgozik együtt, Rejtő Jenővel az Aki mer, az nyer-en, Eisemann Mihállyal a Fiatalság, bolondság-on… Kellér talán legismertebb „slágere”, a Jaj, de jó a habos sütemény… ebből származik - Kiss Manyi előadásában vált halhatatlanná.

Ahogy Zórád megörökítette a Horváth-kertben lévő Budai Színkörben Honthy és Törzs Jenő főszereplésével 150 előadást megért Aki mer, az nyer emlékét..

1944-ben mint oly sokakat a pesti Broadway világából, őt is munkaszolgálatra hurcolják. Hogy csinálja, hogy nem: a fronton sikerül kabaré-előadásokat, zenés bemutatókat szerveznie. Sok-sok évvel később még erre az igen nehéz időszakra is derűvel tudott vissza emlékezni. Amikor először találkoztunk a New York Kávéházban, szorgalmasan jegyzeteltem szavait – és közben kifogyott a tollam. Nem tudta sokáig nézni a pályakezdő hírlapíró kínos zavarát, elővette a sajátját: „Kolléga úr, a lóvakaró!” – adta át nevetve. Magyarázatot is fűzött hozzá. Munkaszolgálatosként sok művész, ügyvéd, bíró, orvos, tisztviselő is szolgált vele. Egy napon úgy alakult, hogy a kiváló pesti ügyvéd és a híres curiai bíró egymás mellett csutakolták a lovakat az istállóban – a bíró használta ezeket a szavakat, mikor az ügyvéd kérésére tovább adta a hasznos szerszámot. Míg a tegnap ünnepelt kuplé- és nótaszerzői árkot ásnak és latrinát pucolnak, a Nagyérdemű Közönség „odahaza"  még mindig az ő nótáikra búsult és vigadt...

A felszabadulás után a Pódium-kabaréban kezd konferálni, 1950-51 között a Kamara Varieté, majd 1964-ig a Vidám Színpad, 64 és 79 között pedig a Thália Színház tagja. Dramaturg, ünnepelt színpadi szerző, sikeres dalszöveg-író. 1954-ben Békeffi Istvánnal lényegében újraírják, és Honthy Hannához „igazítják” a Csárdáskirálynőt – minden idők legnagyobb magyar színpadi sikere lesz belőle. Számtalan tréfát ír: Salamon Bélának, aki egykor eltanácsolta őt a kabaré műfajától legkedvesebb házi szerzője lesz. Legjobb írásait rendszeresen könyvbe gyűjti össze: a Kedves Közönség, a Kis ország vagyunk, a Pest, az Pest ma már elválaszthatatlan az ötvenes-hatvanas évek emlékezetétől. 

1971-ben megjelenik önéletrajza, a Kortársak és sorstársak, melyben fiatalsága éveit eleveníti fel. A hetvenes évek derekán a Film, Színház, Muzsikában kap rovatot: színházi emlékeit idézi fel. Ezek a rövid kis írások később kötetbe gyűjtve is megjelennek (Leltár, 1976).  A hatvanas-hetvenes években nagyon sokszor szerepel a televízióban: konferál, vagy inkább műsort vezet, mert gyorsan alkalmazkodik az új média követelményeihez. 75. születésnapján a tévében Alfonzó és Antal Imre köszöntötték. Nyolcvanadik születésnapjára a tévé nyolcrészes sorozatot készített, karcsú kis kötetét (Fogom a függönyt) kiadta a Szépirodalmi. Egy televíziós műsorban jelképesen átadta a konferanszié stafétabotját egy ifjú kollégának, az akkoriban rádiós kabaré-szerkesztő Verebes Istvánnak. Még egyszer, utoljára Kellér Dezsőt ünnepelte a színházkedvelő Magyarország.

És ő türelmesen fogadta a hírlapírók áradatát - köztük engem. Igaz, nekem ajánlóm is volt: a nagyszerű Feleki Kamill, akit a nyolcvanas évek elején (soha el nem készült) operett-történeti könyvem ürügyén ismertem meg. Kellérrel pár évig még tartottuk a kapcsolatot: ő a régi pesti hagyomány szerint mindig „szerkesztő urazott” engem, én „művész uraztam” őt. Pedig hát jóval több volt annál. Nagyon tetszett neki, hogy jogászként fordultam a szórakoztató műfaj felé. Még jövőt is látott itt nekem. „Tudja, szerkesztő úr, hány jogászból lett később híres operett-vagy nótaszerző?" Speciel tudtam: akkoriban épp Kálmán Imre szülővárosában éltünk. Bár egy-két színpadi darabbal, jelenettel persze megpróbálkoztam, s Kellérnek ezek tetszettek is, a sorsom - a kabaré szerencséjére - másként alakult.

Úgy láttam: nyolcvan felett, élete végén elégedett emberként, boldogan tekintett vissza gazdag pályafutására. Elfogadta a közelgő elmúlást, egyfajta csendes derűvel talán várta is – pedig nagyon szeretett élni. Néhányszor még találkoztunk, de mikor 86 nyarán egy Honthy Hannáról szóló cikkhez segítségét kértem, betegsége miatt kimentette magát. 1986. szeptember 24-én távozott örökre. Még 85 júliusában egy nekem dedikált fényképpel lepett meg. Sok nagyszerű és híres emberrel találkoztam életemben - e találkozások emlékét hasonló fényképek őrzik. Megértő tanszékvezetőmnek hála, e képek ma a BME-n, munkahelyi dolgozószobám fényét emelik. Újlipótvárosi lakásunkban, az asztalom mellett  kizárólag Kellér Dezső képe kapott helyet a falon.