2012. június 19., kedd

A neve Szilvia. Szatmári Szilvia...


Blogbejegyzéseimben méltatlanul kevés szó esik „másik” életemről. Arról, ami 1998-99-ben, a tudományhoz való „visszafordulásommal” vette kezdetét, s ami 2002-től új, de máig tartó fordulatot vett. 2003. január 1-el kerültem a BME Vállalati jogi – ma már Üzleti jogi – tanszékére, ahol akkor is, ma is pompásan érzem magam. A társaság remek, és úgy alakult, hogy mindenkinek van egy „árnyék” élete – egy másik énje, ahol utat engedhet rejtett ambíciói és Isten adta tehetsége kibontakoztatásának.

Egyik (ha nem a) legkedvesebb történetem volt... Mikor 2012 januárjában 21 év után újra elkezdtem rajzolni, megpróbáltam ismét elkészíteni a nyitólapot. A rajz, ami arra bátorított, legyen folytatás, a lehető legelőkelőbb helyre került: ma Kiss Feri képregényes emlékkönyvében található

Tanszékvezetőnk, Pázmándy Kinga a Vallvadír zenekarban énekel. A pénzügyi- és adatvédelmi jog nagy szakértője, Ferenczy Endre filmekben játszik: valószínűleg az egyetlen magyar jogászprofesszor, aki szerepel az International Movie Database elektronikus katalógusában. Perecz László, aki évente ezernél több mérnökhallgatót vezet be előadásain az üzleti jog rejtelmeibe, igazából filozófus, a BME filozófiai doktori iskolájának vezetője, és nem mellékesen a legszebb és legtehetségesebb magyar költőnő férje… Pétervári Kinga egy kiadót vezet, amely fantasy kötetekkel  örvendezteti meg a Nagyérdeműt. Ebbe a társaságba épp belesimul egy képregény-bolond…


A blog szubjektív műfaj, aki csinálja, sok mindent elárul magáról. Valaha a képregény és a szórakoztató sajtó körüli lelkes kolbászolás pénzkereseti lehetőség volt – méghozzá nem is rossz. Ma már az emlékezés, no meg az újra felfedezett rajzolás öröme motivál – s talán az, hogy a sok jóból, szépből, amit valaha ezektől a műfajoktól, s a velem dolgozó nagyszerű emberektől kaptam, tovább tudjak örökíteni valamit. Az egészben a legszebb persze a negyed századdal ez előtti, „hősi” időkre való emlékezés – no meg persze a határok feszegetése: menne-e ma ugyanúgy az írás, rajzolás, lehetne-e jobban, másként csinálni? S általában – lehet…


Hallgatóim egy része azonban a Facebookon és itt, a blogon élt árnyékéletemmel először  szembesülve általában egyfajta kulturális sokkon megy át. Hogy ennek – Regős Bendegúz örökbecsű szavaival élve – az az oka, hogy ezt aztán már csakugyan nem nézték volna ki a baktersapka alól, vagy csak keserű figyelmeztetésként veszik arra, hogy ma már ki mindenki kaphat katedrát az egyetemen, nem tudom. Első olvasóim azonban legnagyobb részt közülük kerültek ki, s ezt köszönöm nekik, meg persze azt is, hogy sokan még ma is velem tartanak. Sokszor sikerült meglepnem őket – néha magam is, mikor olyan korábbi „teljesítményemmel” találkozom, amely pályám indulásakor még elérhetetlen álomnak tűnt, aztán mégis összejött valahogy.


A korabeli, képregényt is közlő sajtó két, nagyon nehezen bevehető vára közül az egyik a Füles volt. Ide nem sikerült bekerülni Cs. Horváthtal - Zórád minden jóakarata ellenére - valahogy soha nem jött össze az együtt munkálkodás. A másik a Pajtás volt, ami ekkor már jórészt a Pifből „élt”, magyar képregényt alig közölt. A kiadónak volt viszont egy 300 000 példány körül megjelenő zsebkönyvsorozata, a Hahota, mely viccekkel, rajzokkal, rejtvényekkel és persze képregényekkel úgy negyedévente örvendeztette meg az olvasót. Itt még helye volt a magyar alkotóknak és történeteknek, sőt, ami azt illeti: a legkiválóbbakat foglalkoztatták. A nagy karikatúristák közül minden számban jelen volt Sajdik Ferenc, Kaján Tibor, Várnai György, Endrődi István, Dallos Jenő, Földes Vilmos, aztán a lapnak évtizedek óta, könnyed és szép stílusban rajzoló sajtóillusztrátor Görög Júlia – és persze Dargay mester… Cser Gábor és a kiváló grafikus, Czifferszky Béla szerkesztették – ő készítette az egyes számok hangulatos címlapjait is.


Cser Gábor nem csak lelkiismeretes, közönsége ízlését remekül ismerő szerkesztő volt, de jó tollú író, gyakorlott képregény-forgatókönyvíró is. Hogy miként kerültem kapcsolatba a lappal, bizisten már nem tudom megmondani – nyilván nekik is küldtem egy bemutatkozó portfoliót a már megjelent gyerekeknek szóló munkáimból, ami a Bucó-füzetek sikere és a Képes Újságnál eltöltött évek eredményeként szépen hízott. Kaptam egy kedves meghívót Cser Gábortól, és egy napon aztán ott találtam magam a Jászai Mari tér 5. alatti szerkesztőségi szobában. A viszonyítás végett: ez kábé annyit jelentett nekem, mint az egyszeri harmadéves mérnökhallgatónak, mikor megtudta, a CERN-be osztották be szakmai gyakorlatra… Gábor egy új képregényhez keresett rajzolót, amely egy varázserővel rendelkező, pöttöm szellemről, Hubáról szólt. Naná, hogy elvállaltam – bár sejtettem, hogy a Pifből és a Kockásból mindenki által ismert Artúrral nehéz összehasonlításokat kell majd a figurának kiállani…


Ilyen típusú történetet korábban még nem csináltam. Voltak a „komoly” képregények (a történelmi, kaland vagy bűnügyi történetek), amelyek nagy rákészülést, sok segédéletet, komoly realitás-követést igényeltek – és voltak a Bucó- és Szimath-féle állat-főszereplős, „szabadkézi” animációval rajzolt gyermek képregények. A karikatúrával, ami „műfajilag” a Hahotát uralta, sosem próbálkoztam – egyszerűen nem volt érzékem hozzá. Az én alakjaimnak azért többé-kevésbé valódi fiúkra-lányokra kellet hasonlítaniuk: másként egyszerűen nem tudtam volna megrajzolni őket. Így aztán különösebb előkép nélkül A szellem diadala c. képregényhez – amely végül a Hahota 1989. évi 36. számában rögtön nyitó-történetként jelent meg – „magánhasználatra” újra feltaláltam – a cartoont.


Nyáron, valamilyen vízparti környezetben játszódó, tizenévesekről szóló történet volt. Huba végül azt hiszem, elég karakteresre sikerült: míg Artúr „szellemteste” kicsit hurkaszerű, zárt volt, őt alul nyitott kúpokból „raktam össze”, s azzal a kevés végtaggal, amivel elláttam, végül egészen összetett testbeszéd-nyelvet sikerült közvetítenem… A fiú főszereplő, Lakli Sanya „hozta” a nagydarab, esetlen tinédzser figuráját. A problémát a női főszereplő, Szatmári Szilvia megformálása jelentette. Minden köteles tiszteletem mellett: én bizony nem voltam képes a kánon szerint megkívánt, pipaszár-lábú, nagyfejű, elöl-deszka-hátul-léc karakterekhez igazodni. Szilvia nőbül lett össze rakva – de tessék elképzelni, az úttörők időszaki folyóiratában. És bizony jutott a bikinis, fürdőruhás, hosszú lábú lányokból a történet egyéb kockáira is. Ez néhány éve még valószínűleg kiverte volna a biztosítékot a szerkesztőségben – ám ekkor már 89-et írtunk, recsegett-ropogott a rendszer, a főúttörők a tükör előtt állva a Monoply játékból ismert kapitalisták figuráját gyakorolták, nem is lett baj belőle.


Sőt, a folytatásra is felkérést kaptam. És ha egyszer egy üzlet beindul…A nincsen tövis rózsa nélkül című történetben Huba már egy másik boldogtalan sorsú ifjún szeretne segíteni, így jut el a nyári vakációját élvező Télapó várába, akinek fogadótermében dögös, hosszú combú, latexruhás krampuszlányok gogóznak… Cser egyéni stílusú forgatókönyv-író volt, pontos képutasításokat adott (szerencsére az ábrázolás mikéntjét rám hagyta), dialógusokban és helyzetkomikumban gondolkodott. Az sem volt lényegtelen, hogy mindketten szerettük a történetet… Hogy végül miért nem lett folytatása, már nem emlékszem: a következő Hahotában egy régebbi képregényem rejtvényes feladvánnyá alakítva még megjelent, aztán 1990-től már nem készítettem újabbakat. Rövidesen megszűnt az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat, s vele összes kiadványa is, s a hajdan oly sikeres magyar képregény mélyrepülésbe ment át…


Szatmári Szilvia emléke viszont nem hagyott nyugodni. Mint régi hőseim – például a ma hetvenes évei elejét taposó, egykori kémelhárító, Hód – esetében sokszor, eljátszottam a gondolattal: hogyan élte ő meg az eltelt negyedszázadot. Ma jó negyvenes szépasszonyként,  esetleg elhízott, de boldog családanyaként, vagy a demokrácia nagyobb dicsőségére hajléktalanná vált kéregetőként találkozhatnék az utcán vele? 89-ben nagyon vártuk a piacgazdaságot, a szabadságot, a kápitálista átalakulást, és ennek hangot is adtunk: ki tüntetéssel, ki azzal, hogy már az átmenetre készülve számolta az ellopható értékeket, ki meg merész képregények rajzolásával… Akkoriban még minden lehetséges volt – még az is, hogy a hajnalt végül a kakas kukorékolása hozza meg.


Jó egy éve multimédiás előadási módszereimhez szokott hallgatóimnak e gondolat jegyében készítettem egy prezentációt. Játéknak szántam, de így utólag gondolkodóba estem magam is. Lehet, hogy tényleg így történt? Lehet, hogy Szilvia szőkeségével kezdődött minden? Lehet, hogy ami 89 óta velünk történt, végső soron neki köszönhető? Bizony, akár még ez is meglehet. Ki tudja? Bob Dylan hajdan nyári éjszakákon, tábortűz mellett, a lányok kezét fogva sokszor énekelt dalának refrénjével: ezt a választ, testvér, már elfújta a szél, a választ azt elfújta a szél…