Bilitisz dalnoka - Pierre Louÿs

A nagy francia Larousse enciklopédia 1984-es kiadásának 6428. oldalát felütve a lap bal alsó sarkában egy szomorú arcú, bajuszos úr század eleji fotográfiájára fi­gyelhet fel a nyájas olvasó. Az íróforma férfiúhoz tartozó szócikk a leglényege­sebb tudnivalókról is tájékoztat bennün­ket: az illető Gand-ban született 1870-ben s Párizsban hunyt el 1925-ben. Irodalmár volt valóban: első verseskötete 21 eszten­dős korában jelent meg. Alapítója La Conque (A Tritonkürt) című irodalmi szemlének, mely a görög és római szelle­miség újjáélesztését, ápolását tűzte zászla­jára. Huszonévesen rendre jelennek meg művei: befutott és népszerű író. Első könyve alapján Debussy ír zenedarabot 1896-ban, egy másik Honeggernek kínál témát öt évvel később. Csak egy kérdésre nem ad választ a La­rousse, pedig sokakban ez vetődik fel az első pillanatban, nézegetve a fotográfiát: miért oly szomorú az azon látható úr? Akit — áruljuk végre el — Pierre Louÿs-nak hívtak.

Az enciklopédia adatai sikeres szerzőt sej­tetnek. Pierre Louÿs valóban diadalme­netben vonult be a francia irodalomba a múlt század utolsó dekádjának kezdetén. Forrongó, izgalmas évtizedek voltak ezek. 1891-ben, első verseskötete, az Astarté megjelenésének évében tör ki a Panama-­botrány, még élénken él az emberek emlé­kezetében a két évvel azelőtti Boulanger­-puccskisérlet emléke (mely többek között azért szenvedett csúfos kudarcot, mert a dicső tábornok a döntő órában is csak a kedvesével, a bájos, harmincesztendős Marguerite de Bonnemains-nal tervezett légyottra tudott gondolni), levegőben lóg az évtized másik nagy francia belpolitikai botránya, a Dreyfuss-per.

A görögség szerelmese

Franciaország, s mindenekelőtt Párizs pezsgőt iszik és színházba jár, kabaréban mulat és kuplékon szórakozik, szeretkezik és be nem teljesült szerelmeken búsong. 1891-ben először ünnepel szabad május elsejét, korrupt politikusokat buktat és ár­tatlan meghurcoltakat rehabilitál, udvarol és hagyja, hogy körüludvarolják, istenné teszi a Nőt és a Művészetet — remekül ér­zi magát abban az évtizedes kavalkádban, amit most „a Századvég”-nek nevezünk s amelynek méltó betetőzése az 1900-as vi­lágkiállítás volt.

Pierre Louÿs, mint pályakezdő író lehe­tett volna harcos szocialista, Jean Jaures követője, talán egy második Zola — de ő nem pályázott ilyen babérokra. Kora ifjú­ságától a görög szellemiség, a parnasszusi irodalom szerelmese volt: ezt az évezre­dekkel előbb letűnt világot álmodta vis­sza, s míg másoknak az akkori Párizs je­lentette a földi paradicsomot (így sok ma­gyarnak is) gyönyörű, kacér, szerelemre kész s (egy évszázada még) garantáltan AIDS-mentes lányaival — ő egy rég el­porladt hajadonban találta meg az eszmé­nyi Nőt. Róla, kortársairól, a görög lá­nyokról, a halhatatlan leszboszi lantos, Szapphó tanítványairól írta könyveit.

Számuk mindössze féltucatnyi: Az asz­szony és a pojáca (La Femme et le Pantin), Pausole király kalandjai (Les Aventures du Roi Pausole), Aphrodite, Krétarajzok (Sanguines), Szigettenger (Archipel) s mind között a leghíresebb, a Bilitisz dalait összefoglaló gyűjtemény, amely biztosí­totta Louÿs részére a halhatatlanságot s új fejezetet nyitott az erotikus témájú világirodalomban.

Szapphó lábnyomában

Bilitisz — ne kerülgessük — a leszbikus szerelmet énekelte meg, a nő nő iránti vonzalmát, amely két és fél ezer éve témá­ja az irodalomnak. Szapphó volt az első költő, aki szólt róla, s később írt róla Lu­kianosz és Martialis, Vergilius és Iuvena­lis, a középkorban Ariosto és Sir Philip Sidney, Shakespeare és Montalban, s ké­sőbb Brantôme és Montaigne, Casanova és Diderot — mindahányan férfiak. Az el­ső nő, aki Szapphó után újra írni mert a leszbikus szerelemről Mary Wollstone­craft volt, 1788-ban megjelent Mary, a Fiction (Mary — egy beszély) című művé­ben, amely nem kis mértékben a szerzőnő személyes tapasztalatait dolgozta fel. (Férje, William Godwin meséli el a kelet­kezés részleteit Emlékirataiban.)

A XIX. században sokan és szívesen ír­tak erről. Balzac, Gautier, Flaubert, La­martine, Zola, Henri de Latouche, Mau­passant — hogy csak a legnevesebb fran­ciákról szóljunk. Adolphe Belo Asszonyom, Giraud kisasszony (Mademoiselle Giraud, Ma Femme) című regénye 1870-ben a Le Figaro-ban jelent meg folytatá­sokban — s kavart meglehetősen ellenté­tes indulatokat. Az angol irodalomban ezt Henry Jamesnek sikerült elérnie, s később három regénnyel is Oliver Wendell Hol­mesnak. Rátalált a témára Thomas Hardy s a téma talált rá Strindbergre, aki első fe­leségét tanulmányozva szerezhetett köz­vetlen tapasztalatokat a jelenségről.

A szerzők szinte mindegyike kora lesz­bikus szerelmeiről ír, alkotásaik nagy ré­sze értékes kordokumentum. Kiemelke­dik a sorból Olive Schneider 1883-as könyve, amely a Dél-Afrikában sajátos körülmények között magukra maradó fe­hér lányok-asszonyok titkos kapcsolatai­ról szól.

Louÿs tehát egy eleven, színes, már-már önálló irodalmi műfajhoz csatlako­zott, ám míg a többi szerző kortárs gon­dokról, a társadalom különféle rétegeiben izzó asszonyi szerelmekről, viszonyokról, tragédiákról írt, ő huszonöt évszázaddal visszaforgatta az idő kerekét. Arról a vi­lágról beszélt, melyet oly jól ismert, aho­va vágyott: a napfényes, illatos görög szi­getekről, s olyan nőkről, akik szerinte tisz­tán, esztétikai értelemben véve is szépen élték meg szerelmeiket.

Ki volt Bilitisz?

1894-ben adta közre Louÿs — magánki­adásban — Les Chansons de Bilitis (Bilitisz dalai) című gyűjteményét, melyet — alcíme szerint — görögből fordított fran­ciára. A könyv bevezetőjében bemutatja az olvasónak a hősnőt, a szapphói dalno­kot. Eszerint Bilitisz az időszámításunk előtti hatodik század kezdetén élt, Pamphüliában született, itt töltötte gyer­mekkorát. Fiatal lányként került Leszbosz szigetére, s életét Cipruson fejezte be.

Louÿs beszél a lány szüleiről, leírja szü­lőföldjét, s főként Leszboszt, mely „etait alors le centre du monde”, azaz „ekkori­ban a világ közepe volt”. Szól a sziget po­litikai viszonyairól. Pittakoszról, Mütilene uráról és arról az asszonyi közösségről, mely Szapphó munkálkodása nyomán ott szerveződött. Mindez azonban csak hát­tér, a színpad berendezése: keret a főszereplő, Bilitisz belépőjéhez, akinek szerelmeiről (elsősorban Mnaszidikához fűződő kapcsolatáról) szólnak a versek. Bilitisz dalait — így Louÿs — először M. G. He­im adta közre Lipcsében 1894-ben, szó­szedettel is ellátva a kiadást. Ez az M. G. Heim feltűnően sokat tud a költőnőről, közléseire a szerény francia fordító, Louÿs is nagyban támaszkodik…

A gyűjtemény három fő részre oszlik. A boldog gyermekkort felidéző pamphüliai pásztorénekek, a szerelmes Bilitisz világát bemutató mütilenei elégiák s a Ciprus szigetén is Mnaszidika után vágyód nő epigrammái alkotják ezt a hármast, amihez mintegy függelékként Bilitisz sírfeliratait is csatolta a „fordító". Így lett teljes a Mű; bölcsőtől a sírig végigkísérve e nagyszerű asszony, e csodás tollú, lángolóan szerető költő életét.

Nagy kár, hogy Bilitisz soha nem élt — Louÿs képzelete teremtette meg, mint ahogy a dalokat is ő írta, s nem fordította görögből. A világ szegényebb maradt egy antik költőnővel s meg kellett elégednie egy csodálatra méltó szellemi bravúrral, s végrehajtójával, a lelepleződött Louÿs-val, akinél szebben kevesen ragadták meg a görög embereszményt és szerelmi ideált. 147 éneket (nem verset, hisz a négy-négy bekezdésből álló dalok, gondolatsorok sem rímnek, sem sajátos ütemnek nincse­nek alárendelve) ad közre a kötet

Bilitisz dalol

Ismerkedjünk meg néhánnyal a másfél-száz bilitiszi dal közül, méghozzá négy olyannal, amely Mnaszidikáról, a szépséges hajadonról szól s melyek a költőnő szerelmét, vágya beteljesülését írják le.

A REMÉNY

(Le désir)

Ő belépett, s szemét félig lehunyva szenve­délyesen szorította ajkát ajkamra, nyel­vünk összetapadt. Életemben ehhez ha­sonló csókot soha nem kaptam én.

Ott állt előttem, egyenesen, tele szerelem­mel és odaadással. Egyik térdem aprán­ként forró combjai közé emelkedett, melyek szeretőként nyitottak utat neki.

Tunikáján vándorló kezem kutatása nyomán felsejlett mezítelen teste, mely hol hullámként hajolt, hol ívként feszült meg bor­zongó bőrrel.

Szemével önkívületben intett az ágy felé: ám az esküvő szertartása előtt nem volt jo­gunk átadni magunkat szerelmünknek, hát hirtelen szétváltunk.

AZ ESKÜVŐ

(Les noces)

A következő napon ünnepi lakomára terí­tenek Akalanthisz házában, aki anyjaként fogadta magához őt. Mnaszidika fehér fáty­lat öltött, én a férfiú tunikáját.

S akkor — húsz asszony jelenlétében — felvette ünnepi köntösét. Bakkarisztól illa­tos, aranyporral meghintett, hűvös és finom bőre titkos kezeket vonzott.

Kamrájában — melyet zöld lombok töl­töttek be — hitvesként várt reám. Kocsira ültettem őt; közém és a menyasszony őrzője közé. Egyik kis melle kezemben lángolt.

A nászdalt énekelték, s azt zengték a fuvolák is. Átkaroltam Mnaszidikát vállai, s két térde alatt — így léptünk át a rózsákkal övezett küszöbön.

BECÉZŐ SZAVAK

(Tendresses)

Karjaid oly szorosan fond körém, akár az övet. Ó, érintsd meg, ó, így érintsd meg bőrömet! Sem a víz, sem a déli szél lehelete nem lágyabb a te kezednél!

Légy gyengéd hozzám a mai napon, kis nővérem, ez az, amit tegyél, emlékezz a becéző szavakra, melyekre én tanítottalak az elmúlt éjjelen és térdelj mellém — hisz oly fáradt vagyok — térdelj mellém csendben.

Ajkaid ajkaimra ereszkednek. Kibontott hajad aláhull s simogatással követi a csó­kot. Fürtjeid ellibbennek bal keblem felett s eltakarják szemed előlem.

Add kezedet — hisz egészen forró! Szo­rítsd meg az enyémet, és ne engedd el! A kezek jobban eggyé tudnak válni, mint az ajkak — s szenvedélyük semmihez sem hasonlítható.

A CSÓK

(Le baiser)

Egész hosszukban végigcsókolnám gazdag, fekete fürtjeid — melyek szárnyként szépítik meg nyakad — ó, édes kis madár, ó, foglyul ejtett galamb, kinek szenvedéllyel teli szíve tenyerem alatt lüktet.

Ajkaid ajkaim közé venném — mint a kisgyermek édesanyja mellét. Borzongok… Remegek…! Édes egyetlenem, csókjaim elárasztanak, hogy kedvére tegye­nek szerelmednek!

Könnyedén érintem meg nyelvemmel és ajkaimmal melleid, két karod, füled mögött nyakad s rajta hagyom csókjaim nyomát; s miközben csókollak kezeim vad gyönyörrel kóborolnak érzékeny tested elefántcsont mezítelenségén, mely megremeg ujjaim érintése alatt.

Figyelj, Mnaszidika! Füleid hallják meg szerelmem mormogását, mely úgy zúg, akár a tenger. Mnaszidika, pillantásod őrültté tesz engem, égő szemeid csókkal zá­rom le — akárha ajkaid lennének.

Louÿs írásai gyorsan népszerűek lettek — ez azonban nem jelentett kedvező fogad tatást a kritikusok részéről is egyben. Bet­tie Wysor, a leszbikus mítoszról szóló nagy sikerű amerikai tanulmány szerzője írja: „egyesek azon sajnálkoztak, hogy ismeretei csak a kurtizánok osztályára kor­látozódtak s nem engedett bepillantást a többi nő osztályéletébe". Az sem szerzett számára barátokat a kritikusok és az irodalmárok vaskalaposabb köreiben, ahogyan írt: a klasszikusokat utánzó mondat­fűzés, a parnasszusi hangvétel. A tetejébe Louÿs azt állította, hogy művei tudományos kutatásokon, fordításokon alapul­nak — ezzel maga ellen hangolta a klasszika-filológia ortodox művelőit is. Rátá­madtak, hamisítással, torzítással vádolták, ízekre szedték szövegeit — ami a közönséget ugyan kevéssé izgatta, az érzé­keny szerzőt azonban annál inkább.

Csalódás és menekülés

Ám épp a népszerűség volt az, ami még a kritikusok dohogásánál is jobban riasztotta őt. Mitchell S. Buck, összes művei legutóbbi angol nyelvű kiadásának gondozója írja: „Könyvei széles körű elterje­dése nem volt ínyére. Férfiak és nők írtak neki, s arra kérték, fesse le részletesebben Berenike királynő ruháját, amely ,szemér­metlenül át volt lyuggatva'. Eugen Led­rain azért bírálta, mert Chrysist zsidó ha­jadonként szerepeltette s rámutatott: Izra­el lányai között nem létezett leszboszi kapcsolat. Úgy érezte, hogy műve igazi szellemisége elkerülte olvasói figyelmét, akik a kevéssé fontos részletekre ügyeltek inkább.”

Egyre magányosabb lett, elvonult a vi­lágtól. Majd — mert a helyzete csak rosszabb lett, hisz a számára oly terhes nép­szerűsége csak nőttön nőtt — levonta a legvégső konzekvenciát: felhagyott az írással.

Még egy műve maradt ránk: Psyche cí­mű befejezetlen könyve, melyről sokan azt tartják, hogy legjobb írása lehetett vol­na. Ebben a — torzóként is jelentékeny — műben teljesedett ki lélek- és érzés ábrázolása, ebben sikerült legjobban megra­gadnia az antik embereszményt. Valószínűleg tisztában volt azonban azzal is, hogy e műve — melyet a kései kritikusok is „túl intimként” jellemeznek — is célt tévesztene, közönsége annyira értené csak meg, mint a többit. Soha nem fejezte hát be, s csak halála után jelent meg nyomtatásban.

Még negyedszázadot élt anélkül, hogy álmait tovább szőtte volna. Innen hát a fotográfiát körüllengő mélabú, a kitapintható, rejtélyes szomorúság. Pierre Louÿs a lexikonok szerint 1925-ben halt meg — Bilitisz dalnoka azonban már nem érte meg a huszadik század hajnalát.

Ez az írás először A Mi Világunk 1989.  évi 4. számában jelent meg. Jelentősebb művei közül ugyan több is kiadásra került az első világháborút követően, ám a Pierre Louÿs-ról szóló magyar nyelvű irodalom és művei magyar nyelvű fordításainak száma az eltelt évtizedek alatt nem gyarapodott számottevően - igaz, az Internetnek hála, Szini Gyula a Nyugatban megjelent nekrológja már mindenki számára hozzá férhetővé vált. Az írást a magyar származású amerikai grafikus- és festőművész, Willy Pogány (1882-1955) az 1926-os angol Bilitis-kiadáshoz készült rajzai illusztrálják.

Bon anniversaire, Monsieur Verne!

Egy másik időben, másik galaxisban Jules Verne sokak kedvenc írója volt. Akkoriban még olvasott felnőtt és gyerek – a képzeletet a kalandos, szórakoztató, egzotikus tájakon játszódó történetek mozgatták meg (és csábítottak sokakat írásra). Verne születésnapját ismét egy a régmúltból való írással köszöntöm – szerzője Isaac Asimov, magam csak a fordítást készítettem. Több mint száz év alatt sok magyar grafikus illusztrálta könyveit, s sok nagyszerű képregény feldolgozás is készült. A Nemo kapitányt a tenger és hajózás iránti nagy-nagy szeretettel és tisztelettel Fazekas Attila rajzolta.

Az 1828. február 8-án a franciaországi Nantes-ban született Jules Verne volt a vi­lág első tudományos-fantasztikus írója. Persze nem ő volt az első szerző, aki tudo­mányos fantasztikumot írt. Megelőzte őt Edgar Allan Poe, akit megelőzött Mary Wollstonecraft Shelley — őt pedig koráb­bi szerzők hosszú sora előzte meg, akik idegen földekről és félelmetes szörnyete­gekről regéltek.

Mindemellett mégis Verne volt az első író, aki szakosodott a tudományos fan­tasztikumra s életre hívta a műfajt. Persze ő nem nevezte science fictionnek, tudo­mányos fantasztikumnak, mint ahogy senki más sem hívhatta annak. Magát az elnevezést sem találták fel, Verne 1905. március 25-én Amiens-ben bekövetkezett halála után még egy negyedszázadig.

Kezdetben Verne jogot tanult, de az írás eléggé érdekelte ahhoz, hogy eltávo­lodjon tanulmányaitól. Hogy megélhes­sen, felcsapott tőzsdei alkusznak — mel­lette színdarabokat, librettókat, elbeszélé­seket írt, bármihez fordult is azonban, igazi sikert nem aratott vele.

Már középkorú éveinek elején járt, mikor 1863-ban írt egy könyvet, aminek „Öt hét léghajón" volt a címe. Ebben a könyv­ben Verne léghajója fejlettebb volt a ren­delkezésre álló igazi léghajóknál, s sokkal tovább tudott a magasban maradni — de ez nem volt lényeges, hisz amit leírt, a leg­teljesebb mértékben elképzelhető volt. Verne a történetet „rendkívüli uta­zás"-nak nevezte, és azonnali s meglepő sikert hozott számára.

Verne rádöbbent arra, hogy a közönség — abban a korban, mikor az eljövendő tudományos fejlődéssel kapcsolatos opti­mizmus tetőpontjára hágott — ki van éhezve a kalandokra. Kalandokra, melye­ket abból az új nézőpontból beszélnek el számára, hogy azok tudományos szem­pontból lehetségesek-e. Verne haladékta­lanul nekifogott további „rendkívüli uta­zások" megírásának, s nyolcvan regényig meg sem állt — ezek közül ma már sokat science fictionnek neveznénk —, s ez alatt világhírnevet szerzett.

Néhány év alatt valóban elég gazdag lett ahhoz, hogy meg tudjon vásárolni egy nyolctonnás kis halászhajót, amit átala­kíttatott kirándulóvitorlássá. A határtalan óceán felszínén való vitorlázás adott egy ötletet számára. Könyveiben hőseit nem­csak a levegőbe küldte el, de a Holdra és a Föld középpontjába is. Miért ne írna hát egy tengeri történetet valami új, elő­nyös nézőpontból — alulról szemlélve?

Az eredmény a Nemo kapitány lett —1870-ben jelent meg, s 1873-ban fordítot­ták angolra —, a Nautilus nevű tenger­alattjárónak, s titokzatos, emberkerülő kapitányának, Nemonak (a szó latinul senkit jelent) története. Amit megalkotott, megragadó kaland volt a tenger feneké­nek felfedezéséről, s mindenből magába foglalt egy csipetnyit: Atlantisz rejtélyes pusztulását, elveszett hajókat, csatarend­be állított tengeri szörnyetegeket s egy be­fejező célzást a folytatásra, melyet illendő módon az 1874-ben megjelent „Rejtelmes sziget"-ben fedett fel.

 

Verne kétségkívül óvatos tudományos-fantasztikus író volt, olyasvalaki, aki csak kivételesen kockáztatta meg a valóságtól történő túlságos eltávolodást. Erényei egyike volt ez: regényei a részletekre való gondos figyelem miatt győzik meg teljes mértékben az olvasót. Még ha tévedett is (hisz nem volt szaktudós s félreértett vala­mit) oly tetszetős módon tette ezt, hogy kevesen voltak eléggé akadékoskodók megkritizálásához.

A Nemo kapitány-ban Verne olyan ten­geralattjárót írt le, amelyet 1870-ben sen­ki nem lett volna képes megépíteni (s ami díszességét, tágasságát illeti, talán ma sem lenne megvalósítható), de nem ő volt az, aki kitalálta a tenger alatti hajózás eszmé­jét és alkalmazását.

Az első tengeralattjárót egy Cornelis Brebbel nevű hollandus építette 1620-ban, a Temze folyóban merült le új­ra és újra vele.

1800-ban Robert Fulton — aki később megépítette az első kereskedelmi célokra használható kerekes gőzhajót — azon fá­radozott, hogy egy nagyobb és jobb „Tek­nőcöt” építsen a franciák számára — ők ez idő tájt háborúban álltak Nagy-Britan­niával. Tengeralattjáróját egy másik ten­geri teremtmény után Nautilusnak nevezte el (kagylós fejlábú állat), s bemutatója so­rán csakugyan elsüllyesztett vele egy öreg hadihajót —, ám a franciák érdeklődését nem sikerült felkeltenie. Fulton ekkor a britekhez fordult, nekik is elsüllyesztett egy régi hajót, de őket sem érdekelte a ta­lálmány. Visszatért az Egyesült Államok­ba, s nekifogott, hogy megépítsen egy leg­alább száz ember befogadására képes gőzzel hajtott tengeralattjárót; meghalt azonban anélkül, hogy ezt a munkát befe­jezte volna.

Arra az időre, mire Verne megálmodta pazar kivitelű, korlátlan víz alatti tartóz­kodásra képes tengeralattjáróját (szándé­kosan nevezte el Fulton hajója után) már sok tengeralattjárót építettek, de egyik sem tudott rövid időn túl odalent marad­ni.

Verne könyvének mindamellett akkora sikere volt, hogy mikor végül az elektro­motorok a tengeralattjárókat a gyakorlat­ban is használhatóvá tették, az első, 1886-ban két angol által épített, teljes egé­szében elektromossággal működő ilyen szerkezetet Verne hajója iránti tiszteletből Nautilusnak nevezték el. S mikor 1955-ben az Egyesült Államok vízre bo­csátotta az első atommeghajtású tengera­lattjárót — az is a Nautilus nevet kapta.