Kánon, újratöltve

Yoda mester sem kínlódott annyit Csillagjáró Lukáccsal (ahogy az Ifjúsági Magazin 1978-ban a Star Wars hősének nevét magyarította), mint én mostanában rajzoló önmagammal. Mint tudjuk, a skizofrénnek azért jó, mert sose érzi magát egyedül: ha fehér papírlap lennék, bizonyisten nem merném egyedül hagyni magamnal magam. Hogy aztán mi kerül a fehér lapra, bötű, rajz vagy hitvesem tízórai szendvicse, azt számos tényező komplex egymásra hatása dönti el.

Amióta elkezdtem a kánon rajzolását,szépen szaporodtak füzetemben az oldalak - igaz, azért nem oly mértékben, ahogy szerettem volna. Valami rendet próbáltam vinni a hétköznapokba, ezért a rajzos skálázást a kora reggeli órákra tettem. Vezérfonalamat, egy rajzolás-módszertani kézikönyvet követve eljutottam a kezek ábrázolásához. A hajnali fél öt és fél hat közötti időszak kiváltképp alkalmas az elmélyült alkotó tevékenységre – feltéve persze, ha nem alussza át az ember. Vagy nem akad más tenni valója.

A blogolás jó és élvezetes dolog. Az olvasóközönségem ugyan szűkebb, mint hírlapíró koromban, de megértő, érdeklődő és kitartó, s ez a lényeg. Akkoriban elég volt hivatkozni arra, hogy egy majd kétszázezres példányszámú vasárnapi magazinnak dolgozom, s még a hollywoodi mogulok is szívesen álltak szóba velem. Ma már aligha tudnám ezt utánam csinálni. Ám a blogolás munkaigényes is, kiváltképp, ha az ember megpróbál gemischt, illusztrált sajtó- és memoár-műfajt formálni belőle.

Öt évvel ez előtt egy napsütéses július végi reggelen (egy ismét átdolgozott-átszivarozott iccaka után) épp megpróbáltam délelőtti szunyókába szenderedni, mikor betalált az infarktus. Munka leadási határidő volt, úgy hogy roham ide, roham oda az emeltről levánszorogtam a földszinti dolgozószobámba, elküldtem emilen amit kellett, és végre átadtam magam a zavartalan szenvedésnek. Családom – bölcsen – végül orvost hívott, az orvos meg mentőt. A mentősök ragaszkodtak hozzá, hogy a lépcsőn, amin fél órával korábban még virgoncan, bár kicsit görnyedezve futkostam fel s alá, most hordszéken vigyenek le. Mondtam, inkább nem szoknék rá, hadd menjek inkább gyalog. Nem azonosultak az elképzeléssel. Mentőkocsit láttam már belülről, de ilyen szögből – a hordágyról a plafont nézegetve – még nem nagyon. Kihagyhatatlan élmény, de csak rövid ideig élvezetes.

Dinnyésnél próbáltam az urakat meggyőzni, hogy ennyi az élményből mára elég is volt, nem bánom, ők jöhetnek máskor is, most viszont menjünk inkább haza, de utolsó kívánságom nem tisztelve folytatták az utat Fehérvár felé. A Szent György kórházban gyorsan megállapították, hogy csakugyan folyamatban lévő infarktusom van. Egy bip-bipelő EKG-gép társaságában  valami előcsarnok-szerűségben mentettek el - enyhe reményt adott, hogy nem a kórbonctan előtere volt. Az ügyeletes igyekezett erőt adni: nyugalom, uram, mondta, a következő fél órában eldől, lejelentjük-e a holnapi ebédre. Tudtam, a Gilmore Girls-ből úgysem készül több évad, az életnek sok értelme tehát úgy sincs, ennyi volt, akár csomagolhatunk is. Aztán úgy alakult, hogy megmaradtam – a kaland jobb és értékesebb emberré ugyan nem tett, de határozottan segített elgondolkodni a világ nagy dolgain. 

Idáig három (vagy négy?) sikeresnek mondható életet éltem. Számtalan érdekes és nagyszerű emberrel hozott össze a sors. Mindez persze nem segített rajtam, amikor Agárdon hordszéken vittek e mentő felé, de ennyi év után végre felállva abból a székből, meg kell próbálnom tovább élni az életet. Nem egy újat, ötödiket kezdve, hanem holisztikus, népszerűbb nevén tökös-mákos alapon: mindet egyszerre. Sokat segít ebben a blog. Csendes vállveregetéssel (de jó is voltál, vazze!) vagy szörnyülködve (bátor ember lehetett, aki ezt csinálta!) veszem elő régi dolgaim, hogy – itt és most - újra életre keltsem azokat. Nosztalgia? Talán. A múlt vissza sírása? Határozottan – hisz ki nem emlékszik jó szívvel a fiatalságára. De több is annál: megélt, „privát” történelem – egy sajátos nézőpontból szemlélve. És valahol mindehhez hozzá tartozik szunnyadó grafikusi álmaim (korlátozott, ámde felettébb célzatos) újraélesztése is.

Folytatjuk tehát. Hajnalban összegyűlünk: én és mi, a rajzoló, az újságíró, a lapszerkesztő, a ponyvaszerző, az esszéista, a műfordító, később csatlakozik hozzánk a jogász, az egyetemi docens és ha jó napja van, a népszerű egyetemi előadó is. Kávézgatunk (ezért is főzök le mindjárt hat adagot), pletykálkodunk, megkritizáljuk egymás dolgait. Aztán eldöntjük, ki mit csinál azon a napon. Jó újra normálisnak lenni, igaz, fiúk?

Mi a science fiction?

 Hogy mi a science fiction? A tudományos-fantasztikus műfaj, vágja erre rá kapásból az önmagára valamit is adó magyar olvasó. S ha részletesebben kell kifejtenie a választ, könnyed ele­ganciával sorolja fel olvas­mány- és filmélményeit, kedvenc szerzőit, grafikusa­it, filmrendezőit. Akkor sem jön zavarba, ha mélyebb összefüggéseket kutat, hisz a műfaj neve magában hordozza a két fő összetevő - a tudományosság és a fantasztikum - megjelölését. A sci-fi valami olyan, ami a fantázia szabad játékát a tudomány, elsősorban a. XX. század természettudományának eredményeivel összeegyeztetve a művészet irodalom, film, képregény formájában dolgozza fel s tárja elénk.

Ám ha azt kérdezzük, mi­től sci-fi a sci-fi, mi külön­bözteti meg a jó történeteket a silánytól, mitől fontos, értékes a tudományos fantasztikum számunkra — már nehezebb választ találni. Kétségtelen, nagyon sokan vannak (vagyunk), akik a ka­landos, pergő ritmusú, izgal­mas történeteket szeretjük. Hogy a helyszín az Amazo­nas környék ősvadonja, Afri­ka valamelyik „fehér foltja", New York betonrengetege vagy a XXV. század felderítetlen bolygóinak egyike, már tulajdonképpen mellé­kes tényező. Ha a sci-fi kel­léktárával — űrruha, lézer­pisztoly, idegen lények, ro­botok tűzdeljük meg a cselekményt, s vigyázunk arra, hogy a fizika és kémia elemi törvényeit ne lépjük túl, már ráfoghatjuk a vég­eredményre, hogy sci-fi re­gény vagy novella. Az-e va­lóban? S ha igen, miért érezzük egy Asimov- vagy Clarke-könyv elolvasása után, hogy többet kaptunk, mint a Csillagok háborúja egész legendakörével, „sagájával”?

John W. Campbell

Mi a science fiction — való­jában? Sok bölcs definíció született már a pontos fogal­mi meghatározás érdeké­ben. A legszellemesebb két­ségkívül John W. Campbell-nek, minden idők legnagyobb sci-fi szerkesztőjének, Clarke, Asimov, Heinle­in felfedezőjének egyéni vál­tozata. „Azok a tudomá­nyos-fantasztikus történe­tek, amelyeket a tudományos-fantasztikus magazinok szerkesztői 'megvesznek'." Mondhatnánk: szerkesztője válogatja…

Az Astounding azon számának címlapja, melyben
az Alapítvány-ciklusba tartozó Az öszvér c.
Asimov-elbeszélés megjelent

Isaac Asimov másként lát­ja. Szerinte a „science fiction a jövendő tudományának tudós művelésével” fog­lalkozik. Asimov megkülön­bözteti a jövőregényt, a fan­táziaregényt, a kalandos fan­tasztikumot s a szigorúan vett tudományos-fantaszti­kus műfajt. Az első klasszi­kus irodalmi forma: Morus Utópiája, Swift Gulliverje, Montesqiueu Perzsa levelek című műveit hozza fel — többek között — példának. Közös jellemvonásuk: a jö­vőbe helyezett színtér a fennálló világ ellentmondásainak kritikus feltárására ad lehetőséget. A fantáziare­gény az írói képzelet számá­ra korlátlan lehetőséget biz­tosít. Tolkien „A Gyűrűk Ura" című nagy könyve a legjobb példa erre, de az újabb évek terméséből idesorolhatjuk Michael Ende „A Végtelen Történet"-ét is. A germán-­kelta-gael mitológia nyomdokain született fantasy-irodalom ma már önálló életet él, elkülönült a sci-fitől, amelyhez valóban kevés köze van.

A Paul French néven megjelent Lucky Starr
regények egyikének borítója

A kalandos fantasztikum — Karl May Albert Einstein katedráján, ahogy Asimov mondja. Erre szintén ő maga szolgáltatta az egyik legjobb példát. Az ötvenes években Paul French álnéven sorra jelentek meg David Starrnak, a rettenthetet­len űrrangernek kalandjai, amelyek a Naprendszer leg­különbözőbb részein, boly­góin játszódtak. A kalandos események közé hihetetlen mennyiségű információt tö­mörített a bolygókról a köny­vek szerzője, ám ez nem ment az élvezhetőség rová­sára. Sőt a sikeres ifjúsági sorozatot ma már büszkén vállalja valódi szerzője, Asi­mov professzor . . . De sem­miképp sem sorolja egy ka­tegóriába az Alapítvány­könyvekkel vagy A halhatat­lanság halálával.

A világ sci-fi „termelésé­nek" nagy részét ma ez a kalandos fantasztikum teszi ki. Nem mindegyik veszi persze olyan komolyan a tudományhoz kötöttséget, mint French-Asimov, inkább a történet izgalmas bonyolí­tásán, az akcióhelyzeteken, esetenként a szexen van a hangsúly. A század első év- tizedeiben, mikor Shelley Frankenstein-je, Verne „rendkívüli utazásai” és H. G. Wells korszakot határoló víziói nyomán megszületik a fantasztikus irodalom, első- sorban a technika lehetőségeinek felfedezése, gépezetek leírása, hatásuk bemuta­tása volt az írók célja.

Hugo Gernsback

 A világ első sci-fi magazinja, a Hugo Gernsback által szerkesztett Amazing Stories még ennek jegyében terem­tett iskolát. De John W. Campbell néhány évvel később elinduló Astounding-e már más megközelítéseket helyez előtérbe. Brian Ash, a sci-fi egyik legjobb kortárs ismerője mutat rá e változás jelentőségére. A gépek varázslata, a mechanikus erők öncélú játéka mellett feltűnik és magasra nő a gépekkel együtt élő ember alakja is: előtérbe kerülnek az emberi, társadalmi problémák. Ezt az irányzatot social science fiction-nek, társadalmi tudományos fantasztikumnak ne­vezi az irodalomtörténet. Asimov — ennek az irány­zatnak talán legnagyobb mestere — így látja: „Ha az irodalomban nem a techno­lógia jelentőségét hangsú­lyozzák, hanem erről a fi­gyelmet az emberekre és a társadalomra irányítják, csak akkor jutunk el az igazi science fiction birodalmába."

Vizsgálódásunkat irányít­suk most erre a birodalom­ra.

28 álom

A sci-fi és a sci-fi szerzők igazi feladatát kutatva előbb-utóbb el kell tehát jutnunk a társadalom, az emberiség jövőjére való rákérdezéshez. Miért szükségszerű ez? Újra Asimov: „… mind a mai napig, a változásoktól rengő vi­lágban azt gondolják az em­berek, hogy az élet úgy megy majd tovább, mint eddig. Még azok is, akik a vál­toztatásokban gyakorlatilag részt vesznek, a régi elképzelések automatizmusában megrekedve, nem hisznek a holnap átalakult valóságában." Kivéve a science fic­tion írókat — az ő feladatuk a változások vizsgálata, a jö­vőképek felvázolása, a ránk leselkedő veszélyek feltárá­sa. Lényegében ez a sci-fi tárgya, feladata. Az emberiség fantasztikus vagy nem is oly fantasztikus álmainak vallatása, irodalmi formába öntése. Asimov egy 1981-ben megjelent tanulmányában 28 ilyen „álmot" sorolt fel: lényegében ezek köré csoportosul mindaz, amit ma tudományos-fantasztikus irodalomnak nevezhetünk.

Mik ezek?

• népesség-ellenőrzés
• világkormány
• kifogyhatatlan energia­források
• időjárás-ellenőrzés robotok
• komputerek
• komputeres nevelés
• anyagátvitel
• egész Földet átfogó közösség
• az ivartalan szaporítás megoldása
• klónozás, avagy az ivartalan  szaporítás nagyüzemi méretekben történő megvaló­sítása
• bionikus (műszervek­kel kiegészített) em­beri lények
• genetikusmérnöki tu­domány
• az evolúció ellenőrzés alá vétele
• halhatatlanság
• telepátia
• fajok közti kommuni­káció
• az űr legközelebbi ré­szének birtokbavétele
• űrállomások
• csökkent gravitációjú élet
• bolygóközi repülés
• terrizáció, azaz más égitestek Föld-szerűvé alakítása
• gravitációs kontroll
• csillagközi kommuni­káció
• csillagközi utazás
• fekete lyukak
• galaktikus birodalmak
• időutazás
• alternatív időcsatornák.

A lényeg változatlan

A felsorolást persze kiegészíthetnénk néhány újabb elemmel, például gyógyíthatatlan vírustörzsek felbukkanása, genetikai torzulások stb. A lényegen azonban nem változtatna, hisz a lista szinte évről évre módosul: a tudományos fejlődés egyes jelenségeket a sci-fi világá­ból a realitáshoz sorol át. S hogy ezek az álmok né­ha rémálomszerűvé válhat­nak? Hogy a sci-fi gyakran riasztó képet fest a jövőről?

De hisz igazi feladata épp ez. Alternatívákat vázol fel, levezeti a fejlődés lehetősé­geit, megpróbálja végiggon­dolni és végiggondoltatni buktatóit, veszélyeit. Nem kései utódainkhoz kíván ez­zel szólni, hanem a jelenhez, nem az utólagos jóváha­gyásra, a „lám-megmond­tam-s-igazam-lett" igazolá­sára vár — segíteni szeret­ne. Ezért a felnőttek irodal­ma a tudományos fantaszti­kum, amit azonban minden korosztály szívesen fogad.

Az igazi science fiction az alternatívák művészete. Sa­játos eszköztárával segít ab­ban, hogy a legkedvezőtle­nebbet elkerülhessük, s mindig a jövő szempontjá­ból leghelyesebb döntést hozzuk meg.

Mert a döntés — itt és most — a mi kezünkben van.

Indulás a csillagokba - 1987