„Azt ne hidd, hogy hű szerelmem játékszer csupán…” – képregényes gondolatok a Magyar Operett Napján, Kálmán Imre születésének és Lehár Ferenc halálának emlékünnepén

 

Szeretem az operettet. Kapcsolatom az Öreg Hölggyel bensőséges, már-már misztikus, s idestova közel fél évszázadra vezethető vissza:  tíz éves körül lehetettem, mikor boldog emlékű nagynéném magával vitt a győri Kisfaludy színházba, életem első operett-előadására. Sosem felejtettem el: még  a „régi”, a Czuczor Gergely utca sarkán álló épületben (ahol ma a Bartók Béla Megyei Művelődési Központ működik) Dunajevszkij Dohányon vett kapitányát adták, parádés, „helyi” szereposztásban.  

Kellemes darab volt ez, melynek zenéjét a szovjet komponista – Vajda Albert, az 56-ban nyugatra távozott pesti humorista szerint – híres bécsi operettekből szerezte. Hogy Iszaak Dunajevszkij (1900-1955) mégis tudott valamit, mi sem bizonyítja jobban, hogy fülbemászó dalai hazájában ma éppoly népszerűek, mint hatvan-hetven évvel ez előtt, s bár nálunk az elmúlt harminc-negyven nem nagyon játszották, talán most, hogy újra keletről fúj a szabad szél, számíthatunk majd művészi rehabilitációjára.

Persze azért az igazi rajongói áttörést a magyar operettel, mindenekelőtt Kálmán Imrével s a Csárdáskirálynővel való találkozás jelentette, mely a hatvanas-hetvenes években egyetlen magára valamire adó vidéki színház repertoárjából sem hiányozhatott. Természetesen a Kellér Dezső-Békeffy István féle feldolgozásról volt szó, mely – Honthy Hannára szabva – minden idők legnagyobb magyar színpadi sikerévé vált. Sok évvel később Kellér Dezsővel nem egyszer beszélgettem az idén bemutatójának századik évfordulóját ünneplő Csárdáskirálynőről (is). - Igen egyszerű volt, szerkesztő úr – mesélte mosolyogva, kicsit affektáló hangján 1982 körül. – Hannuskának kellett egy jó szerep, mi meg a Pistával szeretünk volna egy kis pénzt keresni. Mindkét cél teljesült: Ceciliának hála, Honthy még nyolcvan évesen is színpadi sztár maradt, a szerzők szépen kerestek, s mikor Kálmán Imre özvegye, Vera asszony (bár tudnék róla jót mondani) Pesten járt jogdíjakat beszedni, nos, még ő is mindig elégedetten távozott.

Ezüsttükrök, gázlámpák... Ha nem is az orfeum, de a Chicago kávéház a Family Hotel képregényváltozatában

Operett-világom később kitágult, előbb a Marica grófnő, aztán a Bajadér, a Lili bárónő, majd lassan-lassan a magyar szerzők tejes repertorája a kedvencek közé került – s ott van ma is.  Szívem közepén azonban a Csárdáskirálynő áll – csak filmen kilenc különböző változatát őrzöm (köztük a két híres szovjet feldolgozást, mert a Mester hihetetlenül népszerű volt arrafelé is). Átul cettig megtanultam a darabot: 2002-2003 körül (akkor még Agárdon laktunk), mikor a székesfehérvári Vörösmarty Színház tűzte műsorára, kis híján még fel is léptem benne. No persze nem kiöregedett Bóniként vagy illetlenül köpcös Kerekes Ferkóként, hanem a „kar” tagjaként: ide kerestek ugyanis szolíd díjazásért élemedettebb korú statisztákat. A lehetőség csábító volt, de már akkor is korán fekvő és kelő embernek számítottam, s persze kenyéradó gazdám, a Miniszterelnöki Hivatal sem biztos, hogy kitörő örömmel fogadja, ha kormányfőtanácsadóként iccakánként a „jányok” nyomában koslatok az orfeumban.

Szilvia és Edvin valahogy így lépett volna elénk - Zórád ábrázolásában

A színpadi siker így elmaradt, de a Csárdáskirálynő dalait ma is fújom. Közönségem kicsi, de  annál lelkesebb: Artúrka, a kisunokám göcögve nevet, ha a Haj, cicát recitálom neki, és kellően nyitottnak tűnik, mikor hosszú sétáinkon a pesti nők iránti soha el nem múló imádatomról próbálom őt biztosítani, bár – miután szülinapjára megkapta Tomaszot, a gőzmozdonyt, és barátját, Pörcit - mostanában az autós és vonatos kuplékat jobban kedveli (Kis Mariska, zaka-taka-zikatik, Vonaton ment Czirákra…). Hitvesemmel, gyermekeinkkel életünk egy jelentős szakaszát Siófokon, Kálmán Imre szülővárosában éltük le, ahol a nyolcvanas években - nem kis mértékben a Kálmán Imre Múzeum a közelmúltban elhunyt, kiváló igazgatója, Matyikó Sebestyén József áldozatos munkájának köszönhetően - igazi Kálmán-reneszánsz bontakozott ki. 

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy ennek előmozdításában valamennyire én is közreműködhettem, sőt, a bécsi temetőben Matyikó Jóskával és Parrag Árpáddal együtt kutathattuk fel Kálmán Imre sírját: az osztrák kultúra legnagyobbja között nyugszik, költők, klasszikus zeneszerzők és írófejedelmek társaságában. A kilencvenes években sokszor jártunk Bad Ischl-ben az osztrák operett fővárosában: ott inkább a Lehár-kultusszal volt alkalmunk megismerkedni, mert nagy zeneszerző és karmester házából a város megbecsült múzeuma lett. 

A Gábor diák ős-változata Attila fiatalkori vázlatfüzetében

Mindezek alapján alighanem érthető, hogy mikor 2002-ben Kálmán Imre születésének 120. évfordulóján október 24-ét a Magyar Operett Napjának nyilvánították, nyomban magaménak éreztem e jeles ünnepet – mely napon egyébként Lehár Ferenc halálára (1948. október 24.) is emlékezünk. Azt sajnálom csak, hogy két kedves műfajom, az operett és a képregény mindezidáig alig-alig találkozott össze: az, hogy egyáltalán találkozásról beszélhetünk, kizárólag kedves barátomnak, Fazekas Attilának köszönhető. A magyar operett igazi közegét, a tizenkilencedik század vége-huszadik század eleje ezüsttükrös-gázlámpás, nehéz parfümöktől illatos világát Zórád persze sok történetben idézte meg (általában Heltai Jenő valamelyik munkájához visszanyúlva), de arra, hogy például a Csárdáskirálynőből képregényt csináljon, ő sem vállalkozott. Pedig szerette nagyon az operettet: muzikális, és jól zongorázó emberként kotta nélkül dalolta és játszotta az örök klasszikusokat.

... és a felnőtt kori változat 2002-ben a Füles hasábjain

De hát hogy is lehetne egy alapvetően zenei műfajt a képregény nyelvére lefordítani? A képregény pusztán szöveggel, képpel operáló világban a legfontosabb, a muzsika veszik el – ami marad, a történet, a humor, a meseszövés könnyedsége. Ám ha ez megvan, úgy tapasztaltam: olvasás közben a fülünkben meg fognak majd szólalni az ismert dallamok. Fazekas Attilának ez a „megszólaltatás” többször is sikerült: Kiss Ferivel kiváló feldolgozást készítettek az Evitából, kedves, „élő szereplős” történetet formált Offenbach Geroslteini nagyhercegnő című operettjének nagy sikerű magyar film-feldolgozásából, s a Gábor diákból is, mely ugyan nem operett, csak daljáték – de fordulatos, kalandos története prózában s képregényben is képes teljes értékű szórakozást nyújtani. 

Egy látványos jelenet a filmen...

... és a képregényben.

Ami kevéssé ismert, hogy a Szöktetés Budáról (mely a Füles 2002 évi számaiban jelent meg), Attila réges-régi képregény-álma volt: híres fiatalkori vázlat-füzetében, amit még tizenévesen nyitott meg, az útját kereső reménybeli képregény-alkotó egyik legelső története a Gábor diák volt. Évtizedeknek kellett eltelni, míg végül érett fejjel csakugyan elkészíthette a történetet. Mint alkotói pályája eme korszakában sok esetben, most is a filmhez nyúlt vissza: az 1956-ban, parádés szereposztással készült, Kalmár László rendezte feldolgozáshoz.  A Magyar Operett Napján a képregény az Öreg Hölgy előtt ennek a történetnek felidézésével tiszteleg – s kíván további száz meg száz boldog évet neki. 

Hogy készül a képregény? - szellemidézés egy régi történet, s egy újonnan megjelent album ürügyén

Van egy kedves barátom, aki nagyon sokat tett a klasszikus magyar képregény értékeinek megőrzéséért. Tisztes polgári foglalkozása mellett sok éve gyűjti, rendszerezi a magyar képregénytörténet darabjait, digitális úton rögzíti a lassan szétmálló papír által évtizedek óta őrzött lapokat, szeretettel és nagy hozzáértéssel gondozza a képeket. Nincs egyedül: sok képregényt szerető gyűjtővel, rajongóval közösen végzik ezt a munkát. A külföldi megjelenések felkutatásában határon túli magyarok is segítenek. A hivatkozások mindig pontosak, ha több változatban jelent meg a történet, előbb-utóbb mindegyik feldolgozásra kerül. Nem csak a képregény klasszikus értékei menekülnek meg így a feledéstől, de a már elhunyt alkotók emlékezetét is sikerül megőrizni a következő generációk számára.

A második Huba-történet nyitóoldalának fennmaradt, eredeti rajza

Gyűjteményét mindig készséggel osztotta meg velem - úgy gondoltam, illendő lenne ezt egyszer végre meghálánom. Nem nyomtatott oldallal vagy másolattal, hisz neki aztán tényleg megvan minden, ami a magyar képregényben valaha is megjelent. Végül a Nincsen tövis rózsa nélkül című Huba-történet (Hahota, 1989) egy oldalának megrajzolása mellett döntöttem – rögzítve, és lehetőség szerint elemezve az egyes munkafázisokat és az azok eredményeként létre jött állapotot is. Az első, még elnagyolt ceruzás vázlattól e kihúzott, szövegbeírással kiegészített végső oldalig - ahol most kivételesen meghagytam a segédvonalakat is - négy lépés vezet, ezeket próbáltam szemléltetni.

Megsárgult lap egy régi gyermeklapból - a Nincsen tövis rózsa nélkül negyedik oldala

A „nulladik fázist”, a skicc készítését a rekonstrukció során kihagytam (nyomtatásban már megjelent oldal rekonstrukciójáról van szó), bár a későbbi munkát ez határozza meg. A forgatókönyv elolvasása (és az írótól kapott részletesebb vagy kevésbé kidolgozott utasítások) alapján a rajzoló elképzeli a jelenetet, kockákra, plánokra bontja az eseményeket. Az elnagyolt forgatókönyv tág mozgásteret ad, a részletes képutasítás inkább már segíti az ábrázolást, de meg is köti a rajzolót: az alkotói fantázia korlátok közé kényszerül. Néha a rajzoló is „belenyúlhat” a szövegbe - az én szerzőim legalábbis sosem sértődtek meg, ha egy-egy jó poénnal színesebbé tettem a történetet. A skicc az oldal felosztás és a képkocka vázlata. Itt tervezzük meg, hova kerülnek majd a szövegbuborékok, milyen legyen az oldalkép, a szereplők beállítása.

... s a 26 éve elkészült eredeti oldal

A Hahota 11x15 cm-es zsebkönyv-formátumban jelent meg, a tükörméret 8,5x12 cm volt. Ez maximum két képsort jelentett oldalanként. Másfélszeres nagyítást használva 13,5x19,5 cm-es eredetiket készítettem. 89-ben 2B-s és 3B-s ceruzát, a papírboltokban kapható legegyszerűbb filctollakat és persze tustintát, az igazán vékony (0,1-0,2-es) vonalakhoz a műszaki rajzolók speciális tollkészletét használtam. Ma már tetszés szerinti vastagságú kihúzó tollak közül lehet válogatni, igaz, tustintát hiába kerestem a sarki papírboltban. Az A/4-es méretre vágott DIPA karton rosszabb minőségű (puhább, morzsolódóbb), mint amihez negyedszázada szoktam, és olyan üzletet, ahol minőségibb papírt tartanak, még nem sikerült találnom. Mint ahogy hiányzott régi, döntött lapú rajzasztalom is. Most egy aládúcolt keményfa könyvespolc-elemen dolgozom, amin tixóval tudom csak rögzíteni a rajzokat…

Az első munkafázis - a vázlatos ceruzarajz

A nyers ceruzarajz a tulajdonképpeni kompozíció felépítése. Helyükre kerülnek az ívek és egyenesek, s a szövegbuborékokkal együtt kijelölik a kép fő elemeinek helyét. A rajzok a vázlatolási technikából adódóan még szögletesek, darabosak, a vonalvezetés – itt 3B-s ceruzával dolgozom – könnyed. Az első rajz Huba és a Télapó tárgyalását ábrázolja: központi alakja Télapó, aki gyanakvóan nézi a kép jobb oldalán öntudatosan lebegő Hubát. Télapó összehúzott szemöldöke, feszült testtartása, Huba lazán gesztikuláló szellemkeze közvetíti a hangulatokat. A dögös szerkóba öltöztetett, édességeket felszolgáló krampuszlányok csak „hangulatkeltő elemek”, arcuk szándékoltan kifejezés nélküli. A második képen a talpig nagyképűségbe öltözött (s ezzel a kimondottakkal szemben épp az ellentétes eredményre számító) Huba adja át „megbízója” provokatív üzenetét. Túljátszottan nyegle, mégsem lehet haragudni rá. Itt a szívószál „cikkcakjának” is szerepe van: a villámszerű vonalvezetés dinamizmust visz az egyébként a megjelenítendő szöveg értelmének megfelelő, „bemerevedett” pillanatba. A záró kép pedig a Télapó vára, a távolból szemlélve: a plán választása a MICSODA?! felháborodott ordítás felerősítését szolgálja. A „sötét foltokat” úgy terveztem, hogy az első képen Huba székének támlája a másodikon a kockát felülről lezáró árnyékolt félkörív kapcsolódjon egymáshoz.

Második munkafázis - a ceruzarajz kidolgozása, a szövegbeíráshoz a segdévonalak felvitele

A második fázis a vonalak finomításáról szól. Itt inkább már jól kihegyezett 2B-s ceruzát használok, nagyon óvatos, nem erősen a papírra nyomva vezetett vonalakat alkalmazva. A kihúzásnál majd erősebb kontúrokat kapó vonalakat inkább csak finomítom, kerekítem, ahol kell, és elsősorban a mikroelemek (szem, száj, kéz, ruhadarabok) finom megrajzolására összpontosítok. Nem kell minden elemet ceruzával is megrajzolni, de mindennek jelezni kell a helyét, hogy a kihúzáskor aztán igen vékony rajztollal fejezzük be. A nagy, fekete felületek ceruzás besatírozása is felesleges. A buborékokon belül meghúzom a segédvonalat a szövegek későbbi beírásához. Jobban szerettem előre nyomtatott és beragasztható szövegekkel dolgozni, ami nem csak olvashatóbb volt, mint a kézzel rótt sorok, de lényegesen kevesebb munkát is jelentett. A betűrajzolásban ugyanis soha nem voltam jó. A Népszavánál és a Magyar Ifjúságnál hosszú ideig rajzolt betűket használtak, a Füles egy igen rövid időszak után áttért a nyomtatott szöveg használatára. A grafikusok nagyon megbecsülték a szövegrajzolóikat: ez érthető is volt, hisz a ceruzás vázlat elkészülte után ők dolgoztak a lapokkal és nagyon nem volt mindegy, hogy milyen állapotban kerülnek vissza a munka folytatásához.

A harmadik fázis - az erős kontúrok kihúzása tussal

A harmadik fázis a vastagvonalas kihúzás. Ehhez 0,5-ös tollat használok. Először a képkeretek, buborékok kapják meg a körvonalakat. A kisebb árnyékolt felületeket is besötétítem. Ott, ahol később a nagy fekete foltok a körvonalakkal érintkeznek, meg kell húzni a szegélyeket, amivel majd a fekete tónus találkozik – ez csökkenti a hibák lehetőségét. Aztán a lényegesebb (immár vékonyabb, 0,2 mm-es) háttérelemek és a távolnézetből szemlélet objektumok következnek. Tényleg furcsa volt mindazt rostirónnal megrajzolni, amihez régen a fröcskölésre és más önálló cselekményekre hajlamos csőtollak voltak csak képesek. Ez a fázis nagy önfegyelmet igényel, csak azokhoz az elemekhez szabad hozzányúlni, amelyek tényleg a 0,5-ös (vagy nagyobb) vonalvastagságért kiáltanak. Sok grafikus a kontúrozáshoz inkább ecsetet használ. Fazekas Attila mestere ennek a technikának, mely látványosabb, ugyanakkor jóval nehezebb és munkaigényes is. A rajzon egyébként látható, hogy a ceruzás segédvonalakat a kihúzáskor nem mindig kell követni, mindkettőnek más a funkciója.

A végleges, tussal kihúzott képregény-oldal

A negyedik fázisban készül el a végeleges kép. Kihúzzuk a vékony vonalakat, előbb ceruzával, majd tollal beírjuk a betűket. Az elmúlt évtizedekben nem lett szebb a betűírásom, sőt. Végül feltesszük a „nagy” fekete foltokat. Néhány perc pihentetés után jöhet a puha radír, aztán a kép ellenőrzése, az esetleges hiányosságok pótlása. Aztán a következő oldal… Így ment ez, lapról lapra, minden történetem esetén. A leghosszabb, egyszerre leadott történetek talán a Bucók voltak (24 oldal), a Mi Világunkban 6-8 oldal fért be egy folytatásba. 1990 után felhagytam a rajzolással - az eredetik egy szekrényben porosodtak évtizedeken át, a Hahota egykori példányai pedig a könyvespolcon. Mígnem 2013-ban kedves barátom, a magyar képregénytörténet nagy krónikása, a gyűjtők Első Polgára s a régi ritkaságok kiadója, Kiss Feri el nem határozta, hogy albumot készít Cser Gábor, a legendás szerkesztő és forgatókönyvíró tiszteletére. Ebbe a kiadványba Huba második történetét is fel kívánta venni - ám miután az album megjelentetését nagy alakban, s főként színesben tervezte, muszáj volt a régi lapokat átszerkeszteni. Ezt kedves barátunk, Kroboth Jenő - yuyu - vállalta - az eredmény pedig magáért beszélt.

Az újratördelt oldal (és a szöveg újraszedése) - Kroboth Jenő barátunk - yuyu - munkája

Az átszerkesztett változat - Haui József színezésével

Cser 1942-ben született Budapesten. Vegyésztechnikusból lett újságíró, 1969-ben a pajtás munkatársa - hogy aztán egész, hosszú pályáján megmaradjon a gyermekeknek szóló s ifjúsági lapkiadás területén. Előbb belső munkatárs, majd szerkesztő lett, aki a hetvenes-nyolcvanas évek minden kiadványának - így a Hahotának is - megvalósításában közreműködött, s közben számtalan képregény-forgatókönyvet is írt. A magyar képregény legkiválóbb alkotóival - Zórád, Endrődi, Sajdik - dolgozott együtt. Ő írta a két Huba... történet forgatókönyvét is, aminek elkészítésére aztán 1989-90-ben engem kértek fel. 1991-ben a Dörmögő Dömötör főszerkesztője lett - s ma néhány év kihagyás után újra az. Tündéri alakjait, a kismackókat kiváló barátom és alkotótársam, Haui József kelti számról számra életre. Ő vállalta, hogy a színes album kedvéért felújítja, kiszínezi a yuyu által digitálisan feljavított rajzokat - örök hála és köszönet ezért neki.

2015-ben aztán egy kiadvány apropóján újra előkerült a 26 éve készült képregény...

Az album most, az őszi képregénybörzére megjelent - benne (Cser Gábor más, emlékezetes munkái mellett) az én sok évvel ezelőtti, kép- és formavilágában teljesen megújult történetemmel. Boldog örömmel vettem kézbe, s közben ahhoz is kedvem kerekedett, hogy elmondjam a blog olvasóinak születésének és újjászületésének történetét. A cikk írása közben eszembe jutott, milyen jó érzés is volt egykor az elkészült képregényban vagy egy-egy könyv illusztrációiban egyben gyönyörködni, egymás mellé rakott lapjain végignézni. Nagy öröm volt a régi lapok rekonstrukciójának folyamata, s még nagyobb újjászületésük, a mostani megjelenés - az, hogy oly sok év kihagyás után belekóstolhattam az alkotásba. Huba szavaival: portörlő legyek, ha értem, hogy bírtam ki ennyi ideig nélküle!

...s ott az időutazó önmagával találkozott: régi képek, megújult rajzok, új káprázatok

 

Kedves barátom, Nótin István hozta létre s gondozza a magyar Facebook talán legnépszerűbb, de kétségtelenül legaktívabb filmmel, színházzal, muzsikával foglalkozó, immár több, mint 2350 tagot számláló csoportját. István a csoport alapvető célját abban jelölte meg, hogy segítsen kiragadni a feledés homályából a nemzet kiemelkedő művészeit, színész királynőit és királyait, adózzon tisztelettel a még élő színészlegendáknak s kísérje megkülönböztetett figyelemmel a pályakezdő fiatalok lépteit. Sokan vagyunk a csoportban, nem csak rajongók, régi színházi emberek, szerkesztők és újságírók, de ismert és szeretett művészek, azok leszármazottai is. Az oldalnak erős színház- film- és zenetörténeti „iránya” van, mindig megemlékezünk a napi évfordulókról. Én szorgalmasan posztolom az Ezt olvastuk negyven éve… rovatot, ahol hétről hétre a legendás Film, Színház, Muzsika 1975-ös számait teszem közzé – azon a napon, amin egykor megjelentek. Mindig sokan örülnek a régi emlékek felidézésének, megéri hát bíbelődni a szkenneléssel. 

Annál is inkább, mert a régi újságok átforgatása közben sokszor fedezek fel olyan képet, cikket, melyhez valamilyen oknál fogva egykor különös kapcsolat fűzött. Ezt történt a hétvégén is, mikor – kicsit előre dolgozva – a szeptember 13-i számot digitalizáltam. Sok más érdekesség mellett a lap hírt adott arról, hogy Gobbi Hilda, Kozák András és a gyönyörű lengyel színésznő, Pola Raksa főszereplésével, Esztergályos Károly rendezésében tévéfilm készül Sarkadi Imre Oszlopos Simeon című kisregényéből. Ez a kisregény szolgált alapjául az 1967-ben a Madách stúdiószínpadán bemutatott drámának is. A fő különbséget az jelentette, hogy míg a kisregény (s a tévéfilm is) a negyvenes évek második felében játszódott, a drámát Sarkadi az ötvenes évek legvégének viszonyaira „szabta át”. A forgatásról készült tudósítást több kép illusztrálta: a rendező, ahogy szereplőit instruálja, Gobbi Hilda a szerep szerinti viceházmesternővé átlényegülve, Kozák és Pola Raksa egy ágyon elnyúlva…

Ezt a képet nem csak jól ismertem, de fel is használtam egyszer egy (be nem fejezett) képregényhez. A feldolgozás Preyer Hugo, kiváló barátom (1934-1993) elbeszéléséből, az Anakronisztikus bigámiából a nyolcvanas évek derekán készült. Más helyütt már írtam róla – akkor is annak tartottam, most is fontosnak tartom annak kiemelését, hogy már kezdő rajzolóként sem mások munkáinak lopkodásával, hanem a Zórádtól tanult módszerrel próbáltam a magam történeteit a grafika nyelvére lefordítani. Az abszolút rajzoló Sebőknek persze sosem volt szüksége ilyen mankóra, nekem csekély tehetségemmel azonban igen. A lebombázott Varsó képét egy, a győri Kisfaludy Könyvtárban talált lengyel képeskönyvből vettem át – minden máshoz a Film, Színház, Muzsika korabeli számaiban talált fényképeket használtam alapul.

Az Anakronisztikus bigámia érdekes, jól megírt történet volt – a Lebegés című Preyer Hugo-antológiában (1989) jelent meg végül, később egy karcsú kis kötetben angol nyelven is kiadták. Főhőse, a háború utáni Lengyelországban boldogtalan házasságban vergődő Lazarus tanár úr a latin kultúra értője és szerelmese kómába esik. Egy alternatív ókori valóságba menekül, ahol szelleme szerelmet és boldogságot talál – miközben teste egy kórházi ágyon vegetál tovább. 1985-ben készítettem el a forgatókönyvet, és (A/4-es, tehát viszonylag kis formátumban) elkezdtem a képregény megrajzolását is. A sors- és feleség-üldözte latintanár, botcsinálta időutazó esendő, nagyon emberi figurája közel állt hozzám, a két idősíkon játszódó, fordulatos történetet pedig egyszerűen nem lehetett nem szeretni – igazi örömöt találtam tehát a rajzok elkészítésében. Aminek megjelentetésére azonban 1985-88 között semmi esély nem mutatkozott… Az alakuló magyar alternatív science-fiction mozgalomnak (amelynek Hugo dr. Horváth Sándor mellett a vezéralakja volt) még nem volt újsága, magazinja, a könyvkiadás feltételei is csak 88 után teremtődtek meg, 89-től pedig nekem nem volt időm visszatérni a Bigámiához…

Néhány hete, régi dolgaim között kutakodva kezembe akadt egy kép, amit még 1988 körül a Kálmán Imre utcai irodájában készítettem Preyer Hugoról. Volt róla szócikk a Wikipédián,  de nem volt fénykép, így gondoltam egy merészet, s a képet elküldtem Jávori István tanár úrnak, a magyar Wikipédia egyik legkiválóbb és leglelkiismeretesebb szerkesztőjének. Kedvesen válaszolt, s a kép még aznap meg is jelent az oldalon – inkább a véletlennek, mintsem az én fotósi bravúromnak köszönhető, hogy tényleg sikerül valamit kifejeznie Hugo egyéniségéből, a Kelet, a buddhizmus iránti vonzalmából, elkötelezettségéből. Közös képregényes vállalkozásunk akkor torzóban maradt: „teljesen” mindösszesen 4 oldal készült el belőle. Nem hiszem, hogy szégyellnem kellene ezt a „zsengét”, a képregényt, melyben egykor Garas Dezső és (mint a most újra-felfedezett fotó is mutatja) Kozák András „vendégszerepelt”. Mint Lazarus tanár úrnak, egy részem még mindig a múltban él – szép visszatérés lenne a jelenbe, ha egyszer befejezném ezt a három évtizede elkezdett történet. Legyen az ehhez vezető út első lépése ez a mostani digitálisan „feljavított” rekonstrukció…

Mikor cápák repültek Magyarország felett - Kulin Györgyre emlékezve

A könyvdedikációk kicsit olyanok, mint Dietrich Bonhoeffer, a német evangélikus teológus felfogásában a kegyelem: van köztük, ami olcsó, s van, ami nem az. „Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent, leértékelt bűnbocsánatot, elherdált vigasztalást, elvesztegetett szentséget; olyan kegyelmet jelent az egyház kimeríthetetlen raktárából, amelyből könnyelmű kezekkel, megfontolás nélkül és korlátlanul osztogatnak kegyelmet, ár, költség nélkül.” – mondja a Követésben. Értjük: olyan, mint Felcsútnak a kisvasút, a miniszter futsallcsapatának a szponzori pénz, a kereszténydemokrata főpolitikusnak képviselői tiszteletdíj mellé a nyugdíj. A drága kegyelem ezzel szemben, mondja, „a szántóföldbe elrejtett kincs, amelyért az ember elmegy és örömmel eladja mindenét, amije volt; a drágagyöngy, amelynek áráért a kereskedő minden vagyonát odaadja”.

Egy megunhatatlan klasszikus... Hitvesemmel 35 éve őrizzük ezt a kiadást

Nem könnyű ezt a dedikáció képes nyelvére lefordítani, de annyi bizton érzékelhető: olyasmi ez, amiért meg kell dolgozni, fel kell érte adni sok mindent, ami a világ talmiságához köt, s vállalni kell a legnehezebbet, a ráhagyatkozást - a követést. Olcsó (de attól azért még persze értékes!) az a dedikáció, melyet az elkínzott szerző – értékelve, hogy kiálltuk a sort - valami kedves, személytelen ajánlással kanyarít kedves könyvünk belső címoldalára. Van néhány ilyenem – a legtöbbért azonban bizony „dolgozni” kellett, ki kellett érdemelni őket. Nemere Istvánnak már szerkesztője voltam, mikor 1988-ban első dedikációjával meglepett – Fonyódi Tibort is sok éves barátság után mertem megkérni arra, hogy most megjelent, új könyvét írja alá nekem. Legtöbbet azonban Kulin György (1905-1989) kézjegyének elnyeréséért kellett „teljesítenem” – úgy negyven esztendővel ezelőtt.

Kulin György győri amatőr csillagászoknak beszél. A fényképet - sok más régi emlékkel együtt - itt találtam.

A hatvanas-hetvenes években Kulin volt az, aki néhány lelkes munkatársával megszervezte a hazai amatőrcsillagász-mozgalmat, melyhez ezrek, tízezrek csatlakoztak, az ő tudományos-népszerűsítő könyveiből ismertük meg a csillagok világát.  Már általános iskolás koromban én magam is kíváncsian kémleltem az eget: tagja voltam szülővárosom, Győr a Vagongyár által patronált Csillagász Szakkörének (itt olvasható róla egy kedves, sok fotóval illusztrált visszaemlékezés). Jó kis tükrös távcsövünk volt, ha jól emlékszem, vagy harminc centi átmérőjű, amivel már közelről lehetett az égi csodákat látni – s hozzá jó társaság, idősebbek, fiatalabbak, győriek és Győr-környékiek. Van, aki később önállósult: Kuklis József barátunk például Győr-Szentivánon megépítette a maga kis obszervatóriumát, szerzett bele egy 12 cm átmérőjű távcsövet, és maga állt falujában az amatőr-csillagász mozgalom élére. Ahhoz viszont, hogy valaki taníthasson, előbb tanulnia kellett: erre a Sánc utcai csillagda által szervezett levelező tanfolyamok adtak lehetőséget.

A Táncsics kiadó sci-fi sorozatában jelent meg a a harmadik regény - ez szolgált a képregény-adaptáció alapjául is

A tanulmányokat a vizsga koronázta meg, melyre 1974-ben épp a születés- és névnapomon került sor – mert talán mondanom sem kell, hogy 1973-ban én is beiratkoztam a tanfolyamra. Sokszorosított jegyzetből, s persze a Kulin által írt A távcső világa című vaskos könyv egy korábbi, két kötetes kiadásából készültem fel, tételeket dolgoztam ki, fogalmakat magoltam. A vizsga napján, december 27-én erős havazás volt, de ez sem tarthatott vissza: áldott emlékű édesanyám kíséretében a többiekkel együtt megjelentem a Kulin György és Zombori Ottó által alkotott „bizottság” előtt. Máig parás vizsgázó vagyok, s ez akkor sem volt másként: kivált, mert menet közben kiderült, hogy egy bizonyos kor alatt (amibe az én 16 évem bizony még éppen beleesett) nem nagyon szokás megpróbálkozni a megmérettetéssel... Eőnyt jelentett a gyakorlatban szerzett megfigyelési tapasztalat, a rendszeresen végzett észlelés is - ezt én otthon, Győrött kicsit elhanyagoltam: inkább gyönyörködtem az égi látványosságokban, mintsem írásban rögzítettem volna tapasztalataimat.

Az adaptációt - a főcím szerint - maguk a szerzők készítették. A rajzok Szitás György munkáját dícsérik.

Azt, hogy sikerült-e az írásbeli és szóbeli részből álló vizsga, a részeredmények összesítése után derült ki. Amíg értékelték a dolgozatokat, én körülnéztem a csillagdában. Lehetett kapni másutt nehezen elérhető kiadványokat: a Meteor (az amatőrcsillagász-mozgalom időszaki lapja) számait, évkönyveit, a TIT füzeteit, könyveit. Köztük Kulin György Az ember és a világmindenség című, még 1963-ban megjelent kis munkáját is… A munkásakadémiák hallgatóinak írta – mert egykor bizony voltak ilyen akadémiák, szabadegyetemek. Győrött a „Llyod”-ban, a Vagongyár által fenntartott művelődési központban rendezték meg ezeket az esteket. Hétről hétre sok százan hallgatták a programokat: neves, sokszor „pesti” professzorok, írók tudomány-népszerűsítő előadásait. Egyik első ilyen élményem Szentiványi Jenő, A kőbaltás ember és még sok más, agyonolvasott ifjúsági regény írója hajózás-történeti estje volt – vetített képekkel, izgalmasan, színesen, a tudást a szórakoztatás köntösébe burkolva.

 

Egy könyv a munkásakadémiák hallgatóinak... Akkoriban ez volt a való világ.

A „V”-betűmmel persze megint a legutolsók között tudtam meg vizsgaeredményemet. A sok-sok hónapnyi tanulás meghozta a gyümölcsét: sikerült! S mert addigra már jórészt kiürült a terem (esteledett), Kulin és Zombori az eredményhirdetés után néhány percig még beszélgettek velem. Vettem a bátorságot, és elővettem a könyvet, kérve Kulint, dedikálja. Megtette. Közben arról faggatott, miért kezdtem el csillagászattal foglalkozni. Mondhattam volna azt is, hogy tudományszeretetből – de nem lett volna igaz. „A tudományos-fantasztikus irodalom miatt. Szerettem volna többet tudni az űrről, a csillagokról, ahol a kalandok játszódnak. Mint Gyuri bácsi könyveiben is…” Kulinnak ez láthatóan jólesett: írt néhány fantasztikus regényt (egészen pontosan addig három jelent meg), melyek könnyű olvasmánynak épp nem voltak nevezhetők, nem is nagyon értettem, miről szólnak, de attól még lelkesen elolvastam őket.

Jutott a történetbe egy nagy adag úttörő-romantika is - nem csoda, hisz a képregény közlésére a Pajtás vállalkozott

Hogy Kulin milyen volt sci-fi írónak, arról a vélemények erősen megoszlanak. A Sragner Mária által szerkesztett, épp tíz éve megjelent emlékkötetben (innen tölthető le szabadon) Zsoldos Endre vonta meg Kulin György ilyen irányú munkássága mérlegét. Lelkiismeretes, a sci-fi műfaját a tudomány-népszerűsítés szolgálatába állító szerzőként állítja elénk, aki a gernsbacki hagyományok szellemében a tudományt helyezi a fantasztikum elé, igazol, levezet, meggyőz és mindenekelőtt tanít. A meseszövés, a jellemábrázolás, a kaland (ami „eladja” a jó sci-fit) a nála háttérbe szorult – s ezen még alkalmi szerzőtársai, Fábián Zoltán újságíró, s a tudós rokon, Kulin Ferenc sem tudtak segíteni. Szerencsére egy munkájából 1971-ben készült képregényes feldolgozás – A repülő cápa – amit viszont nem csak jól értettem, de szerettem is: az adaptáció, mint oly sokszor, ezúttal is jót tett a történetnek.

A találkozás igazi rangját is a képregény és a tudományos fantasztikum adta meg. Akkor már Zóráddal egy éve kellemes és roppant gyümölcsöző kapcsolatban voltunk, de képregényíróval még nem hozott össze a sors. Mint ahogy „élő” tudományos-fantasztikus regényíróval se nagyon (Szentiványi a Delfin-könyvek sorozatában megjelent 12 halálos perce nem nélkülözte a fantasztikumot, de sci-finek azért nem volt minősíthető). Minden pillanatát igyekeztem hát kiélvezni e kellemes, estébe nyúló délutánnak... Utána hosszú évekig még hű tagja maradtam a magyar amatőrcsillagász-társadalomnak, s a megszerzett tudásnak is sikerült hasznát vettem tudományos-fantasztikus írói, illusztrátori pályám során. A díszes bizonyítványt (mint ahogy a Kulin által dedikált könyvet is) máig őrzöm. Csakúgy, mint a Kulin és Fábián által írt, s Szitás György által szépen megrajzolt képregényt, melynek először sikerült igazán közel hoznia hozzám Q. G. Lyn és F. A. Bian tudományos, fantasztikus, repülő cápákkal teli világát…