Az
orosz képregény története összetett és mélyen gyökerező fejlődési ívet mutat,
amely sokkal régebbre nyúlik vissza, mint azt sokan gondolnák. A modern, nyugati értelemben vett képregény ugyan csak a 20. század utolsó évtizedeiben vonult be az orosz
kultúrába, előzményei azonban már a középkori ikonográfiában és a XVIII.
századi lubok műfajában megfigyelhetők. Az orosz kultúra és képzőművészet
hagyományai alapvetően befolyásolták a történetmesélés képi formáit, melyek még
a mai orosz képregény számos sajátosságát is meghatározták. Kiss Ferivel több,
mint egy évtizede kezdtük eltervezni, hogy a Képregény kedvelők Klubja
keretében bemutatjuk az érdeklődő közönségnek ezt a nálunk eddig rejtve maradt
világot. A választott forma egy képes bemutató előadás lett: a források lehető
legteljesebb feldolgozása mellett igyekeztem minél több kép és dokumentum
felhasználását képet adni úgy az orosz képregény történeti fejlődéséről, mint
kulturális beágyazottságáról – a korai kezdetektől napjainkig. Gyorsan kiderült,
hogy a felgyűlt hatalmas anyag nem fér be egyetlen előadásba. 2024 májusában, a
KKK akkori rendezvényén csak 1941-ig, a Nagy Honvédő Háború kitöréséig sikerült
eljutni, és már akkor kitűztük a folytatást. Erre azonban - sajnos - csak egy
évvel később, 2025 májusában tud majd sor kerülni: most 1955-ig mutatom be a
történéseket, egy harmadik alkalommal majd 1991-ig megyünk tovább, végül a
negyedik, záró előadás a mai orosz képregénnyel, és annak közvetlen
előzményeivel foglalkozik majd. A teljes bemutató anyagából készül egy
képeskönyv is - ebből vettük a jelen, az első szakaszt összefoglaló írásunkhoz
most illusztrációként felhasznált képeket is.
Bár
a képregényről gyakran gondolják, hogy kizárólag „nyugati jelenség”,
s a vezető orosz kultúrpolitikusok közül sokan még mindig egyszerű kulturális szemétnek
tartják, amit csak a bevallottan gyengeelméjűek olvassák, az orosz hagyományok
messzemenően cáfolják ezt az elképzelést. Anasztaszja Ejma, orosz
képregénykutató, így fogalmazott: „Általában úgy gondolják, hogy a
képregény, mint tisztán nyugati irányvonal, idegen az orosz emberektől, s ez a
tévhit még azokra is hat, akik aktívan olvasnak képregényeket. Az igazság az,
hogy bár a képregényipar hazánkban a 2000-es évek óta kezdett el igazán aktívan
fejlődni, a képregény, mint művészeti forma, története meglehetősen mély
gyökerekkel rendelkezik.”
Alekszandr
Kunyin, a Moszkvai Állami Gyermekkönyvtár vezető kutatója 2020-ban azt
mondta, hogy az orosz képregénykultúra története évszázadokra nyúlik vissza, és
szerves része a nemzeti kulturális örökségnek. Véleménye szerint: „A
képregény, amely szöveg és kép együttese, folyamatában mutat be egy történetet,
nem helyettesíti az olvasást, ahogy sokan hiszik, hanem kiegészíti azt, és nem
elszegényíti az információt, hanem sajátos módon csomagolja azt.”
Az
orosz képregény történetét alapvetően meghatározza a „szekvenciális
történetmesélés” hagyománya, amely az ikonográfiai ábrázolásokban és a lubok
műfajában gyökerezik. A hagiográfiai ikonok, az orosz népművészetben kiemelt
szerepet játszó fametszetek és a politikai szatíra mind hozzájárultak ahhoz,
hogy a képregény formanyelve és vizuális kultúrája hosszú évszázadokon át
fejlődjön.
A Vaszilij
Kiszjakovszkij, a Nemzeti Kutatási Egyetem formatervezői karának
illusztrációval és képregénnyel foglalkozó oktatója 2019-ben hangsúlyozta: „A
képregény történetének átfogó áttekintése megcáfolja azt a tévhitet, hogy a
képregény nem orosz. A médium története azt mutatja, hogy a képregény
Oroszországban ugyanolyan természetesen fejlődhetett, mint a világ más részein.
A lényeg az, hogy ne akadályozzuk meg.”
Ezek
a szakértői vélemények aláhúzzák, hogy az orosz képregény története nem a
modern kor találmánya, hanem szerves része az ország művészeti és kulturális
örökségének. A különböző korszakok eltérő formákat és funkciókat hoztak létre a
képregények és előzményeik számára, de a vizuális történetmesélés iránti igény
mindig jelen volt az orosz társadalomban.
Hagiográfiai
ikonok és korai képes történetmesélés
Az orosz
hagiográfiai ikonok a XIII. századtól kezdve jelentős szerepet töltöttek be
a vallási életben, a hívek tanításában és a szentek életének bemutatásában.
Ezek az ikonok nem csupán spirituális ábrázolások voltak, hanem komplex
vizuális narratívák, amelyek képesek voltak képi elemek és rövid szövegek
segítségével közvetíteni a történeteket az írástudatlan közönség számára. Az
ikonok jellegzetessége, hogy egy központi figurát – általában a szentet –
helyeztek el a kompozíció közepén, amelyet kisebb jelenetek vettek körül. Ezek
a jelenetek a szent életének kiemelkedő eseményeit mutatták be, például
csodákat, tanításokat vagy vértanúságokat.
A
hagiográfiai ikonokat a bizánci ikonográfiai hagyományok inspirálták,
ugyanakkor az orosz művészet egyedi stílusjegyeit is hordozzák. Az ikonokon
található narratívák olvasási iránya szigorúan meghatározott volt: a bal felső
sarokban kezdődött, majd a felső szegély mentén folytatódott, végül balról
jobbra haladva ért véget a jobb alsó sarokban. Ez az irányítottság
előrevetítette a későbbi szekvenciális történetmesélési technikák
alapjait, amelyek a modern képregények kialakulásában is fontos szerepet játszottak.
Az
egyik legismertebb példa a XIII-XIV. századból származó Illés próféta
ikonja, amely Vibuty falujából származik. Az ikon központi
alakja Illés, aki a vadonban tartózkodik, miközben életének és csodáinak
legfontosabb pillanatai a keretet alkotó jelenetekben jelennek meg. Az ilyen
típusú ikonok nem csupán vallási funkciót töltöttek be, hanem történelmi és
kulturális értéket is képviseltek, mivel megőrizték a közösség kollektív
emlékezetét és tanításait.
A hagiográfiai ikonokon alkalmazott vizuális narráció technikája szoros kapcsolatot mutat az orosz kéziratos krónikák szerkezetével. Az ilyen kéziratok, mint például a híres Cár arckönyve (Царь-книга), szintén képi és szöveges elemek kombinációjával dolgoztak. Az ikonok mellett ezek a krónikák is kulcsszerepet játszottak az orosz vizuális történetmesélés hagyományainak fejlődésében. Az „arcok krónikáját” IV. Iván, a Rettegett parancsára készítették el 1568 és 1576 között. A tízkötetes mű mintegy 10 000 oldalnyi kéziratot és több mint 16 000 miniatúrát tartalmazott, amelyek nem csupán illusztrációként szolgáltak, hanem a szöveg narratívájának szerves részét képezték.
A
hagiográfiai ikonok és a képes krónikák hagyományának egyik legfontosabb
tanulsága, hogy ezek az alkotások nem pusztán esztétikai értékkel bírtak, hanem
pedagógiai és kulturális szerepet is betöltöttek. Az ilyen típusú vizuális
történetmesélés az orosz kultúrában mélyen gyökerező hagyományként szolgált,
amely lehetővé tette a vallási, társadalmi és történelmi narratívák széles körű
terjedését és megértését. Ez a gazdag örökség alapozta meg a későbbi orosz
képregények vizuális és narratív világát.
A
lubok és a nyomtatott képes történetmesélés
A lubok,
mint a vizuális történetmesélés egyik korai formája, a XV-XVI. században jelent
meg Oroszországban, és eredetileg vallási témájú fametszetek formájában terjedt
el. Az elnevezés szláv gyökerekkel bír: a „lubom” kifejezés a fakéreg belső
rétegére utal, amelyet az első ilyen típusú műalkotások alapanyagaként
használtak. A lubok műfajának megértéséhez elengedhetetlen figyelembe venni a bizánci
ikonográfia, a nyugati fametszetek és az orosz népművészet egyedi
ötvözetét, amelyek együtt alakították ki ezt a sajátos kulturális jelenséget.
Kezdetben
a lubok - többes számban: lubki - szigorúan vallási témákat dolgozott fel: bibliai jeleneteket,
evangélistákat és szenteket ábrázoltak, gyakran képi sorozatok formájában, hogy
a szöveges narrációt is vizuálisan kísérjék, a XVII. század végére azonban a
műfaj jelentősen átalakult. A moszkvai pátriárka 1674-es rendelete,
amely megtiltotta az „eretnek” nyomtatványok behozatalát, arra ösztönözte a
művészeket, hogy a vallási témák mellett világi motívumokat is bevonjanak. Ez a
változás a lubok világát színesebbé és elérhetőbbé tette, különösen a szélesebb
közönség számára.
A
XVIII. század folyamán a lubok valódi tömegtermékké váltak. Az egyszerű
fametszetek technológiája lehetővé tette, hogy nagy mennyiségben gyártsanak
olcsó, színes grafikákat. Ezek a nyomatok kézzel készültek, és gyakran házalók
árulták őket vidéki területeken, ahol az írástudatlanság miatt a vizuális
információ különösen fontos volt. Az egyik legkiemelkedőbb példa a réznyomtatás
technológiai áttörése, amely nemcsak a termelési kapacitást növelte, hanem
lehetővé tette a finomabb részletek ábrázolását is.
A lubok témái hihetetlenül változatosak voltak. Ezek között szerepeltek vallásos történetek, humoros jelenetek, politikai szatírák és ismeretterjesztő ábrázolások, de gyakran előfordultak mesék, mítoszok és trágár elemek is. A XVIII. század végére a lubok nem csupán a népművészet fontos részévé váltak, hanem a tömegek tájékoztatásának és szórakoztatásának eszközévé is.
A
XIX. századra a lubok műfaja tovább fejlődött, és egyre inkább integrálódott a korabeli tömegkultúrába.
Az 1812-es Napóleon elleni háború során például a lubok propagandaeszközként
szolgáltak. Az „röpiratok” (летучие листки) szatirikus
karikatúrákat és hazafias témákat tartalmaztak, amelyek célja a francia
ellenség kigúnyolása és az orosz nép hősiességének dicsőítése volt. A XIX. század végére olyan kiadók, mint Szityin és Morozov,
évente több millió példányban gyártottak lubokhoz hasonló naptárakat és
nyomatokat, amelyek még szélesebb közönséghez jutottak el.
A
lubok nem csupán a populáris kultúra részei voltak, hanem hozzájárultak az
orosz vizuális narratíva fejlődéséhez. A kép és szöveg kapcsolatát kihasználva,
a lubok olyan szekvenciális történetmesélési technikákat alkalmaztak, amelyek a
modern képregények előfutáraiként is értelmezhetők. A politikai szatírák
mellett gyakran humoros vagy tanító célú tartalmakat is bemutattak, például
olyan képsorozatokat, amelyek a hétköznapi életet vagy erkölcsi tanulságokat
ábrázoltak.
Az orosz népi művészet e különleges formája a XX. században is megőrizte hatását. A lubok elemei megjelentek a szovjet propagandaanyagokban, és inspirációként szolgáltak az új generációs művészek és grafikusok számára. A lubok öröksége, bár idővel átalakult, máig fontos része maradt az orosz kulturális identitásnak.
Képes
történetmesélés az orosz sajtóban
Az orosz
újságírás és lapkiadás fejlődése Nagy Péter cár reformjainak köszönhetően
indult meg, amikor 1702-ben megjelent az első orosz nyomtatott újság, a Vedomosztyi.
Ezt megelőzően az 1600-as évektől kézzel írott újságelődök, például a Harangozó
(Куранты) jelentek meg, amelyek politikai hírek összefoglalóit tartalmazták.
Ezeket kizárólag a cár és a legközelebbi bojár réteg számára készítették. A
Vedomosztyi azonban már szélesebb körben terjesztett újságként szolgált, amely
Nagy Péter reformjainak és politikai intézkedéseinek népszerűsítését célozta.
Az
orosz illusztrált sajtó a XVIII. század végén és a XIX. század elején vált
jelentőssé, amikor az illusztrált folyóiratok és újságok széles közönséget
kezdtek vonzani. A XIX. század közepére az oroszországi sajtó már különböző
formátumokban és tematikákban működött. Két fő típusa alakult ki: az
úgynevezett „vastag” folyóiratok, amelyek irodalmi és közéleti tartalmakat
közvetítettek illusztráció nélkül, és a „vékony” folyóiratok, amelyek
szórakoztató és illusztrált tartalmakat kínáltak. Az ilyen típusú kiadványok
kezdetben külföldi mintákat követtek, hiszen az első kiadók közül sokan nyugati
származásúak voltak.
A XIX. század második felében, amikor a szatirikus sajtó élte fénykorát, az illusztrált történetmesélés egyre népszerűbbé vált. A legismertebb szatirikus kiadványok közé tartozott az Iszkra (1859–1873) és a Gudok, amelyek mind társadalmi, mind politikai témákat dolgoztak fel humoros és szatirikus formában. Ezek a lapok olyan illusztrált történeteket közöltek, amelyek már tartalmazták a későbbi képregények alapvető elemeit, például a szekvenciális történetmesélést és a szövegbuborékokat.
A
XX. század fordulóján a képes történetmesélés még tovább fejlődött. Egyre több
magazin és újság kezdett képregényszerű sorozatokat közölni. Ezek a
képsorozatok tipikusan szöveg nélküli vagy képaláírásos történetek voltak,
amelyek vizuális narratívákon keresztül közvetítették az információt. A lubok
hatása ezen a területen különösen erősen érzékelhető volt, mivel a szöveg és
kép kombinációja már mélyen gyökerezett az orosz kulturális hagyományban.
A
szatirikus sajtó nemcsak szórakoztatott, hanem komoly politikai és társadalmi
hatást is gyakorolt. Az Ogonyok (1879–1883) és a Budelnyik
(1865–1917) kiadványok például nemcsak humoros történeteket, hanem éles
politikai kritikát is megfogalmaztak. Ezek a lapok nemcsak a városi lakosság,
hanem a vidéki közösségek körében is népszerűek voltak, különösen a vizuális
elemeknek köszönhetően.
A képes történetmesélés az orosz sajtóban különösen sokszínűvé vált a XX. század elején, amikor a grafikai stílusok modernizálódtak, és a szekvenciális történetmesélés kifinomultabb technikáit alkalmazták. Ez a vizuális narratíva a modern képregények előfutárának tekinthető, amelyek a szovjet időszak alatt is folytatták az illusztrált történetmesélés hagyományát, különösen a háborús és politikai propaganda eszközeként.
Képregény
és képes történetmesélés a forradalom utáni első évtizedekben
Az
1917-es októberi forradalmat követően az orosz sajtó és művészet alapvető
átalakulásokon ment keresztül. A bolsevik kormányzat a vizuális kommunikációt
azonnal a forradalmi eszmék szolgálatába állította, kihasználva a grafikai
formák erejét az írástudatlan tömegek elérésére. A forradalom utáni években a
képregény első formái szorosan kötődtek a politikai propagandához. Az orosz
népművészet, különösen a lubok hagyományai nagyban befolyásolták ezeket
az alkotásokat, amelyek egyszerű képi és szöveges elemekkel közvetítették az
ideológiai üzeneteket.
A
húszas évek avantgárd mozgalmai, különösen a konstruktivizmus, mély nyomot
hagytak a szovjet képregény formálódásán. Az olyan művészek, mint El
Liszickij vagy Majakovszkij, radikális újításokat vezettek be a vizuális
kommunikáció területén. Munkáikra jellemző volt a dinamikus kompozíció és a
szöveg-kép egységének hangsúlyozása. Ezek az újító technikák hatással voltak a
szovjet képregény fejlődésére, különösen a szatirikus sajtóban megjelenő
történetekre.
A húszas évek elején a szovjet művészet úttörői, mint Alekszej Radakov és Vlagyimir Majakovszkij, egy új narratív formát kezdtek kialakítani. A politikai szatíra és a forradalmi üzenetek vizuális megfogalmazása képsorozatok és illusztrációk formájában jelent meg. Az ilyen alkotások célja az volt, hogy a bolsevik propaganda hatékonyan eljusson a lakosság legszélesebb rétegeihez, beleértve azokat is, akik nem tudtak olvasni.
A
húszas évek második felében a szovjet kultúrpolitika kiemelt figyelmet
fordított a gyermekek nevelésére. A gyerekirodalom és az oktatási anyagok
vizuális megjelenítése különösen fontos szerepet kapott. Az illusztrált
gyerekkönyvek, például Szamjuil Marsak munkái, az ifjúság szocialista
szellemben való nevelését szolgálták. Ezeket az alkotásokat gyakran olyan képes
történetekké alakították, amelyek egyfajta narratív oktató funkciót láttak el.
A
diafilmek is ebben az időszakban kezdtek el - részben az avantgárd hatására - népszerűvé
válni, hogy aztán meghatározó elemei legyenek az elsősorban a gyermekek számára
készülő vizuális kultúrának. Ezek az egyszerű képes narratívák a képregény és a
film elemeit kombinálták, így egy új, vizuálisan vonzó médiumot teremtettek. Az
első szovjet diafilm az 1920-as évek végén készült, míg az első színes
diafilmeket az 1930-as évek közepén mutatták be. Ezek a diafilmek képsorozatok
formájában meséltek el történeteket, gyakran oktató vagy propagandisztikus
céllal. Az iskolákban és könyvtárakban rendszeresen használták ezeket a
műveket, amelyek egyszerre szórakoztatták és tanították a gyermekeket.
A harmincas években a szocialista realizmus hivatalos művészeti irányzatként vált uralkodóvá, amely minden művészeti formát az ideológiai nevelés szolgálatába állított. A képregényeket ekkoriban gyakran „burzsoá műfajnak” bélyegezték, ezért visszaszorultak. Ennek ellenére néhány formában továbbra is jelen voltak, különösen a gyermekeknek szóló kiadványokban és a szatirikus sajtóban. A propaganda céljára készült képregények elsősorban társadalmi és politikai témákra koncentráltak. A történetek gyakran dicsőítették a szovjet ipar és mezőgazdaság eredményeit, miközben kigúnyolták a nyugati imperializmust és a szocialista ellenségeket.
A
szatirikus magazinok, például a Krokodil, továbbra is
közöltek képregényszerű tartalmakat. Ezek a történetek gyakran politikai vagy
társadalmi kritikát fogalmaztak meg humoros formában. Az olyan művek, mint Nyikolaj
Radlov Történetek képekben című sorozata, a vizuális
történetmesélés egyedi példái voltak ebben az időszakban.
Az orosz szovjet képregény 1941-ig tartó története szorosan összefonódott a politikai és társadalmi változásokkal. A forradalmi években kialakult vizuális történetmesélési formák, mint a diafilmek, az illusztrált gyerekkönyvek és a szatirikus magazinok, mind hozzájárultak a szovjet képregény egyedi arculatának megformálásához. A műfaj fejlődését ugyanakkor erősen befolyásolta az állami ideológia, amely hol támogatta, hol korlátozta a vizuális narratívák lehetőségeit. Ez az időszak alapvetően meghatározta a szovjet képregények későbbi irányát. 1941-től, a Nagy Honvédő Háború kitörésétől új korszak kezdődött: a képes történetmesélés a harci propaganda szolgálatába állt, ellenállásra buzdított, gúnyolta az ellenséget és bátorította, sőt: képezte a katonákat és a megszállít területek partizánjait.
Az 1945 után elkezdődött új, immár „hideg” háborúban a szovjet kultúrpolitika a képregényt, pontosabban annak addigra már Amerikában és Európában egyaránt meghatározóvá vált szóbuborékos, akció- és erőszak-központú formáját ideológiai alapon utasította el („nyugati kultúrmocsok”), mely nagyban visszavetette a háborús idők a műfajnak kedvező törekvéseit. Az „érett sztálinizmus” utolsó éveiben, majd a Generalisszimusz halála után is még jó ideig, a képregény a szatirikus lapokban, a gyermeklapokban és a gyermekirodalomban élt tovább, s persze a plakátokon és a diafilmen, a képaláírásos történetmesélés különböző formáit öltve.
A második előadás ezt a mozgalmas másfél évtizedet mutatja majd be – természetesen újra sok-sok példával, a művek és a legkiválóbb alkotók portrészerű bemutatásával. A találkozó 2025. május 29-én, csütörtökön, 18 és 20 óra között kerül megrendezésre az Eötvös10 Művelődési Házban (Budapest, VI. ker. Eötvös u. 10.). Minden érdeklődőt sok szeretettel látunk és várunk!
