A Hunyadiak krónikája folytatódik - megjelent Bán Mór történelmi regénysorozatának hetedik kötete

Szülővárosom, Győr a hatvanas-hetvenes években izgalmas és kulturális szempontból vibráló hely volt: színházának és könyvtárának más helyütt már emléket állítottam. A kultúra harmadik fellegvára a multifunkciós „Loyd” volt, hivatalos nevén a Rába Városi Művelődési Központ, ahol klubfoglalkozásokat, nyelvtanfolyamokat szerveztek (én is itt kezdtem a német nyelvvel való ismerkedésemet úgy 1972-73 körül), de volt egy nagy színházterme is. E színházterem a rockkoncertek, komoly- és könnyűzenei műsorok mellett gyakran adott otthont író-olvasó találkozóknak is. Utóbbiak látogatottsága az előzőékkel vetekedett: a terem ugyanúgy megtelt, ha a Lord együttes zenélt, mint mikor Moldova György vagy más híres író találkozott rajongóival.

1969 egy csikorgó téli napján (akkor még volt hó és voltak telek) Hegedüs Géza volt a meghívott előadó. Az első könyvet, amit valaha kaptam (Erdőntúli veszedelem) és végig is olvastam, ő írta, ő szerettette meg velem a történelmi regényt. Addigra minden megjelent, ifjúságnak szóló munkáját olvastam, s mélységes megilletődöttséggel néztem, hallgattam őt. Végtelenül szellemes, jó humorú ember volt, jó előadó, aki értett a közönség szórakoztatásához. Mesélt életéről, munkáiról, a megpróbáltatásokról, amit sikerült túlélnie, a könyvről, amin éppen dolgozott… Aztán eljött a pillanat, s a moderátor (kedves kontyos fiatal hölgy, a korszellemnek megfelelő kurta szoknyácskában) a közönséghez fordult: „Tessék kérdezni az író úrtól!” S jövel néma csönd: méh szárnyának zümmögését se kint, se bent nem lehetett hallani. Majd  - végtelennek tűnő percek után - végre valaki feldugta kezét, és vékony hangon megkérdezte: „Tessék mondani, író bácsi, hogyan tetszik megírni a regényeket?” Talán mondanom sem kell: én voltam a (11 éves) kérdező. Hegedüs először megdicsért a bátorságomért, aztán a közönséggel együtt beavatott a munkamódszerébe: beszélt a könyvtározásról, az írást megelőző kutatásokról, a cselekmény felépítéséről a karakterek kidolgozásáról, s persze az írás folyamatáról is. Ittam szavait, de azért el kell áruljam, nem voltam maradéktalanul elégedett: ez mind szép, gondoltam magamban, de mi a titok – igazából mikor, hogyan, s főként miből születik meg a regény?  

Bár közben pár könyvet azért már írtam magam is, máig ezt a rejtélyt kutatom - s most, Bán János (írói nevén: Bán Mór) Hunyadi-sorozata hetedik kötetének bemutatóján, azt hiszem, végül-végre sikerült megértenem. Az eseménynek a Nyugati téri Alexandra Könyváruház pódiuma adott helyet, amely ezen az estén zsúfolásig megtelt: a régi, békebeli író-olvasó találkozók hangulatát idézte. A lépcsőfordulóban, sőt, a folyosón is álltak érdeklődök, az új kötetet szorongató, dedikálásra váló rajongók. Eljöttek a pályatársak, a történelmi regény kortárs mesterei, el a Gold Book kiadó igazgatója, s persze az olvasók: köztük olyan korú srácok is, mint jómagam is voltam a Hegedűssel való, sorsdöntő találkozás idején. Fazekas Attila, drága barátom hitvesemnek és nekem az első sorban tartott fenn helyet (szintén hitvesével együtt érkezett), talán, mert sejtette: szeretnék majd fényképezni is. Bán János neki régi alkotótársa, eddig utolsó közös munkájuk épp a Hunyadi képregény változata volt – a rajongók azóta sem adták fel a reményt, hogy a sorozat képregényes formában is folytatódni fog.  A beszélgetést a Hunyadi-könyvek szerkesztője, Békési József vezette. Biztos kézzel, mindig okosan kérdezve tartotta mederben az estet. Jó partnere volt ebben a szerző, Bán János is, aki nagyszerű előadó, ért a közönség elbűvöléséhez – közben azonban a találkozó alaptémájától sem távolodott el.

Ez a téma elsősorban persze a Hunyadi hetedik kötete, a várnai csata évét (1444) feldolgozó A félhold  tündöklése volt – kicsit tágabban pedig maga a történelmi regény. Bán János 1444-et Európa egyik legjelentősebb, sorsdöntő esztendejének tartja, amikor „még minden megfordulhatott volna” – arra, hogy ez miért nem történt meg, a sok szálon futó, sok helyszínen játszódó, s minden körülmények között történeti hitelességre törekvő regény adja meg a választ. Akit az írás műhelytitkai érdekeltek (mint például engem), sok kérdésére választ kaphatott. A félezer oldalas regényhez ezernyi jegyzet készült, a szerző minden részletet kidolgozott. A (GoogleMapson) bejárta a csaták helyszínét, rekonstruálta a korabeli terepviszonyokat, hajók, várak terveit-rajzait kutatta fel, még annak is utána járt, mi kerülhetett akkoriban a hősök asztalára. A gazdag jegyzetanyagnak persze csak egy része került felhasználásra (a szerkesztő, mint megtudtuk, nem igazán támogatta az informatív, de az olvasás lendületét megtörő lábjegyzetelés gyakorlatát), inkább az jelentett gondot, végül mi, hogyan épüljön be magába a történetbe. Maga az írás, mondta el Bán, már „jött magától”: tíz év előkészületei után csakugyan sikerült néhány hónapon belül befejeznie a regényt.

Amit a szerző és a kiadó eredetileg három részre tervezett – most tartunk hétnél, s Hunyadi János élettörténetének feldolgozásából hátra van még három kötet. Ahogy Bán Hunyadi János a múlt ködös homályába vesző korai éveitől a már jól dokumentált időszak felé halad, úgy nő a hitelesség iránti igény is: voltak napok, amelyek történéseit már óráról órára sikerült az írónak rekonstruálnia. Könyvtárnyi irodalmat nézett át – köztük olyan, egészen friss könyveket is, mint John Jefferson az 1438-1444 közötti háborúkat feldolgozó, igen jól dokumentált, magyarul még meg nem jelent monográfiája. A Hunyadi-rajongók kiterjedt kapcsolatai hálója segítette abban, hogy a könyv „nyelvileg” is hiteles legyen: Hunyadi seregében sok nyelven beszéltek, maga a törökverő hős is hat nyelven tudott harcosaihoz szólani – ez, hangsúlyozta Bán, azért lényeges körülmény, mert maga a török elleni vállalkozás is nemzetközi összefogás eredménye volt, a közös európai sors által meghatározott, együttes vállalkozás.

A történelmi regény az olvasási kultúrában betöltött szerepéről szólva Bán elismeréssel emlékezett meg a kiadó, a Gold Books bátorságáról. Mikor az első kötet elkészült, a kiadók értetlenül fogadták: a kétezres évek derekán egyszerűen nem volt szokás magyar történelmi regényt írni. Hagyományai sem nagyon voltak a műfajnak: 1990 után az addig virágzó ifjúsági történelmi regények folyama megszakadt. Ami „helyette” van, s roppant népszerű, az a kitalált, tipikusan középkori körülmények között játszódó fantasy – maga Bán is ebből az irányból érkezett, hisz mielőtt történelmi regényekre „adta a fejét”, az ország egyik legsikeresebb, legjobb fantasy- és sci-fi írójaként tartottuk őt számon. Békési József kiadói részről azt jegyezte meg, hogy ebben az időben kéziratok sem voltak: nem csak kiadni nem volt divat magyar történelmi regényt, de bizony írni sem.

A Hunyadival mindez megváltozott: a Gold Book felvállalta a kiadást, s néhány éven belül a helyzet gyökeresen megváltozott. A magyar történelmi regény ma újabb virágkorát éli – bár persze az olvasói igények a korábbi, romantikus, főképp a fiataloknak szóló alkotásokhoz képest sokat változtak. Csakúgy, mint a film esetében, emelte ki Bán: a hatvanas évek történelmi kalandfilmjeiben a főhős lobogó fehér ingben vágtatott a csatába, diadalmasan megvívta (vér sosem fröccsent), majd az utolsó jelenetben karjaiba zárta a hősnőt, forró csók, és jön a „Vége” felirat… A mai olvasó a történelmi regénytől ugyanúgy filmszerűséget vár el, de ez már kemény, realista, s mindenek fölött:  hiteles. Ez lehet a Hunyadi-sorozat igazi titka, ezért rajonganak érte a fiatal és élemedettebb korú olvasók. S még valami – ami válasz volt az engem 1969 óta foglalkoztató, nagy kérdésre is.

A pódiumbeszélgetés végét egy filmrészlet bemutatása jelentette. A 2012-ben készült nagy török történelmi filmeposzból, a Hódításból (Fetih 1453) Konstantinápoly ostromának egy jelentét néztük meg. Az élmény döbbenetes: a védők felsorakoznak a várfalon, velük szemben a végeláthatatlan sokaság, a sok százezer harcosból álló török sereg. A hosszú ideje tartó, eredménytelen ostromot a magyar ágyúépítő, Orbán mester (aki szerepel a Hunyadi hetedi kkötetében is) fordítja meg találmányával, a nyolc méteres, összeszerelhető részekből álló, hatalmas Basiliscussal: a gigászi ágyú rést üt a várfalon, s a diadalmas török seregek beveszik a várost… Hasonló látvány, mondja Bán, gyakran fogadta a magyar várakat védő seregeket is: az ő erejük korlátos volt, készleteik végesek, az ostromlók száma meg végtelen. De ezek az emberek, mondja, kiálltak a várfalra, vállalták a harcot. Néha győztek, s az oszmán sereg vert hadként kullogott el, sokszor alul maradtak – de vállalták a harcot. Nem a dicsőségért, nem az utókor hálájáért, hanem mert hazájukat szerető emberként így kellett tenniük.

A történelmi regény akkor és ott születik, ahol az író képes megragadni és ábrázolni ezt – Bán János pedig tudója  a titoknak, hogy hogyan lehet ezt megcsinálni. Mint regényíró, a nagy mesélők közé tartozik, aki mestere az írásnak, mindent tud a cselekményszerkesztésről, dialógusokról, az elbeszélés, leírás művészetéről. Szereti az írással járó „aprómunkát” is, munkamódszere becsületes, komoly kutatásokon alapul, s felületes korunkban már ez bizalmat ébreszt teljesítménye előtt. Emberként azonban Bán János – magyar, a szó legnemesebb értelmében. Magyar érzéseiben, értékeiben, hazája és hazája történetének szeretetében, akit az Isten – nyilván nem véletlenül – olyan tehetséggel áldott meg, ami révén ki is fejezheti ezt, s írásaival másokat is követésre ösztönöz. A nacionalizmustól távol áll – a nemzeti érzéshez, a nemzettudathoz közel. Nagyon közel. S mert ezt a különbséget én mindennél jobban értékelem, csak hódolni tudok emberi és írói teljesítménye előtt. Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe, Mester! Köszönjük - és várjuk a további történeteket.