Karády Katalin (1910-1990) emlékére
A magam részéről meguntam, s befejeztem azt a meddő, sehova nem vezető vitát, mely a
magyar adaptációs képregény a „szerzői” történetekhez viszonyított alsóbb- vagy
felsőbbrendűségéről szól(t). A véleményem többször leírtam, kifejtettem
(legutóbb itt a blogon idén szeptemberben): vallom (s ebben a meggyőződésemben
már aligha lehet érv, ami megingatna), hogy az két-két és fél ezer képregény,
mely a 1957 és 1990 közötti aranykorban irodalmi alkotások
feldolgozása nyomán született, jelentős értéket képviselt s képvisel, megfelelt
a kor olvasási igényeinek, segítette a vizuális és olvasási kultúra fejlődését
s bár senkitől nem akarom elvenni a rá vonatkozó kritika megfogalmazásának
jogát, egyben fel is kérem mindazokat, akik élni kívánnak vele: ha már annyira értenek hozzá, tessék jobban,
másként csinálni. Kritikusok, a pálya szabad: alkossatok remekműveket!
Mindazonáltal megértem azokat, akik inkább saját történetüket, mintsem
valami avítt klasszikust szeretnék képregény formájába önteni. Ennek persze
nincs akadálya: a jelenkor hazai selfie
képregénypiacán mindenkinek jogában áll odaállni a zömiben saját, vagy baráti
kiadó költségén megjelentetett munkája mögé, sőt, akár elé is, ha így jobban ki
tudja fejezni magát. Ám – ezt tapasztalatból tudom – a saját dolgaival az ember
elfogult tud lenni, s nem árt, ha a készülő meséről még előzetesen kikér
egy-két független véleményt. Az eredmény azonban e nemes törekvést ritkán igazolja: a néha egészen jól
megrajzolt szerzői történetek mögött kevés kivétellel harmatgyenge forgatókönyv
áll, s persze a „modernitásra” való törekvés: a szöveg minimális szintre
szorítása és a narráció, az elbeszélő átkötések szinte teljes száműzése.
Ez se lenne baj, ha a rajzok maguk is „el tudnák adni” a történetet –
de hát erre is kevés példa van. Az író mestersége, csakúgy, mint a dramaturgé,
mindenekelőtt mesterség: vannak szerkesztési és a műfajra jellemző szabályai,
amire a zseni ösztönösen érez rá, nekünk, többieknek viszont a szakmai fogások
megismerése, elsajátítása csak fáradtságos tanulási folyamat révén sikerül.
Erről – kedves barátom Fazekas Attila
történetein keresztül érzékeltetve – korábban már részletesebben is írtam (itt,
itt és itt) – hogy erőfeszítésem menyire hiábavaló volt, mi sem mutatja
jobban, mint az, hogy mai napig a legkisebb érdeklődésre számot tartó cikkek
között tartom nyilván az ennek okán aztán be sem fejezett, torzóban maradt
sorozatot. S mint egykor Karády Katalin az
ő kis gárdahadnagyára, csak reá gondolok: sóhajom talán megtalálja a még meg nem
született opus magnumot, a képregény nyelvén megszólaló irodalmi alkotást.
Persze aki írt már képregényt, tudja, hogy ez annyira azért nem
egyszerű. Fehér Tibor, Heltai Jenő,
Rejtő, Mikszáth, Jókai, hogy csak néhány, a képregényhez sokszor utat
talált, kedves magyar szerzőmet említsem, tudott írni. E nagyon más korban, más
irodalmi stílusok szerint született műveknek volt története, élő alakjai – a dramaturgnak nem azon kellett
törnie a fejét, hogy a geróf mit csinál majd, ha megtudja, Amália grófnő félre lépett a lovásszal, hanem hogy miként jelenjen
meg a képregényben a jelenet, ahogy hosszú, egyenes lovassági kardját a szalonban Juliska,
háttérben álló szolgálólány rémült sikolyától kísérve a csalfa asszony hófehér
kebelébe mélyeszti. Kész anyagból dolgozni – minden táncdalszerző tudja –
mindig könnyebb, mint kigondolni a dallamot – nem véletlenül oly „áthallásosak”
a múlt és a jelen népszerű slágerei. Voltak persze (s szerencsére vannak is)
Isten áldotta, nagy képregény-szövegíró tehetségek, akik írónak, dramaturgnak
egyaránt kiválóak voltak: a régiek közül Hunyady
József és Őrsi Ferenc volt ilyen,
a kortársak közül Bán Mórt említeném.
A jól megírt irodalmi forgatókönyv azonban (akármennyire jól rajzolják
is meg) önmagában még nem garantálja a sikert. Ehhez kell valami többlet,
valami plusz, ami nem a provinciális zsánerirodalom körébe tartozik: ez utóbbi
fogalmat egy interjúban Fonyódi Tibor
barátom „vezette be”, s úgy határozta meg, mint olyan irodalmi kísérletet, ami
Soprontól balra nem érdekel senkit. Szerinte ilyen a kortárs magyar irodalom
nyolcvan százaléka – ami szomorúbb, hogy ilyen a kortárs magyar képregény 99,5
%-a is, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy az (egy néhány ezres,
elit olvasóközönséget kivéve) Soprontól jobbra sem érdekel már senkit.
A magyar könyvpiacon most nagyon „megy” a történelmi, szandálos-jatagános zsáner, s Istennek hála: a
magyar történelmi témájú alkotások is – mint Fonyódi az
interjúban elmondta, az ő könyvei közül is ezek fogynak jobban, nem a rajongók (jómagamat is közéjük értve) között méltán és igennagyon népszerű, Harrison Fawcett néven jegyzett regényei.
Brett Shaw azonban külföldön éppúgy eladhatatlan, mint a
magyar őstörténetből gyökerező szittya-fantasy – a Lajtán túl már nincs
számukra hely. S nincs ez másként a képregénnyel sem. Ha a magyar rajzoló
külföldön sikeres, azt mindig külföldi forgatókönyv révén éri el: nem nagyon
tudnék olyan történetet mondani, mely először itthon jelent meg, el is fogyott
két-háromszáz példányban rendesen, aztán csodák csodája, Franciaországban,
az Egyesült Államokban vagy éppen a Távol-keleten hirtelen
karriert csinált. (Gyermekkönyvet azonban igen: a bűbájos Boribon-történetek
alkotója, Marék Veronika munkái pl. épp Japánban lettek hihetetlenül népszerűek). Pedig, ha úgy vesszük, a képregény, mint exportcikk „előállítása” jóval olcsóbban
(és gyorsabban) megoldható: míg egy regény lefordítása költséges vállalkozás, a
képregény szöveges részei 15-20 gépelt oldalnál többet ritkán tesznek ki: egy
jó angol fordító számára ez egy üveg Ballantines és két karton cider beiktatása
mellett akár egy hétvégén is megoldható.
A kérdések kérdése (az után persze, hogy ki rajzolja majd meg) nyilván
az, hogy van-e, lehet-e exportképes egy egyéni, eredeti, magyar témával
foglalkozó forgatókönyv – olyan sztori, mely a mienk, de valamiért a nagyvilágban
is eladható. A népszerű zsánerek „magyarításai” eleve kiesnek. Fábián György
Mária-fegyverét, ezt a zseniális Dan Brown ihletette kalandregényt
izgatottan és végtelen örömmel olvastam, hisz „főszereplője” szülővárosom, Győr
és környéke volt – gyanúm viszont, hogy nem hogy külföldön, de a győri
helyismeret hiányában már Debrecenben
sem tudna az amúgy kiválóan megírt, cselekménydús sztoriban kellőképpen
elmélyedni a Nyájas Olvasó. A magyar történelem nekünk ezernyi témát kínált – a mai fiatalok
(és sajnos felnőttek) zömétől azonban ezek (miként történelmi nagyjaink is)
már oly távol állnak, mint a Jupitertől a Nap – miközben, ha egy
lazán sodort spanglit ígérünk neki, bármelyik tizenéves fel tudja sorolni a Trónok
harca királyi házait s jó eséllyel a Lannisterek teljes vérvonalát
is kapásból levezeti.
Hajunkra kenhetjük a magyar szuperhősöket is: egyrészt, mert –
képregényes formában - nincsenek, másrészt, ha lennének sem rúgnának labdába a Marvel
és DC világsztárjai mellett. Magam is eljátszottam korábban a
gondolttal, hogy valami ősmagyar mitológiából előlépett hőst (pontosabban:
hősnőt, mert ha lúd, legyék deges) mily előnyökkel járna a mai hazai viszonyok
között kalandokba keverni. Felmérve azonban, hogy yuyuval - akit nyilván
felkértem volna a kiadvány nyomdai előkészítésére – együtt lett volna pont
ötvenegy olvasóm, inkább visszatértem az előreláthatóság és a kárfelelősség
problémáinak boncolgatásához, s ha nagyon rám jött az ihlet, inkább rajzoltam Artúr
unokámnak egy nyuszit. Ugyanígy nem lett volna sok értelme sokáig
tervezgetett mangám, a Gál utcai csajok megvalósításának sem: eltekintve
attól, hogy a végül rengeteg munka árán megvalósult, saját költségen kiadott
történetet a „kritikusok” nyilván üstöllést ízekre szedik, mint befektetés az elfogyasztott
téntára és rajzlapra valót sem hozta volna vissza. Ezt Fazekas Attilával,
aki járatos az ön-kiadási dolgokban egy csendes szeptemberi délutánon
levezettük, átbeszéltünk, majd hasznosabb és előrébb vivő témára – a focira – tértünk át.
Ez persze idáig nem több, de nem is kevesebb, mint a már általában
megszokott, bús, magyar mályogás – ezt mérik a népszerű talponállókban, s ezt a
képregényes fórumokon is. Marosi László, a Táltos kiadó egykori legendás
alapítója nyilván másként látná. Mikor az idén tavasszal a KKK vendége volt,
sok értékes gondolatát osztotta meg velünk a kiadói szakma és a piac viszonyáról. Őszintén
bevallotta, nem vezérelte őt akkor a képregény-kiadással semmiféle
kultúr-misszió: azt ismerte fel, hogy a nyolcvanas évek elején pénz, nagyon
nagy pénz volt a képregényben – s azt is, hogy a korabeli, kapzsi politikai
elit kellő ösztönzés fejében képes számára külön utat nyitni céljai
megvalósítása érdekében. Amivel nem számolt, az az volt, hogy ez az út túl
gyorsan és túl magasra vezetett – néhány évvel később ki is adták rá a kilövési
engedélyt.
Marosi mesélte, hogy az egyik nagy állami (szocialista, tehát
megbízhatóan veszteségre termelő) kiadó igazgatója a nyolcvanas évek derekán
megkérdezte tőle: hogy van az, hogy minden, amihez nyúl, az ő keze alatt
arannyá változik. „Érzékem van az üzlethez.” – válaszolta szerényen. „Nem
azt adom el, amit én akarok, hanem azt, amire a piacnak szüksége van. A
képregény most ilyen. Az ötvenes évek elején nyilván svájcisapkát meg
lódenkabátot adtam volna el.” A tanítás igaz s mély értelmű: ha a piacnak
nincs szüksége a termékünkre, haszon reményében bizton nem éri meg foglalkozni
vele. De Marosi tovább ment. „Piacotok – mondta a jelen lévő képregényes
fiatalokhoz fordulva. – Nem csak idehaza lehet. Kérdés, hogy tudjátok-e azt
teljesíteni, ami mondjuk egy kínai megrendelőnek kell?” – s rögtön fel is
vázolt egy üzleti modellt, mely megvalósításában kapcsolatai révén konkrét
segítséget is ígérni tudott. Hogy lett-e belőle megrendelés, nem tudom – a
tanulságot azonban levontam: mindegy, mi a termék, eladható lesz, ha létező
igényt tud kielégíteni.
Persze ha az embernek „küldetése” van (mert beleszeretett egy témába),
s ezzel még pénzt is akar keresni, a másik – nehezebb – utat kell választania:
egy korábban még nem létező igényt kell felkeltenie. Tulajdonképpen ezt
csinálja mindenki, még a filmesek is: házal a projektjével, karaktereket dolgoz
ki, mintarajzokat, oldalakat készít, a megvalósításhoz kiadói partnert keres.
Belföldön, a projektet a magyar piacra szánva ez gyakorlatilag lehetetlen – a
ritka kivételt (pl. a nyugatos zombik közösségi finanszírozású projektjének nem
várt sikerét) tekintsük annak, ami: igen ritka kivételnek. A többi, még talpon álló
magyar kiadói vállalkozás (pl. a Képes Kiadó Rejtő-sorozata) mögött
iszonyú munka, jelentős befektetés és igen-igen szolíd megtérülés áll – ezzel
az erővel a pénzét megforgatni kívánó hazai vállalkozó (a retró szellemében)
akár micisapkát vagy lódenkabátot is gyárthatna. Sikeres csak olyan elképzelés
lehet, ami vagy nagyon „eltalálja” a hazai kulturális piac valamely meglévő, de
fel még nem tárt igényeit, vagy témaválasztása, megvalósítása révén
exportképes. Az ideális persze a kettő együtt – pedig egyenkénti megvalósításuk
sem egyszerűen teljesíthető követelmény. Ha tudnám a tutit, nyilván már csinálnám: van azonban egy képregény-témára vonatkozó, konkrét elképzelésem,
amit – minden garancia vállalása nélkül – megosztanék itt a Nyájas Olvasóval.
Az 1944 márciusa és 1945 áprilisa közötti időszak a magyar történelem
legizgalmasabb, legdrámaibb korszakai közé tartozik. A maga módján a
szocialista időszak számos képregénye emléket állított ennek: a rajzolt lapokon
lényegesen több partizán-akciót hajtottak végre, mint a valóságban. Magyarország
német megszállásakor, s után azonban volt nemzeti ellenállás – nem csak
Bajcsy-Zsilinszky Endrére gondolok, aki – ritka bátorsággal – már márciusban
pisztollyal fogadta az őt letartóztatni kívánó gestapósokat, s összeesküvő
társaira, akiket aztán (persze árulás folytán) majd vele együtt november 22-én
fognak le. Katonatisztek, polgári személyek, de, még rendőrök és adóhivatali alkalmazottak is szembeszálltak Szálasi kormányával és a német megszállókkal: a nyílt fellépés,
a fegyveres akciók mellett (mert ilyenre azért a valóságban is sor került) zsidók,
katonaszökevények, sőt - mint az egykor, itt Új-Lipótvárosban pár utcányi tőlünk lakó kiváló orvosprofesszor is - kommunisták bújtatásával, hamis iratokkal való ellátásával,
élelmezésével, menekítésével a jó ügy érdekében sokan
kockáztatták életüket.
Közéjük tartozott negyvenes évek elejének ünnepelt szupersztárja Karády
Katalin is. 1939-ben, első színpadi sikerei után meredeken emelkedni
kezdett a karrierje: a következő négy évben 22 filmet forgatott. És milyen
filmeket! Számtalan dalt énekelt lemezre – egyedi, búgó hangja, vamp
asszonyisága ellenállhatatlan szexszimbólummá, egy új típusú nő eszményképévé
emelte. Csillaga a német megszálláskor hanyatlott le. „1944. március 19-e
után, a Magyar Rádió nyilas kormányzás iránt lojális személyekre cserélt
vezetősége Karády Katalin dalainak sugárzását betiltja, számait és dalait
’defetistának’ bélyegzi, ’a magyar lélektől’ idegennek tartva. Igazgatói
rendelettel tiltják ki tehát Karády lemezeit, mert azok érzelmi téren végeznek
’lélekrombolást’, nem buzdítanak eléggé meggyőzően a végső győzelemre. Mindezt
a magyar lélek védelmében teszik az idegen behatások elleni ’harcban’ azok,
akiket idegen ország diverzánsai pénzelnek, már ki tudja, mióta, és idegen,
azaz a náci német hadsereg érdekeit szolgálják hűséggel, a ’magyar faj’
érdekében, német nagyhatalmi érdekeknek alávetve az ország lakosait, értékeit.”
– foglalja össze keserűen a történéseket egyik életrajzírója, Takács István.
Ezek azok a hónapok, mikor a „magyar jellem” legszégyenletesebb és legnemesebb
vonásai újra és újra megmutatkoznak. Különösen 1944 októbere, a sikertelen
kiugrási kísérlet után, mikor a Legfőbb Hadura által két évtizeden
keresztül dédelgetett magyar tisztikar elárulja Horthy Miklóst, s
elkötelezi magát egy vesztes háború végsőkig való folytatása és ennek minden
következménye mellett - mások viszont végképp szembe fordulnak a rendszerrel s a nyílt ellenállást választják. Karádyval, aki három lakásában már jó ideje menekülőket bújtatott, aki
nem volt hajlandó elbocsátani zsidó származású alkalmazottait, s akinek
szerelme, Újszászy István ezredes, a katonai hírszerzés vezetője Horthy
megbízásából eljárva kulcsfontosságú szerepet játszott a kiugrási kísérlet
előkészítésében, a rendszer már korábban leszámolt. 1944. április 18-án letartóztatják Újszászy
ezredest, Kádár Gyula ezredest és Karádyt. A színésznő a Gestapo karmai közé
kerül. „…Vallattak. Ütöttek, vertek naponta, agyba-főbe. A fogaimat
kiverték. Hajamat tépték. Hadd ne részletezzem, hogy mi mindent csináltak,
hiszen ilyesmire ennyi év távlatából sem emlékszik vissza az ember szívesen. De
én ebben sem voltam kivétel, hiszen mindenkivel ezt tették. ...hiába vallattak,
nekem nem volt mit bevallanom, nem volt mit elárulnom, mert nem tettem mást,
mint amit eddig is ’bevallottam’, segítettem néhány embernek...” –
emlékezett vissza évtizedekkel később.
Három hónapig tartják bent – s bár nyáron szabadul, sorsa innen végképp
tragikus fordulatot vesz. Mint megtudja: Újszászy meghalt, „valahol,
Oroszországban”, őt végleg leparancsolják a színpadról, lakását
kifosztották... Kálváriája aztán egy rövid időszak színpadi sikerei után 1948-tól folytatódik, mikor
osztályidegenként, a régi rendszer sztárjaként űzik el (ismét) a
színpadról. Sorsa, élete maga a regény. Egy gyönyörű asszony, aki a nehezebb
utat, az emberi tisztesség útját választotta. Egy halálos tavasz – Karády 44 áprilisában nem tudhatta, kikerül-e élve
valaha kínzói kezei közül - egy vészterhes nyár, s a gyilkos ősz... Szerelem, becsület, tisztesség és emberség egy őrült
kor értékvesztett zűrzavarában, mikor még minden másként is történhetett volna – lehet-e izgalmasabb háttér egy látványos, a
korabeli Budapesten játszódó graphic novel számára? Most már csak
neki kell állni, s meg kell írni a történetet. S ha Isten is úgy akarja,
egy napon elkészülnek majd hozzá a rajzok is…
