1969 júniusában Balogh
László, az Esti Hírlap újságírója interjút készített a bolgár
kémregények Magyarországon is jól ismert, híres írójával, Andrej Guljaskival.
Az interjú apropóját tulajdonképpen egy irodalmi búcsú adta: Avakum Zahov,
a szocialista tábor egyik legismertebb irodalmi hőse, a bolgár kémelhárítás
fenegyereke, aki még James Bondot is legyőzte egy legendás párviadalban,
búcsúzni készül az olvasóktól – a szerző pedig kedves alakjától. Akit a magyar
közönség is nagyon jól ismer, hisz a Zahov-könyvek nálunk is megjelentek – sőt,
a Képes Újságban Korcsmáros Pál rajzaival 1968-ban A 07-es
ügynök képregényes formában is napvilágot látott.
Az interjú helyszíne is
sokat mondó - a szófiai Nemzeti Színházban kerül rá sor, ahol Guljaski
„civilben” igazgatóként dolgozik. Olyan alkotóról van szó, aki nemcsak
regényeket ír, hanem a bolgár kulturális élet egyik fontos intézményét is
vezeti – egyéb fontos közéleti megbízatásai mellett. A cikkből kirajzolódó
Guljaski művelt, elegáns, fegyelmezett ember, aki komolyan veszi az írást, de
nem csinál belőle misztikumot. Elmondja, hogy első könyve még nem kalandregény
volt, hanem falusi, termelőszövetkezeti közegben játszódó történet - Avakum
Zahov később született meg, amikor az író tudatosan fordult a
bűnügyi-kémelhárítási történetek világa felé.
 |
| Szófiai interjú, 1969 |
A magyar újságíró a
részletekre is kíváncsi: hogyan lesz egy más témákkal induló szerzőből egy
népszerű detektívfigura „atyja”? Guljaski válasza nagyon gyakorlatias. Amikor
elhatározta, hogy ebben a műfajban próbálkozik, alaposan felkészült:
kapcsolatba került nyomozókkal, ügyeket tanulmányozott, kihallgatásokat és
bírósági tárgyalásokat ismert meg. Zahov alakja tehát nem egyetlen valós
személy másolata, inkább sok megfigyelésből, szakmai tapasztalatból és írói
átformálásból állt össze. A váltás legirreálabb szocreálról a
detektívtörténetekre más kommunista országban aligha sikerülhetett volna – a
bolgár kultúrpolitika, és be azonban kezdetben nem csak megengedte, hogy a
termelőszövetkezeti élet dolgos krónikása egy könnyebb műfajban is kipróbálja
magát, de kifejezetten támogatta is. Bennfentes titkosszolgálat-történet
kutatók szerint nem egészen saját kezdeményezésre tette – a KGB egyik
direktíváját hajtották végre. Ennek,
ahogy a szerzőnek is, persze megvolt a maga története…
A szocreál szellemében
Andrej Sztojanov
Guljaski 1914-ben született Rakovicában,
a mai Bulgária Vidin tartományában. Szerény környezetből
indult, de korán kapcsolatba került az irodalommal és a politikával. Fiatalon
Szófiába került, francia kereskedelmi főiskolán tanult, majd a két világháború
közötti Kelet-Európa sok fiatal értelmiségijéhez hasonlóan őt is magával
ragadták a baloldali eszmék. Radikális nézetei miatt kizárták a gimnáziumból,
de ez nem törte meg a pályáját. 1934-ben belépett a Bolgár Munkáspártba, és a
második világháború után már nemcsak íróként, hanem a kulturális élet fontos
szereplőjeként is jelen volt. Folyóiratot szerkesztett, intézményeket vezetett,
kapcsolatban állt az írószövetséggel, vagyis pontosan abban a közegben mozgott,
ahol az irodalom nem csupán magánügy volt, hanem társadalmi feladat, politikai
gesztus és olykor hivatalos kötelesség is.
 |
| Első magyar nyelven megjelent könyve, 1952. A szocialista realizmus jeles alkotójaként a Dimitrov díjat is sikerült elnyernie. |
Első művei természetesen
még nem a kémelhárítás világába vezettek. A Don Quijote Selvetiából („Дон
Кихот от Силвеция”, 1936) című regény szatirikus társadalomkritikával indította
pályáját. A háború után azonban Guljaski írásait egyre erősebben meghatározta a
szocialista realizmus elvárásrendszere. Az Újhold
(„Новолуние”, 1944), a Lábnyomok a hóban („Стъпки в снега”, 1946), az MT-állomás
(„МТ станция”, 1950 – ez magyarul 1952-ben
jelent meg), illetve a Vedrovo faluja
(„Село Ведрово”, 1952) által
fémjelzett világ már az új társadalom építésének irodalmi programjába
illeszkedett. A falusi modernizáció, a közösségi munka, a hősi elkötelezettség
és a régi világ meghaladásának igénye mind ott munkált bennük. Ezek a könyvek
ma már leginkább csak legfeljebb történeti dokumentumként érdekesek, de
Guljaski esetében már ekkor látszott valami, ami később a Zahov-történeteket is
működtette: tudott cselekményt fonni, tudott helyzeteket teremteni, és nem volt
idegen tőle a humor sem. Márpedig a humor a korszak hivatalos irodalmában olyan
volt, mint a boltokban a jó minőségű kávé: nem volt lehetetlen, hogy létezik,
de találkozni csak igen ritkán sikerült vele.
 |
| A Bolgár Népköztársaságban írónak lenni magasztos hivatás - egy hazai méltatás 1955-ből |
Fordulat a kémregények
felé
Az 1950-es évek végén
Guljaski a detektív- és kémregények felé fordult. Ez Bulgáriában akkor még nem
számított bejáratott terepnek, de igény volt a szórakoztató irodalomra. A
bűnügyi rejtély, a nyomozás, a leleplezés és a kémjátszma egyszerre adott
lehetőséget izgalomra és ideológiai üzenetre. A sorozat előzményeként
emlegethető A drágakő („Скъпоценен камък”, 1956), amelyben a
későbbi történetek egyik fontos elbeszélői szereplője már felismerhető. Maga
Zahov először az 1959-es Kémelhárítás
(„Контраразузнаване”, 1959 – magyarul
1961-ben ismerték meg az olvasók) című történetben lépett színre, amely később A Momcsilov-ügy („Случаят в Момчилово”, 1960) címen is ismertté vált.
 |
| A sikeres szerző az ötvenes évek végén |
Zahov nem pisztolyt pörgető
kalandor, és nem is az a fajta szuperügynök, aki minden fejezet végén más
kontinensen köt ki. Inkább figyelmes, fegyelmezett, logikusan gondolkodó ember,
akinek legfontosabb fegyvere nem a gyors autó, hanem a következtetés. Ha valamiben
rokona Sherlock Holmesnak, az a rend iránti szenvedély és a részletek
tisztelete. Ha pedig saját korának gyermeke, az abban látszik, hogy a nyomozás
nála sosem puszta magánügy: a közösség, az állam és a szocialista rend
védelmének szolgálatában áll. Komoly szerzők állítják, hogy az egész
vállalkozás mögött végső soron a KGB állt: Donald McCormick újságíró a Who's
Who in Spy Fiction című 1977-es könyvében Guljaskit olyan regényíróként
mutatja be, aki a hatvanas évek elején az új szovjet propagandavonalat
képviselte Bulgáriában. Ezt Vlagyimir Szemicsasztnij, a KGB frissen
kinevezett vezetője indította el 1961-ben, amikor éppen ebben a témában írt
cikket az Izvesztyiában – olyan műveket sürgetett, melyek a Szovjetunió titkos
ügynökeit, mint a hazát védő nemes hősöket népszerűsítsék, izgalmas, nagy
olvasóközönséget vonzó formában.
 |
| A Zahov-regényeknek hangulata volt |
A Zahov-történetek egyik
érdekessége éppen ez a kettősség: az ideológiai igény és a szórakoztatás
szándéka sajátos találkozása. Olvashatók klasszikus rejtvénytörténetként, ahol
az olvasó lépésről lépésre próbálja követni a nyomokat, de olvashatók a
hidegháborús világkép irodalmi lenyomataként is. Guljaski nem titkolja, melyik
oldalon áll a hőse. A rossz többnyire kívülről érkezik, elegánsan öltözött,
kellően cinikus, és feltűnően érdeklődik a bolgár tudományos, katonai vagy
állami titkok iránt. Zahov ezzel szemben higgadt, tisztességes, erkölcsileg
megingathatatlan figura. Mai szemmel mindez néha túlságosan szabályosnak
tűnhet, de a műfaj logikájába jól illeszkedett. Az ekkoriban született nyugati
kémregényekben sem a lélektani árnyaltság volt az első számú követelmény, hanem
az, hogy legyen veszély, legyen ellenfél, legyen fordulat, és a végén a
megfelelő ember álljon talpon.
 |
| A filmben Ljubomir Dimitrov alakította Zahov ügynököt, 1964 |
A sorozat gyorsan bővült. Az Éjféli kaland („Приключение в полунощ”, 1960, magyar
megjelenése: 1964, filmes feldolgozása: 1964), a Csipkerózsika („Спящата
красавица”, 1961), az Egy esős ősz
(„През една дъждовна есен”, 1963) és
a Kis éji zene („Малка нощна музика”, 1965) mind azt mutatták, hogy Guljaski nem
alkalmi kirándulást tett a műfajba, hanem saját hőst és saját világot épített.
A címek önmagukban is jelzik, hogy Zahov nem kizárólag lőtereken, irodákban és
kihallgatószobákban mozog: a sorozat egyszerre akart kémregény, rejtvény,
társadalmi tabló és némi irodalmi játék lenni. Ettől nem lett ideológiamentes,
de olvashatóbbá vált, mint sok korabeli tanító célzatú történet.
 |
| Hajsza a szófiai utcán... A nyugati kém Szirén típúsú lengyel autóban, Zahov egy szolgálati Volgában. Mesterséges intelligecia segítségével készült szituációs rekonstrukció. |
Az ellenfél a 007-es
A legnagyobb visszhangot
kiváltó opus az Avakum Zahov a 007-es
ellen („Срещу 007”, 1966) volt.
Már az alapötlet is olyan, amelyre nehéz nem felkapni a fejünket: a bolgár
ellenkém összecsap a brit szuperügynök átlátszóan Bondra emlékeztető
változatával. A 007-ből 07 lett, mintha a szerző csak annyit mondott volna: jó,
akkor vegyünk le róla egy nullát, és máris másik ember. A történetben egy brit
ügynök Bulgáriába érkezik, hogy megszerezzen egy stratégiai jelentőségű
tudományos felfedezést. Zahov feladata az, hogy megakadályozza a lopást,
visszaszerezze a titkot, és közben bizonyítsa, hogy az elegancia, a cinizmus és
a technikai fölény nem ér annyit, mint a józan ész, a fegyelem és a közösség
iránti felelősség.
 |
| Guljaski Londonban, 1967 - a mesterséges intelligencia segítségével készült szituációs rekonstrukció |
A nyugati sajtó is felkapta a tervet: a Daily Mail, a Guardian és a Newsweek előre beharangozta, hogy az új történetben Avakum Zahov, a bolgár ellenkém legendás alakja összecsap Bonddal, és végül győz. A Newsweek még külön nevet is adott neki: „a bolgár Lancelot”. Ez nemcsak találó, hanem nagyon beszédes kép is: Zahov így nem egyszerű politikai ellenfiguraként, hanem lovagias, erkölcsi tartással bíró hősként jelent meg a nyugati olvasók előtt. Guljaski engedélyt kapott arra, hogy Angliában tárgyaljon a könyv megjelenési lehetőségeiről: kezdetben még abban is reménykedett, hogy a Bond-könyvek Ian Fleming halála utáni jogtulajdonosa, Glidrose Productions Ltd. hivatalosan is hozzájárul a 007-es alakjának felhasználásához.
 |
| Ha a 07-es ügynök nem is, de az első Zahov-könyv végül 1969-ben megjelent Nagy-Britanniában, majd a következő évben az Egyesült Államokban is. Kelet-európai bestsellerként hirdették. |
Ez persze nem történt meg: Peter
Janson-Smith, a külföldi kiadások kérdésében komptenes márkakezelő mereven
elzárkózott attól, hogy Fleming hőse egy olyan regényben szerepeljen, ahol a
végén nem ő győz, hanem őt győzik le. Gulkjaski nem adta fel: a Fleet Street
környékén még sokáig emlegették az angolul rosszul beszélő bolgárt, aki tömött
barna aktatáskájával járta a szerkesztőségeket, hogy kiadót találjon a
könyvének, ám sikertelenül – végül azonban Ausztráliában sikerült
megjelentetnie, nem kis nemzetközi visszhangot keltve. Végül azonban az első
Zahov-regény Angliában is megjelent The Zakhov Mission címen a Cassel
kiadó gondozásában – e következő évben ezt követte az amerikai kiadás, amire a
Doubleday vállalkozott.
 |
| Nemzetközi kiadói ügyekben lánya, Szveta volt segítségére. A szófiai francia nyelvű gimnáziumban végzett, kiválóan tudott franciául és angolul. Többször elkísérte apját külfökdi tárgyalásaira. Franciaországba ment férjhez, fordítóként dolgozott. |
A 007-es regénye
bulgáriában először folytatásokban jelent meg, aztán könyv formában, új és új
kiadásokban – évtizedeken át. Zahov alakja már nem külön magyarázatra szoruló
figura, hanem maga a cselekmény mozgatóereje. Amit róla megtudunk, azt a
nyomozás közben tudjuk meg. Nem nagy önvallomásokban mutatkozik meg, hanem
abban, ahogyan kérdez, kivár, összerakja az apró jeleket, és nem hagyja magát
elkápráztatni az ellenfél külsőségeitől. A
07-es ügynök vele szemben a nyugati kémromantika parodisztikus tükörképe:
magabiztos, látványos, kissé túljátszott figura, akinek minden mozdulatában ott
van a hit, hogy a világ úgyis az ő színpada. Guljaski szempontjából éppen ez a
veszte. A regény nem egyszerűen azt akarja elmondani, hogy a bolgár hős
ügyesebb, hanem azt is, hogy más erkölcsi rend szerint él. Zahov győzelme ezért
nem csupán szakmai siker, hanem világnézeti bizonyítás is.
 |
| Az ausztrál kiadás. |
A cselekmény igazi
hidegháborús ízekkel dolgozik. Tudományos titok, elrabolt szakember, nemzetközi
üldözés, macska-egér játék, végül távoli, antarktiszi helyszín: minden megvan
benne, amitől a korszak olvasója elégedetten helyezkedhetett el a fotelben. A
regény vállaltan vitázik Bonddal, de nem egyszerű utánzat. Inkább ellen-Bondot
épít: ha a brit ügynök a nyugati fogyasztói csillogás és az egyéni vakmerőség
hőse, Zahov a fegyelmezett gondolkodásé és az állhatatos szolgálaté. Ez a
szembeállítás ma talán túlságosan sablonosnak hat, mégis van benne
irodalomtörténeti izgalom. Ritka pillanat, amikor a keleti blokk populáris
irodalma nemcsak követni próbálja a nyugati mintát, de hozzájárul annak
alakulásához is.
 |
| Zahov ügynök akcióban - mesterséges intelligecia segítségével készült helyzetrekonstrukció |
Nemzetközi siker – hazai
elutasítás
Zahov kalandjai rövidesen
már tizenhat nyelven jelentek meg, köztük arabul és japánul is. Rendkívül
népszerű volt a Szovjetunióban, ahol sok százezeres példányban fogytak a
sorozat darabjai, de a magyar olvasók is kedvezően fogadták a
Zahov-történeteket – magyar nyelven a szerző életében három kötet jutott el az olvasókhoz. Képregény azonban kizárólag Magyarországon készült belőle.
 |
| Az első magyar megjelenés: folytatásos közlés a Néphadseregben (1967). Természetesen ez is a Bond-vonalat emelte ki. |
Guljaski ellenkémfigurája olyan időszakban lépett ki a nemzetközi nyilvánosság elé, amikor a hidegháborús kémregény különösen erős műfaj volt: a közönség szerette a titkos akciókat, a rejtett játszmákat, a nagyhatalmi feszültségeket és azokat a hősöket, akik a háttérben vívják meg a maguk csatáit. Zahov ebben a mezőnyben azért volt érdekes, mert nem a nyugati kémregények mintáját másolta. Magyarul 07-es ügynök először 1967 februárjától a Néphadseregben jelent meg folytatásokban, majd az év második felében a Kossuth kiadó kalandos regénysorozatában, Kass János illusztrációival.
 |
| A borító Kass János munkája volt |
.png) |
| Egy "képregényes" illusztráció az 1967-es magyar kiadásból |
A külföldi fogadtatás
különösen Franciaországban lett látványos. Guljaski első Zahov-regénye ott „Misszió Momcsilovóban” címmel jelent
meg, és a francia kritika komolyan vette a bolgár hőst. Jacques Marsenac,
a Le Figaro kritikusa Zahovot szó szerint „a logika és az elemzés
mestereként” méltatta. Ez a megfogalmazás pontosan rátapint arra, amitől a
figura különbözött a korszak harsányabb kémalakjaitól: Zahov elsősorban
gondolkodó ember, aki a részletekből építi fel az igazságot.
 |
| Egy folytatás a 49-ből. A 07-es besettenkedik Bulgáriába. Még nem sejti, hogy az elhárítás derék tisztjei minden lépését figyelik... |
A sikerből akár komoly nemzetközi
kulturális áttörés is lehetett volna. Francia és amerikai filmesek érdeklődtek
Guljaski művei iránt, sőt hollywoodi feldolgozás terve is felmerült, bolgár
főszereplővel. A történet azonban éppen ott akadt el, ahol támogatást kellett
volna kapnia: otthon. A bolgár irodalmi és politikai közeg bizalmatlanul
fogadta a Bond-szálat, a tervet ideológiai és művészi alapon is támadták. Legélesebb
bírálója Bogumil Rajnov, a Bolgár Kommunisták Uniójának alelnöke,
1976-tól KB-tagja volt, aki kemény szavakkal ostorozta az egykor ideológiailag
helyes vonalat követő Guljaski az igénytelen tömegirodalom felé fordulását.
Tudta, miről beszél: ő maga is írt detektívregényeket (ezek közül több magyarul
is megjelent), igaz óvakodott hőseit a nemzetközi porondra is bevezetni. Az
áskálódás elérte a célját: Zahov nemzetközi karrierje félbemaradt, Guljaski
karrierje megbicsaklott. A külföldi visszhang, a kritikai elismerés és a filmes
érdeklődés megvolt, de a bolgár belső ellenállás végül elzárta előle azt az
utat, amely a helyi sikerből valódi világkarriert formálhatott volna.
 |
| Pánczél Lajos kicsit feltúrbózta a Zahov-regényekben elég halovány szerelmi vonalat. Figyelem: spoilerveszély! Idővel egy csók is elcsattan majd! |
Hogy miért tervezte már
1969-ben Guljaski Zahov „nyugdíjazását”, amiről a magyar újságírónak is
hosszasan beszélt, ma már rejtély. Ami tény: a sorozat 1969 után is
folytatódott, későbbi darabjai tovább építették a hős legendáját. A lezárás
viszont különösen beszédesre sikerült. Az Avakum
Zahov utolsó kalandja („Последното
приключение на Авакум Захов”, 1976) végén Zahov egy tibeti küldetés során
eltűnik. Ez lehet egyszerű kalandregényes megoldás, de nehéz nem jelképként lrtelmezni.
Mintha a hős, aki addig mindig megtalálta a rejtett összefüggéseket, végül maga
válna megoldatlan rejtéllyé. Guljaski ezzel nemcsak lezárta, hanem kissé ki is
emelte figuráját a sorozat hétköznapi logikájából. Zahov nem meghal, nem
nyugdíjba megy, nem ír emlékiratot; eltűnik. Egy kém számára alighanem ez a
legstílusosabb távozás.
Az utolsó évek
Andrej Guljaski pályáját
igazságtalan volna kizárólag Avakum Zahov alakján keresztül látni, még akkor
is, ha a bolgár ellenkém tette őt a nemzetközi olvasóközönség számára igazán
ismertté. Guljaski a bolgár irodalom rendkívül termékeny szerzői közé
tartozott: hosszú élete során több mint hetven regényt, novellát, drámát és más
művet publikált. Könyvei közül ötvennél
is több jutott el külföldre, mintegy húsz nyelven, több mint huszonöt
országban. Ez önmagában is jelzi, hogy sok műfajban dolgozó, széles olvasói
közönséget megszólító alkotó volt.
 |
| James Bond emberére akadt... - egy lelkes tudósítás a Délmagyarországban, 1966. |
A 007-es körüli problémák átmeneti
jellegűnek bizonyultak. A bolgár Írószövetség alelnöki tisztét 1972.
június 8. – 1989. március 29. között töltötte be, a 6. és 7. Nemzetgyűlésben
1971–1986 között volt képviselő. A Szocialista Munka Hőse
címet kétszer (1974, 1984) nyerte el. Könyvei továbbra is rendre megjelentek. Életének utolsó éveire mégis egyre erősebben
rávetült a fokozódó mellőzöttség és a személyes veszteség árnyéka.
 |
| Imádott felesége, Emília, húsz éves korában. |
A politikai rendszerváltás
számára nem hozott kedvező fordulatot. Fia, Ljubomir Guljaski szerint apja
utolsó kéziratát, az Egy fiatal nő
naplóját a Narodnaja Jadezs kiadó 1990-ben törölte kiadási
tervéből. A mű az előző évben megjelent Egy
pohárka konyak („На чашка коняк”)
életrajzi folytatása lett volna, és Guljaski feleségének, Emíliának az életét
dolgozta fel. Emília különleges asszony volt: apja Kosta Petrov, a
dupnicai kommün vörös polgármestere volt, aki 1920 októbere és 1923 februárja
között, 842 napon át állt a város élén, ő maga fiatalon partizánnak állt.
 |
| 1986 |
Emília 1991-ben
bekövetkezett halála Guljaskit mélyen megrendítette. Felesége elvesztésével
mintha alkotói erejének utolsó biztos támasza is eltűnt volna. Szófiai, Biryuzov
utcai lakásában magányosnak és elhagyatottnak érezte magát, súlyos depresszióba
zuhant. Amikor lánya, Svetla Strasbourg-ból hazatért, apját
szinte mozdulatlan állapotban találta; Guljaski alig tudott megszólalni.
1993-ban Svetla magához vette az akkor már 81 éves, négy szívinfarktuson
átesett írót. Hosszabb franciaországi tartózkodásra jogosító vízuma volt,
társadalombiztosítása azonban nem.
Svetla családja 1995-ben
kapta meg a francia állampolgárságot, de Guljaski ugyanazon év júliusában
meghalt. A Le Monde terjedelmes cikkben emlékezett meg róla,
Franciaországban pedig műveit nyolc alkalommal is kiadták fordításban. Strasbourg
nyugati temetőjében helyezték örök nyugalomra, a helyi írószövetség anyagi
segítségével. Lánya később így idézte fel a gesztust: „Azt mondták nekem, hogy
Franciaország olyan ország, amelynek földje mindig is befogadta a világ minden
tájáról érkező művészek, írók és értelmiségiek földi maradványait.” Az író
sírján azonban mindmáig nincs bolgár nyelvű emléktábla.
 |
| Leszámolás a Sarkvidéken... Bond eltűnik egy hasadékban. Néhány év múlva Zahov is követi. Mesterséges intelligencia segítségével készült helyzetrekonstrukció |
Zahov ma már inkább
irodalomtörténeti kuriózum, mint eleven tömegkulturális ikon. De éppen ezért
érdemes újra elővenni. Aki olvassa, egyszerre látja benne a korszak korlátait
és a műfaj makacs életképességét. Látja a szocialista példázatot, de látja
mögötte az írót is, aki történetet akart mesélni, ellenfelet akart teremteni,
és hősét legalább egyszer a világirodalom legismertebb titkosügynökével
szerette volna egy ringbe küldeni. Ez nem kevés. S ha a bolgár ellenkém végül nem
is döntötte le James Bondot a trónjáról, annyit mindenképpen elért, hogy a régi
kémregények polcán ma is külön hely járjon neki.
