Ha az ember a történelmi
képregény felől indul el az alkotói pályán,
mint jómagam is egykoron, előbb-utóbb
megtanul lovat rajzolni, meg várat, fegyverzetet és díszöltözékeket,
csatatereket
meg ostromokat, s minden
mást, ami a korhű ábrázoláshoz hozzá tartozik. Ha csak nem valami kellemes,
ókori témát kell megrajzolnia - ahol, mint tudjuk, a történelem tulajdonképpen
egy nagy nudista-telep keretében zajlott, így aztán az emberiségnek két csata
között mindig elég volt csak körbe néznie, hogy valami gusztust csináljon a
fajfenntartásra. Az
Igaz Szó, a
Magyar Néphadsereg áldott emlékű
katonai magazinja, ahol e történeteim megjelentek, amúgy sem pártolta a
ledérkedést: csinos katonalányokban és katonáknak való lányokban ugyan nem volt
hiány, de őket mindig illendően felöltözve – katonalányok esetében az alakiság
szabályait is figyelembe véve - mutathattuk csak meg. Ritkás sikerült némi
pikantériát becsempésznem – máig hálás vagyok annak a deli magyar vitéznek, aki
nyugat-európai kalandozásaiból nem
X-Boxot, Amszterdamban sütött brownie-t
vagy a nálunk ma már kaphatatlan
Pitralon arcszeszt hozott haza, hanem lova
nyergébe rántva egy szőke germán szépséget.
%2B-%2B01a.jpg) |
| A képregény készítés
mesterségét 1988 és 1990 között azt hiszem, a Mi Világunk munkatársaként
tanultam meg. A történetek forgatókönyvét én írtam, s meglehetősen szabad kezet
kaptam a kivitelezésben is. Első munkám a Plavecz testvérek akkoriban
bestsellerré vált Bruce Lee életrajzának képregényesítése volt. Kétszeresen is
„mély vizet” jelentett: egyrészt, mert a tényszerű életrajzból dialógusokkal,
cselekménnyel teli elbeszélést kellett formázni – másrészt mert valóságos, élő
személyről szólt. Sokat tanultam belőle… |
A
Mi Világunk sajátos helyzetben
volt: mint
James Bondnak az ölésre, neki felhatalmazása volt a
pikantériára. A nyolcvanas évek derekán-végén sok sajtótermék feszegette már az
illem határait, ám viszonylag kevés engedhette meg magának, hogy a címlapon is
félpucér ifjú hölgyek képeit jelentesse meg. Kulcsár Ödön lapja „bevállalta”
ezt – csakúgy, mint a kényes, sikamlós témák (és hát minden annak számított,
ami a szexszel kapcsolatos volt) közlését. A hagyományos, „az orvos válaszol”
típusú rovatokon kívül (amit a korán elhunyt, kiváló író, az egyébként tényleg
orvosi végzettséggel rendelkező
Bólya Péter szerkesztett) sokat
foglalkoztunk a szex kultúrtörténetével (nekem is volt egy saját sorozatom, a
jelen blog keretében újjáéledt
Végzetes asszonyok), a prostitúcióval (
ollalá!),
az akkor még inkább csak hírből ismert amerikai pornóiparral. Ez utóbbi témában
saját kaliforniai különtudósítónk is volt: a kor egyik legtöbbet
foglalkoztatott, magyar származású pornószínésze.
 |
| Első közös munkánk Kulcsár
Ödönnel: A piros ruhás nő titka. Egy a – talán még – vállalható oldalak
közül… A forgatókönyv olyan lett, amilyen: ekkor még mereven ragaszkodtam a
leírt szöveghez, s az amúgy sem túl akciódús elbeszélést gyakorlatilag
agyonnyomták a dialógusok. Ezt látványos, szépen kidolgozott rajzok még akár
ellensúlyozhatták is volna – ehhez azonban még hiányzott a műfajismeret és a
szakmai tudás. |
S persze az illendőség kereti
között a képregényekben jócskán malackodtunk is. Ez utóbbiért engem
terhel a felelősség, hisz 88-90 között kizárólag én készítettem a rajzokat. Az
első történet kivételével (
Bruce Lee életrajzából valahogy kimaradt ez a
vonal) a szex valahogy mindegyikben központi szerepet játszott: miként a már
hivatkozott Mr. Bond,
Hód is szerette a nőket, s nálánál is jobban a
képregények fő- és algonoszai, akik, hogy úgy mondjam, tobzódtak a
bujálkodásban. Ebből aztán néha probléma is akadt: volt, hogy túlzásba vittem a
naturális ábrázolást, s már a nyomdából szóltak vissza, hogy abban a formában
nem hajlandók gépre tenni az általam megjelent történetet. Jártunk így más
projektjeinkkel is: a szeretkezés száz pózát bemutató rajzsorozatot (ami
valamelyik téli vagy nyári „félévkönyvünkben” jelent volna meg) is kivetették a
kiadványból: egy éjszakám volt rá, hogy a száz rajzot immár illendős,
pálcikaemberekre fazonírozva újra elkészítsem. 89 után megváltozott a helyzet:
a merészség lassan követelménnyé lépett elő, az olvasó nemcsak nem ellenezte,
de egyenesen meg is követelte a forrónál forróbb jeleneteket. Mindezt azonban kizárólag a műfaj szabályai szerint lehetett megvalósítani - amit tehát mindenek előtt el kellett sajátítania, az a
képregénykészítés mestersége volt, annak minden szépségével, nehézségével és rejtélyével együtt.
 |
| Első „valódi” képregényem, az
ugyancsak Ödön kisregénye nyomán készített Isztam-buli. Zórádtól azt
tanultam: úriember nem lopkodja mások rajzait, csak ha muszáj – persze volt,
mikor a Pif „tiszta forrása” is megihletett, de azért legtöbbször
igyekeztem fényképekről dolgozni. Mint a nyitó oldalon is, amihez számos
idegenforgalmi prospektust használtam fel. Használt eszköztáram ebben az
időszakban hónapról hónapra bővült, a rajztudásom sokat fejlődött, egyre
magabiztosabb és merészebb lettem. Mint ahogy maguk a rajzok is... |
A képregény egyik, ha nem a
legnagyobb, magának a műfajnak sajátosságaiból adódó problémája, hogy egyáltalán
készülhet-e olyan alkotás, amely pusztán a kép nyelvén, teljes értékűen tudja a
történetet közvetíteni. Szerintem nem: mint ahogy a némafilm sem volt meg
szöveg nélkül (amit, a hangosítás technikai feltételeinek hiányában a képek
közé iktatott szövegtáblák közvetítettek), a képregény is szöveg és kép útján
kommunikál. A kettő közötti arány persze már sokféleképpen alakulhat, s a
dialógusok, elbeszélő átkötések részletező túlsúlyától teljes jelenetsorok
„néma” elbeszéléséig terjedhet. Ideális megoldás nincs: bár napjaink
„modernnek” tartott képregénye (vagy inkább képregény-kritikusa, akihez az
alkotó aztán igazodni próbál) inkább az utóbbi irányt részesíti előnyben, ez
törvénnyé – szerencsére – nem vált: a legtöbb alkotás, alkotó még mindig egy
egészséges szöveg-kép optimum kialakítására törekszik, s nem nagyon akarják
teljesen száműzni a kép mellől a szöveget.
 |
| Néha az erotikus ábrázolás túlontúl is bátorra sikerült. A harmadik képkockán a szövegbox eredetileg nem ott volt, ahol most: kényszerből került át oda, hogy a rajz bizonyos elemeit kitakarja. Ez volt az a határ, amit 1989-ben még nem léphetett át a magyar képregény... |
Míg a film forgatókönyve sokszor nagy
részletességgel mondja el, mit látunk majd az adott jelenetben, sőt, ennek
érzékeltetésére általában grafikus storyboard is készül, s jelentős csapat igen
sokféle eszközzel (díszlet, jelmez, képi trükkök stb.) dolgozik azon, hogy az
elképzelésnek megfelelő látvány végül előálljon s rögzítésre kerülhessen, a
képregényben mindez kizárólag a grafikus feladata: minden funkciót neki kell megvalósítania.Valami munkamegosztás persze itt
is érvényesülhet: elválhat a ceruzarajzok készítőjének és a kihúzónak személye,
másra bízhatják a szövegek a képeken belüli elhelyezését (régebben a beírását),
s megint másra a kész rajzok színezését. Főleg a digitális rajzolás és színezés
elterjedésével a képregény készítés is egyre inkább csapatmunka lesz, amit
valamilyen szinten egy produkciós vezetőnek kell majd összefognia. A főszerep
azonban csak-csak azé marad, aki a vizuális átfordításra döntő hatást gyakorol,
aki a forgatókönyv utasításait a látvány nyelvén minden további munkafázisra
kihatóan fogalmazza meg, s ez a ceruzarajzok készítője. E fázist általában
megelőzi egy tervezési nulladik: a vázlatolás. Ez alatt nem elnagyolt skicceket
kell érteni, hanem viszonylag részletesen kidolgozott képterveket. Követelmény
lehet ezek a megrendelőnek való bemutatása, s ha nem azt vagy úgy tükrözi, ami
a forgatókönyvben szerepel, előfordulhat, hogy át is kell dolgozni azokat.
 |
| 1990, utolsó képregény-oldalaim egyike... |
Ez azonban ma még nem általános:
legtöbbször a rajzoló meglehetős szabadsággal rendelkezik a képi fordítási
folyamatban, s főként képzelőerején, szakmai felkészültségén, rajztudásán
múlik, hogy munkája mennyire lesz eredményes. A klasszikus magyar képregény (és
az azt továbbvivő „történeti” hagyomány) grafikus-központú volt: elsősorban a
rajzolótól függött, milyen képi tartalommal valósítja meg a forgatókönyvíró
elképzeléseit. A részletező, filmszerű precízségű forgatóköny sosem volt
„divat”: Cs. Horváth Tiboron kívül 1957 és 1990 körül sokan foglakoztak
forgatókönyvek írásával, de (amennyire ez a rajzolók s hozzátartozóik
visszaemlékezéseiből tudható) mindannyian azonos módszerrel dolgoztak. A
dramaturg-forgatókönyvíró alapvető feladatának a történet „betördelését”,
folytatásokba rendezését tekintették, hisz ezek az alkotások 1986-87-ig
kizárólag a lapokban, sorozatos formában jelenhettek meg. A cselekmény szükségszerűen
oldalakra, oldalpárokra „bomlott”, minden folytatásban gondoskodni kellett
valahogy az izgalom, feszültség fenntartásáról. Már csak terjedelmi korlátok
miatt is a történéseket tömöríteni kellett: ennek elődleges eszközéül a
narratív átkötés szolgált.
 |
| Az éjszakai hölgy
nyitóoldala, ahogy a lapban megjelent (az eredetije sajnos elveszett). Az
első olyan lapom volt, ahol éreztem, minden a helyére került, s azt sikerült
ábrázolnom, amit szerettem volna. A bölcs kádi érkezését Ödön persze ilyen
vizuális részletességgel nem írta le: a lovat vezető suhanc, a vitéz bég
fogadóterme s a többi „képelem” mind az én hozzájárulásom volt a történethez. A
grafikus ábrázolásban is működik már minden: a kéztartások, a testbeszéd, a
perspektívák. Az egész oldal hátterét egy, nagy rajz adja: ebbe épülnek be a
cselekményt egységekre „daraboló”, szándékoltan kicsi belső képkockák. A
nyomdai tükörhöz képest a nagyítás már csak 1,2-szeres: a vonalfinomságot az
akkor már kapható 0,1-es rostirónnal sikerült elérni. |
Ezzel nem csak újságírók,
szerkesztők, írók próbálkoztak, hanem maguk a grafikusok is – elsősorban Zórád,
aki a nyolcvanas évek elején kedves irodalmi alkotásaiból számos adaptációt
készített. Úgy gondolta – s ebben bizonyára igaza is volt – eleget tud a
képregényről ahhoz, hogy ne más jól-rosszul összerakott forgatókönyveit
valósítsa meg: olyan jót, mint addigra már meghitt ellensége, Cs. Horváth
Tibor, ő is bármikor tud készíteni. Akár – ebben viszont nem volt igaza –
jobbat is… A kései Zórád-képregények inkább grafikai színvonalukkal,
szépségükkel, mintsem dramaturgiai megoldásaikkal tűnnek ki: a Mester „saját”
történetei épp annyira agyonírt alkotások maradtak, mint amit addig évtizedeken
át készített. Sebők tudomásom szerint sosem próbálkozott a forgatókönyv-írással,
Korcsmáros Páltól is csak egy „saját” történetről tudok: a Mikortánia
ember rabol bájos bohóság, kerek mese, amit azonban bárki megírhatott
volna. 1990 után Fazekas Attila jó pár adaptációt, s néhány saját
történetet is jegyzett: nála már tetten érhető a régi dramaturgiai módszerektől
való elszakadás törekvése, ami egyben a tudatos, filmszerű ábrázolással
kapcsolódott össze.
 |
| Lehet azon vitatkozni, hogy a
szöveges narráció szükséges eleme-e a képregények, vagy pusztán a képek és dialógusok
is el tudják beszélni a történetet, csak éppen felesleges. Ha ezen az oldalon
kitakarjuk a narratív átkötő elemeket, a cselekménysor tökéletesen érthető
marad, s az érzelmek mozgással, gesztusokkal, arcjátékkal való kifejezése révén
emocionálisan is követhető. Szükség csakugyan csak akkor van a narrációra, ha
érdemben hozzá tudnak tenni valamit a megértéshez, az ábrázoláson át nem jött
többletinformációt közvetítenek: döntse el az olvasó, hogy ez itt sikerült-e. |
A magam – szerény –
tapasztalatából tudom: a grafikus másként nyúl a szöveghez, másként ír
forgatókönyvet, mint a professzionális dramaturg. Úgy adódott, hogy 1985-1990
között befutott pályám során legtöbb megjelent történetem forgatókönyvét is én
készítettem el: kivételt ez alól a Bucó… sorozat darabjai, a Cser
Gáborral közösen készített Huba-képregények és az Igaz Szó-ban
megjelent két történelmi képregény jelentettek. Legtöbbször Kulcsár Ödön
regényeit kellett képregényre átdolgoznom, ami azonban minden alkalommal új
kihívást jelentett, mert Ödön több „zsánerben” is alkotott, s ritkán ismételte
önmagát. Irodalmi komfortzónáját az utazási regény jelentette. Már a Táncsics
Kiadóban töltött évei alatt is kedves hobbija volt az utazás: a kor
viszonyaiból adódóan persze a legtöbb útja a szocialista keletre vezetett.
Többször járt a Szovjetunióban, Mongóliában, rendszeresen a szomszédos és
baráti szocialista országokban, a hetvenes évek végétől aztán már egyre többet
nyugaton is. Élményeit rendre úti beszámolókban dolgozta fel – ezeket maga
készítette fényképekkel illusztrálta.
 |
| Egy darab szocialista valóság a
nyolcvanas évekből. Sokat töprengtem azon, hogy a csak információkat közvetítő,
statikus dialógust (a leghálátlanabb helyzet a rajzoló számára: két ember ül az
asztalnál és beszélget) hogyan „dobhatnám fel”. A kuglófot szeletelő feleség az
én találmányom volt, mint ahogy az is, hogy ő legyen a kép (sőt az oldal)
főalakja. Ő CSINÁL valamit, a beszélgető férfiak szinte csak díszletté válnak –
miközben azért a cselekmény fővonala a dialógus nyomán gördül tovább. |
Volt aztán, hogy a hely szelleme
megihlette, s kisregényt, regényt kanyarított élményei köré. Második közös
történetünk, az Isztam-buli ilyen volt: könnyed, kicsit pikáns, Pesten
és Isztambulban játszódó modern mese, melynek főszereplője, Ili az
örömlány volt, a konfliktus pedig egy rejtélyes török aranykincs körül zajlott.
Ödön szerette Isztambult, többször járt ott, én soha – személyes kötődés nélkül
könnyed, szex-jelenetekkel megtűzdelt akciótörténetet formáltam belőle. Ő is,
az olvasók is szerették a sztorit – később még két alkalommal került
utánközlésre. Ez annál nagyobb öröm volt számomra, mert az első közös történetünkkel (A piros ruhás nő titka) korábban igencsak
meggyűlt a bajom. Már az indulást elrontottam: a zömében az üzbég sivatagban
játszódó, misztikus szálakkal átszőtt regényből sikerült ugyan takaros
forgatókönyvet kerekítenem, de a rajzok eredetijét túl „nagyra” vettem, s majd
minden oldalon kínlódós volt a képkockák rajzzal való kitöltése. Ebbe
belejátszott az is, hogy engem a „mesés kelet” sosem vonzott - máig képtelen
voltam elolvasni akár egyet is Karl May arábiai történetei közül. Igyekeztem
a történetbe Ödön a helyszínen készített fényképeit is beledolgozni – az akkor
rendelkezésemre álló grafikai eszköztár ehhez viszont nem volt a
legalkalmasabb. A végeredmény elég nyomorúságos lett – bár a kicsinyítés
segített valamit a rajzokon, jobb szó híján ma is kutyaütőnek minősíteném az
egészet. Jó volt továbblépni, elfelejteni a kudarcot.
 |
| Mítosz és valósága találkozása
– a mondabeli alak, a bolgár zombi belép a történetbe. A sors iróniája, hogy
egy évtizeddel később ha nem is Bulgáriában, de Szlovákiában pont egy ilyen, a
szocialista idők emlékeként ott ragad panelhotelben töltöttünk néhány éjszakát
– s mikor a nagy panorámaablakokon át a hegyeket néztem, sokszor eszembe jutott
a korábban megrajzolt jelenet. |
Azt hiszem, valójában a Hód-történetekkel
lettem
„igazi” képregényrajzoló s valószínűleg igazi forgatókönyvíró is. Ödön
Hódjai is izgalmas kalandregények voltak, de írói énje azért át-áttört a
jól
bevezetett zsáneren: mindegyik könyvben voltak „alakok”, valami stichel,
regényes
perverzióval „megáldott” jellemek. A rajzok szempontjából (bár meglehet,
talmi
rátartiság ekként fogalmazni) a történet nagy kihívást nem jelentett.
Addigra
már kialakult valami egyéni rajzstílusom, megtanultam az eszközök
használatát –
átvitt értelemben és szó szerint is: végre megtaláltam azokat a finom
rajzolásra alkalmas filctollakat, melyeket aztán a képregény-készítéssel
való felhagyásig használtam. Az eredetiket
is kisebbre vettem: ez ugyan nagyobb pontosságot követelt meg, de egyben
szorosabb kompozíciókat is lehetővé tett. Évtizedekkel később
megdöbbentem,
mikor Korcsmáros Pál eredeti (a lapokban megjelent tükörméretnél alig
nagyobb) oldalaival találkoztam – ő ezzel már e kezdet kezdetétől tisztában
volt. A látványvilág szempontjából inkább Fazekashoz próbáltam igazodni, de
azért (reméltem) összességében sikerült valami eredetit létrehoznom.
 |
| Az oldalban több, van, mint
elsőre látszik. A szándékolt egyszerűség csak látszólagos: a felső képek
jelenetsorát már az ábrázolásmód is elválasztja az alsótól. A lap felső felében
a csillogó fekete (szaténruha, a nő haja) dominál, a bárpult ívét a második
kockán az árnyék ellipszise zárja le. A nő szeme (reményeim szerint) tükrözte
zavarodottságát, a kéztartás és az arc a kitörni készülő hisztéra jeleit. Az
alsó képsor mosolygósan, derűsen indul, a képek világosak, szellősek, a táj és
a (hitelesen magrajzolt) autó kapja a főszerepet. |
Első (és alighanem utolsó) olyan
képregényem, amit ma mércével is jónak tartok, Az éjszakai hölgy, avagy a
kolostor szépe volt – egy újabb Kulcsár-adaptáció. Az eredeti kisregény a
13 forintos sorozatban, füzetes formában jelent meg. Ödön nem sokkal korábban
részt vett egy bulgáriai társasutazáson, onnan hozta magával a misztikus
háttér-történetet, ami köré aztán csinos, a leszbikus szálat sem nélkülöző
cselekményt épített. Mindig szívesen élt a hosszú leírások és az egyes szám
első személyben való elbeszélés lehetőségével – ez irodalmi eszközként ugyan
kiváló lehet, de a dramaturgot kemény feladatok elé állítja, hisz az az egész
történetet alapjaiban kell újra gondolnia. Ez volt az első történet, ahol már a
forgatókönyv elkészítésénél is végig képekben gondolkodtam, azaz tudatos
törekvésként jelentkezett, hogy elsősorban a képen keresztül közvetítsem a
történetet. És nem csak azt, amit Ödön a kisregénybe beleírt: azt is, ami
érzelmi, hangulati vagy csak kulturális szempontból hozzá tudott tenni az
elbeszéléshez. Akkor, ott éreztem, hogy képregényt csinálok – azt és úgy,
amiért egykor a pálya felé elindulva mindig is csinálni szerettem volna. A
kezdetek (1985) elrajzolt, igen-igen rossz rajzai az évek során lassan javulni
kezdtek, kialakult egyfajta rutin, majd idővel (1988-89) megjött az igazi
rajztudás is. Ami – két éve tapasztaltam – nem kopott meg negyedszázad
elteltével sem: csak az tűz veszett el valahol, ami egykor egyre jobb és jobb
munkákra ösztönzött. Az alkotás öröme azonban örök: ma egy jó egyetemi
előadásban épp annyi gyönyörűséget találok, mint egykor egy jól megcsinált
képregény-oldalban – egy látványos, digitális hatásokkal „felturbózott”
prezentációban pedig annyit, mint valaha a könyvillusztrálásban.
 |
| Ennek a rajznak eredetije
sajnos nem maradt fenn – az újságban így jelent meg. Már az is nagy szó, hogy
megjelenhetett, hisz azért merész ábrázolás volt ez akkoriban. Ödön azonban
lehozta, s úgy emlékszem, különösebb kellemetlenség nem lett belőle. Látszólag
a képregényhez már kevés köze van, hisz a cselekményből nem „ábrázol ki” semmit
- de a történet kulcsa ebben a rajzban van elrejtve, bekódolva. Mégsem lenne
érthető a kép tetején és alján elhelyezetett narráció nélkül: a kép a kulcs a
szöveghez, a szöveg a képhez. A történet célba érkezett… |
Egy dolog azonban nem hagy
nyugodni, s őszintén szólva tikos féreg fogaként rágva újra és újra rávesz a
gondolkodásra. Hogyan csinálnám ma? Itt, a blogon immár két éve szórom a
szikrát és csillagot, dicsérem a régi mestereket s szapulom a mai világot, mely
– már Mikszáth idején is így volt – bizony nem egy okos világ, s a
képregénynek sehogy se kedvező. Ha kilencvenben nem hagyom el a pályát, hol
tartanék most – tudásban, rutinban, elismertségben. Utóbbit hagyjuk: erről
különösebb illúzióim már nincsenek. Az újat – a digitális táblát – már meg sem
sikerült tanulnom: ha rajzolnék, alighanem ma sem szakadnék el a ceruza, a tus
és a kartonpapír meghitt és megfoghatóan otthonos valóságától. Biztosat persze
csak akkor tudnák mondani, ha újra megpróbálkoznék egy történet
megrajzolásával. Ötlet lenne, már csak ambícióra lenne szükség, hogy nekiálljak
a megvalósításnak. 2015 talán azt is meghozza majd…
+-+01a.jpg)
