Amikor
Konsztantyin Ivanovics Finogenov, a jó nevű, kitüntetésekkel elhalmozott
szovjet festő- és grafikusművész úgy 1963 körül utoljára szállít fel a Keleti
Pályaudvaron a Moszkvába induló gyorsra, aligha gondolt arra, hogy neve még hat
évtized után is fogalom marad Magyarországon, arra pedig biztosan nem, hogy
emlékét annak a műfajnak egy kicsiny közössége őrzi majd leghívebben, ami ellen
oly nagy hittel és meggyőződéssel hadakozott: a klasszikus magyar képregény rajongóinak
mára már jócskán megfogyatkozott tábora.
Hogy
ez így történt, nagyrészt Zórád Ernőnek köszönhető, aki nem hagyta, hogy a
jeles szovjet pályatárs neve a feledés homályába vesszen. No persze nem művészi nagysága miatt szőtte bele a „Finogenov elvtársra” való emlékezéseket a vele
megjelent számos interjúba, hanem Konsztanytin Ivanovics a hazai
kultúrpolitikára gyakorolt hatására utalva, mely, a költő szavával élve, bizony
„túlnyomónak” volt mondható. A hagyomány átöröklésében Kiss Feri segített
sokat, aki már a magyar képregénytörténetről szóló, a Beszélőben 2005-ben megjelent első nagy képregénytörténeti tanulmányában
is felidézte a „szovjet esztéta” 1950-es, a Fészek Klubban elmondott
beszédét, meg Kertész Sanyinak, aki az ötvenes évek képregényes viszonyairól
szólva, Zórádra hivatkozva sokszor (legutóbb
itt) említette meg őt.
Konsztantyin Finogenov azonban (s ezzel tartozunk a történeti igazságnak) nem esztéta volt, hanem olyan alkotó, aki a magyar kulturális élet világába mintegy véletlenül belecsöppenve lett „irányadó tényező”. 1902-ben született az Orosz Birodalomban, Caricinben, a későbbi Sztálingrádban, majd Volgográdban, ahol tavaly ilyenkor állítottak új szobrot a Generalisszimusz emlékének, s ahol most komoly lobbizás folyik azért, hogy a város visszakapja Sztálin nevét. Szép kort ért meg: 1989. július 28-án hunyt el, a moszkvai Donszkoje temetőben helyezték végső nyugalomra. A sírkövén (hitvesével, az 1993-ban eltávozott Vera Orlovával osztja meg) egy aranyozott pravoszláv hármas kereszt alatt, neve mellett ez áll: „festőművész” – és nem érdemtelenül.
A felsőbb elemi iskola elvégzése után művészeti tanulmányait szülővárosában, Caricinben kezdte. Előbb Maskov (1917), majd 1925-től (ebben az évben veszi fel a város Sztálin nevét) Ljubimov tanítványa volt, jó és alapos grafikai képzésben részesült. 1925-ben csatlakozott A Forradalmi Oroszország Művészeinek Szövetségéhez, munkáival részt vett a caricini/sztálingrádi 1. és 2. művészeti kiállításokon (1925, 1928), majd 1926-ban A Szovjetunió népeinek élete című, Moszkvai országos kiállításon. 1929-től a leningrádi Felsőfokú Művészeti és Műszaki Intézet grafikai tanszékén folytatta művészeti tanulmányait. 1925-1930 között tanított a Sztálingrádi Művészeti Főiskolán.
1930-ban
Moszkvába költözött és a Moszkvai Poligráfiai Intézetben (ahol persze nem
hazugságvizsgálattal, hanem nyomdai tanulmányokkal foglalkoztak - a jeles
intézményt később Ivan Fedorov Moszkvai Állami Nyomdaipari Egyetemnek hívták, 2016 óta a Moszkvai Politechnikai Egyetemen belül, Nyomda- és Médiaipari Felsőoktatási Intézetként működik )
tanult tovább, ahol 1932-ben diplomázott. Ebben az évben lett tagja a Moszkvai
Művészek Szövetségének. Képzett művész, olyan profi, aki (ha meg is
érintette a húszas évek szovjet avantgardjának szele, ami korai plakátjain még
látszik) gyorsan belesimul a szocialista realizmus világába. A közelmúlt és a
jelen nagy eseményeit jeleníti meg s az építőmunka sikereit (Földalatti
komszomol, Önkéntes munkások felvétele a frontra, Az első ötéves terv
elsőszülöttje - a sztálingrádi traktorgyár), meg történelmi alakjait (Lenin,
Sztálin, Sztahanov, csoportképen a Központi Bizottság tagjai) ábrázolja, pontos grafikai
leképezéssel (próbált volna valaki rossz, nem hasonlító rajzot készíteni
Sztálinról!), de a sematikus kánon szabályai szerint. Lényegesen jobb rajzoló
annál, mint ami a kevésbé tehetséges pályatársakból álló fővonal megkíván, de
nem kockáztat: ő is ahhoz igazodik.
A
fordulatot, mint generációja számára mindenkinek, neki is a második világháború
hozza meg. Bevonul, de nem csapatszolgálatra kerül, hanem frontművész lesz
belőle. Rajzol karikatúrákat, dolgozozik a szovjet hírügynökség, a TASSZ
Plakátművészeti Osztálya, az „Ablakok” számára, plakátokat tervez a művészeti kiadónak, a frontról illusztrációkat küld a Pravdának,
majd a művészkáderként 1942-43-ban Sztálingrádba vezénylik. A harcosokkal együtt
éli át a nagy csatát, egészen a
világra szóló diadalig – s amit látott, rajzban megörökíti. Sorozatot készít a Generalisszimusz a
háború ideje alatti frontlátogatásairól, mellyel - Szitnik, a hazájában jól ismert
szovjet kritikus, és az őt idéző Népszava szerint – „sikerült a nagy Sztálinnak
és bajtársainak alakját meggyőzően ábrázolni, és elvezetni a nézőt abba a környezetbe, abba
a légkörbe, amelyben a német fasiszta hordák megsemmisítésének lángeszű
sztálini tervei megvalósultak.”
Egyik
legismertebb rajzán pedig azt a pillanatot ábrázolta, mikor a brit
miniszterelnök 1943 novemberében díszkardot ad át Sztálingrád győzedelmes vezérének.
A háborút Berlinben a Reichstag megrohamozása című munkájával fejezi be. A művész a sztálingrádi csata idején naplót vezetett, amelyet rajzaival
illusztrálva 1948-ban adtak ki. Munkái elismeréseként 1949-ben megkapta a Sztálin-díj
második fokozatát, 1951-ben pedig az Orosz-Szovjet Szocialista Szövetségi
Köztársaság kitüntetett művésze címet adományozták neki. 1940-től egészen a
hatvanas évekig tanított moszkvai Szurikov Állami Művészeti Intézetben.
A korra jellemző, hogy a pártba - számos érdeme ellenére - csak 1947-ben nyert
felvételt.
A negyvenes évek végén került be abba az elit körbe, akinek feladata és kiváltsága a szovjet kultúra népszerűsítése volt külföldön, elsősorban a szovjet befolyás alá került országokban. Így jutott el hazánkba is, először 1949-ben, annak a Sabanov miniszterhelyettes által vezetett szovjet kulturális küldöttségnek festőművész tagjaként, melyben számos professzor mellett ott volt Tyihonov, a költő, Galina Ulanova, a Balsoj príma-balerinája, Oborin, a zongoraművész, Csulaki, a Zenész Szövetség titkára, s még sokan mások – a 40 fős Grúz Állami Népiegyüttessel megerősítve. Legtöbb szereplésük a februárban, az Operában megnyitott szovjet kulturális hónap keretében zajlott - csak képzőművészeti kiállításból kilenc került ekkor megrendezésre. Ezek között volt a Finogenov munkáit bemutató nagy tárlat is, amit aztán a hazai sajtó – szovjet kritikusokra hivatkozva – a művészi teljesítmény csúcsaként ünnepelt. A küldöttség tagjai szorgalmasan járták az országot, ki-ki a reszortjának megfelelő tudományos vagy kulturális terület hazai intézményeit és prominenseit kereste fel - Csulakit, Oborint és Vlaszovot a Zenész Szakszervezetben maga Kodály Zoltán fogadta.
Finogeov
meglátogatta több nagyüzem munkásfestőiskoláját, a Derkovits-kollégiumot,
a Képzőművészeti és Iparművészeti Főiskolát és műtermeikben magyar festőművészeket is. A kulturális hónapból szép hagyomány lett, amit
aztán 1957-ig még többször megismételtek, „Finogenov elvtárs, a Moszkvai
Képzőművészeti Akadémia tagja” pedig állandó delegáltként szinte hazajárt
Magyarországra. Képei, rajzai a Szabad Művészetben rendszeresen megjelentek. Megnyerő, kulturált embernek
ismerték meg, aki nagy figyelemmel hallgatta vendéglátói szavait, de az
ideológiai vonalat következetesen és – ami nyilvános megszólalásait illeti – kellően
harcosan képviselte. Az igazság az, hogy 1950-es Fészek klub-béli beszédének a
korabeli sajtóban nem találtam nyomát, azt csak Zórád Ernő továbbadott emlékei
őrizték meg. Az is lehet, hogy a Mester a Dolgozók Klubjában 1949-ben megtartott nagy, ideológiai töltetű beszédre gondolt, amiről aztán a sajtó is részletesen beszámolt. A történet azonban mindenképpen életszerű, és korabeli kultúrpolitika a párt- és minisztériumi tisztviselők válogatottan jellemtelen,
borzalmas hada által érvényesített irányvonalát, s ennek részeként a
képregényhez való viszonyát tükrözi.
Kiss Ferivel rég tervezzük, hogy szentelünk egy KKK-estet az orosz-szovjet képregény történeti áttekintésének, mely a két háború között élte aranykorát – no persze nem a Szovjetunióban, hanem az emigrációba vonult művészek Szerbiában megjelent orosz nyelvű történeteinek köszönhetően, amelyek rendszeres kiadása Oroszországban is csak a legutóbbi években kezdődött meg. Bár a forradalom utáni évek sokszínű, nyüzsgő, túlfűtötten politizáló és sok műfajjal kísérletező művészeti életében – az orosz kulturális hagyományban évszázadok óta jelenlévő elbeszélő képsorozat, az amúgy buborékban beszélő lubok az ideológia szolgálatába állított továbbviteleként – még készültek „proto-képregények”, szöveges plakátok (Majakovszkij a ROSZTA számára készített rajzsorozatai, Maljutyin), s különösen a szatirikus- és gyermeklapokban (Begemot, Murzilka) alkalmanként meg is jelenhettek, kibontakozó a szocreál formalista kereteibe a „kapitalista” műfaj már nem nagyon fért bele: a rajzolt történetek lassan a plakátokról is kiszorultak.
Formálisan a képregényt sosem tiltották be, a harmincas évek
végére azonban szinte teljesen eltűnt a kiadói világból, és fél évszázadig kívül
is maradt azon. Mindezt akkor, mikor hatalmas népszerűségnek örvendve,
számtalan alkotó közreműködésével virágzott az 1930-ban önálló vállalat alá
szervezett szovjet diafilm, a százezres, néha milliós példányszámú könyvek
nagyszerű illusztrációkkal jelentek meg, a második világháború után pedig egyre
nagyobb teret kapott a rajzfilm. Humoros rajzsorozatok (de nem szóbuborékos
képregények, mert ezt a formát az amerikai képregénnyel társították) ugyan találhatók
a korabeli sajtóban, sőt, egy bátor folyóirat, a Kosztyor 1966-ban A
hurrikán segítségére siet címmel lehozza az első „nyugati” minta alapján
készült történetet is, de ennek nincs folytatása, az alkalmi megjelenések és a gyereklapok hasábjai után az
első valódi képregénykötet csak 1989-ben került az olvasók kezébe, politikailag
korrekt szerző- és témaválasztással: Engels A család, a magántulajdon és az
állam eredete című méltán népszerű művének feldolgozását adva. Igazi
fordulat 1990 után sem jön: bár sok kiadó, sokféle történettel próbálkozott, a
képregény, mint tömegtermék, nem igazán nyert elfogadást a mai Oroszországban
sem. Nagyobb rajongótábora inkább az oroszosított, legtöbbször on-line kalózkiadások
révén terjedő amerikai szuperhősös zsánernek, és leginkább a távol-keleti
mangáknak van.
Finogenov 1949-1957 között járja a világot: megfordul Kínában Koreában, eljut Indiába és Egyiptomba is. S amerre jár, meg is festi élményeit. Útibeszámolói gazdagon illusztrált albumokban jelennek meg - Kínáról írott könyve 1952-ben magyar nyelven is. Főleg egyiptomi képei érett, a színekkel és a formákkal jól bánó alkotót mutatnak, akinek munkáiban, ha nem politikai témáról van szó, nyoma sincs az elvárt kliséknek. Munkásságáért elnyeri a Munka Vörös Zászlórendjét a Nagy Honvédő Háborúért díj II. fokozatát (1985) és még számos kitüntetést. 1983-ig, több, mint három évtizeden át tanított a V.I. Leninről elnevezett Moszkvai Állami Pedagógiai Intézet grafikai karán, művésztanárok több generációjának adta át szakmai tudását, tapasztalatait. Nem csak felesége, Vera Orlova lett sikeres művész, hanem lányuk, Mlada Konsztantyinova Finogenova, sőt, távolabbi családtagjai közül is többen – a művészdinasztia alkotásaiból utoljára Kalugában, 2020 októberében rendeztek nagy kiállítást. A jelenkor ma a szovjet-orosz művészet jelentős alakjai között tartja őt számon.
Konsztantyin Finogenovnak azt dobta a sors, hogy pályája első évtizedeiben a történelmet illusztrálja: megrajzolja-megfesse az eseményeket, az alakokat, ahogy azok megtörténtek – vagy a politikai kánon szerint meg kellett (volna), hogy történjenek. S ha a jó illusztráció - ahogy azt néhányan tartjuk - valójában egykockás képregény, akkor neki is helye van a műfaj alkotói, és nem is rossz alkotói között. Attól, hogy ő nem szerette a képregényt, a képregény még szeretheti őt, és tisztelettel adózhat emlékének, művészetének – hat évtized megértő távlatából különösen.