Mattyasovszky Jenő Hóddal nem csupán egy kémhőst teremtett a magyar irodalomban, hanem egy olyan karaktert, aki két évtizeden át folyamatosan jelen volt az olvasók életében, és aki a hatvanas években megszülető hazai szórakoztató irodalom egyik legismertebb alakjává vált. Regényeiből számos képregény született – azt a hármat, amelyiket Fazekas Attila 1984-ben és 1985-ben rajzolt meg, most új kiadásban jelentette meg a V26 Kiadó.
A kémek titokzatos világa mindig
vonzotta az olvasókat: mikor a hatvanas évek elején a szovjet könyvkiadás a
csekisták a második világháborús emlékiratai után megnyitotta az utat a
szórakoztató regényeknek is, új, „exportképes” műfaj született: a spionszkij
roman, a kémregény. Legsikeresebb alkotóinak könyvei a testvéri szocialista
országokban is megjelentek – s ezzel lehetőséget teremtettek a hazai hősök megteremtésére
is. A „béketábor” nemzetközileg is legismertebb hőse egy bolgár kémelhárító, Avakum
Zakhov lett, akit Andrej Guljaski, a szocialista-realista irodalom
jeles képviselője hívott egy ihletett pillanatban életre, s aki egy hősies
párbajban még a britek szuperügynökét, a 07-es is legyőzte - az ő regényei
Nyugaton is megjelentek. Itthon Hód 1967-es megjelenéséig Berkesi András
vitte elsősorban ezt a vonalat, Mattyasovszky regényeivel azonban minden
megváltozott.
A kémek világa a tegnapelőttből az
akkori mába került, az ellenség már nem átpolitizált, sematikus fikcióként
lépett elő, hanem a nyugati üzletember vagy turista alakjában, aki autón vagy
repülőgépen érkezik, a mi szállodáinkban vesz ki lakosztályt, a mi titkaink
után leskelődik, a mi lányainkat csábítja el, nekünk akar kárt okozni – ellopni
legféltettebb találmányaink, disszidálásra bírni gyengébb jellemű mérnökeink. A
kémregények mellett erős kiadói vonalat képviselt a tény(?)irodalom is: Pintér
Jenő, Szabó László, Koppány József, Hahn Péter és mások tollából sorra jelentek
meg a titkosszolgálatok történetével, akcióival foglalkozó kötetek. Ezek sorába
tartoztak Tolnai Kálmán, a Pálhalmi Börtön egykori parancsnoka,
munkái is, akivel a nyolcvanas évek végén a Mi Világunk szerkesztőségében volt
alkalmam együtt dolgozni.
Az én személyes kalandom Hóddal itt kezdődött. A Mi Világunk főszerkesztője, Kulcsár Ödön 1985-től vette át a Hód regények írását, előbb, mint a Mattyasoszky kéziratok sajtó alá rendezője, aztán mint szerzőtárs, majd önálló szerző. A Mi Világunk magazinban több Korcsmáros-képregény jelent meg utánnyomásban, az új, Kulcsár-féle történetekhez azonban kellett egy új rajzoló – jobb híján nekem adta a munkát, aki amúgy is ott tébláboltam a szerkesztőségben. Így készült el 1988-ban a Hód fogságban, avagy egy szőke hölgy zokogni kezd képregényes változata, amit 1989-ben még egy teljes történet követett – a harmadikat 1990-ben már nem tudtam befejezni, mert megváltam a szerkesztőségtől.
Nem mondom, hogy nem
nyomasztotta feladat súlya: Korcsmáros, Fazekas után az egyik legnépszerűbb
képregényhőst kellett a rajzaimmal életre kelteni. Igyekeztem eredeti figurákat
rajzolni, de a hírszerzős klisék világától sem szabadott nagyon eltérni. Hód
beépített operatív ügynök volt, de hírszerző tiszteknek például nagyon annak
kellett látszaniuk, aminek: nyúztott BM-es bürokratáknak, akik rusnya irodáikban,
Ladákon meg Volgákon száguldozva veszik fel a harcot a luxushotelekben
dorbézoló, BMW-ken meg Merciken cammogó kapitalista kémek ellen.
1989-1990-ben Kálmán bátyánk több könyvét is kiadta a Népszava, gyakran fordult meg a Garay utcai szerkesztőségben. Ez általában heveny konyakozással járt együtt, mert Tolnai nem csak a jó ételeket szerette (szakácskönyvek szerzőjeként is halhatatlant alkotott, nálánál jobban senki nem tudott hal- és vadételeket elkészíteni), de a jó konyakot is. Kulcsár Ödön Araráttal, örmény konyakkal szokta megvendégelni, amit keleti útjai során kedvelt meg. Egy alkalommal Tolnai nem egyedül érkezett: egy hetven körüli szikár öregúr kísérte el. Markáns, BM-es aura vette körül, mozgása kimért volt, de magabiztos, szeme pedig még az első üveg Ararát előtt is okosan csillogott.
- Ki volt az öregúr Kálmánnal? – kérdeztem Ödönt, amikor a vendégek másfél óra után eltávoztak. - Hát a Bana ezredes – válaszolta. - Ismernem kéne? – kérdeztem bizonytalanul. - Most rajzoltad bele a képregényedbe.
A Hód-regényekben Bana Dénes
ezredes volt „az elhárítás parancsnoka”. Ilyen tisztség persze a valóságban nem
létezett: a BM III/II-es, kémelhárító csoportfőnökségének vezetője pedig
(ezredesnél magasabb rendfokozattal) közvetlenül nem is foglalkozott az
operatív ügyek irányításával. Ödön vendége valamelyik nyugati osztály vezetője
volt a hatvanas-hetvenes években, Mattyasovszky is jól ismerte, sőt,
kifejezetten róla mintázta Bana ezredes alakját. Hódnak viszont nem volt „élő”
modellje: azt az író a „legjobb” hírszerzői tulajdonságokat ötvözve gyúrta
össze.
Bana ezredesnek minden
történetben kulcsszerepe volt: sokszor ő vezette fel a cselekményt egy kiadós
miniszteri jelentéstétellel, ahogy a következő Fazekas képregény esetében (Hód
bemutatkozik) is történt. Ez a Népszavában jelent meg, csíkképregényként,
napi folytatásokban, s a sorozat nyitódarabjának, az 1967-es első könyvnek új
feldolgozása volt. Ezt követte 1985-ben a Hód és a lisszaboni futár.
Mindkettő inkább krimi, ahol a gyilkosságok mögött sötét erők, nyugati
kémszolgálatok állnak – és ahol persze a gonosz mindig elnyeri méltó
büntetését.
A három történet, amit két kötetben most a V26 Kiadó Fazekas Attila füzetek 2. és 3. részeként jelentetett meg, időutazásra hív – egy világba, amely abban a formában, ahogy Mattyasovszky regényei ábrázolják, sosem létezett, de a képregény nyelvén, a mai olvasónak is egy letűnt kor valóságaként jelenik meg. Megvásárolható a Visegrádi utca 26. szám alatti V26 képregényboltban, vagy megrendelhető a Képregénymarket webáruházból.
